Roller Coaster

- Biztos van, aki jobban a figyelmedre szorul. - Pont ezt akartam elkerülni, hogy bűntudata legyen. Mérges voltam magamra, hogy ennyire könnyedén adtam át magam az elgyengülésnek. Pedig már annyiszor megbeszéltem magammal, hogy a problémáimat a helyén tudom kezelni. Csupán néhány napot kellett feláldozzak az életemből havonta, hogy ne árthassak másoknak és én is kibírjak. Mert bódult állapotban elhittem azt is, hogy amit teszek az rendben van.
A lényeg az, hogy mindenki más jól legyen, addig az én lelkiismeretem is tiszta marad.
Amikor egyszer csak elkezd elnyelni a föld, akkor már nincs megállás, mert tudom, hogy egy kibaszott mocsár készül magába szippantani. Amikor már félig van benne valaki, egyszerűen csak elfogadja a sorsát és nem küzd tovább. Valami ilyesmit éreztem én is egy ideje.
- Az nem mentesíti fel az alól, hogy megöljön négy katonát, akik csak a munkájukat végezték. - kemény voltam magammal a szavaival ellentétben is. Muszáj volt. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni afölött, hogy ez az én lelkemen száradt. Ha tudtam volna, hogy mivel állok szemben, soha nem engedem szabadjára egyetlen egy percig sem. Marának ez teljesen természetes lehetett, hiszen ezzel együtt született, mindig az élete része volt. De ha egyszer is kockáztatta volna a szabadságát, az életét, ő sem biztos, hogy örült volna.
Nem tudtam mégsem hibáztatni azért, mert ennyire másképp vélekedett.
A szavai mégis valahol megnyugtattak. Még mindig csak ott gubbasztottam, ahogy felajánlotta a segítségét. Ténylegesen. Én pedig eltűnődve néztem még mindig rá, mintha ezt az egészet igazából csak képzelném és nem itt gubbasztana velem. Hiszen felfüggesztették, miattam.
- Semmit nem tudok.  Soha senki nem akart felvilágosítani erről az egészről, csak eldugni itt ebben a városban. - ha segíteni szeretne, tudnia kell, hogy én honnét indultam és hol tartottam. Nagyjából sehol. Emiatt voltak rossz ellenérzéseim a falkával szemben, fogalmam sem volt, hogy szimplán csak figyelnek vagy ez valami nagyobb retozió előszele lenne.
Ostobának és tudatlannak éreztem magam.
Kivételesen nem volt erőm makacskodni azon, hogy jó ötlet lenne a fürdő. Anélkül is hívogatott a forró zuhany, hogy átgondoltam volna az ötletet. Kényelmesebb volt bekúszni alá lehajtott fővel, hogy felfrissülve és kicsit megkönnyebbülve léphessek ki alóla. Attól még nem veszítettem el a jelenem, hogy a fojtogató szorongás már ne szorítaná görcsbe a gyomrom. A szégyenérzet és a félelem keveréke nem tett jót, noha nem tudtam eldönteni melyik nagyobb még mindig bennem, de nem akart egy feneketlen gödörbe taszítani, ahol el akarnám veszíteni a saját valóságom. A bilincseket tisztogatva csak az járt a fejemben, Mara még mindig odakint lesz, ha kilépek.
És tényleg így volt.
Annyira igyekeztem elzsebelni a gyógyszereket, hogy tulajdonképpen észre sem vettem, mit is csinál tulajdonképpen. Már csak arra ocsúdtam fel mi csörrent az imént, amikor megfordultam. Nem tudtam nem észrevenni a könnycseppek elmosódását az arcán. A felismerés pillanatában mintha nem is létezett volna a helyiség körülöttünk. Legszívesebben csak megöleltem volna. Mégis úgy rántott vissza a megjegyzése a valóságba, mintha a szavak ütöttek volna arcul. Kinyújtottam felé a kezem, hogy letöröljek egy épp kiserkenő könnycseppet. Lassú mozdulat volt, óvatos. Közel voltam ahhoz, hogy meggondoljam magam és csak elvegyem a kulcscsomót, amelyet így a végén úgyis megejtettem. Lesandítottam a darura, a szóban forgó kulcstartóra, mert bizony kapott egy külső burkot, ami a szétmállástól óvta meg. Ettől volt még mindig ennyire ép állapotban. Nem tudtam volna kidobni, veszni pedig nem hagyhattam. Ahhoz túl fontos volt nekem, emlékeztetett arra, hogy mit dobtam akkor el magamtól, mert jót akartam neki. Nekünk.
- Még mindig az egyik legjobb ajándék, amit valaha kaphattam. - amilyen kis egyszerű volt, annál nagyobb értéket tulajdonítottam neki. Ettől vált aztán annyira felbecsülhetetlenné.
- Most még talán igaz is lenne, hogy ami nem öl meg, az megerősít. - céloztam arra, hogy a vérfarkaslét is érhetett volna véget azzal a pokoli lázzal, megpecsételve az emberi életemet is. De még mindig itt voltam. Ha tudta volna, mennyiszer olvsstam el újra és újra, forgattam az ujjaim között álmatlan éjszakáimon. De nem nosztalgiázhatttam örökké, amúgy is most más miatt akart segíteni.
- Köszi, hogy rendet raktál. Nem kellett volna fáradoznod. - hálás mosoly suhant át az arcomon és még mielőtt bármi meggondolatlant tehettem volna, inkább felnyaláboltam a távirányítót és bekapcsoltam a tévét.
- Szóval kitaláltad már, mit nézzünk?

