To: Brian

-Valóban nem az. Durva dolgokon ment keresztül. De betekintést nyerhetünk az ottani dolgokba. Nem irigylem az ott élőket.-Húzom el a szám sarkát. Nem egy vidám olvasmány, de nem is azért választottam. Szeretem az ilyen életrajzi írásokat, főleg ha érdekes témákat dolgoznak fel. Mondjuk egy Taylor Swift-ről készült könyvet nem biztos, hogy elolvasnék.
-Hmmm nem is tudom… Pár komisz kölyök a medencénél… De ami a legdurvább, hogy egy felnőtt is volt velük és rájuk sem szólt… Még buzdította is őket.-Szélesedik ki a mosolyom. Ha ez az ára annak, hogy a gyerekek és az apjuk egy jót mulassanak, akkor esküszöm mindig könyvvel a kezemben fogok medencékhez menni.
Felszökik a szemöldököm a meglepettségtől, mikor felhozza a mozi ötletét. Biztos jól átgondolta ezt?
-Mozi? Két lánnyal? Biztos vagy benne? Tudod, milyen mese filmek vannak mostanában az ilyen korú lányoknak? Segítek… Marveles szuperhősök nincsenek benne.-Bár őszintén szólva most meg sem tudom mondani, hogy ő szereti e azokat. De a legtöbb férfi odavan értük… Tény… Brian nem olyan, mint a legtöbb férfi. De hát ezért is mentem hozzá anno.
-Szóval Barbie kalandjai, meg mindenféle hercegnős őrültség. Biztos vagy benne, hogy mi ezt szeretnénk?-Én már néztem ilyen meséket a lányokkal. Az első még mondhatni tetszett is, de a többi már sok volt nekem.
-Vaaagy az is lehet, hogy te bemész velük. Addig én egy közeli könyvesboltban, vagy antikvárban eltöltöm az időt.-És a pénzem. Na jó nem. Szerencsére azért tudok megállj parancsolni magamnak, de egy-egy ritka könyv láttán tény el tudok csábulni. Viszont nem hagynám magukra őket. Ez egy családi program. Mindent együtt csinálunk!
-De amúgy nem lenne rossz ötlet. De utána még kellene valami, ami kicsit lefárasztja őket. Vagy maradjon a medencézés, ha szeretnék?-Igazából most két órát kibírunk a moziban. Csak remélem nem valami nagyon rózsaszín hercegnős filmet választanak.
-Nah igen ezt tudom. Sose felejtem el azt a tekintetedet, mikor egyik nap eléd raktam egy tál zöldséget és elhitettem veled, hogy annyi lesz a vacsora.-Jót nevettem azon. Természetesen készítettem húst is hozzá, de egy kis humor sosem árthat.
-Ha jól emlékszem olyan 2-3 hónapig. De rá kellett jönnöm, hogy iszonyatosan hiányzik a hús. Viszont csökkentettem annak a fogyasztását.-Ha nem is álltam le vele teljesen, de nem is ettem, eszem azt minden nap. Lányoknak is van, hogy néha hús mentes kajákat csinálok.
Miután én megosztom vele a gondolataimat naivan azt képzelem, hogy kapok rá valami választ, vagy csak egy megerősítést, de helyette egy csók jön. Nem mintha az nem lenne jó. Sőőőt! Bárcsak több alkalmunk lenne erre. De néha egy csók nem elég. Viszont tudom, hogy sosem volt a szavak embere, így megpróbálom magamban lefordítani a csókot é betudni egy megerősítésnek.
Egy pillanatra meglep, mikor visszakérdez. Én csak poénnak szántam a mondatomat, de úgy tűnik beütött nála a dolog. Egy apró mosoly kúszik az arcomra.
-Nyugi csak vicceltem… De ha már így rá kérdeztél… Nos… Mondjuk nem mosnék, vagy főznék rád. Vagy nem vinnék be neked kaját, mikor sokáig bent vagy…. Meg ilyen apróságok…-Rántom meg a vállam. Főzni szeretek, és örülök, hogy ízlik nekik a főztöm. De tény a házi munkában azért örülnék, ha néha ő is besegítene.
A vacsora kissé csendesen telik, de ezt annak tudom be, hogy mind a ketten kezdünk fáradtak lenni és éhesek is voltunk már.
-Ezt igazán örömmel hallom… Mármint, hogy szereted, amit csinálok… Amúgy az enyém is finom. Megkóstolod?-Nyújtom is automatikusan neki a villámat, ha nem eszi meg, akkor az én számban landol a tészta. Nem sokra rá, viszont leteszem az evőeszközeimet és sóhajtok egyet.
-Azt hiszem több nem fér belém. Jó nagy adagot adtak.-Vagy csak én vagyok kis étkű. Az étel majdnem fele megmaradt, de bármennyire is próbálkozom már nem megy le a torkomon. Persze a desszertnek van hely, de még várok egy picit azzal.
-Ha esetleg kéred a maradékot nyugodtan edd meg.-Persze az sem gond, ha nem. Igaz nem szeretünk kaját kidobni, de nem is szabad rosszullétig tömni a fejünket. A desszertes tányért lassan oda húzom magamhoz, majd mielőtt bármit is mondana rá pillantok.
-Tudod a külön gyomorban van még hely.-Szélesedik ki a mosolyom. Egy korty bor és már neki is fogok a Brownienak. Viszont annak a felét is meghagyom neki. Mondjuk az lehet lecsúszott volna, de neki is kijár egy kis kényeztetés.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

-Menekülés Észak-Koreából? Akkor nem egy könnyed, barátságos olvasmány. - gondolkodom hangosan, kissé talán meglepődve hallgatva, hogy Vera pont ilyen könyvet választott. Valahogy a light-osabb sztorikat jobban kinéztem belőle, de talán csak előítéletes vagyok. -Eláztatták? Direkt? - játszom az ártatlan tudatlant, mintha nem ismerném a bűnösöket. Nekik azomban megbocsátható, más kölyökkel nem lennék ilyen elnéző. Nem szeretem a gyerekeket. Vagyis... pontosítsunk. Csak a saját gyerekeimet szeretem, a többi rohadtul tud idegesíteni. Évről évre egyre pofátlanabbak, és egyre fiatalabban kerülnek először szembe a törvénnyel. Csak meg kell nézni például a Domínguez gyereket, aki 16 éves és már egy egész fiókot megtölt az anyagával. Ha valamit megfogadok az az, hogy az én lányaim nem lesznek ilyenek. Ők tudni fogják, hol a határ. És ha már határok.

-Ezekkel mind egyetértek. Talán finoman sugalljuk felé a mozit? Trükkösen belecsempészhetjük mondjuk a holnap reggeli beszélgetésbe, és akkor szöget üt majd a fejében. - vetem fel, mint lehetőség. Ez talán manipulációnak minősül, de azt hiszem azt bárki beismerheti, hogy mindez a jó ügy érdekében, és igazából nincs mögötte rossz szándék. Ha valami olyan filmet választanának, én max szundikálok egyet, a sötétben úgyse látja senki.

-Gondolod? Mondjuk... szerintem ez még egy elég light-os hóbort lenne, félek ennél cifrábbakkal is elő fognak állni ha elérik a kamaszkort. - fogalmazom meg egyik belső aggodalmamat a közelgő időszakkal kapcsolatban. Nem cserélném el a lányokat, de azért sok szempontból egyszerűbb lenne fiúkkal. Azokat meg lehet kicsit billenteni, ha úgy viselkednek. Na mindegy. -Tényleg? Meddig bírtad? Nekem sose fordult meg a fejemben, tipikus "húst-hússal" férfi vagyok. - ezt mondjuk Vera is tudja, elvégre ő az, aki főz rám, ránk már hosszú évek óta. Fel lenne adva neki a lecke, ha egyik napról a másikra a gyerekek kitalálnák, hogy vegetáriánusok lesznek. Bár ezt is valószínűleg kinőnék ahogy azt is, amikor Vivi csak kék zoknit volt hajlandó hordani, semmi más szín nem volt jó. 

