+18
A vér vas szaga. A vér vörös színe. A vér…
Mennyi minden emlékem volt benne.
Az egyik legnagyobb vérengzésem a sógunátus felszámolása utáni időszakra volt tehető.
Az a megannyi elveszett és kétségbeesett lélek, akik hirtelen cél nélkül maradtak. A róninok körében gyakran fordult meg a bosszú. Olykor pedig a bosszú maga én voltam.
Egy vezető voltam, aki elkalauzolta őket a lelkük titkos, elrejtett szentélyében; és ebben a szentélyben pedig minden szembe ment az erkölccsel.
A külvilág elől szégyellt érzések, amiknek a megvallását tabusított a vallások, a szentiratok és a társadalom normatívái.
Az emberek saját maguknak állítanak fel egy kelepcét, amibe mind a mai napig belelépnek. Egyesek belepusztulnak, mások beleőrülnek, de akadnak olyanok, akik megelégelik és kitörnek ebből a csapdából. Ilyenek voltak azok a róninok is, akiket A Tokugawa sógunátus felszámolása után elvesztek. Engedtem nekik, hogy döntsenek: megölik magukat vagy adhatok a számukra egy új célt.
Viszont volt egy fiatal rónin, aki idő előtt meghalt. A teste ép volt, ereje teljében, mégis a lelke odalett. És nem magamra gondolok, hanem egy sokkalta rosszabb dologra, ami talán az én nagyságomat is eltörölné. Ez pedig maga a közöny. Bármi jobb nála. Az éltető harag, a bosszú keserédes íze, amikor beteljesíted a célod… Egyszerűen tényleg bármi.
Ez a vadász előttem pedig szenvtelen, közönyös volt. Célt tévesztett, talán elvették tőle az útját. Hogy miből gondolom ezt? Mert élni akart, de valójában azt sem bánta volna, ha meghal.

Az említett rónin ugyanez volt, megölték a sógunját, a daimjóját. Ideje sem volt összeszedni az életéből megmaradt, halványuló részleteket, darabokat, jött az újabb tragédia. A kedvese egy ¹tsujigiri áldozata lett.
Talán ezért láttam benne kihívást, hogy az öngyilkosság helyett válassza a vérbosszút. Ölje meg azt a földesurat, aki elvette tőle a szerelmét. A végére viszont nemhogy őt ölte meg, hanem az egész családját.
A papírfalak kettévágva voltak, egy kézcsonk az ajtó küszöbénél hevert, egy félbe hasított női test, aminek belsőségei szinte kifordultak a bőr, az izmok rabságából. És a gazdatestem csak kérlelt, hogy adjak még erőt. Átvettem a teste felett az irányítást. A földesúr gyerekeit megtaláltam egy másik szobában, ahol zokogva, egymás száját befogva néztek fel rám. Esélyt sem adtam nekik a menekülésre, sőt, az egyik gyerek levágott fejét meg is ragadtam. Ömlött a nyakából a vér, és egy csíkot húztam magam után.
A földesúr a felkarját fogta, amiből zubogott a vér. Az ő keze volt az ajtó előtt. A kislánya fejét odadobtam neki, majd leguggoltam elé. A shinigami maszk mögül fel-felvillant a szemem, majd átnyújtottam neki a tantót. Neki viszont adtam esélyt arra, hogy vagy leéli az életét úgy, hogy egy gyenge szar volt vagy pedig megöli magát, itt és most előttem. Amilyen szánalmas féreg volt, inkább az életet választotta.
Ezután a vérengzés után, viszont egyértelművé vált, hogy el kell hagynom a testet. Tovább kellett állnom.

Csupán az volt a kérdéses, hogy el tudom-e érni ennél a vadásznál, hogy kibillenjen ebből a rideg közönyből.
A vágásaim felszínesek voltak, de nem bántam. Csak vigyorogtam tovább, és a katanám csapásai csak jöttek egymás után. Talán már nem is maga a kínzás hozott lázba, hanem hogy mikor törik meg az ellenfelem. Éli át az elemi dühöt, a szégyent, hogy gyengébb nálam.