Mara & Archie

Roller Coaster

Az emberi kapcsolataim régóta nem alakultak olyan jól, mint szerettem volna. Minden egyes kapaszkodó és lépcsőfok elvesztése közben egyre jobban megszürkültek és jelentéktelenné váltak. Hiszen ha ugyanabba a pofonba fut bele az ember, egy idő után megszokja. Így van ez a bizalommal is, egy idő után már azt sem hisszük el, amit kérdeztünk. Nem csak a másiktól, magunktól sem. Márpedig a bizalom egy roppant törékeny és kényes dolog volt, amit abban a pillanatban, hogy elveszítettünk, már semmink nem maradt. Én pedig észrevétlenül is olyan messzire sodródtam attól, hogy valakit újra úgy igazán a közelembe engedjek, hogy fel sem tűnt én magam mit műveltem.
Későn jöttem rá, hogy mekkora súlya volt a tetteimnek és végtelenül megrémültem attól a gondolattól, hogy talán az egyetlen embert taszítottam el magamtól aki még igazán törődött velem.
Mert hozzászoktam az örökös hadakozáshoz, hogy magam óvjam. Mert kényelmesebb volt önzőnek lenni, mint szembenézni a valós problémákkal. Mert igazából minden tettemmel magamat is óvtam. Nem másoktól, hanem tulajdon önmagamtól. Nem maradt semmim, amire igazán jó érzéssel tudtam volna gondolni, csak az emlékeim. Hiszen itt voltam egy olyan városban, ahová nem vágytam, ahol nem láttak szívesen és ahol emiatt mindent elkövettem, hogy igazán kemény legyek mindenkivel.
Nem tudja, hogy milyen sokat jelentett most nekem ez a néhány szó. Pedig tényleg megérdemeltem volna, hogy egy szavam se higyje el. Hiszen ismerte azt az oldalam is, aki ha kellett megtett mindent, hogy szebb fényben tüntessem fel magam egy olyan szituációban, amiben lehet nem remekeltem volna máskülönben. Régen nagy mestere voltam a meggyőzésnek. Most azonban a csírája sem leledzett ennek a szándéknak. Megkönnyebbült, hálás pillantással néztem vissza rá. Úgy éreztem, hogy szükségem van erre a fajta megerősítésre. De Mara még tovább ment, én pedig csak megráztam a fejem. Igazából amikor világossá vált számomra, hogy a helyi falkához tartozik, szándékosan temettem vissza magamba a millió kikívánkozó kérdést.
- Nem figyelhetsz ennyi mindenkire, ez nem a te hibád. Azt hittem én is megbirkózom ezzel. - még mindig nem akartam kimondani azt, hogy nem tudok. De már az is egy lépés volt ezen az úton, hogy beismerem, jócskán túlmutat rajtam a probléma. Hiszen ő is kimondta, ez baj. A kérdés az, hogy mekkora baj. Én elveszítetettem a mértéket, de az is lehet nem is volt sosem.
Tisztult a kép, már nem éreztem annyira egyedül magam. Nem is tudnám ezt jól megfogalmazni, hiszen itt gubbasztott mellettem. De sokszor éreztem úgy magam, hogy hiába vett sok ember körül, attól még kicsit sem éreztem úgy, hogy nem lennék magányos. Nem voltam egyedül és mégis. Most ez valahogy más volt. Szívet melengető érzés volt belekapaszkodni az ujjaiba és hallgatni azt, amit mond. Szerettem volna őszintén elhinni, hogy ezért volt itt és nem csak szimplán segíteni akart, mint mindenki máson, aki a környezetében rászorult. Egy egészen keskeny határ választotta el a kettőt, de ha nem veszek erőt magamon, hogy igenis bizakodjak, akkor semmi értelme az egésznek. Az életemnek. Semminek.
- Soha senki mást nem láttam azóta sem, akinek ekkora szíve lenne mint neked. - abba nem akartam belemenni, hogy mindettől függetlenül úgy éreztem, hogy nem érdemelném meg ezt a fajta törődést. Annyi mindent mondtam volna most neki, de nem tudtam mi az a határ, amit átléphetek és mi az amit már nem. Nehéz volt így egyensúlyozni, hogy mégse legyek tolakodó. De a helyzet nem is ezt kívánta.
Most össze kell szednem magam, nem mutathattam többé jelét annak, hogy mennyire az összeomlás szélére keveredtem. Arról pedig mélyen hallgattam, hogy már voltam ennyire a kétségbeesés szélén. Azóta függtem rá a fájdalomcsillapítókra. Azóta volt egyszerűbb elfogadni a tudatot, hogy már nem az én kezemben van a kormány. De a rohadék akkor sem kapja meg teljesen a kontrollt. Nem tehetem, ennyivel tartozom magamnak és másoknak is.
