Roller Coaster

Nehezemre esett úgy tenni, mintha rendben lenne ez a jellegű távolságtartás. Hiszen az utóbbi hetekben sem tudtam magam rendesen távol tartani tőle. Nem igazán értettem a falkatörvények mibenlétét, hiszen soha senki nem világosított fel arról, hogy ilyen esetben amikor én csak átmenetileg tartózkodok valahol, mennyire volt szokás közösködni.
Mi van akkor, ha bajba kerül amiatt, mert nem kellene velem jóban lennie?
Nem azért nem engedtem ki soha a farkast teliholdkor, mert nem akartam volna velük összetalálkozni. Sosem volt jellemző rám, hogy különbnek tartanám magamat náluk. Egyszerűen senkinek nem kívántam azokat a kínokat, amiken én is folyamatosan keresztül mentem. A karikák a szemeim alatt elég árulkodóak lehettek. De kettőnk közül most egyikünk sem volt őszinte a másikkal. A saját indokaimat tudtam, nem akartam, hogy a szükségesnél jobban belecsöppenjen a bent nagy kapkodva elrendezett látványban. Na de ő miért hazudott? Miattam vagy mert nem tartozott rám? Nem firtathattam ezt sokáig, mert a kérdésemre valósággal kicsattant.
Nem csak hogy hirtelen impulzusként és meglepetésként ért a kirobbanása, de éreztem, hogy én teljes mivoltomban megfeszültem. Mintha egy pillanatra elfújták volna a fáradtságot és feszült figyelemmel villantottam rá a szemem.
- Nem tudom mi szokás ilyenkor, oké? Már jártak itt mások is. - indulattal, mégis rohadt nagy fojtással préseltem ki magamból a szavakat. Nem jöttek ugyan be, de nem egyszer álltak már csak úgy meg a ház előtt. Azt sem tudtam biztosan, hogy ezt milyen jelnek vegyem, fenyegetésnek?
Kellett valami kapaszkodó, hogy visszafogjam magam. Az ajtófélfába takarásból már szabályosan körömmel válytam bele és pusztán a fájdalom rántott vissza a jelenünk talajára. Lehet legközelebb inkább magamba kellene marnom, hogy emlékeztessem magam nem akarom sem félelemből sem haragból bántani. Muszáj volt nyugalomra inteni magam.
Az istenit, mi nem ilyenek vagyunk!
Mégis olyan más volt ő is. Még sosem mutatta volna azt, hogy ne tudna uralkodni magán. Valahol mélyen zavart, hogy nem tudtunk most nyugodtan társalogni, pedig láttam rajta, hogy őt is nyomasztja valami. Csöndes bocsánatkérésére csak vettem egy nagy levegőt és biccentettem. Igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy a kezem is elrejtsem a szimata elől. Szomorúan rezdült a szám. Minden rendben. Csak így némán mindkettőnkkel. Kár lett volna tagadni, a hazudozás magasiskoláját jártuk mindketten, mégis ha csak a szemére vetem, hogy hazudik, félek lavinát indítok el. Testem mégis inkább felé mozdult, csak az invitáló mozdulat maradt el és halt hamvába a késztetés.
A farkas azonban legbelül sunyin munkálkodott, mint valami sakál, nem is ugrásra készen, inkább bánatosan felnyüsszent. Majd még egyszer, miközben valami fura táncba kezdett volna. De nem tudtam rá hatással lenni, mintha tudomást sem vett volna arról, hogy nem akarok ebbe a hangulatba áthajlani.
Csak hagynunk kell elmenni... Mindkettőnknek jobb lesz. Lassan belenyugszik. Ha hallgatok és nem beszélek többet, akkor lesz még alkalmunk úgyis beszélni. De tudom az már nem olyan, hiszen most épp a passzivitásommal bántom meg de mélységesen. Az én bensőm is belesajdul, a farkas pedig egy ponton végépp nem bírja és segítségért szűköl.
Én megőrültem, vagy ilyen létezik?
Annak ellenére, hogy az imént még hálás pillantással néztem Mara felé, hogy beletörődik abba, később beszélünk, a pillanat törtrésze alatt fordul mégis vissza felém és immár nem tudok ugyanolyan közönnyel elhátrálni, mint szeretnék.
Gyáva szar vagyok!
Az első, egy ösztönös mozdulat, hogy karom kitámasztom az ajtófélfára. Ráadásul azt, amelyikkel épp mélyen szaggattam bele az imént a keretbe. Egyszínű elnyűtt szürke pulcsim ujja pedig úgy csúszik az alkaromra, hogy ezt megrendezni sem lehetett volna jobban.
- Nem, nem tettél semmit. Én csak... Csak szeretném, ha nem így látnál. Összeszedem magam és beszélhetünk bármiről, rendben? - kétségbeesett kísérlet volt ez az önhitegetésre is. Olyan rettentően magányosnak éreztem most magam. És elcsigázottnak. Észre sem vettem, hogy annyira elvesztettem a kontrollt, már kiléptem az ajtó elé, a huzat pedig tett róla, hogy telibe tárja az ajtót. A szagok odabentről csak felerősödtek, én pedig megálltam a mozdulatban és hátrasandítottam.