Kissé én is kizökkentem, amikor egy sikoltozó nő tévedt be ide. Mégis kijár ilyen kietlen helyre? Valami narkós kurva lehetett?

Mindenesetre éltem a lehetőségemmel, de ahelyett, hogy leszúrtam volna, csak állon vágtam a kardom markolatával, majd a bokájára tapostam teljes erőmből. Remélhetőleg a csont reccsent; de ha nem, akkor kihasználva az egyensúlya elvesztését, a földre terítettem egy gyomrossal, amit ugyancsak a katanám tsukájával mértem rá.
A nő holttestére néztem, és elkapott az undor, hogy ez a vadász a saját fajtáját is öli. Nem az embereket kellene védenie vagy már a vadászok is így elkorcsosultak?

A pengémet a nyakához tartottam, a kezére pedig rátapostam.

- Sokat gondolkoztam, hogy hogyan öljelek meg.

A sérült lábam egyre gyengébb volt, a kezem is meg-megremegett, a vállam is egyre inkább kezdte megadni magát. Reszketegen vettem a levegőt, próbáltam a fájdalom ellenére ugyanúgy rezzenéstelen arccal bámulni rá.

- De arra jutottam, hogy nem érdemled meg a halált! Élj azzal a szégyennel, hogy egy közönséges démon megkímélte az életed!

Közelebb hajoltam az arcához, bár volt ebben némi csalás is. A megfáradt, sérült combomat akartam ezzel kímélni.
A véremtől elázott nadrág és póló az izzadt testemre kezdett tapadni. A vér szaga és a vér érzése. Igen, mámorító és egyúttal dühítő. Számomra azért is, mert csak megsebzett ez a nyomorult, nem is kicsit.

- Kibaszott undorító vagy!

Elvettem végül a katanámat róla, el mertem fordulni tőle, ha mégis bármivel próbálkozott, akkor számítson arra, hogy másodjára nem leszek ilyen kegyes és kettévágom.

Ekkor megütötte a fülemet a rendőrautó szirénája. Mi a fasz van itt?!

Most vagy valaki észrevette, hogy zaj van itt, netán eleve tudott a rendőrség, hogy itt lesz valami biznisz… Vagy fogalmam sem volt. De kezdett elegem lenni ebből a cirkuszból.

- Szerintem megyek… - elhallgattam kicsit, majd folytattam: - …ja, és baszd meg magad!

¹tsujigiri: Az új katana hatákonyságának kipróbálását jelenti. Az elkövető egy éjszaka folyamán védtelen ember(eke)t ölt meg. Általában kettévágták őket.

A fegyverek nyelvén szeretek beszélni, de most kikívánkozott belőlem ez a kérdés. A szemem tikkelt egyet a vadász válaszára. Túlságosan elhiszi magáról, hogy ő szarta a spanyolviaszt. Nekem pedig teljes meggyőződésem volt, hogy lebecsül engem, csupán azért, mert a gyengébb démonok billogja volt kénkővel a lelkembe vésve.
Nem fecsérlek több szót, felveszem a védekező pózt. A felhólyagosodott tenyeremből a vér kiserkent, ahogy erősebben markolok rá a fegyver markolatára. A fájdalom még a vállamba is belehasított, de ugyanúgy rezzenéstelen arccal viseltem. Bár a Yomi más fájdalmakban kalauzolt el, mint ami itt a Földön van, viszont lehet ezért is edződtem meg.
Amikor szamurájként a kendo alapjait kellett megtanulni, a folyamatos gyakorlások megint mind-mind a fájdalomtűrő képességre összepontosított. Volt, hogy egymás után száz, kétszáz, akár ötszáz ütést kellett mérni a fakarddal, csak úgy, a levegőben. Ott is éreztem a gazdatestem szenvedését, ahogy felhólyagosodott kézzel rendületlenül lendíti a kezét fel-le, meg sem állva egészen a kitűzött számig.
Ezt pedig mai napig csináltam, ha sokáig nincs ügyem. Nem engedtem a testemnek, hogy megpihenjen, mert a végén elszokok a fájdalomtól. És amilyen bénító tudott lenni, annyira tudtam ezzel átbillenni egy teljesen más elmeállapotba. Az adrenalin bódító lökete, a vérem és szívem lüktetése. Én is akkor érzem igazán, hogy élek, amikor falhoz vagyok szorítva, a penge ott pihen a nyakam ütőerénél.
Hiába vannak ott a testi élvezetek, amikkel ugyancsak szeretek élni, mégis az másabb. Az életnek, a létezésnek egy olyan aspektusa, amivel nem mindig tudtam azonosulni. A szenvedés pedig olyan a számomra, mint egy kedves ismerős, aki néha meglátogatott engem. Olykor pedig a szenvedés maga én voltam, miközben szenvtelenül néztem a lábam előtt heverő szánalmas férgeket. Mert mindegyik az, aki lebecsül engem. Egytől-egyig, aki elbizakodva éli az életét; abban a tudatban, hogy a Halál arcába is beleröhöghetnek. Megtehetik, elhihetik magukról, hogy istenek, de a Halál nemcsak halandókat taszított át a túlvilágra, hanem kamikat is. Ugye, ¹Izanami?
Nincs senki sem biztonságban, mert a pusztulás, az elmúlás egyszer mindenkit elér. Lehet egyszer engem is, de nem itt és nem most. Ezt az egyet ki mertem jelenteni!