- De az is én voltam. Soha nem értettünk egyet semmiben, néha úgy érzem, hogy szándékosan ilyen. Néha úgy érzem, hogy akkor is az ő akarata érvényesül, ha teljesen uralom a helyzetet. - furcsa volt róla beszélni. Soha senkinek nem tettem, hiszen mégis kit érdekeltek a háttérben meghúzódó valós tények? Még a tábornok is azzal a tanáccsal küldött dolgomra, hogy kerüljem a feltűnést és senkinek ne adjam ki magam. A farkas eddig kivárt, de most elégedetlenül morrant, tiltakozott bensőmben az ellen, amit mondtam. Ő valamiért kivételesen nem volt feszült, sem ideges. Ekkor döbbentem rá, hogy belőlem is teljesen elpárolgott az összes feszültség. Ujjaim nyugodtan simultak az övéi közé és ha csak lepillantottam a kezünkre, ő is lelkesen csóvált.
- Mesét? - az ötlete kizökkentett, úgy pislogtam rá fel, mintha csak azt mondta volna ide költözik. Tényleg szokásunkká vált valamikor filmeken chillelni vagy épp azon elaludni, hogy máskor megnézzük. Most nem éreztem úgy, hogy ilyesmi kimenetele lenne a dolognak, de nem azt mondta, hogy csak pár percre jönne be? Igaz annak már sok perce volt, nem csak pár szóval mindegy. Elereszettem végre a kezét is, hogy felnyomjam magam. Jócskán sajgott már mindkét vádlim a furcsán kitekert póztól, amibe lecsusszantam. Igazat kellett adnom neki, egy zuhany mindig jól jön. Elsandítottam a résnyire nyitott fürdő felé, a bilincseket is most már el kellene raknom.
A következő alkalomig.
Körülnéztem, még mindig minden tiszta kupleráj volt, de már annyira nem zavart. Majd ha rászánom magam, veszek padlófényezőt vagy bármit amivel helyreállíthatom azokat a kaparásnyomokat. De most ahhoz is elcsigázott voltam, hogy bármi ellen tiltakozzak. A szekrényemhez léptem, hogy tiszta ruhákat vegyek ki magamnak és már tűntem is el a fürdő ajtaja mögött.
Még csak azt sem mondtam neki, hogy érezze otthon magát.
Nem éreztem ezt a helyet az otthonomnak, annyira sem mint az Atlantában megkapott másik szolgálati lakást. Minden tele volt a holmijaimmal és mégis ideges voltam. Talán kicsit tovább időztem el odabent a zuhany alatt, de az igazsághoz tartozott az is, hogy megtisztítottam az egyedi kialakítású eeszközt is. Nem akartam, hogy bármi szag is emlékeztessen az éjszakákra. Túlságosan fájt az, hogy minden hónapomból napokat veszítettem el általa. Miután már csak a gondolataimat fojtogatta a bűz és az orromat már nem csavarta, egy törölközőbe bugyoláltam. Ennek is volt helye és nem pont idebent. De pillanatnyilag szégyelltem volna megmutatni is.
Átöltölzve egy tisztább hosszúujjúba és egy lógós edzőnadrágba, vizes hajamat hátratúrva léptem ki végül a fürdőből, immár némiképp frissebb levegőhöz jutva. A pára és a kellemes meleg eloszlatta a negatív gondolataimat. Sokkal könnyedebben is lépkedtem, mintha amúgy is jókedvvel mentem volna el tusolni és nem azért, mert mennyire megborultam.
- Választottál már filmet? - a törölközővel előbb a hűtőnél álltam meg, hogy kivegyek egy behűtütt ásványvizet meg előkészítsek két poharat. A gyógyszeresdobozokat észrevéve azonban megtorpantam a mozdulatban. Egy darabig csak figyeltem, aztán szó nélkül süllyesztettem a zsebeimbe. Ha Mara visszavinné is bármelyiket, azzal csak elismerné, hogy tényleg ő hozta el. Ennek már mindegy volt. Igyekeztem gyorsan palástolni az arcomra kiülő bűntudatot, inkább hónom alá csaptam a vizet és egy kezembe ügyeskedtem a két poharat, hogy a kanapéhoz sétáljak velük. Még előbb be kellene csempésznem a bilincset a szobába, de előbb megálltam a háttámla mögött, hogy odaadhassam neki a holmikat.
- Nem is mondtam még, de érezd otthon magad.

