Épp sikerült valamennyire elcsendesítenem az önvádló gondolatokat, amiért nem találom a kulcsomat a szeméttároló lakatjához… De ekkor a végzet úgy vág pofán, hogy először fel sem fogom a fájdalmat, sem azt, hogy tényleg pofán vágtak. Ledermedek a hang hallatán. Az volt a célom, hogy sohasem halljam viszont ezt a hangot, erre kristálytisztán szól mellőlem. Az az elemi düh és harag, olyan ismerős, mintha csak tegnap veszekedtünk volna valami baromságon. És bevallom, nagyon sok hülyeségen veszekedtünk, olykor vérre menően, mert képtelenek voltunk egymást megérteni. Szajkóztuk az igazunkat, ám legtöbbször az igazságunk mögött a fájdalom húzódott, amit valamiért sohasem mertünk szemtől szembe, egyenesen kimondani a másiknak. Olyan sokat vétettünk és annyi keserves percet okoztunk egymásnak már akkor is, amikor együtt voltunk. Ennek a tudata vágott talán valójában arcon, hogy milyen hosszú időn keresztül szenvedhetett miattam. Noha a szenvedése most sem fog véget érni, csupán azért, mert megtalált. A múlt keserédes íze szinte azonnal találkozik a dühömmel, hogy mi a francért jött utánam… Aztán Baek nyomozó kompetenciáját vonom kérdőre magamban. Hogy volt képes elmondani neki, mégis hol vagyok? Azok után, hogy megtiltották nekem azt, hogy betegyem a lábam Dél-Korea területére?! És ugyan valahol a védelmemet és a szeretteim védelmét is szolgálta az, hogy én elmenjek, de a tiltás valahol már büntetés is volt. Ha felidézem a pillanatot, amikor a vadászoknál voltam, szinte megelevenedik előttem minden; szinte ott vagyok a múltban. Hiába vallottam és hiába voltam őszinte, ugyanúgy gyilkosként tekintettek rám. A vadász csak rágyújtott a cigire, úgy ült előttem az asztal túloldalán. A kezem reszketett, de nem tudtam már mitől. Lehet a félelem lett úrrá rajtam, lehet a korai alkoholizmus tüneteit produkáltam. Magam sem tudom, csak azt, hogy abban az időben az egyetlen menekülést a pia jelentette és rohadtul kétségbe voltam esve. Tudtam jól, hogy sehol sincs maradásom: sem idolként, mert ezerszer elbuktam, ezt pedig a rajongók is kezdték érezni és észrevenni, a vezetőség pedig kirúgással fenyegetett; sem boszorkányként, mert embereket öltem meg közvetetten; sem barátként, mert ezeknek a terhe kihatott a Ji-Min-nel való kapcsolatomra is. De a lényeg, ebből a nagy káoszból is kihámozva, hogy a vadász nem ismerte az empátiát – vagy lehet épp azt ismerte -, és velem mindvégig tárgyilagos volt… Tárgyilagos, amikor a gyilkosságokról beszélt és elítélő, amikor a tettemre tért ki. A doboz cigijét egyszer csak odalökte hozzám, és annyit mondott: „Hosszú lesz ez az éjszaka. Szívj el egy cigit!” – de ekkor még nem sejtettem, hogy mi lesz a sorsom, megvédenek-e, megölnek-e, milyen büntetést szabnak ki rám. Mondanám, hogy minden a menedzserem, a nyomozó és a vadászok hibája, ám akkor nem lenne kritikus gondolkodásom, amire régebben annyira büszke voltam... Nagyon is van, voltaképpen magamnak köszönhetem, hogy a végzet valamilyen formában megtalált. Lehet ez még a sors kegyesebb húzása, mintsem, hogy a menedzseremmel vagy azzal a démonnal találkozzak valami véletlen folytán. Bár Ji-Min-t ismerve, ez a találkozás annyira nem véletlen, még csak nem is karmikus, hanem ő harcolt ki valami infó csírát a nyomozóból. Egyetlen egy nyomorult kérdésből, egy másodperctöredéke alatt ez mind átfutott az agyamon. A tekintetem lassan Ji-Min irányába terelem, ekkor realizálódik, hogy tőlem kér cigit. Véletlenül rosszul tüdőzöm le a füstöt, el kezdek köhögni úgy, mintha sohasem cigiztem volna ezelőtt. Még a szemem is könnybe lábad.
- Mi a fasz?! – ennyit bírok kinyögni a fuldoklások közepette. – Hogy kerülsz ide? – köszörülöm meg a torkom, miközben elnyomom a csikket a kuka oldalán és beledobom.
Bár már magamban megválaszoltam az utóbbi kérdést valamennyire… homályosan, és az első kérdésemre meg nincs is konkrét válasz.
- Képes voltál öt év után megkeresni? – a hangomat átjárja a hitetlenkedés és a meglepettség. – Nem vagy normális…! – dünnyögöm halkan.
