Megengedtem magamnak egy szelíd, napcserzette, durva vonásaimat átváltoztató mosolyt, ahogy Cathrin már a kis kilengéstől is reflexszerűen kapaszkodó után nyúlt és hagytam, hogy a Whānau fedélzetét betöltse a női nevetés, mely oly' ritka vendég volt errefelé. Nem tudhattam, hogy szakmai kötelességből, a falka iránt érzett hűségből, vagy őszinte érdeklődésből issza ennyire minden szavamat attól a pillanattól kezdve, hogy elmúlt a ruhájára öntött rum okozta zavar. Féltem az első kettőtől és nem engedtem, hogy felvillanyozzon a harmadik lehetősége.

- A fotel, a kanapé és a művirág teljesen mások - ingattam meg a fejemet azonnal - Mozdulatlanok és hát pontosan ez a feladatuk. A hajó azért készül, hogy elvigyen arra a pontra, amire ráböksz a térképen. Használhatatlan lenne, ha nem lenne mozgásban. Egy pszichiáter székében az ember a horgonyát keresi - meg kezdő vérfarkasként is, úgy tűnik -, ez viszont nem köt helyhez - ujjaim végigszaladtak a fa berakáson, melyet sikerült az építéskor úgy a műanyag fedőburkolatba építenem, hogy ne igényeljen a szükségesnél több bosszúságot és törődést, viszont az egyszerű fehér test mögött megmutatkozzon, hogy nem egy gazdag ficsúré a Whānau, hanem igazi hajósé. A szakavatott szemek rögtön meglátták az eféle különbséget. Érdes ujjaim úgy simogatták a napszívta fár, mint aki kismacskának udvarol. Nem lepődtem volna meg azon sem, ha a Whānau egyszer csak dorombolni kezd.

- Viszont nem helyes a munkádat ehhez hasonlítanod. Én sosem dolgoztam a hajómon.

Szinte magatehetetlenül sodródtam saját szóáradatomban. Cathrine úgy húzta elő belőlem a szavakat, mint amilyen mozdulattal az ember kiveszi a sütőből a mirelitpizzát, ami készen várja. Még nem döntöttem el, hogy a nő alapkisugárzása adta biztonság zavar-e és hogy melyik ponton szeretnék gátat szabni annak, hogy nyitott könyvként olvas bennem. Talán inkább szavaimra, mintsem a megfigyelésre hagyatkozott. Viszont határozottan úgy döntöttem, megfordítom magamban a felemás ismerkedés folyamatát és habár segítségét ajánlott a beilleszkedéshez, nem engedem, hogy egy idegen maradjon a számomra.

- Tavasszal érkeztem - számoltam gyorsan utána az elfelejthetetlennek egy fejbiccentéssel és karjaimat széttárva, s azokat a támlán pihentetve teljesen nekidöntöttem a hátamat a hajónak - Ha jól sejtem neked még újabb a környezet, nem igaz...?

Emlékeztem rá, hogy az Alfa új tagként prezentálta a pszichiátert, s érkezésének okát nem firtatta. Az is felsejlett bennem, mint egyféle határidőhöz hasonló érzést keltve bennem, hogy a gondjaimra és védelmemre bízta a nőt. Fürkészően néztem Cathrine arcát, szemem egészen összeszűkült. Emberi alakban képes lettem volna ezen feladatok teljesítésére, de farkasként... a nőnek fogalma sem volt azokról a borzalmakról.

- Az inkább metaforikus hajótörés volt - kerültem ki az egyenes válaszadást rejtélyesen. Cathrine csak kérdezett, kérdezett és kérdezett. Töprengve mérlegeltem, hogy vajon meddig kérdez, vagy mi az a pont, hol kifekteti elém a lapjaimat. Mikor diagnosztizál menthettlen őrültnek, mikor legyint és tanácsolja Duncan-nek, hogy taszítson ki a falka. Ezen gondolatoknak az alapvető bizonytalanság és önpusztítás leszámításával nem volt a realitásban funkciója.

