Be kellett volna avatnod? – visszhangzik a fejemben, és voltaképpen újra és újra ugyanazt mondja el, csak másképp. Ha annyira egyszerű lett volna a helyzetem, akkor elmondtam volna neki, de ezt miért nem képes megérteni? Miért ostoroz? Miért?

- Már a születésem óta benne voltam… valahol… - igen, itt a boszorkány mivoltomra utalok, de egyelőre nem tudom, nem és nem, fogalmam sincs, hogy hogyan kezdhetnék bele.  

Nagy levegőt veszek, egy-két mondatba ledarálom a válaszom… Addig amíg van bennem némi lendület.

- A menedzserünk felvette a rajongóink kínzását és megölését. Benne volt egy másik ember is, ha lehet őt annak nevezni.

Ezzel a merő gúnnyal a lelkembe mar, érzem, ahogy a méreg lassan szétterjed a testembe. Az agyamat is eléri, a józan gondolkodásom megszűnik, tompa és sajog ettől a sok érzéstől. Dühös vagyok, de annál inkább kétségbeesett és tehetetlen.
És szánalmas, hogy két felnőtt férfi toporzékoló gyerekként ront a másiknak, de mégis… Mégis mit tehetnénk? Mindkettőnk tehetetlen és kétségbeesett. Mindkettőnknek fáj, ó, de még mennyire.

- Valóban egy aprócska és ártatlan füllentés! – kapok a fejemhez. – Kész csoda, hogy nem vagyok tényleg halott és nem szállt meg téged az a kurva démon vagy ölt meg! Ah, igazán aprócska és ártatlan, tényleg! Én vagyok a hülye!

Csak ömlik a szar a számból.
Bár az igazság nem éppen szar, de ezek az elszólások nem az én javamat fogják szolgálni.

- Ó, ez az! Gondolom a végén hálásnak kellene lennem, hogy nem egy kést basztál bele a hátamba! – valahogy elsőként ezt tudom elképzelni, amikor szembesült azzal, hogy élek.

Lélegezz Jun, lélegezz!
Minden mondatot, szót, amit kiejtettem a számon már kezdem megbánni. Csak hitetlenkedem, hogy a legrosszabb oldalamat képes volt kihozni belőlem. És Ji-Min-nel ellentétben, megint vissza akarom venni az irányítást az érzéseim felett.

- Igen, az én családom is… Ilyen más… - a szavaimat átitatja a keserűség. – Honnan veszed ezt? – menthetetlen vagyok… - De, volt jelentősége! Tudod, hogy hányszor akartam volna feladni az idolságot? Tudod, hogy hányszor gondolkoztam már… - sütöm le a tekintetem. - …az öngyilkosságon? Te adtál erőt! – a mondat végére elhalkul a hangom. – Sose voltam elégedett magammal. Gyűlöltem, hogy tökéletlen vagyok! Gyűlöltem, hogy… - …hogy meleg vagyok és meg vagyok emiatt bélyegezve. – De te, te azt éreztetted velem, hogy tökéletes vagyok!

A könnyek ellen küzdöm, de nincs semmi védelmem, sem fegyverem. Fojtogat ugyanúgy a tehetetlenség, lefejti ujjait ugyanúgy a düh… És a könnyek torkomon akasztják a szavakat. Mintha nem lenne más választásom azonkívül, hogy belefulladok az érzésekbe, itt és most belehalok.

- Milyen ellentmondásos vagyok! – már saját magamat korholom. – Mit kellett volna tennem? – kérdezem szinte magamtól, majd felpillantok Ji-Min-re. – Ne haragudj! Ne haragudj azért se, hogy ordibáltam veled!

Szétcsúsztam. Az idősíkok egyre jobban egymásba mosódnak. Megőrülök, hogy a múlt és a jelen találkozásától, ahogy szembesülök a tetteim következményeivel; azzal, hogy mégis hogyan jutottam ide.

- Volt, de nem akartam tudomást venni róla, mert akkor rá kellett volna ébrednem, hogy semmi értelme sem volt az áldozatomnak – válaszolom elfúló hangon. – Azért remélem, hogy csak te tudod a titkom, bár ezek után… Tényleg naiv vagyok.

A szívem kihagy egy ütemet, ahogy egyenesen, sallangtól mentesen rákérdez, hogy mikor akarom beavatni.

- Hamarosan, most… Most össze vagyok zavarodva… Össze-vissza vannak a gondolataim – vallom be az őszintét.