Egy pillanatra - ha romantikus és álmodozó típus lennék -, akkor akár idillinek is nevezhetném, ahogyan csak ülünk az ágyon összebújva, ám a tegnapi téma, az, hogy mi romlott el az elmúlt évek során a házasságunkban, újra befurakszik közénk. Mennyivel egyszerűbb lenne csak legyinteni rá, és élni tovább az életünket úgy, hogy ezekkel nem törődünk! De hát a nők (és bizonyára egyes férfiak is, akiket nem Brian Duke-nak hívnak) szeretnek lelkizni és ezeket megbeszélni. Mintha attól jobb lenne - ettől függetlenül igyekszem jó képet vágni a dologhoz. Amikor a rózsaszín ködről és a szerelemről beszél, érzem, hogy ez nekem túl sok érzelem, én nem tudok ilyen nyílt lapokkal játszani, mármint hogy szavakba öntöm azt, ami bennem van. 

Az egyszerűbb megoldást választom inkább, vagyis hogy szabad kezemmel az álla alá nyúlok, majd kezemet az arcára simítom és megcsókolom - nem túl röviden, de nem is túl hosszan, épp megtalálva talán azt a hosszúságot, ami ide illik. Most mondja valaki, hogy nem vagyok kreatív - bár még mindig visszatérheütnk a szavakhoz. Talán ezzel a saját síromat ásom, de az egyik megszólalása mellett nem tudok szó nélkül elmenni. -Kevésbé jó? Ezt hogy érted? - azt hiszem nem teljesen értem, mire gondolt ezzel. Ő biztosan nem választaná azt a megoldást, amit én, és keresne testi örömöket egy másik férfinál. Ugye? Nem, biztosan nem. 

Mikor megjön a vacsoránk, és elhelyezek mindent az asztalon, töltök mindkettőnk poharába bort, átadom neki az egyiket, majd leülök vele szemben, és én is koccintásra emelem a poharamat. -Csirió. - bólintok egyet egy félmosollyal az arcomon, majd az apró csilingelés után én is iszom egy kortyot. Nagyon finom, bár amennyit elkérnek érte, legyen is az. -Jó étvágyat. - nyúlok én is a villámért és a késért, majd egy kis ideig - hacsak nem szólal meg -, csendben eszünk, nem feltétlenül vagyok az evés közben csevegő típus. Félúton megállok, inni még egy kis bort. -Na, hogy ízlik? Az enyém nem rossz, bár amit te csinálsz, sokkal jobb.

To: Brian

Elmosolyodom a kérdésén és kicsit eszembe jutnak az első randijaink. Akkor is kicsit ilyen kis botladozó volt. Cuki volt, ahogy most is. Látszik rajta, hogy nem csak illedelmességből érdeklődik iránta és ezt jó jelnek veszem. Ez is azt erősíti meg bennem, hogy tényleg helyre akarja hozni.
-A lány hét névvel. Nagyon érdekes könyv. Egy Észak-Koreából elmenekült lány írta meg a történetét. Csak ajánlani tudom, bár már nincs túl jó állapotban. A minap pár suhanc eláztatta.-Szélesedik ki a mosolyom. Nyilván nem haragszom rájuk. Az csak egy könyv, szerencsére nem esett nagyobb baja, így be tudom fejezni. De ha tönkre is ment volna végleg, akkor sem kiabálnék velük. Oké lehet kissé bosszús lennék, de bármikor pótolható.
Az édességekből leginkább a lányok ettek. Egyet kóstoltam meg, de majdnem ki is köptem annyira édes volt. Valahogy azok az agyon színezett borzalmak nekem sem jönnek be, de egy jó Brownie vanília fagyival… Uh már alig várom.
-Öhm például az anyagi határt kellene meghatározni, hogy mi az a maximális összeg, amit ki tudunk adni rá, illetve talán a távolságot is. Ne akarjon a város másik végéig elráncigálni minket. Most így elsőre ezek jutottak az eszembe. Meg ne valami veszélyes! Bár ettől nem tartok. Neked esetleg van más is?-Mert biztos vagyok, hogy ő sem engedne meg bármit a lányoknak. Mondjuk egy teadélutánra nem biztos, hogy beülne velünk, vagy hogy kifessék valami hercegnősre az arcát, bár én azt szívesen megnézném.
-Ez jól hangzik. Szerintem a lányok is élveznék, bár lehet azzal vegetáriánusokat nevelünk ki belőlük. Láttad ma is, hogy mennyire szeretnek szinte minden állatot. Azt meséltem már, hogy én is voltam egyszer vegetáriánus?-Pislogok rá kérdőn. Nem emlékszem, hogy felhoztam e már neki ezt a témát. Természetesen ha nem, akkor most megosztom vele, ha érdekli. Mondjuk nem tartott sokáig. Hiába próbálkoztam, a végén mégis győzött a hús utáni vágyam. De érdekes egy kaland volt.
Élvezem a közelségét, hogy hozzá bújhatok. Mindig is szerettem ezt. Ő az én mackóm, aki mellett mindig minden jó volt, aki mellett biztonságban éreztem magam. Nem is szívesen mozdulok el mellőle, de megint egy gondolat furakodik a fejembe, amit végül meg is osztok vele. Elsőre a válasz egy csend, de a folytatáson halványan elmosolyodom.
Túl jó vagyok hozzá… Vajon ez tényleg így van? Oka volt annak, hogy elfordult mellőlem és gondolom én csináltam valamit rosszul.
-Tudom, hogy sok minden nem úgy alakult, ahogy azt hittük, mikor egybe keltünk, de én komolyan gondoltam, hogy jóban-rosszban. Szeretlek. Igaz már nem az a rózsaszín ködös, őrült szerelem, de szeretlek és szerettem, hogy Te vagy a társam és nagyon reménykedem abban, hogy újra egymás társai leszünk.-Igen ismét meg kell tudnom benne teljesen bízni, ami még időbe fog telni. Lehet sok nő nem értene velem egyet és inkább elköltözött volna, de hiszem, hogy ha mind a ketten jobban odafigyelünk egymásra, akkor rendbe jön minden.
-De ha szeretnéd lehetek kicsit kevésbé jó is.-Nem akarok megint egy olyan komoly beszélgetést, mint tegnap. Ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz a közel jövőben, de most csak élvezni szeretném a férjem társaságát drámázás nélkül.
Nem tiltakozom az ellen, hogy ő nyisson ajtót. Sőt bevallom őszintén jól is esik ez a fajta kiszolgálás. Nem sokszor van ilyenre lehetőségem, mivel általában én tálalom fel mindig az ételt. Szóval, most teljes nyugodtsággal, egy mosollyal az arcomon állok fel az ágyról és egy köszönöm kíséretében helyet is foglalok a széken.
-Kérek szépen!-Lehet az ételhez nem illik annyira, de ez sose zavart engem. Ha megkapom a poharam megvárom, hogy ő is helyet foglaljon, majd koccintásra emelem azt.
-Még több ilyen jó kis családi programra.-Csak a koccintás után kortyolok egyet az italomból, majd a kezebe veszem az evőeszközöket.
-Jó étvágyat!-És már neki is fogok a vacsorának. Szeretem a lányaimat, de a tegnapi műsoruk után most örülök annak, hogy csak ketten vagyunk és nyugodtan el tudjuk fogyasztani.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Bólintok egyet, ezzel tudomásul véve, hogy az első elképzelésem ellenére Aida és Vera nem rajtam köszörüli a nyelvét a hátam mögött, mikor találkoznak, és azt is nagyra értékelem, hogy ahogyan én is, a feleségem is óvja a magánéletünket amennyire csak lehet. Mivel kisvárosban élünk, ezért óhatatlan, hogy előbb-utóbb mindenkit szájára vesz a nép, főleg ha Mrs. Montgomary-n és Rose Harbor második legpletykásabb személyén, Amelia Redwine-on múlik. Az a nő nem tud lakatot tenni a szájára, ahogy hallom. Nemhogy a saját háza táján sepregetne és törődne inkább a saját férje kis eltűnéseivel. Az is gyanús. Na mindegy. -Mit olvasol most? - kérdezek vissza egyből, megragadva a lehetőséget, hogy további infókat tudja meg Veráról. Az éjjeliszekrényen láttam futólag a könyvet, de a borító alapján nem igazán tudtam megítélni miről szólhat, de még a műfaj is megtévesztő lehet.