Ennyi érzést az elmúlt évek alatt nem éreztem, főleg így egyszerre nem. Zavart mosoly kúszik az arcomra, a fejem fogom… Sírjak vagy nevessek? Mit kéne éreznem?
- Nem vagyok normális! – jelentem ki, de inkább saját magamnak, mint Ji-Min-nek.
És ebben határozottabb vagyok, mint abban, amit előzőleg dünnyögtem. Kettőnk közül én estem széjjel; én hoztam magam ilyen helyzetbe; én…
Mi tagadás, sőt nem is esnék abba a kényes helyzetbe, hogy tagadjak magamnak, ha valakivel hát magával legyen az ember őszinte, nem? Szóval ez csak egy szállóige, hogy mi tagadás? Nade nem tagadom, hogy szemmel tartom őt, nem mert megszállott vagyok, vagy mert nem tudtam, hogy él, ó dehogynem. Én tudom a legjobban és nem csak azért mert láttam a jelentést, hanem mert legbelül éreztem, mert szerettem, ez persze mára elmúlt. Az oka oly egyszerű, mint a kép, amiben kijön a ház kapuján és egy adag szeméttel az egyik kezében, a másikkal a zsebeiben kutatva. A napokban nem keveset voltam a nyomában, persze többször is szem elől tévesztettem, de sok helyre nem jár. Sajnos vagy sem sajnos, de nem teszi. Olyan unalmas életet él, ami miatt nem is értem, hogy hagyhatta ott az életét és kezdett ebbe bele, ebbe itt… Konok szájhúzással lépek elő a szembe lévő ház fala mellől, egy fa rozoga árnyékából és lassú léptekkel felé indulok. Itt van vajon az alkalom? Most kell megszólítanom? Ebben a szent pillanatban? A haragom gyöngyöző bor a gyomromban. A kezem ökölbe szorul, azon agyalok már hosszú éjszakák óta, hogy miért is hagyott engem is el? Ó persze egy romantikus szar alak vagyok? Nem hiszem, nem jellemző, egyszerűen csak haragszom, mert haragudnom kell valakire, aki magamra hagyott, aki elhagyott, amikor szerelmet hazudott. De ilyen a szerelem, nem? Ilyennek kell lennie. Önzőnek és végletesnek. Ó hát neki biztos nem fájt, tuti nem bőgött miatta. Mondjuk, én sem vallanám be, én sem bőgtem, csak bucira a fejem, de hol is van az már? Ha hónapokba számolom elő kell vennem a lábujjaim is, hogy elég legyen. Dac és harag. Igen, szépen elveszekednek bennem és közben itt ez a búja kis öröm is, a gyomrom legmélyén, az alhasamban, ahol a vágy keletkezik, hogy láthatom, hallhatom a hangját. Visszapillantok a bérelt Teslára. Lehet sokkal jobb lenne visszaülni a kormány mögé és… elütni a pics@ba, nem, persze nem, inkább elhajtani. Ám nem tehetem meg, már második hete, hogy függőként követem, a könyvem semmit sem haladt, illetve írtam két feledhető jelenetet, olyannyira az, hogy magam is alig emlékszem, de amióta a városban vagyok teljesen megőrültem. Interjúkat készítgetek és csak getek, mert egyik sem túl komoly, nem fektetek nagy energiát beléjük, hagyom, hogy a harag véresre marja az agyam. Pedig van itt látni és hallani való, nem mondom, hogy éjszaka szívesen mászkálok az utcákon, emiatt van a zsebemben egy jóra való paprika spray, egy medvét elvakítana, míg elfutok, na persze, már nem kizárt, hogy itt veszélyesebb lények vannak, mint egy medve. Mostanra úgy felszívtam magam, hogy komoly gyűlölet cunami készülök rázúdítani, és meg is teszem, még 6 lépés és úgy megteszem, de úgy, hogy azt öröm lesz nézni. 4. Fú, de nagyon rühellem, hát biztos érzi, itt sugárzik belőlem, mintha magam lennék Csernobil és éppen őzekre vadásznék a sugaraimmal. Lehet nőtt vagy hat fejem is. 2. Hátra arc. Megpördülök. Á nem vagyok én elég bátor ehhez, sőt gyáva vagyok. Gyáva vagy Ji-Min, nincs mese. 4 lépés, 6. Hát abból nem eszik, nem ám. Szembesüljön csak velem, még mit nem, majd én elfutok, mi vagyok én egy tini? Vissza! Összepréselem a szám, eltökélt vagyok, mint egy buldózer és haragos, ó de nagyon haragos, mit haragos dühös. 4 dühös lépés választ el tőle. 2. - Megkínálsz? - 0 lépés a kontakthoz, de kéne vagy 3, hogy az arcába másszak és dühösen azt mondjam: Hogy képzeled ezt? Hogy merted? Mi? Sőt, MI? Igen, bele kéne ordítani az arcába, kár, hogy a szívem olyan hangosan ver, azt sem hallom, hogy mennyire magabiztos a kérdésem, de a dühöm, na az szabad kézzel is tapintható, pedig isten lássa lelkem úgy örülök, hogy láthatom, de kicsit homályos a kép még, az mekkora poén lenne, ha elájulnék. Remélem valójában nem kínál meg, mert remeg a kezem.