Az ölelésem megdermeszti.
Hallom, szinte érzem, ahogy lüktet a szíve. Ha ő ölelt volna így meg, akkor ő is ezzel a hevesen dobogó szívvel találta volna szembe magát.
A rendes időszámítás semmivé lesz, már-már szívdobbanásban mérem, hogy milyen régóta ölelem Ji-Min-t.
Elbódít az illata. Sóvárgok a meleg érintései után. Vágyom a tomboló harag utáni idillre, nyugalomra. Mint régen…
Eltelt öt év, de ugyanúgy hatalma van felettem.
Magamhoz térek, megszeppenve bámulok rá, ahogy ellök magától.
És attól nagyobb fájdalmat semmivel sem tudott okozni, minthogy ezt a kijelentésemet is hazugságnak titulálta. Semmit se hisz el. Semmit!
Most én állok lefagyva, ahogy elhalad mellettem Ji-Min. Egy ideig a semmibe révedek, majd a keze utána nyúlok, meg is fogom.

- Adj még egy esélyt! Elmondok mindent a következő találkozásunkkor! Ígérem! – makogom még mindig könnyes szemekkel.

Gyengédebben megszorítom a kezét.

- Ha eddig nem hittél nekem, akkor most higgy! Nem akarlak megint elveszíteni a saját hibámból!

Legalább béke legyen köztünk. Legalább barátok legyünk. Csak legyen valami más, ami nem a gyűlöletünkre és a haragunkra épül.

split

A haragtól megint megugrik a gyomrom.
- Be kellett volna avatnod. - hörgő düh csap fel belőlem, nem érti. Ezek szerint nem voltam a bizalmasa, nem számítottam annak és ez sokkal jobban zavar mindennél is. Hozzá akartam tartozni, annak ellenére, hogy tiltott volt, hogy bűn, hogy oly sokat csaptunk össze, de a csókok mindent kioltottak, ami haragra sarkalat akkor és ott, most nyilván nem tenné. Da hajszoltak voltunk, elítéltek és ez is sokat rontott a helyzetünkön.
- Főleg el kellett volna mondanod, azt is, hogy keveredtél bele, nem bíztál bennem. - nem érti hogy ez az, ami nagyon fáj nekem.  - Milyen videók Jun? -halk a sóhajom, lemondó. Olyan, amiből kiveszett a reménytelenség.
- Tudtam, persze. Láttam a holttested. - a holttestet úgy ejtem, hogy érezze a gúnyt. - Na álljon meg a menet. - felemel a kezem és felé mutatok, hogy itt és most elég. - Össze ne keverj egy ártatlant füllentést egy ekkora hazugsággal. - még mit nem, csak nem gondolja, hogy a kettőt össze lehet hasonlítani, mert közel sem olyanok. Vicc és komédia ez így, el is nevetem magam. A hangom reszelős, gúnnyal teli.
- Egyértelmű, igen elképzeltem, de itt lenni nem olyan, mint elképzeltem. - minek hazudjak tovább? Igen, megannyi kínt is elgondoltam neki, hogy megütöm, megtaposom, de csak szavakkal tehetem, csak úgy vehetek el belőle.
Mégis mit kellett volna tennem? Írni egy mailt, hogy jövök? Vagy mégis mit? A düh újult erővel korbácsol egyet rajtam. Felöklend a haragom, de lehet ez csak bősz elkeseredés.
- Más világból? - a kérdés is sért, hogy fel kell tennem. - Az  mit sem számított, hogy szerettelek? Annak ezek szerint nincs jelentősége. - kellett volna a bizalma, a hite bennem, erősebbek lettünk volna mind a ketten, de mit is jelent ez, semmit neki, ahogy látom.
- Szóval még most is hazudsz nekem?!- felháborít a szavainak éle, melyek vágnak egyet a szívemben, a lelkemen, mintha a bőröm sebezné fel.
- Nem volt elég időd? Sosem hitted, hogy valaha is találkozol velem, vagy bárkivel a múltadból? Milyen naiv vagy. A világ kicsi és lehet nem is én vagyok az egyetlen, aki tud róla, hogy élsz. - direkt idegesítem, mert nagyon felbosszantanak a szavai, össze is törnek egyszersmind és ez fáj, jobban, mintha megütne.
- Mikor mondod el? - zúdítsa rám. Nem ígérek semmit, már Mia Wallace is megmondta: “Nem ígérhetem meg, hogy nem sértődöm meg, mert nem tudom, mit mondasz. Esetleg mondasz valamit és én ösztönösen megsértődöm, akkor megszegem a szavamat.”
Felállok, menekülnöm kell, el innen, csak szabadulni, nincs itt helyem, levegőt akarok venni, lélegezni.
Már az megdermeszt, hogy feláll, az ölelés ellen nincs semmim, csak a buta lefagyásom, a pánik a szívemben. Fulladozom az ölelésben, a dermedtségemben, mert nem lehet ez ennyire könnyű. Magamhoz akarom ölelni, a nyakába ejteni az arcom és bőgni, mint egy gyerek, de nem vagyok már kölyök. Beszívom az illatát, nem mozdul a kezem, hogy viszonozzam az ölelést, nem moccan semmi, csak a szívem ver sebesen, gyorsan, megállíthatatlanul és kifejezetten idegesen.
Nem ölelek vissza, nem nyúlok érte, nem vonom magamhoz, csak bután állom, a gondolatok egymást zavargásszák a fejemben, mintha felbolydult méhkas lenne benne, a vérem száguld, fel a szívembe.
Túl rég vágyom erre, túl rég akarom és most az enyém lehetne, de nekem nem kell.
Rápillantok hallom, hogy beszél, látom, hogy a szája szóra görbül, de alig hallom, csak leolvasom onnan, mert a szívem túl hangos a fülemben.
- Nem hiszek neked. - most lököm el magamtól, eltaszítom, hogy érezze a haragom erejét. Úgy nyomom el, hogy a tenyerem felszkrázik a mellkasán, a ruhán keresztül is.
Hiába sír, hibába érzem, hogy a levegő is könnyebb lesz, én nem nekem ez plusz teher.
- Mennem kell! - menekülnöm, hol az ajtó, arra… Futnom kell, innen el, ebből ki kell szakadnom, nekem is ki kell ezt adni magamból. Menekülőre fogom. Mennem kell!
Elindulnak a lábaim, levegőt sem kapok, megfulladok, itt helyben halok meg levegő kell, szabadság kell. Botladozva tartok az ajtó felé, zúg a fejem.