Szerencsére jófej gyerekeink vannak, általában könnyű őket kezelni, bár ha beüt a kamaszkor ez valószínűleg megváltozik, most azonban még jó kihasználni, hogy többnyire szót fogadnak. Tudom, hogy a nevelésük oroszlánrészét Vera végzi, a munkám miatt engem ritkábban látnak, de az elvekben megegyeztünk már az elején, mikor az első terhesség ténye kiderült. De szerintem ez így a normális, sokkal kevesebb bűnöző lenne, ha a szülők normális értékrendet tanítanának meg a gyerekeiknek. Mondjuk akkor az én munkám is kevesebb lenne, de hát ez nagyon utópisztikus gondolat egyébként is.

-Brownie-t? Persze. - egyezek bele, bár már a desszert elhangzásakor tudom, csak egyet fogok kérni. Még mindig nem vagyok az a túlzottan édesszájú, így bőven elég lesz nekem, ha Vera maradékát megeszem a sütiből - már ha lesz. Ha nem, nekem az sem baj, de ennyi extra kényeztetést megérdemel az asszony. -Például mire gondolsz? - kérdezek vissza, bár nekem is vannak ötleteim az alapszabályok kapcsán, de visszafogom egy kicsit az irányításmániámat és hagyom, ő fejtse ki előbb az álláspontját ezzel kapcsolatban. 

-Á, hagyd csak, Már régi, én meg nem vayok az a szentimentális típus. - legyintek, és azzal a lendülettel a ma használt póló a kukában landol. Miután a maradék szennyest eltettem a helyére, elhelyezkedem Vera mellett az ágyon, hátamat a támlának döntve. A fürdéstől kellemesen kimelegedtem, így egyelőre nem takarom be még a lábamat se, meg hát amúgy is lassan a rendelésünk is valószínűleg megérkezik, így nem is volna praktikus. -Hát... inkább titeket volt jó látni, hogy élvezitek. - nyögöm ki némi habozás után, és ez nem csak egy diplomatikus válasz, így visszatekintve tényleg az tetszett leginkább, hogy ők jól érezték magukat, és megosztottuk ezt az élményt. Kicsit pofán vert annak ténye, mennyi ilyenből kimaradtam az évek során a munka és egyéb elfoglaltságok miatt. 

- Farmra? - nézek rá a meglepődöttségtől homlokom közepéig szaladt szemöldökökkel. Az arcvonásait fürkészem, keresve, hogy vajon viccelt-e, és bár a kacsintás azt jelzi hogy talán igen, a tekintete mégis másra utal. -Hát figyelj, beszélhetek Crepsley-ékkel, hogy meglátogatnátok...vagyis.... meglátogatnánk a farmot, biztos körbevezet. Evelyn meg biztos szívesen játszik is a gyerekekkel. - vetem fel a másik alapító családdal kapcsolatos lehetőségeket. Az öreg Crepsley is még aktív a farmon, a fia Oliver is, Eve nem tudom mennyit segít be a gimi mellett, de a lányainkkal való játékra biztos kapható lesz. Jóban vagyok velük, bár az életvitelük nem nekem való.

-Egyelőre elvagyok, köszönöm. - rázom meg a fejem a keksz ötletére. Éhes vagyok, de nem vagyok a nassolós típus, megvárom inkább a főtt ételt. Ahogy Vera a közelembe fúrja magát, én felemelem a felé eső karomat, és ha rám dőlt, akkor leeresztem és átölelem a vállát. Milyen rég is volt, hogy csak így összebújtunk. Rémes. Egy percig csak élvezem a csöndet, majd pillantásomat felé irányítom, mikor megszólal. Sóhajtok, nem tudom, mit mondjak erre. Ismét beáll egy kis csend, míg megrágom a gondolataimat. -Tudom. - sóhajtok egy aprót ismét, és tényleg tisztában vagyok vele, hogy elengedhetném magam, lehetnék olyan, mint a kapcsolatunk elején, a megismerkedésünkkor, de az évek során kialakított páncélt levetni nem könnyű. -Túl jó vagy hozzám. - jelentem ki, egy gyengéd puszit nyomva a feje búbjára, és egyébként ezt tényleg így gondolom. Nem értem mit lát bennem, de ahogy mostanában egyre több időt töltünk együtt, egyre inkább hálás vagyok ezért. A magam módján, persze.

Amikor kopogtat a szobapincér, a kezénél fogva finoman visszahúzom a felpattanni készülő Verát, és tekintetem önkéntelenül siklik a mozdulattól kissé félrecsúszó köntösén, mely így láttatni engedi csupasz lábát egészen a combjáig. Elképzelhető, hogy nem öltözött még fel fürdés után? Nem láttam, hogy vitt-e be ruhát. Végem. Nem is baj, hogy inkább én veszem át az életeinket, így legalább a mozgás kicsit lenyugtatja az idegiemet és illetlen dolgok felé elkanyarodó gondolataimat. A pincérnek adok némi borravalót, majd behúzom a kiskocsit a szobába, és a kis asztalra pakolom az tányérokat, mikről idő közben a fedő is lekerült. Gyomrom kordul egyet, így gálánsan kihúzom a széket Verának, majd a palack felé nyúlok. -Egy kis bort?