Mara & Archie

Roller Coaster

Fél év, vagyis most már pontosan hét teliholdas éjszaka telt el azóta, hogy megharaptak. A lényem egy része akkor ott megszűnt létezni. Érzem, mert azóta nem voltam soha teljesen önmagam. A kedélyességem, a könnyedségem és a türelmem csorbát szenvedett és azóta kísért hű térsamként az indulat, a forrongás és az ösztöneim. Soha nem hagytam a farkasnak, hogy úgy igazán átvegye az irányítást, amikor én jobban tudatomnál voltam. Néha mintha vágytam volna arra a korlátlan szabadságra amit ő kínált nekem négy lábon, de nem mertem vele élni. Csak az átkos éjszakákon, amikor olyan mértékben fölém hatalmasodott a bestia, hogy nem bírtam volna megfékezni. De a szabadságát akkor is szabotáltam. Ez pedig egyelőre olyan éket vert közénk bizalmatlanságban, hogy ordított volna rólam mennyire meghasonulok néha.
Ezt az oldalam nem szerettem volna Tamara felé mutatni, hiszen ő velem ellentétben bizonyára tökéletes szinkronban volt. Soha egyetlen egy percig nem gondoltam volna róla, hogy nem olyan átlagos ember, mint én. De mint ahogy akkor nem ígértünk el mindent egymásnak, nem lehettem volna rá dühös, amiért nem szólt. Én sem szóltam a bátyámról.
Azért valahol fájt, hogy így kellett megtudnom három és fél év után.
Az itt eltöltött másfél hónapban - vagyis amióta találkoztunk - néha egészen olyan jól éreztem magam a társaságában azokra a röpke időkben, mint régen, de sokszor kellett figyelmeztetnem magam, hogy ő már a helyi falkához tartozott és komolyan aggasztott az is, hogy amennyire szívesen bíztam volna meg, annyira bizalmatlan is voltam. A teljes összezavarodottság és őrültség határán nehéz racionális döntéseket hozni. Most sem tudtam, hogy be akarjam-e engedni és ha igen, akkor mit szól a látottakhoz.
- Köszi, jól most már. Te? - basszus, miért kell ennyire ordítson rólam az, hogy amúgy nem volt egyáltalán semmi sem okés? Márpedig ha azt szeretném ne akarja megnézni a lakás többi részét, akkor nem kellene felkeltenem a kíváncsiságát. Vagy ami rosszabb, az aggodalmát.
Komolyan meg kellett emberelnem magamat, hogy egy normális épkézláb társalgást összehozzak. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ma bárkivel is szóba elegyedjek.
- Semmi balhét nem csináltam, ha nekik kell megérdeklődnöd. - tettem hozzá még mintegy óvatosan a falkára célozva. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy Mara miért pont az én ajtómban állt, ráadásul úgy fest az utolsó pillanatban nyitottam neki ajtót.
Talán csak várnom kellett volna, hogy elmenjen.
Összeráncoltam a szemöldököm a kiszellőztetni szóra. Ez nála csak egyet jelentett, valamin nagyon gondolkoznia kellett. Vagyis valami történt vele. Akaratlanul is bevillant, hogy a múltkor épp kibabráltam vele, de talán más miatt. Igen, biztosan más miatt. Hiszen ezer kötődése volt ehhez a városhoz, miért akarnék ilyen önző módon pont magamra gondolni?
- Biztos minden rendben? - persze, még hívd is be. De akkor sem eresztett a furcsa megérzésem. Ha megfeszültem sem tudtam közömbös lenni. De ezt nem most fogom a világgá kürtölni. Talán mégis csak jobban kapaszkodtam rá az ajtóra, hogy gyanút fogjon. A farkas nem lapított, de nem ám. Feszülten figyelt és rohadtul nem zavartatta magát, hogy ez nekem nem tetszett. Mintha dacból tette volna. Éreztem, hogy ettől én is egyre jobban befeszülök és Mara kérdései ennek köszönhetően értek teljesen váratlanul.
Idegesen elnevettem magam.
- Miért bántott volna bárki? - oké, ez a legabszurdabb feltételezés volt. Nem bárki bántott, az most nem számított, hogy én mit csináltam. De csak annál jobban nekifeszültem az ajtónak, mintha azt a maradék pár centit is szerettem volna eltakarni előle, amit eddig látott.
Nem. Jöhet. Be.
- Dehogy sérültem. - ó dehogynem, én is éreztem, ahogy a kinti levegő felfrissítette a szaglásom. Bent a lakásban már megszoktam a szagokat, de most sokkal jobban éreztem, hogy bekúszott a hideg levegő és kihozta. Nem csuktam be a fürdő ajtaját? Már csak a gondolatra is mélységes szégyenérzet lengett körbe, ahogy belegondoltam, hozzá képest biztos elég mostohán bánok a saját átváltozásaimmal.
- Tudunk egy kicsit később beszélni? Tudom, nem írtam vissza a múltkor már...