[/color]

Naiv voltam, amiért mertem abban hinni, hogy a történetemmel a lelkére hatok. Amit őszintén mondtam, még azt sem hitte el, ugyanúgy csak számonkérően néz rám és beszél hozzám.
A bennem felépített gát, ami mögé az érzéseimet száműztem, most megrepedt, nem is, konkrétan átszakadt.

- Jobb lett volna, ha megölnek titeket? – fakadok ki. – Én sem tudom mivel állok szembe, csak azt, hogy valami aberrált gyökér kedvtelésből embereket öl meg felveszi videóra!

A vadászok bázisán…
A háttérben egy tábla, ahol képek voltak kitűzve, a képek alatt pedig cetlik, amikre időpontokat írtak. A tekintetem akarva-akaratlanul megakadt a kibelezett, megcsonkított emberek látványán, némelyik áldozaton NASE rajongói póló volt. Ha én nem jöttem volna önként, akkor előbb-utóbb mindenki bukik.
A videók, a képek, amiket lementettem a notebook-omra, amivel itt ücsörögtem rettegve, hogy átadjam a bizonyítékokat.
Az idősíkok szinte nyomban összemosódnak, a múltam fájdalma átível a jelenembe. Düh és tehetetlenség érzet. A tehetetlenség folyamatosan a torkomra fonja az ujjait, de a düh újra meg újra lefejti ezeket a fojtogató ujjakat. Ez a kettő váltakozik.
Hol levegőt kapok, torkom szakadtából képes lennék ordítani; hol oxigénért könyörög a testem. Teljes éberség, zaklatottság és az ájulás közeliség furcsa tánca ez.

- Szóval egész végig tudtál róla? – ragadom ki a mondandójából ezt a részt. – És én nem vagyok őszinte? Előadod, hogy egészen véletlenül idejöttél, de közben rohadtul tudatos voltál… – kínomban csak elmosolyodom. – Valld be, hogy egy rakat forgatókönyvet kitaláltál már, mégis miket fogsz hozzám vágni és miket fogsz kérdezni!

Ismertem már annyira, hogy felkészül az ilyen összecsapásokra. Vele ellentétben én ott helyben álltam neki, zúdítottam rá a haragomat. Ez most sem volt éppen másképp. Ugyanaz a játszma, ugyanúgy azok az elkapott félmondatok, amiken még inkább veszekedünk.
Mély lélegzetet veszek, szemlátomást megemelkedik a mellkasom, majd lesüllyed. Nem akarok végig ordítani, meg kell szakítanom ezt a kört! Talán most döbbenek rá igazán, hogy mégis van vesztenivalóm. Elveszíteni valamit, amit régen én dobtam el, és most már édesmindegy, hogy hogyan ferdítem a valóságot.