To: Brian

-Nem szeretném tagadni. Nyilván szóba kerültél már, de ha az megnyugtat nem te szoktál lenni a fő téma. Tudod jól, hogy én sem szeretem nagyon kibeszélni a magán életünket.-Soha nem beszéltem Aidának arról, hogy tudom, hogy más nőkkel is volt Brian. De igaz azzal kapcsolatban lehet, hogy kicsit panaszkodtam már neki, hogy jó lenne, ha többet vállalna be az otthoni munkákból.
-Azért nem Aidával töltöm a legtöbb szabadidőmet. Tudod, hogy egy könyv engem órákra le tud kötni.-Mosolyodom el halványan. A könyvekért mindig is rajongtam.  Nem is tudok elmenni úgy egy könyvesbolt előtt, hogy legalább a kirakatot ne nézzem meg alaposan. Bár kedves szándék volt a kérdése mögött mégis kicsit elszomorít, hogy ezt meg kell kérdeznie. Azt hittem, hogy azért ennyit már tud rólam. Sok emberrel jóban vagyok, de igazi barátom nem igazán sok van. De őszintén a gyerekek mellett nincs is sok időm külön programokat csinálni. A könyvek viszont mindig ott vannak és megvárnak. Így általában, ha nem alszom be az este és tényleg nincs más dolgom, akkor leülök szépen az aktuális könyvem táraságában és képes vagyok órákra elveszni benne.
-Én nem félek ettől. Persze mi sem vagyunk tökéletes szülők, ahogy senki sem… De azért van, amit jól csinálunk. Szerencsére nagyon hisztizni nem szoktak hét közben az édesség után. De egyszer-kétszer ilyen napok bőven beleférnek.-Szerencsére eléggé az elején lefektettük már az alap szabályokat a gyerekekkel kapcsolatban. Persze nem azt mondom, hogy nem szokott hiszti lenni, mert nagyon is tudnak és a legfárasztóbb az, mikor mind a ketten azok.
-Öhm… akkor legyen a carbonara…-Mutatok az alatta lévőre. Árban még talán az az elfogadhatóbb. Persze Brian bíztatott, hogy bármelyiket válasszam, de egyszerűen túlzásnak érzem, hogy egy kacsáért ennyit elkérjenek. Biztos nagyon finoman készítik, de azt a pénzt inkább tegyük félre valami hasznosabb dologra.
-Hú és egy Browniet is kérsz nekem, nekünk?-Nézek rá nagy boci szemekkel. Az biztos, hogy max a fél desszertet fogom tudni megenni a tésztás étel után.
Örülök, hogy tetszik neki az ötletem, de hasonlóan egyet tudok érteni én is az övével. Sőt nekem ez eszembe sem jutott.
-Ez egy remek ötlet! Persze azért alap szabályokat adjunk majd meg neki, mert a gyerekek furfangosak tudnak ám lenni.-Nézek rá széles vigyorral. De valóban jó lesz, ha kicsit szabad kezet adunk Debbienek. Én is mindig igyekeztem egyelő figyelmet adni a két lánynak, ami tény nem mindig sikerül.
Miközben Brian fürdik én kihasználom a kis időt, elhelyezkedem az ágyban kényelmesen és már olvasom is a könyvemet. Volt, hogy felmerült bennem, hogy megnézem a telefonját, de sose vetemedtem odáig. Bízni akarok benne.
Egy mosollyal az arcommal nézek fel rá a könyvemből. Talán neki is jót tett kicsit az, hogy kikapcsolt, hogy a lányokkal együtt ő is bement az állatsimogatóba, még ha nem is szívleli őket annyira.
-Észre se vettem. Ha szeretnéd otthon majd megvarrom.-Nem tudom mennyire ragaszkodik ahhoz a pólójához, így rá hagyom a döntést.
-Azért csak élvezted te is egy kicsit.-Szélesedik ki a mosolyom, miközben leteszem a könyvem.
-Egy farmra is elmehetünk egyszer.-Kacsintok felé egyet. Valahol viccnek is szánom, de a lányok miatt tényleg szívesen elmennék egyre, hogy lássák milyen is az az élet, honnan jönnek a zöldségek, húsok és értékelni tudják a gazdákat is.
-Igen, kezdek megéhezni, de még elvagyok. Van még pár keksz a táskámban, ha esetleg kicsit lefolytatnád vele az éhséged.-Tudom, hogy egy férfi nehezebben viseli az éhséget, így ha rágna valamit, van rá lehetősége. Ha nem áll fel, akkor közelebb pakolom magam hozzá, hogy belé karolhassak és fejem a vállára hajthassam.
-Ugye tudod, hogy előttem elengedheted magad? Én nem várom el tőled, hogy mindig az a kemény fickó legyél, aki tudsz lenni és örülök neki, hogy ebben a két napban te is tudtál kicsit lazítani.-Egy puszit nyomok az arcára, de addig nem is engedem el, míg nem kopogtatnak az ajtónkon. Már ki is pattanok az ágyból, ha nem előz meg, vagy jelzi, hogy maradjak a fenekemen nyugton.
-Hmm, de jók az illatok.-És a látvány sem rossz, ahogy végig nézek a tányérokon.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Vera megerősít abban, hogy Aidában megbízhatok, hogy megfelelően intézi a Rose Harbor-i rendőrörs ügyes-bajos dolgait a távollétemben, de ez csak részben nyugtat meg, mert nehezen tudom elképzelni, hogy Veronica bárkiről is tudna rosszat mondani. Valahogy ez hiányzik belőle, túlságosan jóindulatú, vagy legalábbis én még nem nagyon tapasztaltam ezt az oldalát. Mondjuk amennyire viszont én mufurc és kötekedő vagyok, szerintem birtoklom az ő részét is ebből a fantasztikus tulajdonságból.

-Ó, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg engem is kitárgyaltok, ne is próbáld tagadni. - önkéntelen mosolyra húzódik a szám, noha alapvetően nem szeretem, mikor én vagyok pletykák alapanyaga bár tudom, számos kering rólam a városban és környékén, illetve tuti, hogy a beosztottjaim is a pokolra kívánnak engem és szidnak a családjuknak otthon. -Nem, nem zavar, ha jóban vagytok és összejártok, csak kérdeztem, mert... érdekelt, mivel szereted tölteni a szabadidődet. - a mondandóm befejezése kicsit suta, de a magam módján tényleg igyekszem többet megtudni Veráról, mert valószínű hogy majdnem minden, amit tudni vélek róla már nem naprakész információ.

A nap fárasztóan, de meglepően kellemesen és gyorsan telik, bár azért jó érzés lerakni a lányokat aludni, és kiélvezni a hotelszobánk csendjét. -Szerintem a cukor miatt nem kellett őket cipelni kézben, hanem jöttek a saját lábukon. Csak nehogy hozzászokjanak. - a gyereknevelés terén a legtöbb dologban azt hiszem midig is egyetértettünk, így az édességevés is szabályozva van a gyerekeknél - nem jó se a fogaiknak, se az egészségüknek, így a mai nap tényleg kivételes volt, hogy szinte mindent megkaptak, amit kértek. Ha pedig őket már elkényeztettük, ideje kicsit magunkkal is törődni. Bólintok, valóban nem a legolcsóbb a szobaszervíz, de megálltam, és csak magamban morgolódtam rajta mikor végigfuttattam a szemem a menün, nem akartam én lenni az ünneprontó zsugori alak. -Válassz bármit. - végigsimítok az étlapot tartó kezén, majd míg ő azt szemléli, én lerúgom a cipőmet, és a helyére teszem, leülve Vera mellé az ágyra.

-Rákérdezek, ha valami olyan, akkor mi a B terved? - kérdezem, bár nem teljesen értem miért nem választ olyat amiről tudja is, hogy micsoda és nem valami fantázianévvel van ellátva, de feleslegesnek érzem most ezen fennakadni. Amikor elmegy fürdeni én csak biccentek, tekintetemet végigfuttatom a menün, majd magamnak marhasültet rendelek vadasmártással és hozzá tésztát, mellé pedig egy üveg vörösbort. Ha nem ma, akkor holnap iszunk belőle, vagy hazavisszük és jó lesz későbbre. A lehetőségét azonban meg szeretném hagyni ennek. 

A szállodai telefont lerakva a mobilomat veszem a kezembe. Jó pár e-mail, nem fogadott hívás és üzenet - utóbbiak közül csak egyet nyitok meg gyorsan. Ugyanaz a nő, aki tegnap is megkörnyékezett, csak most valami másik számról. Ne keress többet! Tegnap is mondtam már! pötyögöm neki vissza, majd ezt a telefonszámot is tiltom. Amikor próbálna jó útra térni az ember, akkor az ilyen múltbéli baklövések szellemei tuti hogy kíséretni kezdik. Még jó, hogy Vera nem látta ezt felvillanni mikor érkezett. Jól ki is törlöm inkább, majd a munkahelyi e-maileket böngészem addig, míg Veronica vissza nem tér a fürdőszobából. Szemem önkéntelenül fut végig rajta, vajon mennyi ruhát visel a köntös alatt, de aztán picit megrázom a fejem, és erőltetem magam, hogy elfordítsam a fejem. A tegnapi után tudom, hogy muszáj bébiléptekben haladnom, bármennyire is mást diktálnak az ösztöneim.

