A felkelő nap első sugarai meleg levegőt toltak maguk előtt és végigcirógatták az elnéptelenedett partszakasz homokját. A víz rózsaszín habokban fodrozódott és a morajlás csendjébe csak egy távoli sirály vijjogott bele. Mozdulatlanul öleltem Cathrine-t, feje mellkasomra hanyatlott és ujjai megszorították karomat. Csak ennyi volt és egyikünk sem szólt. Olyan nehéz sóhaj hagyta el a szám, hogy utána kifejezetten kihívásba telt újra teleszívni tüdőmet és pillantásom a csillogó vízfelszínen ugrált hullámról hullámra mintha deszkámmal még most is szörfösként szeltem volna őket. Zavaros idők voltak ezek. Súlyosak. Kényelmetlenek. Valami újra fészkelődni kezdett belsőmben.
Kibontakoztunk a kapaszkodóként szolgáló ölelésből és a szavak nem nyújthattak már akkora biztonságot mint két falkatárs összekapaszkodása. Újra látva Cathrine arcát már felismertem a sírás nyomait és jobban szemügyre vehettem gyűrött vonásait is. Döbbent reakciómat lefojtottam, de felismertem az álmatlan éjszakák sötét ecsetvonását szeme alatt, a gyász barázdáit máskor felhőtlen homlokán és testét ölelve mintha csontjai is élesebben szúrtak volna a kelleténél ruháin keresztül. De mit volt ezen csodálni. Cathrine azonban még így is gyönyörű maradt.
Szavaira sokat értően biccentettem és csodáltam a benne rejlő odaadást mely miatt egyszer dühből lehorzsoltam lelkének érzékeny felületét és amely miatt kétségtelenül Duncan párjává, a falka Alfaszukájává válhatott. Talán bárki más most zokogásban tört volna ki, vagy összecsuklik a még hűvös homokon melybe pár óra múlva visszatér a melegség, de az Alfánkéba már sosem. Ismertem a nőt annyira, hogy tudjam, feltehetően most is az a gondolat gyötri, hogy kellemetlenséget okoz nekem jelenléte, ezúttal azonban nem forrázhattam le velős ellenkezésemmel, hogy kirántsam a megfelelés kényszeréből. A mozdulat amivel a fülé mögé igazította a sós levegőtől lobogó tincset mérhetetlenül törékeny volt. Törékenyebb mint valaha bármit amit láttam.
- Hm - hümmögtem annyi kedvességgel amennyi egy viharvert kikötőmestertől telt és szám sarka felfelé rándult, mintha csak baráti gyengédséggel igyekeztem volna bekötözni azt amit az élet ízzé-porrá zúzott - És az olyan nagy baj lenne...?
Nem vártam választ a kérdésemre, de Cathrine helyében én már vitorlát bontottam volna, hogy új óceánok után nézzek. Persze nem űzhettem messzire sem keresetlen tanácsaimmal, sem az erőszakkal, így ezeket a gondolatokat megtartottam magamnak. Ám eltűnődtem mi maradt Rose Harborban Duncan Roth halála után Cathrine számára: a testvére, persze... De én itt maradnék Nikko-ért ha már semmi más nem adna értelmet...? Én erre a kérdésre nem vártam választ és kérleltem lelkiismeretemet, hogy ne visszhangozza súgását.
- Én is mindig ezt tettem amikor a harapás után nem volt se éjszakám se nappalom - sodródott tekintetem az óceán irányába, aztán egy halvány mosollyal visszafordultam - De gondolom ez nem meglepő. Ki tudja hányan tettek még így...
Cathrine ebben sem volt egyedül. A vesztesek szellemei talán mind térdüket ölelve ültek itt mellettünk és néztek a felkelő és lemenő nap irányába. Elkaptam a mozdulatot ahogy a vérfarkas átölelte testét.
- Megnézzük a napfelkeltét? - kérdeztem kertelés nélkül és a homokra böktem mutatóujjammal, ahol a kör alakú mélyedés alapján akkor azelőtt ücsöröghetett, hogy jól eltaláltam a deszkával.
Hajnali négy óra.. ejtettem vissza a telefonomat az ágyba. Már nem is tudom mióta lehetek ébren.. talán be se csuktam a szememet mióta az ágyban fekszem. Egyedül vagyok.. egyedül fekszem. Számtalanszor aludtam már egyedül nem ez a furcsa benne hanem az, hogy hiába várom hogy felbukkanjon Duncan árnyéka a küszöbön és óvatos lépteit halljam a parkettán miközben azon igyekszik, hogy ne ébresszen fel és szinte észrevétlenül bújjon vissza mellém az ágyba. De ezúttal nem fog ez bekövetkezni, nem fog többé a karjába fogni, nem sírhatom el többé neki a bánatomat. Nem láthatom többé.