Mara & Archie

Roller Coaster

Teljességgel megérdemeltem volna, hogy Mara sarkon forduljon és faképnél hagyjon. Azt hittem, hogy nem lesz belőle komolyabb problémája és elég lesz majd a saját bűntudatommal elszámolni, de nagyon nem így lett. Már csak a börtön gondolatától is rettegtem, de valahol rohadtul megérdemeltem, hogy magamra maradjak ebben a csöpp világban. Viszonylag hamar kényszerültem a sarkamra állni, megtanulni azt, hogy jóformán csak magamban bízhatok mert mindenki csak a maga hasznát lesi. Sokáig éreztem úgy, hogy csak várnom kell azokra, akik majd észrevétlenül lesznek az életem részesei, de ezek a személyek valahogy nem megérkezni akartak volna, hanem rendre eltűntek. Az utolsót a bátyám rúgta belém, amikor újra találkoztunk itt Rose Harborban a házánál.
Kellemes tompaság kezdte el nyomni a fejem, mintha ezzel is óvni akart volna a tudatom. Nagyon nem voltam még ahhoz megerősödve a telihold után, hogy bírjam ezt a fajta mentális terhelést. Az utóbbi időben sok olyan nyomás nehezedett rám, amit épp csak elviseltem, miközben magammal is próbáltam elhitetni hogy minden rendben. A pirulákkal kevésbé fájt, tompa volt ugyan de jó. Kényelmes és egyszerű. Delíriumos állapotban az ösztönök sem hatottak olyan erősen, mint máskor meglehet most nem ez játszott a háttérben.
Féltem felvenni a szemkontaktust vele, nem akartam látni a vádló valóság visszatükröződését. Meglepett, amikor először nem ezt kaptam. Aztán már lassan felocsúdni sem volt elég időm, inkább átadtam magam a fal hidegének, stabil tartásának.
Miért volt rám ilyen hatással odakint?
Csak az járt a fejemben, hogy jól esett az ölelése, megnyugtatott. Ahogy az érintése is. Most is olyan valóságos volt. Lepillantottam a kezemre, tényleg nem a képzeletem játszott velem, hogy elhigyjem a valóságot érzékelem. Mara még mindig itt volt velem és hozzám beszélt. Erőt kellett vennem magamon, ennyire mégsem hagyhattam, hogy annak a kényelmes létezésnek adjam át magam amiben napok óta tengődtem. Céltalanul, időt pocsékolva, de mégis a magam ura voltam.
Az emlékek. Óhatatlanul és megállíthatatlanul kúsztak vissza a tudatomba. Most olyan szívesen visszarepültem volna az időben. Vissza a búcsúzásunk előttre, hogy soha ne akarjak elmenni.
- Hiszel nekem ha azt mondom, nem akartam ezt tenni veled? Csak... Olyan elfoglaltnak tűntél, nem voltam biztos benne, hogy egy aláírással akarnál foglalkozni. - kár volt tagadnom előtte, hogy tényleg a gyógyszerek rabja voltam. Talán négy hónapja kezdődött, előtte inkább csak a létezés és a pusztulat közötti állapotban tengődtem, ahogy szoktam hozzá az átváltozások okozta gyötrődéshez.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
Eg darabig még a kezünket figyeltem, eszem ágában nem lett volna elhúzni, hiszen olyan jól esett az érintése. Mint régen.
De már mindketten mások voltunk. Mindketten más úton jártunk, ezt ő is kiemelte. Miért hívta volna fel a figyelmem erre, ha nem így van? Sok minden megváltozott főleg velem a harapás óta. Ő ezt nem érthette, hiszen már kezdettől fofva így tervezhette az életét. De én nem. Nekem nem adatott meg, hogy válasszak és aszerint éljek. Nem adatott meg, hogy türelmet gyakoroljak, hogy ne egy ösztönléby legyek gyengébb napjaimon és hogy ne tegyem ezáltal kockára a hivatásom. Mint ahogy tettem ezt az övével.
- Nem fair, hogy így kibabrálok veled, te pedig ennek ellenére is még itt vagy. Miért nem kiabálsz velem? Miért nem haragszol rám? - szomorúan és értetlenül sandítottam rá, hiszen immár egy magasságban volt velem. Tényleg nem azt érdemelné, hogy így lásson. Mégis a sok rossz érzés ellenére is egy megjegyzéssel oldani tudta a feszültségem. Hogy képes erre?
- Tudom, olyankor elvontatni sem lehetne. - de ilyen az őrangyalok dolga, nem? Ezt mégsem kérdeztem. Ismét hanyatt támasztottam a fejem a falnak, úgy figyeltem őt. Most elhittem volna, hogy nem tágít valóban. Egy pillanatra elhittem, hogy önfeledtebb is lehetnék.
- Nem tudom hogy tehetném. Nem vagyok ura semmilyen helyzetnek Mara, majdnem hadbíróság elé vittek, mert kivégeztem a saját osztagomat. Ezt ép ésszel elég nehéz elfogadni, mert gyilkos vagyok. Olyan fajta, akit még a katonák sem tűrnek meg maguk között. Nem vagyok már olyan jó ember.