A következő pillanatban azonban szemem teljesen kikerekedett, karjaimat leeresztettem és rákönyököltem az asztalra, higy fizikailag is közelebb lehessek a nőhöz, ki egy csapásra mintha nyulat húzott volna elő a kalapból. Éreztem, hogy bizsergés járja át a tagjaimat, mint aki az első randevújára készül és szívverésem alig hallhatóan gyorsult. Lehetségesnek tartottam, hogy farkasfüleivel meghallja. Nem érdekelt. Csak azt tudtam, hogy találtam valakit, aki tudta, hogy mit éltem át és miket láttam. A gondolattól pedig szinte különös vágy támadt bennem, ami még a farkasomat is éber figyelésre késztette.

- Pontoon - formáltam a szavakat nem is törődve azzal, hogy a mondandójába vágok, ahogy felismertem az apró afrikai hajót, miről beszélt. Reszketve kifújtam a levegőt, tekitnetemet a biminire szegeztem, mint akinek szeme fennakad és menten megboldogul, majd zaklatottan felugrottam és két lépéssel már lent is voltam a hajó belsejében. A fürdőszobába rontva megragadtam a ruhanyt és a hideg vizet magamra fordítva lemostam magamról a sokk és öröm első izzadtságcseppjeit, majd az alkalmat kihasználva szempillantás alatt megtisztítottam magam és megragadva egy tiszta pamut nadrágot víztől csöpögő hajjal visszatértem a fedélzetre.

Nem Cathrine-nel szemben, hanem a mellette 90 fokban elhelyezkedő mentőmellénytartó tetejére ereszkedtem le és torkomat megköszörülve zavartan megkerestem a tekintetét.

- Ne haragudj, hogy itt hagytalak a mondandód végén és mielőtt azt hinnéd, hogy valami rosszat mondtál volna... ez volt a legcsodálatosabb dolog amit hallottam azóta, hogy megharaptak - úgy gyűrtem ki  magamból a szavakat, mint aki próbál egy nagy vízhozamú folyót megszabályozni. Heves szívdobogással a nő szeméve fúrtam saját tekitnetemet és reszkető ajkakkal így szóltam - Mesélj... mesélj el mindent, meséld el, hogy milyen volt. Én is... ott voltam. Egyszer... régen... meséld el, hogy te milyennek láttad. Meséld el, hogy mi az az út, ami oda vitt téged is.

Határozottan megráztam a fejemet egy "dehogy jöttél rosszkor" legyintés és pillantás kíséretében. Határozottan szokatlan volt ennyi vendéget fogadni a hajó fedélzetén. Mintha csak a világ úgy döntött volna, hogy ő jön hozzám, ha már én nem tudok elmozdulni innen. Érdes ujjaim közé fontam Cathrine finom bőrű kezét és a lehető legfinomabban segítettem fel a vitorlásra. Még törékenyebbnek találtam, mint Lolát. Míg a boszorkányban láttam valami elementáris erőt, ami arra késztette, hogy egyenes gerinccel állja az élet sarát, Cathrine maga volt a megtestesült érzékenység, rebbenés és finomság. Úgy éreztem két megviselt, durva kezem csak összetöri. Hellyel kínáltam a bimini alatt, melyet még a szerelés előtt nyitottam ki, hogy ellenőrizhessem a napfénytető csavarjait, így most a nő az árnyékot adó ponyva alatt ülhetett le.

- Nos, biztos baromi unalmasan hangzana, ha elkezdeném a hajó részeit magyarázni - szusszantam megállva a szalonba vezető lépcső legfelső fokán, miután Cathrine odakint helyet foglalt (Finch hajójáról amúgy vannak képek az adatlapon). A szusszanás egy aprócska nevetésbe fulladt, mint aki csak szabadkozik - Bár nem kétlem, hogy megértenéd, hiszen sokkal többet tanultál, mint én - tettem hozzá, mielőtt azt hihette volna, hogy alábecsülöm a képességeit és ezt megerősítően feltettem a kezemet - Az árbocot mindenki felismeri - mutattam az óriási függőleges rúdra, melyen az előbb csimpaszkodtam a magasban - Kifeszítésre szorul, hogy egyensúlyban maradhasson a hajótest. Az árboc nem dőlhet se előre, se hátra, sem semelyik oldalra. Tökéletesen egyenesen kell a magasba mutatnia - tekintetem lassan felmászott az árbocon és szemeim elvesztek valahol a ragyogó égbolt és a rúd homályos egybeolvadásánál, s átszellemülve folytattam, tekintetemet el nem fordítva - Az oldalsó vantnik - mutattam az árboc csúcsától a hajó legszélesebb pontjáig futó három fémkötélre - biztosítják ezt az egyensúlyt. De ha a hajó viharba keveredik és megdől... - hirtelen mozdulattal elléptem a hajó bal oldalára, mire az komótosan kilendült, majd a tőkesúly és a kikötőkötelek egy pillanat törtrésze alatt már vissza is húzták - kizárólag a magasabb oldalon lévő vantnik tartják majd az árbocot. A másik oldalon lazák maradnak - gyorsan a jelenségre mutattam, ameddig észlelhető volt - De ez csak igazán nagy terhelésnél, igazán nagy viharokban történik. Sajnos nem volt időm ezt kijavítani amióta megjöttünk.