-A kaja még körülbelül húsz perc, szóval addig szerintem én is elmegyek. - állok fel, magamhoz véve tiszta ruhákat a szekrényből. Míg pakolok, addig hallgatom amit a feleségem vázol a holnapi nappal kapcsolatban. Bólintok. -Oké, jól hangzik. Én is a metróra gondoltam, a dugóba csak beragadnánk. - nem lenne jó idegbajt kapni a lányunk zongoraversenye előtt. Így is nehéz lesz elviselni mert szívem szerint csak az ő előadását nézném meg aztán agyő, de hát ez nem így működik. -A holnaputáni nap programját pedig arra gondoltam bízhatnánk Debbie-re, ne érezze úgy, hogy minden Viviről szól, mert az ő versenye miatt jöttünk el. - jut eszembe, mert bár nekem nincs testvérem akivel osztoznom kellett volna bármikor is bármiben, de azért ezt hamar megtanultam a saját lányaimnál, hogy fontos, a figyelmet igyekezzünk egyenlően megosztani a tesók között. 

Még megvárom, Vera erre mit reagál, de aztán elmegyek fürdeni, hogy kényelmesen végezzek még azelőtt, hogy a pincér megjönne a rendelésünkkel. Tíz percen belül már kint is vagyok, akkurátusan elrendezve a szennyest a többi holmim között, majd letelepedek az ágyra. -Eddig fel se tűnt, hogy mennyire állatsimogató szaga van a ruháimnak, csak miután levettem. Ráadásul a pólómat szerintem megrágta egy kecske vagy hasonló neveletlen állat, mert van rajta egy lyuk. - félig bosszúsan mesélem, de a zuhany annyira ellazított, hogy most nincs kedvem sokat morogni rajta. -Nagyon éhes vagy már?

To: Brian

Egyik dolog, amiért bele szerettem az az, hogy ennyire imádja a munkáját. Vagyis remélem, hogy még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel tud bemenni ma is, mint korábban. Én a mai napig nem bántam meg, hogy tanárnak mentem. Persze vannak nehéz napok, kemény diákok, de szeretem és nem cserélném le.
De abból, hogy nem tudja elengedni még a pihenős napjain sem a munkát arra következtetek, hogy még szereti. Aidában megbízik, így az annyira ok nem is lehet. Szívesen hallgatnék történeteket egy-egy nyomozásáról. Annyira ismer engem, hogy tudja milyen részeket nem szeretek hallani. Így általában azt vagy mindig kihagyta, vagy csak a vidámabb eseteit osztotta meg velem korábban.
-Hidd el biztos hívna, ha nagy gáz lenne. Jó mentora voltál…Azon meg szerintem sem kell aggódnod, hogy ki akarna túrni a helyedről.-Mosolyodom el én is. Mondta már nekem is Aida, hogy ő nem vágyik ilyen magas pozícióra. Jól érzi magát ott ahol van. Elegendő felelősség van rajta, nem kíván többet. Viszont hozzá kell majd szoknia, hogy többször kell Briant helyettesítenie.
-Igen szoktunk beszélgeti. Miért?... Csak nem attól tartasz, hogy rólad?-Szélesedik ki a mosolyom. Igen volt, hogy beszéltünk róla, de Aida ha lehet így mondani Brian embere. Sose köpte be, mindig próbálta védeni őt, még ha nem is értett azzal egyet, amit tett.
-Amúgy sok mindenről szoktuk beszélgetni, de nem olyan gyakran… Esetleg zavar téged?-Őszinte a kérdésem. Ezt sosem kérdeztem tőle, mert nem hittem volna, hogy gondot okozhat. Nyilván, ha zavarja őt valamit ki kell találnunk. Nem szívesen szakítanám meg vele a kapcsolatot, de azt sem akarom, hogy Brian rosszul érezze magát miatta.
Igaz nem vagyok annyira lelkes, mint a lányaink, de én is nagyon élvezem az állatkertet. Az állatok gyönyörűek voltak, volt egy-két vicces pózuk, reakciójuk, amin a lányok is jókat nevettek. Összességében a mai nap is remek volt. Mondjuk meglepett, hogy Brian mennyi mindent megvett a lányoknak, de nem szóltam bele. Ez most egy nyaralás. Ilyenkor az ember többet enged.
Bevallom őszintén én is kellően elfáradtam, de amíg a lányok nem fekszenek le, nem ülök le pihenni. Csak akkor tudom magam elengedni, mikor már becsukjuk az ajtót.
-Csoda, hogy nem kaptak cukor sokkot. Szerintem most egy ideig nem is fogják kívánni.-Elveszem Briantől az étlapot, majd kissé elkerekednek a szemeim.
-Azta… azért megkérik az árát.-Ahhoz képest, hogy nem egy öt csillagos szálloda… Jó mondjuk ott nem tudom milyen árak vannak, de ez… Végig futom a tekintetem, majd megállapodok valami tésztás ételen. Bár közöttük van a kedvencem, de az árát meglátva inkább lemondtam róla.
-Egy bor jól esne… De nem… Áh hagyjuk. Egyszer mi is megérdemeljük. Mondjuk azt, hogy ez a mi plüssünk.-Persze a lányokat szeretjük elkényeztetni, de néha azért magunkra is kell gondolni. Az étlapot felé fordítom, majd megmutatom neki, hogy én melyiket szeretném.
-Bár nem igazán tudom, hogy mi ez, de csak nem lesz valami extrém fura valami.-Fintorodom el. Ha belsőségek lesznek benne, vagy ilyen fura dolgok, akkor inkább üres gyomorral fekszem le.
-Én addig lezuhanyozom. Sietek!-Vissza adom neki az étlapot, majd egy puszit nyomok az ajkaira, majd el is vonulok. Az ajtót nem csukom be teljesen, hogy halljam, ha megjött az étel vagy csak kérdése lenne hozzám.
Nem húzom el a zuhanyt, akármennyire is jól esik az. De legalább kissé felébredtem miatta.
-Hú ez most jól esett.-A szállodai, pihe-puha köntösömben sétálok ki a fürdőből, majd lépek a táskámhoz, hogy elpakoljam a holmijaimat.
-Holnap korán kell kelnünk… Nem sokkal korábban, mint ma, de időben oda kell érünk… És a mai tömeget látva… Lehet jobban járunk, ha nem autóval megyünk. Utána szerintem lehetne megint egy medencézés… Bár ha esetleg nyerni fog, akkor azért egy sütire vagy fagyira meghívhatnánk. Mit szólsz?-Oké egy apró ajándék is van a táskámban, de azt akkor is megkapja, ha nem fog nyerni. Akkor is büszkék leszünk rá.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

A nem túl kellemes ébresztő után a reggeli és a kávé egy kis felüdülést hoz, hogy aztán megint közel pattanásig feszüljenek az idegeim amiatt, hogy kis túlzással a világ összes embere épp New York-ban van, pont azon a szakaszon, ahol mi is közlekedünk. Jobban díjaztam volna, ha a lányunk zongoraversenye nem pont itt van, hanem valami kevésbé zsúfolt helyen, ám az élet nem kívánságműsor. Mindegy, erre a néhány napra ezt dobta a gép, már csak valahogy jó pofát kellene vágni az egészhez, ne rontsam el a családom többi tagjának a kedvét a morgással. Ritka pillanatok egyike, mikor megpróbálok csak magamban, vagy az orrom alatt dünnyögve méltatlankodni. A siker véleményes, mert előb a metrós fiaskó, aztán pedig az állatkert előtt álló sor teszi próbára igencsak csekélyke türelmemet.