Mara & Archie

Roller Coaster

Amikor elemeltem a gyógyszert, azt egy hirtelen felindulásból meghozott ötlettel tettem. Nem gondolkoztam felelősségen, nem jutott eszembe, hogy azt majd valaki keresni fogja. Úgy gondoltam, hogy három üveg pirula amit egyébként az orvosok is úgy írnak fel a páciensnek, mintha curkorkát osztogatnának csupán senkinek nem fog feltűnni. Csak senki nem szólt arról, hogy az igencsak kellemes állapotba döntő apró kis pirulák micsoda függőséget tudnak kialakítani. Olyat, hogy érte azt is meglopd és átverd, aki még fontos neked.
Az egyetlen, aki törődött volna velem.
Mara nem ezt érdemelte, én is nehezen tértem napirendre saját tettem fölött, de abban bíztam, hogy majd némileg enyhít a bűntudatomon, amikor beszedem és azzal nyugtattam magam, hogy már túl hosszú idő telt el ahhoz, hogy bármi retorziót vonjon maga után. A retorzió pedig engem ért utol. Most szívem szerint arcom köptem volna magam. Tényleg nem gondoltam bele, hogy milyen önző voltam akkor és mennyire elvakult. Én tudtam magamról, hogy függök ezektől a szaroktól. Amikor józanabb napjaim voltak és nem mart annyira belül a farkas, akkor szerettem volna tiszta is maradni. De néha jobb volt csak ébren álmodni. Álmodni arról az időről, amikor még nem a napokat kellett számolnom teliholdig.
- Szükségem volt rá. - nem kifogás, tényleg így volt. Én csak szerettem volna nem elvonási tünetekkel gyötrődni idehaza. Mara nem tudhatta, hogy milyen kemény tortúra volt ez nekem. Nem látott a paraván mögé, még valahol most is azt szerettem volna ha arra az Archie-ra emlékeztetem, akit valamikor megismert. Lényem utolsó normális darabkái voltak azok, hiszen senki más nem őrizhetett magában ennyi időn át ilyen pillanatokat, csak mi. Most ez is szertefoszlani készült. Szárazan nyeltem egyet. Jobb lett volna sírni, de csak szárazon égtek a szemeim. Inkább lehunytam őket, mert jobban fájt látni a csalódottságtól meggyötört arcát.
Ó ha meg tudnám számolni mennyit láttam ezt az utóbbi időben.
Apám még nem tudta az igazat, de lehet csak tőlem nem. Azóta nem járultam elé, hogy hazajöttem, pedig nem volt Wilmington olyan messze ide.
Aprót bólintottam a kérdésére. Még mindig képtelen voltam kinyitni a szemem, csak az érzékeimnek köszönhetően jutottam el a legközelebbi falig, hogy nekidőljek. Tétován döntöttem hátra a fejem és úgy hallgattam őt tovább. Nem kellett ahhoz látnom, hogy tudjam mennyire nagy bajt hoztam a fejére. Teljesen jogosan volt kiakadva rám és azt is megérdemlem, ha ezek után tényleg teljesen magamra maradok.