A vadász bokájára pillantottam, csupán egy kisebb bevágást tudtam ejteni rajta. Valahol csalódtam is magamban, hogy ennyi időt hagytam neki a kitérésre. Más esetben már lábfej nélkül kúszna előttem, kicsikarva belőle a könyörgést. Pedig annyi ötletem lett volna arra, hogy hogyan okozzak neki nagyobb fájdalmat. Például a csontvelőjébe szúrnám a tantóm hegyét, amíg el nem ájul a fájdalomtól. Aztán felébreszteném, még azt is bevállaltam volna, hogy a szentelt vizes flaskát marokra fogjam és azzal locsolgassam fel, amíg újabbnál újabb vágásokkal, csonkolásokkal nem éreztettem vele az esendőségét és halandóságát.
Ez a vadász pedig kiérdemelte, hogy hosszú utat megtéve kerüljön át a Pokolba. Miért pont a Pokolba? Rá kellett néznem, ugyan ember volt, de annyi gerince se volt, mint nekem. És valljuk be, ugyanolyan szemét, a társadalom szélére kitaszított valaki, akárcsak én. Egy deviáns pöcs, aki örömét lelte abban, hogy másokat megölhet kínok közepette.
A gyilkos felismeri a gyilkost.

A vadász felém dobott két tőrt, de tudtam jól, hogy nem több az egész egy elterelésnél. Az egyik tőrt ütöttem el, ami valóban a fejem felé tartott, a másikat inkább hagytam, hogy megsebezzen. A férfi becsúszott elém, a combomra célzott, és volt annyi lélekjelenlétem, a másik lábammal hátrébb léptem.
Sajnos, a katanámmal így is elvétettem a lefelé irányuló ütést, mert közben kizökkentett a fájdalom. A másik tőrrel szemben rosszul kalkuláltam, még pont bele tudott mélyen fúródni a vállamba.

A combomon ejtett sebből erősen pulzált ki a vér. Ebből tudtam, hogy rövidre kell fognom ezt a harcot, mert ennek csak egy vége lehet: addig játszik nindzsásat ez a pöcs, amíg ki nem véreztet és kereshetek megint egy új testet.

A tisztelet és a becsület felesleges terhek a számomra, viszont mégis gyakorta betartottam a harcoknál. Ha pedig az kellett, hogy térdre kényszerítsem az ellenfelemet, akkor megteszem. Ő is hátba támadott már az elején, ami az egyik legszánalmasabb húzás, amit egy igazi harcos tehetett. Ez a férfi pedig minden volt, csak vérbeli harcos nem.

A vadász felé veszem az irányt, miközben kihúzom a tőrt a vállamból. A katanámat épphogy a földhöz érintettem, közben a pengémet a lapja felé fordítom, hogy visszatükröződjön benne a férfi. Pár lassú lépést tettem így, majd egy kézzel fogva a fegyverem markolatát, nekirontottam az ellenfelemnek.
Minden egyes lépésnél a vádlimba és a csípőmbe nyilallt az égető, görcsös érzés. A testem ellenkezett, hogy tovább terheljem, de felülkerekedtem rajta.