- Azért nem engedtelek a bizalmamba, mert más világból… jöttünk…? – szinte magamtól is megkérdezem. – Ha tényleg őszinte lennék, akkor azt még annyira se hinnéd el, mint azt, amit az előbb meséltem. Még egyszer… Utoljára higgy nekem! Adj időt és ha tényleg érdekel, akkor elmondom az igazságot! Csak kérlek, ne gyűlölj meg ettől jobban!

A lelkem védtelen, nincs se gát, se páncél, se semmi, ami védené.
Csak nézem, ahogy feláll, kétségbe ejt, hogy menni készül.
Hatalmas erőt veszek magamon, odalépek hozzá és átölelem. Az illata, a meleg teste… Ó, Istenem mióta nem érintettem így senkit. Már nem érdekel, hogy esetleg ellök, eltaszít, netán megüt. Tegye meg, de legalább érezzem azt, hogy most valóban megpróbáltam előtte meztelen lélekkel állni; ahogy ő fogalmazott: a bizalmamba fogadni, sebezhetővé válni. Noha mi, ha nem a lélek pőresége az, ami a legtisztább és legszentebb dolog a világon?
Tessék, Ji-Min, megkapod! Itt vagyok megtörten! Szánj meg! Alázz meg! Röhögj ki! Én csak ki akarom adni magamból ezeket az elnyomott érzelmeket. Öt éve hurcolom magammal…

- Sokat gondoltam rád – válaszolok utólag a kérdésére. – Nagyon sokat… - nézek fel a szemeibe.

Végül lehunyom a szemem, ég a könnyektől, majd lassan lefolynak az arcom vonala mentén.
Ennyire gyenge sohasem voltam mellette, nem tudom, hogy hogyan fog reagálni. Mégis rajtam kezd végigsöpörni a megkönnyebbülés, ahogy szorosabban megölelem és sírva fakadok. Olyan gyermeteg, szégyellem is ebben a pillanatban magam. Megkönnyebbülés hulláma, jön utána közvetlen a szégyen mardosó zuhataga.
Ezt az öt évet talán sehogy sem tudom semmisé tenni, túlságosan nagy a űr, amit én ékeltem a kapcsolatunk közé.

Az a megannyi visszakérdezés, amikben ott van a forrongó düh és gúny esszenciája. Ezekkel a kérdésekkel többet mond, mintha valóban, ténylegesen kimondaná az érzéseit.

- A dacosságod nem változott semmit – helyesbítek.

Noha ez az utólagos magyarázkodás alig javít a helyzetemen, és valószínűleg a beszélgetésünk során sem fog javulni, sőt, talán rosszabb lesz.
A kényszer szót ismétli meg megint, de olyan gúnnyal és lenézéssel, mintha ez a szó világi tabu, gyengeség lenne… És mintha rajtam kívül nem lennének emberek, akik kényszerből tennének vagy mondanának valamit. Igazából az is egy kényszer volt, hogy „meghaltam” és elhagytam Őt. Rákényszerült, hogy öt évre elfeledjen… Ha elfeledett. Már magam sem tudom.
Most is egyfajta misztikusság lengi körül, amit nekem kellene megfejteni. Az érzéseivel – azt hiszem – tisztában vagyok, de a kérdései, mondatai sohasem jelentették konkrétan azt, amit gondolt, nem fedte a valóságot. Próbálom el-elkapni a félmondatokat, hátha okosabb leszek azon a téren, hogy mégis mennyit tud rólam, az esetről. Teljesen hasztalan…

- Valami olyasmi, csak elcseszettebb verzió – válaszolok a tanúvédelmis felvetésére.

Na ezek azok a felvetések, amikben ki lehet hallani, hogy talán tud valamit. Lehet Baek nyomozó részletesebben beszélt az esetemről, de lehetséges, másképp jutott el hozzám. Túl sok a variáció.
Az sem esik éppen jól, hogy a gúnyos beszólásomra rendesen felel. Az, hogy érzem a gyűlöletét, el tudom fogadni, de az már fájóbb, hogy ki is mondja. Eddig legalább volt esélyem ámítani magam, hogy nem gyűlöl, most pedig esélytelen. Ez már konkrétan a megerősítés, a fájdalmas visszaigazolás.

- Csak amíg felérünk a lakásomba – reagálom le a felhörrenését, majd megindulunk a lépcsőház irányába.