Mara & Archie

Roller Coaster

Újabb telihold volt három napja, újabb farkasként töltött éjszaka. Csupán néhány nap választott el a gyötrelmes átváltozástól és ezt nehezen tagadtam volna: gyenge voltam, izzadtam, mint a ló, a lábamat jobban húztam a szokásosnál és ingerlékenyebb voltam, mint egy átlagos hétköznapon. Az utóbbi három napot, beleértve az átváltozásom napját is idebent a négy fal között szabadságon töltöttem el. Tudom, nincs a világon ennyi szabadság sem, ami ezt kiváltaná, de az elmúlt félévben ha épp valakinek el kellett számolnom arról. hogy mégis hol meresztettem a seggem, akkor nem adhattam más választ rá, mint a szabadságolásom árát. Amíg nem voltam tisztában azzal, hogy mégis kinek és mennyit árulhatok el, addig megtartottam magamnak a titkom. Könnyebb volt még akkor, amikor nem volt más csak nem tudomást venni a bátyám állapotáról. Emberként ezt sokkal könnyebb volt kezelnem, mint most, amikor én magam is benne léteztem ebben az állapotban.
Delíriumos éjszakáimat többnyire annak a fájdalomcsillapítónaki köszönhettem, amit nem is olyan régen szereztem be. Igaz, már a fele sem volt meg, mert ennek a dögnek semmi sem volt elég. Úgy zabálta a gyógyszert, mint valami cukorkát és csak egy ponton ütött ki.
Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz.
De itt mintha még az sem lett volna elég, ami eddig. A szíjak sokkal jobban belemartak a húsba, hogy reggelre még rondább legyen. Hiába a gyors gyógyulás, a csuklóim és a bokáim még magukon hordozták annak a ronda kihorzsolódásnak a jeleit, amit én okoztam tulajdon magamnak. Mert rettegtem és nem tudtam máshogy biztosítani, hogy ne adjam tovább másnak a kórt, minthogy leszíjazzam magam valami jó erős tárgyhoz és egész éjszaka el se hagyhassam a lakást. Még a felfordulást sem sikerült helyreállítanom teljesen, mert napokig csak a tétlenségben lebegni kényelmesebb volt. Hamarosan úgyis össze kell szednem magam.
Muszáj lesz.
A lábamban tompán lüktetett a fájdalom, ahogy leguggoltam az előszobában bekötni a cipőfűzőmet, majd újból álló helyzetbe tornáztam magam és leakasztottam a kabátomat. A telihold előtti napokon olykor úgy éreztem, mintha még mindig átfogta volna a lábszáramat a koszos szürke bundájú vérfarkas a hatalmas állkapcsával, ami épp olyan könnyedén összeroppantotta volna egy felnőtt ember koponyáját, akár egy tizenegy éves kisfiú lábát. Nagyot nyeltem, rendeztem a vonásaimat, nem