Az egyik oldalamról fordultam a másikra, próbáltam kényszerből aludni de csak a temetés képeit láttam magam előtt. Kimásztam az ágyból és a konyhába mentem, hogy igyak egy nagy pohár vizet. Miközben kortyoltam a terasz felé indultam, de félúton a nappaliban megtorpantam. Mèg sötét volt kint. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem a szobába, átöltöztem. Egy fekete trikót és egy vékony sötétkék len nadrágot kaptam magamra majd még egy vékonyabb kötött pulcsit. Semmit nem vittem magammal csak a lakáskulcsot.
Nagyjából negyed óra alatt már lent is találtam magamat a parton.egy lélek se volt lent, kezdett már szürkülni de a nap mèg sehol nem volt látható. Levettem a topánomat és hagytam, hogy a hideg homok körbe ölelje lábfejemet. Kellemesen hűvös volt az idő, de azért jól döntöttem a vékony kardigán mellett. Az arcomat megsimította a lágy szél és kellemes sós illatot hozott magàval.
Nem gondolkoztam hagytam, hogy a lábam vigyen arra amerre csak szeretne. Természetesen arra vitt ahol Duncannel beszélgettünk miután Mrs. Ward megtámadta Beccát a házukban. Megtorpantam néhány pillanatig és csak bámultam a sziklát. Nem láthatom többé. Keserves sóhajtás hagyta el a számat, tovább indultam.
A strandon ért utol a napkelte, leültem a homokba, térdeimet felhúztam kezeimmel átöleltem. Ezt vele kéne néznem nem egyedül… csordult végig az arcomon egy kövér könnycsepp. Szinte bele vesztem a látványba és a fájdalomba. Nem tudom mennyi ideje meg se mozdulhattam vagy egyáltalán vettem e levegőt. Farkasom ugyan úgy gyászolja társát ő viszont jóval éberebb mint én. Mire figyelmeztetett és mire reagáltam addigra már késő volt, tompa ütést éreztem hátsómon. Ha nem lett volna elég az ütközés akkor még a meglepettségtől is elvesztettem egyensúlyomat ahogyan megfordultam. Finch. Nem tudom miért lepődtem meg ennyire hisz a férfinak természetes közege a víz.
Belecövekeltem a homokba, egy másodpercre el is felejtettem mit keresek itt ahogy megláttam a férfi barátságos mosolyát amit viszonoztam. Félig-meddig. De amint felegyenesedett és arcáról eltűnt meleg mosolya, ahogy az arcára kúszott a gyász és tekintetèből elpárolgott az adrenalin utolsó morzsája is, nekem is ismét eszembe jutott miért ültem a homokban némaságba burkolózva. Akár egy rongy baba hagytam, hogy Finch magához öleljen. Egyszerre rázkódtam meg a hideg vízcseppektől és öntötte el belsőmet a szorító kezek. Fejemet mellkasára hajtottam, kezeimmel fel karjába kapaszkodtam mintha ezen a szorításon múlna, hogy le esek e a mélységbe.
Kibontakoztunk az ölelésből én pedig zavartan simítottam le az arcomra szárazd könnycseppeket. - Gondoltam rá, hogy elmegyek a szüleimhez, de félek, hogy nem lenne erőm vissza jönni - fülem mögé tűrtem egy hajtincset ami kiszabadult laza kontyomból. - Szóval az új tervem az, hogy minden álmatlan éjszakán kijövök - mosolyomban nem volt semmi élet, csak egy üres gesztus volt. - Köszönöm - mélyet sóhajtottam. Minden egyes részvétel nyújtás egy késszúrás a szívemben, mert ezzel csak azt erősítik bennem, hogy nem láthatom többet.
- Sajnálom, hogy egy ilyen szép látvány után velem kellett találkoznod.. így - biccentettem a nap és az óceán felé majd kezeimmel megöleltem magamat.
A nap a ereszkető vizű keleti horizont mögül bukkant ki, aranynyalábjai végigrohantak a megfényesedő óceán tükrén és a pasztell színek leheletét fújták Rose Harborra. A júliusi napok még az Atlanti-óceán zordon víztömegét is langyosra szelídítették, de a belém injektált vérfarkasgének amúgy is melegen tartottak volna a kora reggeli órákban. Az ég a nyár minden életigenlő kékségével élénk tükröt tartott a sötét tengervíznek. A hullámok mintha csak nem akarták volna felkelteni szunyókálásából a városlakókat lassított felvételként gördültek az aranyló partra.