A hátam mögötti mormogásból túl sok mindent nem hallok ki, de képes vagyok elképzelni, hogy mit mondhatott. A „gyűlöllek, te pöcs”-től – valami szofisztikáltabb megfogalmazásban – egészen a kérdések soráig, amikkel meg akar semmisíteni.
Ekkor talál meg Mrs. Rogers és meglepő, hogy a feszültség ellenére milyen jól kezeli a szomszédasszonyom. Az más kérdés, mégis mennyire tartom jó ötletnek ezt a Rose Harbor-ben maradást. Szándékosan kínoz.
Amikor karon ragadom és behúzom a lakásomba, ki is rántja a kezét.
A kérésének eleget teszek, egy pohár vízzel térek vissza hozzá. Lassan lámpalázas leszek, ahogy így bámulja, méregeti minden mozdulatomat.
Lehet találóbb hasonlat, hogy én egy udvari bolond vagyok, Ji-Min pedig az uralkodó, aki végül dönt a sorsom felől. De nem ez a kegyes és igazságos uralkodó, neeem, ez a hálátlan és könyörtelen fajta.

- Aha – pillantok rá felvont szemöldökkel, amikor kertel.

Moderáld magad, Jun!
A gúnyos mosolya nem segít, inkább csak jobban a torkomban érzem a gombócot. Nyelek párat.

- A menedzserünkkel jó kapcsolatot ápoltam, de ezzel mindenki tisztában volt – sóhajtok fel. – A lényeg, hogy feltűnt, valami nem stimmel vele és kezdett összeállni egy kép, ahogy összeraktam az összefüggéseket a gyilkosságok és a koncertjeink között – ez igaz is. – A piálásra is ekkor álltam rá jobban, mert nem akartam senkit se belekeverni és eleinte lövetem sem volt, mégis mit tegyek – szintén igaz. – És Baek főnyomozó ezzel az új személyazonosságos baromsággal tudott megvédeni engem és egyúttal titeket is – ez már nem igaz… teljesen. – Nem akartam, hogy így történjen. A végére szétcsúsztam, sokat piáltam és sok időt töltöttem magammal. Nem volt pofám szólni senkinek sem, hogy élek… Valahol elvesztettem a valósággal és önmagammal is a kapcsolatot.

És az őszinteségem csak-csak átsejlik a mondandóm végére. Az arcom a tenyerembe temetem.
El akarom nyomni ezeket a gyengéd érzéseket, a dühhel és a haraggal együtt tudok élni, de a könnyekkel már nem.

- Dilidokihoz jártam, ez segített rendbe tenni. De be kellett látnom, hogy szar idol vagyok. Nem is! Szar ember vagyok – az ujjaimmal hátra fésülöm a hajam, rendezem az arcvonásaim. – Nemcsak az idolsággal járó felelősségtől menekültem el, hanem valahol előled is, ah, nem, jobb lesz az szerelemnek is. A szerelemtől féltem ennyi idő után is, mert megőrültem volna attól, hogy sohasem lehetsz az enyém! - és itt nemcsak az idolságra utalok, hanem a konzervatív eszmékre is, ami jellemző hazánkra.

...sosem voltam féltékeny típus, most sem vagyok, viszont egyre rosszabbul viseltem a pletykákat, a sztorikat, amik Ji-Min körül terjengtek. Ő volt a bandában a szépfiú, és meg kell hagyni, hogy most is vonzó férfi. Jogosan bolondultak érte a rajongók, én is belé bolondultam.
A tekintetem végig siklik rajta, de csak szolidan, óvatosan. Fájó látnom, mégis mennyire zord vonások vannak az arcán, és ezzel a zordsággal most semmit se tudok kezdeni. Amíg egy pár voltunk, némi mosolyszünet és veszekedés után az ágyban levezettük egymáson a feszültséget. Ez most nem játszott.
Visszatérve az idol életre! Nos, nem voltunk többek pénzgyárosoknál, akiknek egy csili-vili színpadon emberfeletti teljesítményt kellett folyamatosan produkálnia. Akkoriban csak Ji-Min mellett éltem, netán a koncertek alatt. Ha egyedül maradtam, éreztem az ürességet, az önfeledtség hiányát. Más értelmet nem találtam a létezésemben, mint Őt és a munkát. De a munka és a szerelem a számomra kivitelezhetetlen volt, a vezetőség abban a pillanatban kirakott volna engem… Minket, ha kiderül, hogy viszonyunk van egymással.
Persze, a kapcsolatunk elején a titkolózás, a lebukás veszélye baromi izgató volt. Csak a mi titkunk, a mi valóságunk volt. Ezt pedig senki se vehette el tőlünk!

- Ezért is volt szar hallanom, hogy nem miattam jöttél… hogy láss engem, hanem csak azért, hogy elszámoltass – húzom el a szám fanyaran. – De érthető, nem is okollak ezért. Az én elképzelésem inkább egy elbaszott romantikus filmbe illene – ja, valami ilyesmi.