Végül úgy hoztam ki a lépést, hogy inkább a bal lábamra kerüljön a súlypontom. Egy kézzel, fentről indítva a támadást lesúlytottam a férfira, úgy, hogy a vállát és a mellkasát érje a vágás. A düh vörös leple nyelte el a hidegvéremet, ezért pedig vágásaim nem voltak olyan mélyek, precízek. Ezt viszont ellensúlyozta az, hogy gyorsabb voltam.

Ha pedig gyorsaság, akkor ezután a támadás után következett az újabb, két kézzel markoltam most már a katanámat és felé szúrtam. A mellkasára céloztam a fegyverem hegyével, hogy keresztül szúrjam, ha pedig kivédte, akkor folytattam tovább az ostromot.
Nem akartam időt hagyni az ellenfelemnek. Lehet felületesebben tudtam rajta sérüléseket okozni, viszont, ha állóképesség, akkor nálam volt az előny. Nincs több védekezés, csak puszta erő.

A düh vörös leple mögül kilépett a vérszomj és az élvezet is kiült az arcomra. A vigyor szinte a fülemig ért, ahogy súlytás súlytást követett, jobbról-balról, fentről-lentről. Még akkor is, ha ezeket egytől-egyig kivédte a vadász.

Most kezdtem el igazán élvezni a harcot, mert már nincs józanész!

¹ A japán folklórban Izanagi és Izanami a teremtés istenei. Izanami a halála után az alvilág egyik istenévé válik, örökre a Yomiban raboskodva.

Ez a világ a lehetőségeket, a hatalmat adta nekem. Az pedig már az elején világos volt, hogy pusztítani, ölni, gyilkolni kell. Szamuráj vagy rónin, olybá mindegy volt. Az éltet mindmáig, hogy a pengémen csordogáljon a vér és a föld vörösbe boruljon, akár egy higanbana mező. Megőrülnék, ha ezt az erőt elvennék tőlem.

És ugyan emiatt ritkán volt pihenő; ritkán engedhettem meg magamnak, hogy a védelmem lejjebb engedjem, de én mégsem bántam egyetlen percét sem annak, amikor ölhettem. Csak belenézni azokba az összeszűkült pupillákba, gyönyörködni a remegő ajkakba… Belemerülni a mesterművembe, amikor a szűkké vált pupillák hirtelen tággá válnak, a remegő ajkak pedig elernyednek. A könyörgés és a hörgés elcsendesedése. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy van erőm az itteni lények és emberek felett.

Ez akkor sem volt másképp, amikor az Edo-korban egyre nagyobb teret kaptak a vadászok. Én is rajta voltam a listán; meg akartak ölni, vissza akartak küldeni a Pokolba. Csak jellemző volt, hogy a besorolásom miatt elbizakodva, már-már lesajnálóan kezeltek, ha harcról volt szó. Nem kell mondanom, hogy a végén én fogtam rá a katanámat a vadászokra és vájtam bele a húsukba a fénylő pengém. És nem azért nyertem, mert olyan erőm van, mint a magasabb rangú démoni söpredékeknek… Hanem, azért nyertem, mert jobb kardforgató voltam.
Sokkal jobb.
Ezerszer jobb.

A mai napig ebben a hiszemben voltam, amíg valaki rám nem támadt. A csend miatt számítottam rá, hogy csapda lesz; hogy valami nem stimmel ezzel a megbízással.
Tényleg csak azon múlt, hogy volt rajtam golyóállómellény és felfogta a szúrást. Amúgy lehet, hogy halott lennék.

Hangosan felnyögtem, a katanámat a földbe szúrtam és megtámaszkodtam rajta, ahogy a nyakamba zúdult a szentelt a víz. A fogaim össze-összekoccantak, minden sejtem beleremegett az elfojtott fájdalomba. Nem akartam megadni ennek a semmirekellő vadásznak az örömet, hogy hallja a szenvedésem; hogy én legyek az, aki könyörög neki. Egy halandó senkinek, aki annyira szánalmas, hogy nem mert szemtől szembe kiállni ellenem.