Akkor pillantottam csak rá, amikor letette a fiolát. De nem sokáig. Képtelen voltam nézni a művem, amit vele csináltam. Ha van még mélysége a gyűlöletnek saját magam irányába, akkor most vagy hatezer lépcsőfokot rohantam előre. Lefelé a mélységbe. Én tettem ezt magammal, taszítottam magamon a teljes kirekesztés felé.
- Nem a bizalom miatt. Egyszerűen nem akartam, hogy lásd mi vált belőlem. Csak örültem volna, ha valaki, egyetlen egy valaki még úgy őriz az emlékeiben, mint te. - mutatóujjammal imitáltam hozzá azt a rohadt nagy egyest, ami már nem volt többé. Archibald Collins emléke megszűnt létezni. Mara viszont megérdemelte a magyarázatot. Ha tudná mi mindent mesélhetnék erről, nem magában keresné a hibát.
- Annyi elutasítás után már egészen rám telepedett a közöny. Amikor egymás után kapod az elutasításokat, a végén már nem marad hited sem. Tudom, hogy te nem olyan vagy. Tudom, hogy bármikor fordulhattam volna hozzád. Valahol legbelül tudom. Ez nem arról szól, hogy nem számítasz vagy számítasz. - a mellkasomra mutattam kétszer is, de amikor lecsúszott újból a ruhám ujja, már inkább csak kényszeredetten húztam azt vissza rá.
Elfogadtam volna ha most kisétál az ajtón, azt is elfogadtam volna ha szeretné tisztára mosni a nevét. Ha így szeretne, lehet még én is szívesen bevinném. De ebben a pillanatban beleborzongtam a börtön gondolatába is. Ha nem lenne a dandártábornok, most nem itt lennék. Kedvem támadt volna csak igazán apróra összezsugorodni és megszűnni. Még mindig az járt a fejemben, hogy hogyan tolhattam így ki vele.
- Nem gondoltam bele, hogy komoly bajba kerülsz három üvegcse miatt. Nekem csak szükségem volt rá, mert máshogy nem megy. Máshogy elveszítem a józan eszem, ha már az életemet elvették tőlem. - most először néztem a szemeibe. Az ajtó még nyitva áll előtte, ha még szeretne inkább elmenekülni, megteheti. A szám másodszor remegett meg, éreztem hogy valami ereszt a tartásból, mert a lábaim összecsuklani szerettek volna inkább.
Nem teheted ezt meg most, nem roskadhatsz össze.
Előbb megtámaszkodtam a falnak. A gondolataim súlyától szédültem meg vagy a tetteimtől, nem tudom. De legalább nem úgy csuklottam össze, mint egy zsák krumpli. Most mégis jó volt ez így. Jobb volt, mint állva, hol kerülve a pillantását hol szembenézni a következményekkel.