A mellkasomra nyomás telepedik. A levegő is olyan forró, sűrű lesz.
Már képtelen vagyok eldönteni, hogy az ideg teszi ezt velem vagy a sírásnak az elnyomása.
Bízok abban, ennyi magyarázat elég lesz neki és valamennyire hatottam az érzéseire. Nem akarok beszélni arról, hogy közöm volt a gyilkosságokhoz; hogy szörnyszülött vagyok… A többi szörnyszülöttről. Nem nézem le őket, de áltatni sem fogom magam.
A valódi áldás tudatlan embernek lenni!

Elhallgatok.
Nem válaszolok, csak lesütöm a szemem pár másodpercre.
Felsóhajtok.
Parányira zsugorodom legbelül, ahogy röhögve intézi felém fájó szavait. Tartom magam, pedig üvölteni volnék képes. Mindent ráordítanék, hogy mi jogon beszél velem így, amikor az ő szaros élete… mindenki élete miatt feláldoztam a saját életem. Jutalmam pedig az, hogy rohadjak meg itt.
Csak a képébe kiabálni, hogy gyűlöltem már idol lenni...
Gyűlöltem, hogy nem vállalhatom fel vele a kapcsolatom.
Gyűlöltem a családom.
Gyűlöltem a menedzserem.
Gyűlöltem a vadászokat.
Gyűlöltem magam.
Gyűlöltem mindent ezen a kurva világon.
És én csak ittam, abban bízva, hogy talán valaki észrevesz és megment önmagamtól, de ez is olyan baromság volt, mint az összes többi elképzelésem, elgondolásom a világról, az emberekről.
Nyelek egyet, szerintem már a savamat nyeldestem vissza. A hányinger kerülget.
Megint nem válaszolok a visszakérdezésre. És megint tartom magam, erősnek akarok látszani, bár már egyre nehezebben megy.
Az indulat szétfeszíti a mellkasom. Ez az indulat pedig ugyanolyan ismerős; szinte egy régi ismerős a múltból, amit egyedül csak Ji-Min tud – tudott akkoriban is – előhozni belőlem.

- Meg – nyögöm ki nemes egyszerűséggel. – Valahogy azt hamarabb tudtam volna elképzelni, hogy egy darts táblára tűzted az ezeréves fényképem és abba dobálod a nyilakat – forgatom meg a szemem. – De nem változtál semmit, és…

…és személyesen akarja belém dobálni a darts nyilakat, talán a hátamra vagy mellkasomra célozva. Noha a szavai valóban olyanok, mint a záporozó nyilak, egyre közelebb érkezik mindegyik a középen lévő piros körhöz.
Ha odatartotta a szájában lévő csikket, akkor meggyújtottam neki, ha esetleg visszakozott, akkor odaadtam neki egy laza mozdulattal.
A felcsattanásra a halántékomat masszírozom meg, lenyugtatni próbálom magam.

- Kényszer, de látom rajtad mennyire hiszel nekem – jegyzem meg kissé vádlóan.

A gúnyos beszólásaim csípik a nyelvem, de igen, ismételten tartom magam.
Ugyan azt mondtam, hogy ő nem változott semmit, de igazából én sem változtam, vagy ha igen, akkor Ji-Min mellett semmissé vált. Képes belém verni szavakkal az ideget, és akár egy bizarr perverzió mégis érzéseket lehel a lelkembe. Egy hatalmas káoszt teremt, ahol ide-odacikáznak az érzéseim, fel-feltörnek a múltbeli érzelmek, fájdalmak is. Pedig azt hittem, hogy ezeket sikerült mélyre temetnem.

- Értettem elsőre is, hogy gyűlölsz és valószínűleg párszor leköpted a sírom – eddig bírtam, csak kijött belőlem a gúnyos beszólásom. – De nem lehetne egy kicsit félretenni… ezt?

Az igyekezetem ezer meg egy sebből vérzik, viszont talán nem léptem még túl a határon. Azt hiszem… Mindent csak hiszek, semmit se tudok.

- Mint mondtam, nekem már nincs – jelentem ki határozottan.

Ez pedig igaz, az életemen kívül nincs másom, ezért is tudtam elengedni a démonnal kapcsolatos aggodalmaim. Az tény, hogy féltem az életem, de ennyi. Belénk van eleve kódolva, hogy élni akarunk. Mondom ezt úgy, hogy idolként többször megfordult a fejemben az öngyilkosság, főleg, amikor egyre durvábban kezdtem el inni.
Ji-Min testtartásából is sugárzik az idegesség, de amilyen magabiztossággal támad nekem szavakkal, a tartása inkább árulkodik bizonytalanságról. Röhejes, mennyire hasonlóak vagyunk. Mint régen… Tényleg olyan, mint régen. Mindketten tartjuk magunkat, egymásba marunk, támadunk, védekezünk, pedig a lelkünk mélyén annyira elveszettek és sebezhetőek vagyunk.
Megindulunk végül a harmadik emeletre, a lakásom felé.