Egy apró hümmögés a válaszom arra, hogy tavasszal ő volt a lányokkal állatkertben - derengni kezd, hogy tényleg volt egy ilyen program megbeszélve, csak aztán közbejött egy fontos nyomozási ügy, Anders Mortonnak nem mondhattam nemet, utána pedig Yasemin DeVries-nél kötöttem ki, ahol először kölcsönösen segítettük egymás karrierjét, majd más módokon is kooperáltunk. Gondolatban megrázom a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, ez nem az a hely és idő, ahol nosztalgiázni kéne a korábbi félrelépésekről. Amúgy sem kéne több ilyet csinálni, hát ne is gondoljak rá. Inkább megszorítom a kezét, szavak nélkül üzenve valami olyasmit, hogy ha akkor nem is voltam velük, most itt vagyok. Az arcára kiülő apró mosolyból arra merek következtetni, hogy bevált - remek, nem lett volna kedvem a tegnap estihez hasonló beszélgetést lefolytatni. 

Figyelmem egy kicsit elkalandozik, ahogyan Vera a lányokat okítja, bár ez nem számít, határozott szülőként állok a feleségem mellett ezzel is jelezve a gyerekeknek, hogy mennyire komolyan kell venniük mindazt, amit az anyjuk mond. Mivel mint mondtam, nem vagyok nagy állatrajongó így hagyom, hogy a három grácia döntse el merre megyünk. Elengedem Debbie-t, de ahogy nézem, a korábbi metrós fiaskó még relatíve élénken él benne, mert nem megy túl messzire tőlünk, izgatottsága azonban testvérével együtt az egekben szárnyal. 

- Aida szerint minden rendben van, bízom benne, hogy tényleg. - igyekszem hangomból eltűntetni az aggodalmat és kételyt, bízva abban, hogy Aida ilyenben nem hazudna. -Vigyáznom kell vele, a végén még kigolyóz a rendőrfőnöki pozícióból. - félmosoly kúszik az arcomra, hangszínembe pedig némi játékosság vegyül. Csak viccelek, egyelőre nem félek attól, hogy a babérjaimra tör. Igazából azt sem tudom, vannak-e ilyen ambíciói, vagy elégedett a jelenlegi pozíciójával. Mondjuk a sok papírmunkát ami az én szerepkörömmel jár tuti utálná. -Ti szoktatok még beszélgetni?- fordulok Vera felé, mert tudom, olykor összejárnak, legalábbis régen biztosan. Vajon ilyenkor jól kibeszélnek engem? Tuti, a nők ezt szokták csinálni, mikor összeülnek, nem?

A nap végül egész gyorsan telik, és kimondottan jól szórakozom egy idő után, miután hozzászoktam a sok emberhez. Az állatok nem kötnek le túlzottan, bár Vera egész érdekes dolgokat mesél róluk a lányoknak, ahogy előbújik belőle a biológia tanárnő. Ahogy eközben az arcát nézem, egészen kivirul, látszik rajta, hogy szereti ezt csinálni. Alattomosan vág pofon a tudat - ismét -, mennyire nem bántam, bánok vele szépen a házasságunk során. Nem tudom, visszaállítható-e minden olyanra, mint régen volt, vagy hiábavaló az egész próbálkozás, és a végén az lesz, hogy fogja a lányokat és elköltözik a szüleihez vagy valahova, én meg arra megyek haza egyik nap, hogy kong a ház. Azt hiszem, mindezt nem szeretném. Ez késztet arra, hogy hajlandó legyek a gyerekeknek megvenni több mindent amit kérnek, egy-egy plüssállaton kívül még ilyen-olyan édességeket is, közben pedig még ha eleinte döcögősebben indult is, Verával is egész jól elbeszélgetünk.

A hotelszobába már úgy érkezünk meg, hogy mindkét lány hulla fáradt, épp csak annyi ideig tudjuk őket ébren tartani, míg átöltöznek pizsibe - fürdés majd reggel -, végül vacsi nélkül dőlnek el az ágyba mint két liszteszsák. Becsukom a két szobát elválasztó ajtót, és Verához fordulok. - Ennyi nasi után nem is csodálom, hogy nem voltak éhesek. Én viszont az vagyok, rendelek szobaszervízt, mert itt nem hagynám őket egyedül. Mit kérsz? - kérdezem, a szekrényről felvéve a menüt, amit fel lehet hozatni a szobába a konyháról, majd felé nyújtom. - Arra gondoltam, egy üveg bort is kérek mellé, kicsit mi is megérdemeljük a pihenést. De ha inkább aludnál, azt is megértem. Hosszú volt a nap.

To: Brian

Bár nekem is kavarogtak a gondolataim, de a fáradtság erősebb volt, így hamar elaludtam, viszont cserében igen korán keltem. De ehhez meg én vagyok hozzászokva. Általában én szoktam lenni az első, hisz a reggeli nem készül el magától és a lányok se lennének hajlandóak kimozdulni az ágyból, ha nem zaklatnám őket percenként. De most szerencsére nem nekem kell gondoskodni a reggeliről, de a testem ezt a jelek szerint nem fogta még fel teljesen.
-Jól, bár reméltem nem kelek fel a szokásos időben.-Mondanám, hogy akkor majd holnap reggel alszunk többet, de akkor meg már a versenyre kell készülődnünk. Onnan meg nagyon nem lenne jó elkésni.
Egy mosoly kúszik az arcomra a kérdését hallva. Azért még nem tűnt el az összes közös pontunk. Még mindig van olyan, amiben teljesen mértékben egyet tudunk érteni, és ez reményt ad nekem.
-Semmi pénzért. -A lányok majd, ha felnőnek és ide akarnak költözni nem fogjuk megakadályozni őket. El tudom hinni, hogy van, aki szereti ezt a nyüzsgést. Azt sem mondhatom, hogy a korral jár ez az antiszoc jellem, mert fiatalabb koromban sem vágytam arra, hogy a városba jöjjek.
Egy kis szétszakadás után ismét együtt a kis családunk, aminek mindannyian örülünk. Oké nem volt hosszú idő, de magamat ismerve biztosan eltévedtem volna, ha nem egy metró megállóban szakadunk szét.
Az állatkertben bár kevesebben vannak, de igen sokan kihasználják ezt a szép időt. A lányok izgatottak, én meg csak mosolygok rájuk, míg meg nem hallom Brian kérdését. Felpillantok rá, de nem válaszolok neki azonnal. Egy rossz, de egyben kellemes emléket idéz fel bennem. Rossz volt, mert Ő nem tartott velünk… De jó volt, mert jó hangulatban telt a lányokkal az idő.
-Öhm… tavaly elvittem a lányokat tavasszal….-Nem teszem a végére az „Ugye emlékszel rá?” kérdésemet. Nem akarom, folyamatosan felhánytorgatni a múltat. Nah meg lehet akkor tényleg csak dolgoznia kellett. Egy kissé kellemetlen ez a téma és talán kicsit feszültebbé válik a hangulat közöttünk, míg meg nem érzem ismét az ujjait, az kezem körül. Felpillantok rá, de nem mondok semmit. Egy halvány mosoly jelenik meg arcomon, majd mielőtt elindulnánk, azért megbeszélem a lányokkal a fontos szabályokat.
-Itt is figyelnetek kell lányok! Bár nincsenek olyan sokan, mint a metrón, de egyikünk sem ismeri ezt a helyet… Szóval kérlek ne fussatok messzire tőlünk. Illetve… Ha mégis elveszítenénk egymást gyertek ide vissza! A pénztárosok biztosan segíteni fognak nektek, de a lényeg, hogy itt várjatok meg minket.-Na jó talán nem kellene ennyire félteni őket, de kissé azért bennem van az ideg. Sajnos sok tragédiáról hallani és nem szeretnék azok közé a szülők közé tartozni, akiknek a lányait elrabolják és…
-Nos a térkép szerint tőlünk jobbra vannak a fókák, viszont fél tizenkettőkor lesz az etetésük. Addig van egy kis időnk. Szóval, ha benne vagytok mehetünk a trópusi állatokhoz, ami egyenesen arra van!-Mutatom is az irányt, majd el is indulunk. El is engedem Vivi kezét és bíztatóan megszorítom kicsit Brianét. Engedje el Debbiet. Ha azt akarjuk, hogy elfáradjanak engednünk kell őket rohangászni is kicsit. Nah meg bízom abban, hogy van annyi eszük, hogy tényleg nem mennek messzire. De a férjem kezét nem engedem el. Jól eső érzéssel tölt el, hogy ő fogta meg, hogy itt van mellettem.
-Mi a helyzet otthon?-Pislogok fel rá. Ismerem és tudom, hogy nem bírja ki, hogy ne dolgozna. Biztos kapott valami hírt az őrsről. Meg talán erről szívesen mesél egy kicsit. Jó lenne ismét megtalálni a közös hangot, olyan nagyokat beszélgetni, mint régen.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