Mara & Archie

Roller Coaster

Mara látott már kiszolgáltatott helyzetben, így az nem is kavart volna annyira fel. Két hónapot végig gyengélkedni egy gipsszel nem volt egy álom, de akkor beláttam, hogy egyedül amúgy sem jutnék sokra. De a mostani állapotot tekintve úgy gondoltam, hogy ura vagyok a helyzetnek. Legalábbis úgy gondoltam, amíg nem érkeztem ide. Aztán eltelt két telihold, én pedig legalább annyira tropára kivoltam, mintha az első átváltozásomat éltem volna újra sokkal felerősödöttebb állapotban. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy ilyen szinten kicsúszott a kezemből az irányítás. Ami pedig még rosszabb volt, hogy ezt Mara tökéletesen látta rajtam. Nem kellett ahhoz kimondania, hogy tudjam, ő is tudja mi a helyzet. Ettől pedig hirtelen érteztem roppant gyengének magam.
Mintha önigazolást nyert volna, hogy amit eddig csináltam, az semmit sem ér.
Hogy tud még ilyenkor is ennyire nyugost lenni? Hiszen az indulatai őt is elragadták az előbb. Eszembe jutott megint a közösen eltöltött időszak, olyan emlékképek után kezdtem kutakodni, amelyek hasonlóról árulkodtak volna, de csupán az vált egyre tisztábbá előttem, hogy soha nem voltak teliholdas élményeink. Pedig néha egészen későn is sétáltunk, ha úgy jött ki a beosztása. De egyetlen egyre sem emlékszem, hogy teliholdkor velem töltötte volna az időt.
- Csak egy kicsit. - válaszoltam halkan. Azt már nem tettem hozzá, hogy egy kicsit mit, de igazából bármire is térne ki, az biztosan újdonság lenne nekem. Vaktában lövöldöztem egy veszélyes játékban, amit életnek nevezhettem. Nem volt ez élet, közel sem. Eddig nem sikerült megszeretnem ezt a létet, nem láttam hasznát azon kívül, hogy mennyire felerősödött mindenem, az erőmet is beleértve. De mit érnek a kapott képességek, ha ennyi szenvedéssel jár? Mit ér egy adottság, ha azzal másoktól is elvehetem az életét?
Tele voltam kérdésekkel, mégis egy idő után úgy éreztem, hogy el kell lépnem. Nem azért, mert sok lett volna, hanem mert nem voltunk abban a kapcsolatban. Nem úgy mint rég. Én pedig nem akartam túlfeszíteni a húrt, ha nem adt semmi jelét, hogy megtehetném.
Talán azzal nem ártottam egyikünknek sem, ha egy kicsit beinvitálom. Lehettem volna jobban is észnél, hiszen amikor annyira az ajtóban feszítettem, még a világért sem akartam volna beereszteni. Mégis egy pillanatig annyira elfeledkeztem minden általam hurcolt problémáról, hogy következetlen voltam.
Legnehezebb következetesnek len­nünk, legkönnyebb következetlennek.
Elgyengülésemnek azonban hamarosan csúfos bosszúja bontakozott ki előttem, ahogy mégsem tudtam annyira gyors lenni. Már neki sem kellett visszafognia magát előttem, így pedig könnyedén kaparintotta meg a dobozt. Miért nem tudtam jobban figyelni? Legszívesebben most csak azt kívántam volna, hogy megnyílna alattam a padló és szépen lassan elnyelne. Láttam magam előtt az arcát, ahogy elmondom neki az igazságot, majd kiakad, sarkon fordul és soha többé nem áll szóba velem. Nem tudhattam mi miatt volt ennyire ideges, de azt hamar leszűrtem, hogy valami nagyon komoly dolog húzódik a háttérben meg. Egyszerre égett, sőt lángolt a képem a saját rám visszafordított tettemtől és attól, hogy ilyen rútul lebuktam.
Kit érdekelt már a rumlis lakás? Kit érdekelt, hogy rájön miért nem voltam a múlt holdtöltekor odakint. Ez annál rosszabb volt.
- A kórházból. - megremegett a szám széle. Mocskosul kiszáradt a szám ebben a néhány percben, így engem is meglepett mennyire erőtlenül csengett a hangom. Még mindig nem tudtam, hogy miért olyan hatamlas dolog ez neki, de láttam rajta, hogy jobban kikészül, mint amennyire azt tette akkor azon a bizonyos április elsejei napon.
Ha akartam volna is képtelen lennék most hazudni neki.
Erőt vettem magamon, a doboz felé nyúltam, hogy elvegyem tőle, Valamilyen cselekedetre sarkallnom kellett magam, hogy kibökjek egy értelmes szót is. Mara megérdemelte az igazságot, hiszen az imént is velem törődött.
- A gyógyszerraktárból hoztam ki. Volt róla papírom, csak az orvosom nem írta alá. - lssan fel kellett építenem a mondandómat, aznap ugyanis pont azzal a papírral akartam megkeresni, amikor önkényesen úgy döntöttem, hogy elvettem a kártyáját. Hiba volt, ezt belátom. Nem tudtam vagy nem akartam a szemeibe nézni, inkább szuggeráltam a dobozt vagy rá nyomott szöveget. Mindegy mit, de Mara szemeibe képzelen voltam ebben a pillanatban belenézni, miközben egyre erősödött az undor is magam felé.
- Sajnálom, el kellett volna mondanom.