A nyakamhoz értem, fel-felhólyagosodott rajta a bőr. Épphogy megérintettem egy ponton, abból a pontból pedig az összes idegszálamon végigfutott a fájdalom.

- Te is ugyanolyan vagy… - húztam ki a tőrt, ami erősen belefúródott a mellénybe. - …mint az összes többi szánalmas vadász! – morogtam, és közben az sem érdekelt, hogy a bőrömet marja a vas.

Fájt, kurvára égette a tenyeremet. Nagyobb, több és erősebb vagyok, mint ez a vadász.
A tőrt eldobtam jó messzire tőlünk.

A következő dobásnál felkaptam a leszúrt fegyveremet, és egy lezser mozdulattal elütöttem a felém száguldó tőrt. Felvettem a koncho-no-kamae pózt: jobb lábammal előre léptem, a talpam hozzásimult a földhöz; a bal lábam pedig hátul maradt, kissé felemelkedett a padlótól. A katanámat a fejem fölé emeltem, úgyhogy a két kezem keresztezze egymást; a tsubát (jelentése: markolat nyaka) bal kezemmel markoltam meg, a kashiranál (jelentése: markolat vége) pedig a jobb kezemmel fogtam.
Gyakran okoztam ezzel is meglepetést, nem szokványos kardforgatásnál a bal kéz dominanciája.

Egy nagy reccsenés, a parketta kicsit meg is repedt, ahogy neki iramodtam a vadásznak.
Lassabb voltam a kelletténél, azért a sérüléseket megéreztem.
A katanámat meglendítettem, de ahelyett, hogy egyből lecsaptam volna rá, inkább egy íves mozdulattal alulra vezettem a pengém. Nagyobb, hosszabb lépést tettem emiatt előre, hogy lentebbre tudjak támadni.

Volt a hátam mögött pár száz év, hogy kitapasztaljam milyen harcstílus és milyen taktika fekszik nekem. És nem meglepő módon az egyik kedvencem a megtévesztés. Ez a vadász sem lehetett különb, mint az elődjei. Elbízzák magukat és elhullanak, mint a legyek.

Mellesleg a taktikám másik alapja szintén nagyon egyszerű. A végtagokra, az ízületekre mentem, mert sokkal könnyebb ezeket a pontokat levágni, megszúrni. A lőfegyvereseknél használtam főleg azt, hogy az ujjakat, a csuklót támadtam; mert valljuk be, ha megfosztják az embert az ujjaiktól, netán a kézfejüktől nem igazán akarnak újra fegyvert szegezni másikra.

Mivel hátrányból indultam és a drágalátos fejvadász kollégám kifejezetten mobilisnak tűnt, ezért a lába, a bokája volt a célkeresztben.

A pengémmel el is értem őt, sikerült egy kisebb vágást ejtenem rajta. Ha kicsit megingott, kizökkent a sérülés miatt, akkor a katanám markolatával állon ütöttem és ahogy ő tette, úgy én is az oldalára céloztam most a kardommal.

- Ki bízott meg?

Ha kivédte a tőrével a támadást, akkor egy darabig, a pengémmel nekifeszülve kezdtem el őt faggatni. A férfi tőre és a kardom csikorgott; csoda, hogy nem szikrázott. Az más kérdés, hogy a tekintetemmel már párszor megöltem őt, úgy lobogott benne a düh, a harag… Lassan pedig éledezni kezdett bennem a vérszomj is.

Végül hátrébb léptem és megint felvettem a pózom, de most a kardot nem emeltem a fejem fölé, hanem ellenkezőleg, lent tartottam azt. A védekezés ebből az állásból kézenfekvőbb.

Huh, nem fogom megölni. Levágom az összes végtagját és hagyom elvérezni. Ezt fogja kapni a megbízója is...

Ez a test egyike volt azoknak, amik úgy ahogy voltak kedvemre valóak. Noha kellett némi idő és türelem, hogy betörjem. A fizikumomra jobban odafigyeltem, szükségem volt az erőmre, a mozgékonyságomra.
És bár az előző testemet egy kommunista geci barmolta szét, nem tántorodtam el a fejvadászattól. Ugyan megint kellett némi hírnevet szereznem, újra ki kellett építenem a kapcsolataimat, mégsem engedtem meg magamnak azt, hogy a méreg és a bosszúvágy hajtson. A bratva talpnyaló csinovnyikja elárult, de legalább ebből is okultam.