A sokat megélt deszka alatt csupasz lábfejem beleveszett az óceán méreggé sötétülő vizébe. Egyedül maradtam a vízfelszínen ücsörögve, tekintetemmel még éppen láttam a partra evező Timo sziluettjét, ki odaintett - jobban mondva bemutatott - amikor lába stabil földet ért és ruganyos léptekkel eltűnt a meleg zuhanyt és száraz ruhát ígérő városi fények irányában. Adtam magamnak még öt percet a lágy ringatózással sodródva, gondolataimat átmosta és kifertőtlenítette a sós víz. Magam sem tudtam miért bámulom olyan hosszan elnyúló napfelkeltét az óceán horizontján mely lassan letekerte a csillagok fényét és száműzte nyugatra a sarlós holdat is.
Sóhajtva hasaltam el a deszkán, lábaimat magam mögé húztam és a nedvességtől rücskösre felázott ujjaimmal a vizet simogatva irányítottam magam a part irányába. Olyan nehéz volt a szívem, hogy abban sem voltam biztos, hogy kiérés helyett nem a tengerfenékre süllyedés lesz-e a sorsom.
Kellemesen átmelegített a mozgás a hosszas sodródás után. Karjaim csakhamar égni kezdtek a sebes tempótól, izmaimat átjárta a sportolás okozta kellemes zsibbadás. A sekélyesbe érve leugrottam és a deszkát a hónom alá kapva gyalogoltam kifelé, a nyálkahártyámon megült só ellenére pedig máris megrohant a megannyi szag és illat orgiája, mire vérfarkasom pislogott egyet hosszas szunnyadása után. Nem haragudott és nem nyomasztott szörfözésem alatt. Összegömbölyödve várta, míg Timmóval a habokat szeljük, s csak most villantotta fel valószínűtlenül kék szempárát a növekvő sötétséget kémlelve, érzékeit kölcsönözvén amúgy rövidlátó és egyszerű porhüvellyel rendelkező emberi részének... nekem.
Orromat úgy vonzotta az ismerős illat láthatatlan fonala, mintha mágnest akasztottak volna a hegyére és a megfelelő pólus erejével parancsolták volna közelebb. Cathrine, azonosítottam rögtön a vérfarkasok jellegzetes pézsmaszagához társuló édes és letisztult női illatot. A forrást keresvén megpördültem sarkamon, majd egy lágy, de határozott taszítás kíséretében kis híján keresztülbucskáztam rajta.
- Hoppá! - nyúltam reflexszerűen a nő könyöke után, hiszen deszkámmal alaposan fenékbe billentettem, majd csupasz lábfejemmel belegabalyodva a homokra dobott zsákomba kis híján fenékre huppantam - Óceánok összecsapása - mondtam reflexból, mielőtt egyáltalán visszanyerhettem volna egyensúlyomat, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindketten stabil lábon állunk a földön lehajoltam és letépőzáraztam bokámról a mozgásomat csak tovább korlátozó deszka biztonsági kötelét. Fél lábon guggolva pillantottam fel az ismerős arcra és barátságosan elmosolyodtam.
Amint az előbb kisiklottam a deszkán a partra, most úgy csusszantak be az imént még sterilen száradó szürkeállományom redői közé az emlékek. A felismerés. Az a tompa sajgás és zavarodottság amit elűzött a szörf, de visszarángatott a szárazföld. Arcomon sötét felhők árnyéka suhant át és megállt a deszka zsinórját tekerő kezem, vérfarkasom pedig pattanásig megfeszülve figyelte, hogy pontosan mit is sikerül kipréselnem magamból. Alfájának elvesztése olyan ismeretlen letargiába taszította amelyet csak akkor éreztem mikor visszaérkeztem Ashok szigetéről az Államokba - de ez mélyebb, csendesebb és magányosabb volt. Nem az óceán vizétől és nem a szörfözés erőpróbáló tevékenységétől feszültek pattanásig izmaim, s akaratlanul visszafojtottam lélegzetemet, ellenállva a kísértésnek, hogy beszívjam alsó ajkamat a bizonytalanság jeléül. Végül ledobtam a deszkát a földre és némi tehetetlenséggel az ölelésembe vontam Cathrine-t. Testemen még meg sem száradt a sós víz, így nem keveset adhattam át belőle a nőnek, de cserben hagytak a szavak ott ahol amúgy sem segíthettek volna. Duncan meghalt - visszhangzott a fülemben Nikko hangja mikor elém állt a hírrel. Krétafehér arca azóta is kitörölhetetlenül kísértett.
Jó egy percig nem eresztettem el barátomat, ha csak nem bontakozott ki magától karjaim fonatából.
- Hallottam a vének döntéséről - szóltam - Te meg ezek szerint a parton töltöd a "kényszerpihenőt" - mosolyom nem teljesedhetett ki, helyette vlaami fintorféleség kerekedett ki belőle és megsimítottam Cathrine vállát.
- Részvétem... - tettem hozzá dünnyögve és ostobán éreztem magam az elinflált szótól melyet mégis kötelező volt kimondanom.
Kezdőlap