A július közeledtével a hátrahagyott életem emlékszilánkjai belém állnak, belém vájnak. Hiába hiszem azt, hogy a múltam minden egyes másodpercét lezártam, ha a lelkemből fakadó érzések, gondolatok megjelennek a hétköznapokban is. És tudom jól, hogy miért nehéz a július: ekkor jutottam el arra bizonyos elhatározásra, leszámolok a menedzseremmel és a démonnal. Ilyenkor jóval szétszórtabb vagyok; mintha egyrészem ilyenkor ismét Koreába kerülne és átélném a karrierem felfelé ívelését, majd annak csúfos bukását. Ahogy minden mellettem szólt, hirtelen úgy kezdtek ellenem szólni is. Tehetség. Csillogás. Sikerek. Alázat. Szorgalom. Szerelem. Gyengeség. Gátlástalanság. Félelem. Lelkiismeret. Csupán régi énem halovány árnyéka él bennem tovább. A volt életem és a mostani között, viszont egy nagy hasonlóság van. Mindkét élet maga a monotonitás. A napjaim javarészt úgy telnek: Felkelek. Cigi. Fürdés. Energiaital. Busz. Cigi. Munka. Ebéd. Busz. Cigi. Fürdés. Vacsora. Lefekvés. Ennyi. Ettől nem tö… Jó, vannak a hétköznapibb dolgok, mint a takarítás, vagy éppen más egyéb szükségleteim, minthogy kiverem magamnak. De igen, rohadt monoton. Ez a monotonitás amennyire nyugtalanított régebben is és valahol most is, mégis ad valami támpontot, némi nyugalmat. Kiszámítható az életem. A belvárostól valamivel messzebb eső részén lakom, a beutazás miatt ez a környék nem a legnépszerűbb, illetve hát, itt inkább öregek élnek javarészt. A társasházakra jórészt jellemző, hogy stílusukat tekintve régiesek. Nekem sikerült egy átlagosat kifognom, amire Jun valószínűleg fintorgott volna, de jelenleg tökéletesen megfelel állapot és ár terén is. A hétvégéket mindig az erkélyre kiülve indítom, ez most sem volt másképpen. Épp cigizek és energiaitalt kortyolgatok, amikor valaki becsenget hozzám. A szomszédom az, aki már a nevem kiejtésével nem is akar bajlódni. Csak „Fiam”- nak hív, én pedig nem ellenkezem. Belegondolva, ezzel az öregasszonnyal beszéltem talán a legtöbbet, amióta Rose Harbor-ban lakom. Ez rám nézve nem valami jó…
Mi mást válaszolhatnék egy igen-en kívül? Bólintok, kérek pár percet, hogy összeszedjem magam. Kissé slamposan, egy fekete mackóban, fehér pólóban és egy papucsban átmegyek a szomszédasszonyhoz. Ekkor megpillantom a polcos szekrényt, ami, mint kiderült, nekem kell összeszerelni és a régit szétszedni, amit majd jól le kell vinnem a szemeteskukához. Persze, én naivan azt gondoltam, hogy ennyi, de nem. Régi, talán a paeloit korból származó tányérokat, edényeket kell még lehurcolnom. Sóhajtok egyet. A szekrénnyel bő két-három órát vacakolok, szerencse, hogy a türelmem legtöbb esetben végtelen… Vagy csak magamban fortyogok. Olybá mindegy. Két körben a rossz polcos szekrényt viszem le a harmadikról. Egész jó a lendületem, de amikor jön a harmadik kör és két nagy zsák tányért és edényt kell cipelnem… Nos, ott már kezdek kifulladni. Óvatosan is kell vinnem, hogy nehogy ripityára törjön és szétvágja a zsákot, aztán takaríthatom az egész lépcsőházat napestig. Zihálva kinyitom a kukát, belehajítom a két zsákot, már nem érdekel, hogy összetörik, szarrá törik ez a sok tányér és edényfedő. A zsebemben kezdem keresgélni a kulcsot a szemeteshez, mert elő-előfordulnak hobók is, és nem hiányzik, hogy az utcán szét legyen dobálva ez a sok lom. Pedig esküszöm, hogy elraktam...! Vagy mégsem? Megállok, csak nekidőlök az egyik kukának és inkább rágyújtok, miközben a rám tapadt izzadt pólót húzgálom magamon. Rosszabb esetben elkérem Mrs. Rogers kulcsát a szemeteshez… Igen, ennyire egyszerű.
Kezdőlap