Tanaka Daichi.
Ő volt az, aki felfigyelt rám először és tudtam jól, hogy miért. Sötét mágiát használó boszorkány volt, ő pedig nem riadt vissza attól, hogy egy démonnal dolgozzon együtt. Ezt valahol tiszteltem Tanaka-sanban.
Ezért sem hatott meg különösebben, hogy Tanaka-san spicliskedő menyét tegyem el láb alól. Egész végig a fia érzéseivel játszadozott ez a nő; és a nő apja, Fushiguro-san mindent magáénak akart. És a jakuzán belül köztudott: aki nem tudja, hogy hol a helye, hol vannak a határok, azokra halál vár. Ők pedig igencsak átlépték a területek és a szabályok határait is.

És bőven elég volt egy golyóállómellény, és egy bukuroban (jelentése: „kistasak”, "táska", fegyverek hordásához használják) pihenő katana. Nem igazán hagytam időt magamnak – amit belátok, hiba volt – és egyszerűen a nő családjára vetettem magam. Betörtem a lakásba, az őröket pedig kiiktattam egy-egy könnyed mozdulattal. Még a sayaból (jelentése: katana kardhüvelye) sem vettem ki a fegyverem.
Egyszerűen, puszta kézzel az állkapocsra és a fültőre céloztam – kivéve, amikor torokra mentem –, ez legtöbbször elégnek bizonyult és sorra dőltek el. A szerencsésebbek eszméletüket vesztették, a kevésbé szerencsések pedig meghaltak.
Talán ezért is lepődött meg Fushiguro-san, amikor velem találta szembe magát. Egy lezser, kissé hanyag mozdulattal ketté vágtam, a sikongató nejére pedig ugyanez várt. A lányukat egy testőr védelmezte mindaddig, amíg nem végeztem velük. A nőnek a torkát elvágtam, egy kis húscafat tartotta a fejét a helyén. A testőr életét megkíméltem, pusztán azért, hogy élete végéig azzal a tudattal éljen tovább, hogy egy semmirekellő, aki senkit és semmit se tudott megvédeni. Egy utolsó alvilági suttyó, parazita, aki csupán a létezésnek is örül, hálás érte. És csak nekem lehet hálás: a halál istenének.
Azért megmutattam neki, hogy mi az, amikor igazán él... És mi, ha nem épp a fájdalom és a szenvedés az, ami emlékeztetni tud egy érzőlényt arra, hogy lélegzik, ver a szíve és kurvára menekülni, élni akar. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen és a kín!

Mostanra megbántam, tényleg, hogy nem öltem meg.

A mai ügyem sem tűnt többnek, minthogy vadként ejtsem el a prédámat. Játszadozzak a pénzben dúskáló üzletemberrel. Már ha hívhatjuk üzletembernek egy olyan figurát, aki drogok ki- és beexportálásával foglalkozik.
A romos épülethez értem, de sehol senkit nem láttam.
Se egy kocsi. Se egy parányi mozgás. Se egy kósza hangfoszlány. Igazából fény sem volt. Egyre inkább kezdett gyanússá válni a helyzet.
Beléptem az épületbe; a bukuroból előszedtem a fegyveremet, és a sayamat oldalamra erősítettem. Az ujjam a seppa (markolat és a penge közti rögzítő rész) alatt volt, hogyha szükséges, akkor egyből ki tudjam pattintani a kardomat a tokból.
A földszinten, a sötét folyosón óvatosan sétáltam, a fülemet szegeztem minden neszre. A lépcsőn lassan fordultam be, és indultam meg az első emeleten. A lábam alatt, itt-ott ropogott az elszenesedett parketta.
Végül egy madártól rezzentem össze, aki nagy ricsajjal repült ki az épület egyik ablakán. Ösztönösen előkaptam a katanámat, majd a felismerés után egy halk sóhaj hagyta el a számat.
Ez szánalmas volt, Koshiro!