maradhattam végtelenségig idebent. Majd ha megteszem az első feltűnésmentes sétám, utána jobb lesz. Mindig jobb volt. Utána ráér eltakarítani azt a káoszt, amire visszapillantottam. Nem volt normális, hogy ebben a városban ennyire erős volt a farkas. Az ereje mint valami bikáé, pedig az a bilincs eddig gond nélkül szorult meg teliholdról teliholdra rajta anélkül, hogy ennyire mély sebeket ne ejtsen rajta. Teljesen megőrült. Tőle pedig én is.
Összerezzentem a telefon pittyenésére. Napok óta nem keresett senki, elvégre szabadságon voltam. Még mielőtt a kilincsért nyúltam volna, vetettem rá egy hanyag pillanatást, aztán elnyúlt a képem az üzenetet elolvasva.
NEM!
Nem láthatott így. Nem láthatta ezt a felfodulást, nem láthatta meg mekkora egy szerencsétlen állapotban létezek. A farkas elégedetlenül morrant legbelül. Ő talán jobban szerette volna atudtára adni, én azonban megmakacsoltam magam. Egy pár másodpercig szemeztem az ajtóval, mielőtt tudomásomra jutott, hogy még nem nyithatom ki. A kabátot visszatettem az akasztóra, kibújtam a cipőből. Pedig milyen jó kifogás lett volna, hogy épp indulni készüültem valahová.
De mit szeretne? Napok óta nem is beszéltünk.
Olyan alattomosan lappangott el ez a két hónap körülöttem, hogy már csak felocsúdni volt időm ebben a kisvárosban igazából milyen gyorsan rohan az idő. Esemény esemény hátán.
Sarkon fordultam, hogy legalább a szanaszét rángatott fojtóbilincseket bedobjam a zuhanyzóbna. A fürdőbe csak nem fog bemenni. Megigazítottam a párnákat a kanapén és azt is jócskán a helyére toltam. Minden szanaszét lett löködve, de nagyjából jó lesz. Az is gyanús, ha túl sokáig váratom.
De végül résnyire nyitottam az ajtót. Csak akkor tudatosult bennem, hogy talán a fejem is víz alá dughattam volna, de már mindegy. Sebesre harapdált ajkamba haraptam, úgy próbáltam meg egy gondtalan mosolyt erőltetni magamra.
- Szia. Igen, itthon vagyok. Mi járatban? - az első, ami szemet szőrt, hogy rövid volt a haja. Azonnal bevillant, hogy évekkel ezelőtt szintén ilyen volt. Amikor megismertem. De az arcát figyelve inkább az volt a benyomásom, hogy fázik ebben a vékony kabátban.
- Nincs hideg odakint egy sétához? - elpillantottam a válla fölött, de nem láttam kocsit sehol itt. Pedig aztán az enyém mellett is elfért volna az övé. Görcsösen kapaszkodtam bele az ajtóba, szívem szerint behívtam volna, de tudtam, hogy annyira nem aktuális.

Mara & Archie