- Magyaráznom? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. – Beszélgetésre hívtalak, nem kihallgatásra!

Ahogy megyünk fel, úgy szúr ki engem Mrs. Rogers a folyosó végéről.

- Fiam, köszönöm, hogy levitted azokat a vackokat – kiált oda hozzánk. – Várj, Fiam! Maradj! – visszamegy a lakásába.

- Nem tudtam, hogy mi hiányzott az életemből... – dünnyögöm az orrom alatt.

Mrs. Rogers mosolyogva a kezembe nyom egy tányér süteményt. Talán picit látszódik is, hogy megremeg a kezem, ahogy tartom a tányért.

- Remélem a barátod is szereted a pekándiós sütit – pillant rá kedvesen Ji-Min-re. – Látogatóban vagy itt? Sosem láttalak még errefelé!

Már látom, hogy többet akar cseverészni az öreglány, inkább sietősre veszem a figurát, mielőtt mindenféléről kezdi kérdezni Ji-Min-t.
Egy kézzel tartom a süteményt, nehezemre esik az egyensúlyozás, miközben a kulcsot kotrom elő a zsebemből és nyitom ki azt.

- Mennünk kell! Fontos… - gondolkozom el, de semmi értelmes nem jut az eszembe. – Mindegy, izé… Viszlát! – megfogom Ji-Min-t a karjánál fogva és behúzom a lakásomba.

Elsőre nem esik le, hogy tovább fogtam a karját a kelletténél. Zavarba is jövök, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól megérintenem őt. Jó volt érezni, akár egy perc erejéig is… Így… Ah, picsába! Tudtam, hogy nem szakadtam el tőle teljesen, de basszus! Jun, szedd össze magad! Dühös vagy és ő gyűlöl téged! Kinek magyarázok amúgy?
Elengedem, inkább némaságba burkolózva elvonulok a konyhába és leteszem a pultra a süteményt.

- Kérsz valamit inni? – köszörülöm meg a torkom.

Húzom ezzel is az időt, nem tudom, hogy szeretne-e valamit kérdezni, mondani, bár van egy olyan érzésem, hogy epés megjegyzéseken kívül többre nem fog jutni. Egy darabig tajtékzani fog.
Kimegyek a nappaliba, ha akart, akkor Ji-Min helyet foglalhatott a kanapén vagy a fotelben, én inkább nekidőltem a falnak és a karomat összefonom a mellkasom előtt.

- Mennyit és mit tudsz rólam…? Mit tudsz erről az öt évről?

Nem kertelek tovább, viszont a szorongásom itt valahol kezd tetőzni. Fogalmam sincs, hogy mit fog válaszolni rá. Az is lehet, hogy elküld a picsába.

- Csakhogy tudjam, hol kezdjem a „magyarázkodást” – a végére az ujjaimmal macskakörmöt mutatok.

- Neked is…? – ott cseng a hangomban ugyanúgy a megilletődöttség.

Nem veszem zokon, hogy úgy tekint rám ahogy. Azt tartanám bizarrnak, ha úgy tenne, mintha semmi se történt volna és ugyanúgy szerelmes pillantásokkal bombázna engem. Bár attól lassan tartok, hogy Ji-Min most fog agyvérzést kapni a felgyülemlett idegtől, aminek okozója én vagyok, csupán a létezésem tudata.
A kérdésemre persze gúnyosan válaszol, és akármennyire vagyok ideges – noha nem a válaszától, hanem a jelenlététől -, azért igyekszem tartani magam.
A lesajnáló tekintetével tudok azonosulni, hiszen ki, ha nem én vagyok a legjobban tudatában annak, hogy milyen életet élek.

- Lehet valóban elbíztam magam… - vakarom meg a tarkóm. – Akármilyen szar beismerni, azért jó lett volna elhinni, hogy… - hogy a halálom után is tartozom valakihez.

Igen, valaki, aki szeret és nem felejt el, miután eltemettek. És a halál valahol ezért ijesztő, mert nem fogod tudni, hogy mi vár rád utána és egyáltalán kiknek jelentetted valójában a világot; kik azok, akik emlékezni fognak rád.

- …mindegy, bár akkor sem hiszem el, hogy véletlenül, pont itt a lakásom előtt futok össze VELED – hangsúlyozom ki az utolsó szót. – Ha itt is van dolgod Rose Harbor-ben, akkor is kutakodtál utánam, hogy megtalálj! - aprót sóhajtok. - Még ha a harag és a düh motivált, akkor is a nyomomra akartál bukkanni. Pont. Ezt szerintem nem tudod kimagyarázni.