-Semmi gond, számítottam rá. - dörzsölöm meg a szemeimet, miközben felülök az ágyon, miután a lányok mindketten leugráltak rólam. -Hát... nem túl jól, de nem baj, már hozzászoktam a kevéshez. És te? - kérdezek vissza, azt azonban nem részletezem, mi volt az, ami ébren tartott órákon keresztül. Egy beszélgetéstől még nem lettem én a lelkizés koronázatlan királya. Mindegy, újabb nap, és hála a dupla kávénak azt hiszem készen állok a ma előttünk álló megpróbáltatásokra, vagyis hogy kifárasszuk a lányokat. Egész nap a szabad levegőn - ennek működnie kell. 

-Ez New York, itt mindig tömeg van. - sóhajtok egyet, elhessegetve Vera reményeit arról, hogy talán nem lesznek sokan. Szerintem csak a Central Park-ban többen lesznek, mint egész Rose Harbor-ban. Minimum háromszor. A lelkesedését azonban inkább nem töröm le, a valóság úgy is arcon vág minket amint kilépünk a hotelből és elindulunk a metrómegálló felé mi mindössze pár perces séta lenne, ha nem kellene folyamatosan kerülgetnünk az embereket. Nagyon sokszor az utolsó pillanatban fogom vissza a káromkodást, egy-kettő viszont az orrom alatt kicsúszik, abban bízhatok csak, hogy a kezemet szorító Debbie ezeket nem hallja meg. -Azt hiszem, akkor megegyezhetünk abban, hogy ha bármikor is költözünk, az nem ide lesz, ugye? - nézek a feleségemre, és bár viccnek indult a megjegyzés, de komolyan gondolom, és a hangszínemből sem az jön le, hogy humorosnak szánt megjegyzés volt. Tényleg idegesít ez a sok ember.

Végül a tömeg okozza azt, hogy a család kettészakad a metrónál, de szerencsére hamarosan újra egyesülhetünk. Már kezdtem gondolkodni, hogy megvan-e a helyi rendőrfőnök telefonszáma a telefonomban ha valami gikszer ütött volna be, de szerencsére a következő szerelvényről meglátom leszállni Veronicát és Vivit. A feleségem ujjai köré kulcsolom a sajátomat, némileg magamat is meglepve a megkönnyebbülés mértékén, hogy nem történt semmi baj. Egészen eddig fel se tűnt, hogy volt bennem némi aggódás.  -Semmi baj, lényeg, hogy itt vagytok. A következő metró már jön is, most ti mentek elöl. - felelem Vera szabadkozására. Erről tényleg nem ő tehet, viszom most magam előtt terelem a lányokat, nem engedve el őket egészen addig, míg fel nem érünk a felszínre. A park ott van mellettünk. Megnézem a térképet merre van az állatkert, és szerencsére pont a tér jó oldalán vagyunk, innen nem sok séta.

-Szerintem gyerekkoromban voltam utoljára ilyen helyen. Hát te? - fordulok Vera felé, miközben a jegypénztárnál állunk sorba. A gyerekek izgatottan csiripelnek mellettünk, egymással versenyezve sorolják a létező összes állatot ami az eszükbe jut, hogy miket fognak majd itt megnézni. Én magam nem vagyok egy nagy állat fan, otthon a kutyánkat csípem,  de azt is csak a lányok miatt fogadtuk be, és többnyire nem is én vagyok az, aki foglalkozik vele. Nagyot sóhajtok, ahogy az előttünk haladó sorra és a látogatók sokaságára nézek. Nem rajongok az emberekért, a sok tömegért meg pláne, de igyekszem erőt venni magamon, és jó pofát vágni hozzá, de azért nem mondom, hogy nem fut át egyből a fejemen, hogy az egyik árusnál kéne venni egy sört, vagy akár valami erősebbet, hogy könnyebb legyen elviselni. Valószínűleg sor fog rá kerülni, de egyelőre tartom magam. -Nos, akkor merre?- fordulok a gyerekek felé, miközben Debbie-t a másik oldalamra terelem, hogy meg tudjam fogni Vera felém eső kezét, amin most még csak gondolkodnom sem kell, valahogy jött a mozdulat természetesen. 