Mara & Archie

Roller Coaster

Hát nem voltam elég gyors. Vagy nem voltam elég gyors vagy ő volt szemfüles. De azt azonnal észrevettem, amikor megdöbbent a sebem láttán. Ösztönösen húztam le rá a ruhám ujját, de már mindegy volt. Hiába voltam gyors, ha nem tustam még ennyi érzékemmel egyszerre jól bánni. Emlékszem teljesen meg voltam kattanva, amikor először láttam, éreztem és hallottam szinte borotvaélesen. Az első pokoli éjszakám után, amikor azt hittem ott halok meg, de minimum azt is kívántam a fájdalmaim közepette. Akkor függtem rá az első pirulákra. Kellett valami áthidaló arra, hogy megszokjam ezt az új állapotot. Nem a legtisztább módon, de mégis valahogy muszáj volt.
A szükség nagy úr.
Ínséges időkben pedig teljesen magamra voltam utalva. Az utóbbi időt nézve is Mara volt az egyetlen, akit nem elüldöztem a viselkedésemmel. Mondjuk mélyen legbelül nem akartam, hogy elmenjen hiába volt az a feszült kiállás. Annyira gyűlöltem ilyenkor magamat. Csak az ösztönök szikráztak ki, de ennyi képes volt egy egész eseménysort kiváltani. Nem akartam, hogy magára vegye, egy pillanatig sem ellene szólt. Legbelül szívesen ordítottam volna.
Tényleg nem voltam elég gyors.
Biztosan észrevette, mert mire visszafordultam volna hozzá, már akartam volna magyarázni azokat az intenzív szagokat. A tekintete azonban rabul ejtette az enyémet. Hiába szorongattam addig gröcsösen a csuklómat, amint megéreztem a közeledésés engedett a szorítás és eleresztettem a karom. Szerettem volna megmakacsolni magam, erőt venni magamon és azt mondani, hogy meg tudok ezzel küzdeni, de a szavak a torkomra forrtak. A farkasom kivárt és lapított. Zsigeri remegés fogta el a gyomrom és sugárzott ki a bőröm alá, ahogy átölelt. Egyszerre éreztem magam rettenetesen görcsösnek és befeszültnek, de valami halovány melegség oldani kezdte. Ahogy ez szétáradt bennem, úgy reszkettem csak még jobban és jobban.
- Nem várom el, hogy osztozz velem ezen a súlyon. Tudom, hogy téged is nyomaszt valami. - kezeim lassan a hátára simultak, ahogy kellően feloldódtam. Nehéz volt beismernem, hogy mennyire szükségem volt erre most.
- Nem fázol? - olyan vékonynak tűnt az a kabát rajta és ki tudja mióta volt idekint. Bűntudatosan pillantottam rá végül újra. Azt mégsem mondhattam, hogy olyan jó volt újra látni, nem csak ma, hanem eddig bármikor. Ahogy azt sem mondhattam, hogy mennyire hiányoltam az ölelését.
- Köszönöm. Te mindig tudod mikor kell nálam megjelenned. - egy halovány mosoly ült ki az arcomra, de még mindig rettenetesen zavart, hogy rájöhetett mi történt. Ahogy elhátráltam, újból idegesen húztam le a ruha ujját a csuklómra. Most már csak óvatosan vettem fel a szemkontaktust, mintha attól tartanék olvasni tudna bennük.
- Gyalog jöttél, igaz? Ha gondolod... Kicsit melegedj fel. Kérsz valamit? - invitáltam, mert így mégsem küldhettem el. De elhatároztam, most gyors leszek és becsukom a fürdőszoba ajtaját. Azzal nem lesz semmi baj utána, igaz?
El is indultam befelé, teljesen elfeledkezve arról, hogy a fiolákat nem hogy messzire nem dugtam el, de hanyagul szanaszét voltak a pulton. Arra csak akkor jöttem rá, amikor kiszúrta.
Most kell résnél lenni.
Nagyobb lépésekben indultam meg a konyha felé, hogy felnyaláboljam őket és elrejtsem a ruhám ujja alá amíg valamibe bele nem szórom. Legalábbis fejben ez volt a terv.

Mara & Archie