Egy lezser mozdulattal a zsebembe nyúlok, egy újabb szál cigit veszek ki. A számba teszem a csikket, majd felé tartom a dobozt.

- Cigit kértél, nem igaz? – bököm ki zavartan.

Miután kivett egy szálat a dobozból, csak akkor gyújtok rá és szívok bele reszketegen a cigibe.

- Tüzet? – nyújtom felé az öngyújtómat.

Csendesen nézem, ahogy a füst lassan kiömlik a számból. Legszívesebben eltűnnék ebben a szürkésfehér fellegben, ami szinte nyomban szerte is foszlik a levegőben.
Az ellenséges beszólásaival nem tudok hirtelenjében mit kezdeni, inkább hagyom, hogy ülepedjen egy kicsit, mielőtt elveszteném esetleg a kontrollt az érzéseim és a szám felett.

- Sajnálom, de muszáj volt hazudnom – szívok bele a cigibe. – Szerinted… Szerinted erre vágytam? Mondd, miért akartam volna ezt tenni bárkivel is, ha nem… nem valami kényszer áll emögött?

Nem akarok egyenes lenni, félek, ha kiderülne a múltam, a hibáim, akkor nemcsak dühös lenne…
Hanem valami sokkal rosszabb.
Megértem Ji-Min oldalát, de az enyémet valószínűleg soha senki sem fogja… Pláne nem egy tudatlan ember, mint akárcsak Ő.
Féloldalas mosoly kezd húzódni az arcomon, ahogy tovább fokozza a helyzetet Ji-Min. De a mosolyomban ott bujkál a fájdalom. Talán ezt a fájdalmat hívják gyásznak, ellenben ez a gyász valahogy sose ért véget. Végtelen.
Lehet Ji-Min kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek a közöny voltaképpen egyenlő a halállal. Még a fájdalom érzése is emlékeztet arra, hogy élek.

- Egy ideje úgyis eltemetve éreztem magam, de hála neked már zombi lehetek – válaszolok én is kissé szarkasztikusan.

Alig szívtam el valamennyit a cigiből, mégis megint elnyomom és a kukába dobom. A kezem zsebre vágom. Az idegességemet takargatom betegesen, ugyanis a körömágyam körül kapargatom, tépdesem a bőrt. Meg-megremeg a kezem, de a nyugodt határozottságomat meg akarom tartani.
A gyomrom összezsugorodva, már a gyomorsav mardossa a torkom, amire a cigi nem volt éppen a legbölcsebb döntés az előbb.
Most kellene csírájában elfojtanom az egész találkozót? Nem igaz? Itt hagyni magára, figyelmen kívül hagyni és felmenni a lakásomba? Ugye?
Bizonytalan léptekkel haladok el közvetlen mellette, mégis megállok pár lépés után. A kezem ökölbe szorul. A düh megint elönti az agyam, amit magam iránt érzek…
Gyenge vagyok, és akármennyire kellemetlen ez a szituáció…
Akármennyire fáj Őt látnom…
És akármennyire emlékeztet a múltamra, mégis legbelül örülök neki, hogy megtalált.
Az öröm, a düh és a fájdalom tárgya, mindenhogy Ji-Min.
A magány jégbe és dérbe borította a lelkemnek azt a zugát, ahol régen a szeretet, a szerelem virágba borult. Most ez a jégpáncél kicsit meg-megrepedt, talán a reményszele az, amit Ji-Min magával hozott az elemi dacával együtt. És a közöny, az élőhalottá válásomnak az oka valahol a magányból is eredt.

- Már nincs vesztenivalóm – pillantok rá a szemem sarkából. – Csupán az a kérdés, hogy neked van-e… - kis szünetet tartok. – Feljössz a lakásomra beszélgetni, ha már egészen véletlenül megtaláltál?

Noha a veszteség olybá képlékeny fogalom, akárcsak minden olyan szó, amivel igyekszünk drámaibbá tenni a mondandónk. Csak dobáljuk egymásra az ilyen fellengzős szavakat, hogy elérjük a célunkat.
Én is csak el akartam érni, hogy feljöjjön hozzám beszélgetni, és ezzel egyúttal elkerülni az elutasítást. Ji-Min-t ismerve csak azért is feljönne hozzám ezek után, hogy legalább a haragját rám zúdítsa, gyűlöletét éreztesse velem.
Bár abba nem gondoltam bele, hogy vajon Ji-Min-nek tényleg van-e vesztenivalója. De mégis mit veszíthetne rajtam kívül mást?