To: Brian

Próbálok nagyon pozitívan hozzáállni a dolgokhoz és nem gondolni arra a sok rossz, múltbéli eseményre, ami csak elronthatná ezt a kis kiruccanást, vagy a próbálkozásunkat Briannel.
Reggel igyekeztem a lányokat visszatartani, de csak egy másodpercre fordulok el és már az apjukon ugrálnak. Először csak egy halvány mosollyal az arcomon figyelem őket, majd oda is sétálok férjemhez, mikor a lányaink már a cipőkhöz rohannak.
-Ne haragudj. Igyekeztem visszatartani őket. Hogy aludtál?-Na jó ez lehet hülye kérdés volt… Elvégre az esténket elég jól sikerült tönkre tennem. Ő valami teljesem mást kívánt volna… De én egyszerűen nem voltam még rá képes. Hiába voltunk már azóta egyszer együtt… Az nem olvasztotta meg a jeget kellően.
A reggeli jól esik, de leginkább a kávé. Annak meg nagyon is örülök, hogy semmilyen kaja nem landol a ruhámon. Ma még nem kell elkapkodni a készülődést. Holnap lesz majd erre alkalmunk bőven, hiszen akkor lesz a verseny. Éppen a fogaimat mosom, mikor Brian megosztja az ötletét velem. Én is hasonlóra gondoltam, de egyelőre nem válaszolok neki, csak figyelem őt egy ideig, majd befejezem a fogmosást.
-Ez remek ötlet! És ha jól emlékszem nincs is nagyon messze tőlünk… És talán mire elindulunk már nagy tömeg sem lesz.-Nem mondom, hogy üresek lesznek az utcák, de reményeim szerint a legtöbb ember már a munkahelyén lesz. Ám ahogy kilépünk az utcára kissé megrökönyödöm. Nem szoktam hozzá én sem a nagy városokhoz. Voltam már New Yorkban, nem egyszer… De mindig rájövök arra, hogy milyen jó, hogy nem itt élünk. Nekem ez túl zsúfolt. Vivi kezét erősen fogom és hiába figyel Debbiere Brian, alig bírom levenni a szemem róla. De azt hiszem teljesen normális, hogy ennyire féltjük őket. Mondjuk hiszek abban, hogy a lányaink elég okosak ahhoz, hogy ha eltűnnének, akkor tudnának segítséget kérni. Beléjük vertem a szálloda nevét, hogy legalább annyit el tudjanak mondani.
-Van valami teleport kapu, amin keresztül érkeznek? Nem tudom elhinni, hogy ilyen sokan élnek itt… És ez még csak a töredéke…-Vagy lehet, hogy pont kifogtunk egy nagyon forgalmas metrómegállót? Mindenesetre igyekszem tartani a tempót és Brian mögött haladni. Ő elég magas és robosztus ahhoz, hogy könnyen utat törjön magának. Így csak lapulunk mögötte, míg nem elénk nem vág valaki és az mindent elront. Éppen mi is felszállnánk a metróra, de pont előttünk csukóik be az ajtó. Még arra sem volt időm, hogy oda szóljak Briannek, de szerencsére hátra fordul és látja, hogy mi bizony nem jutottunk fel. Kissé megszorítom Vivi kezét, majd egy bátorító mosollyal pislogok le rá.
-Nincs semmi baj. Biztos leszállnak a következő megállónál.-Küldök is neki egy üzenetet, miközben várunk a következő szerelvényre, ami szerencsére igen hamar meg is érkezik. A következő megállónál figyelem, hogy merre lehetnek, így ha nem látom őket, akkor le is szállunk és csatlakozunk hozzájuk, de ha fel tudnak szállni, akkor maradunk a helyünkön. Mindenesetre első reakcióm az, hogy meg is fogom Brian szabad kezét.
-Bocsánat, csak elénk vágott egy fickó. Ő még pont feljutott, mi már nem.-Mondom kissé bosszúsan. Bár tény honnan is tudta volna, hogy együtt vagyunk?
-Nah akkor remélem több ilyen izgalom nem lesz ma.-Mosolyodom el és legközelebb már csak a jó megállónál szállunk le.
A parkot látva kissé eláll a szavam. Egy kis csoda ebben a beton dzsungelben és itt is elég sokan vannak. Oké jó az idő, gondolom aki tudja az kijön inkább ide.
-Megnézzük akkor először az állatokat?-Pislogok a lányaim felé, akik izgatottan várják már őket. Legalább egy kis tudást ebben a témában át tudok adni nekik, ha már biológia tanár vagyok. Persze nem akarom őket halálra untatni, így inkább csak egy-egy érdekességet mesélek el, amit nem feltétlenül említenek meg a táblákon.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Nem alszom túl jól, hiába éreztem magam fáradtnak amikor lefeküdtünk az ágyba este, végül még sokáig bámultam a hotelszoba plafonját, hallgatva mellettem Vera nyugodt, egyenletes szuszogását. Nem mondom, hogy az alvás előtti beszélgetésünk tartott ébren, mégis, nem tudtam teljesen napirendre térni afölött, milyen kétségbeesett? Ez a jó szó? Talán igen. Szóval hogy milyen kétségbeesett tekintettel nézett rám Veronica tegnap, mikor ismét terítékre került a házasságunk és az, hogyan tudnánk helyrehozni. Talán nem is láttam még őt ilyennek, inkább tűnt beletörődőnek, vagy csak ennyire nem figyeltem rá és nem tűnt fel - ez is teljes mértékben benne lehet a pakliban. 

Lefekvés előtt még megegyeztünk, hogy még egy piknikre elmegyünk, illetve hogy kettesben is töltünk időt, ezzel egészen békés kimenetele lett a... hát ha nem is vitának, de a kellemetlen beszélgetésnek. A kapcsolatunkon kívül agyalok még a melón is, nem bírom ki, hogy ne nézzem meg telefonról az e-mailjemet, válaszoljak néhányra, és küldjek egy listát Aidának, hogy mikre figyeljen oda - noha ezeket személyesen is megbeszéltük, és bízom abban, hogy jól kineveltem a kvázi jobbkezemnek, de azért menjünk biztosra. Végülis az volt a pontos fenyegetése, hogy ha felhívom, akkor lesz haddelhadd, ez meg egy e-mail. Kiskapuk. Ebben igazán jó vagyok.

Végül valószínűleg csak sikerül valamikor a hajnali órákban elaludnom, mert Vera hangjára, simogatására és puszijára ébredek. Nem tudom hogy nem keltem fel arra, hogy a lányok összekészültek, mégis ez történik. Ki sem mászom még az ágyból, a két gyerek máris ugrál körülöttem, lelkesen egymás szavába vágva mesélve mindenfélét, amit egyelőre nem tudok kibogarászni. Kell egy kávé - vagy egyből kettő. -Oké oké, öt perc és mehetünk reggelizni. Addig verseny, ki tudja előbb felvenni a cipőt! - próbálom némi egészséges versengéssel elterelni a két energiabomba figyelmét, míg én pillanatok alatt felöltözöm, és megmosom az arcom. 

A reggeli egészen zökkenőmentes, így viszonylagos nyugalomban tudunk reggelizni, majd a szobában míg mindenki fogat mos, Verához fordulok. -Arra gondoltam, elmehetnénk a Central Parkba mára. Van ott állatkert, állatsimogató, büfék, tó, játszóterek, és hatalmas tér - talán a lányok is jól lefáradnak. - vetem fel ötletnek, a fürdőből kifelé elhaladva mellette végigsimítva a derekán - a mozdulat szinte önkéntelenül jön, gondolkodnom sem kellett rajta.

Akár a Central Park a cél, akár végül máshova megyünk, nincs értelme se autóba ülni, se taxiba, így a metrózás tűnik a legjobb megoldásnak. Az utcán megfogom Debbie kezét, Vivi pedig az anyjához csapódik. Még a hotelben mindkettőjük lelkére kötöttük, hogy ne kószáljanak el, valamelyikünk kezét mindig fogják - nem hiányzik, hogy valamelyikük is elvesszen a new york-i forgatagban. -Ezer éve ültem utoljára metrón. De ahogy nézem, kevesebb ember nem lett. - jegyzem meg a mozgólépcsőn lefelé, némileg bosszúsan, mert már hárman tapostak rá a sarkamra, és még csak fel sem szálltunk a szerelvényre.

A peronhoz érve nagy a tumultus, így szorosabban fűzöm ujjaimat kisebbik lányom keze köré, miközben próbálok áttörni a tömegen, hogy fel tudjunk szállni. Az ajtó záródását jelző sípolás előtt szállunk fel, majd miután koppannak az ajtók, hátranézek  Verára - hogy aztán azt lássam, hogy ők Vivivel mögöttünk vannak - ám nem a szerelvényben, hanem odakint. Hogy szakadtak le mögülünk? Deb is kétségbeesetten veszi észre, hogy a család másik fele kint maradt, és már hallom is, hogy hüppögni kezd. -Ne aggódj Debbie, a következő megállónál leszállunk, és megvárjuk őket. - vigasztalom, a szűk hely, és annak ellenére, hogy lassan már 9 éves, felvéve őt a karomba. A telefonomhoz nem férek hozzá, így csak bízni tudok abban, Vera ugyanerre a megoldásra gondol, mint én.