Megvártam, hogy van-e kérdése ezzel kapcsolatban, ami meglepetésként ért, majd a válaszadás után lementem a lépcsőn a konyhába, töltöttem egy pohár hideg vizet, pottyantottam bele néhány jégkockát, majd két ilyen adaggal visszatértem és az egyik poharat Cathrine elé helyeztem, biccentve fogadva a dicséretet.

- Ez az első alkalom, hogy vitorláson vagy? - kérdeztem kíváncsian, majd leereszkedve vele szemben belekortyoltam az italba. Úgy gondoltam, hogy a válasz után egy perc alatt összekapom magam, de kellemetlen lett volna számomra várakoztatni a nőt.

Munkába fojtottam a jótékonysági est után felmerülő kérdéseim nyomasztó érzetét. Előredolgoztam az őszi teendőkben, hiszen számos olyan karbantartási feladat várt rám a kikötőben, melyeket még az első fagyok beállta előtt meg el kellett végeznem. Az igazat megvallva a hely úgy nézett ki, mint a szaros csirkeól, mikor megérkeztem. Szépen lassan került a helyére minden, javítottuk meg a meteorológiai állomás műszereit, s minden átesett egy kiadós karbantartáson is.

Csendes, Nikko-val töltött estéim során gyakran jártak a gondolataim a bál körül. Sosem tekintettem a múltba, így szokatlan volt ezerszer és ezerszer átvenni ugyanazokat az eseményeket. A kért halakat leszállítottam az Alfának, kivel törékeny, de lassan működőképes viszony állt be. Újraolvastam egy régi, félbehagyott könyvet és végül arra is jutott némi energiám, hogy a Whănau-t is kezelésbe vegyem. A száling és az oldalsó vantnik ellenőrzésre szorultak, ugyanis az utóbbik erősen meglazultak még a fél évvel ezelőtti hazahajózásom során. Így a késő nyár még meleg napsugarait kihasználva magamra erősítettem a beülőm és a felszerelt trapézkötélzet segítségével felhúztam magam az árboc tetejére.

Sokáig bütykölgettem a szálingot, majd végül be kellett ismernem, hogy nem marad más, mint a vantnik teljes cseréje. A fenébe az indiai monszunokkal... morogtam magamban, hiszen nem csak a hajó alkatrészein esett csorba azon a kiruccanáson. A kezem úszott az olajban és a körömágyamból lassan szivárgott a vér, ahogy elkeseredetten, de fegyelmezett elszántsággal próbáltam meghúzni a meglazult, de töröttnek tűnő anyát.

- Finch?

Megállt a kezemben a csavarhúzó és letekintettem a magasból. A mólón egy szőke hajkorona és egy, a hajószerelők koszos világába sehogy sem illő csinos alak bukkant fel, kit egy pillanatra az egyik hajótulajdonos feleségének hittem, majd szinte a homlokomra csapva villant be az elfeledett találkozó. Basszus!

- Jövök, egy perc! - kiáltottam le, majd eloldottam a bikáról a trapézkötelet és lassan leeresztettem magam az árboc mellett. Hát, persze. Cathrine Evans nemrégiben keresett meg, s egy pillanatra meglepődtem abban a hitbe tévedve, hogy sikerült olyan sok rumot fogyasztanom az este során, hogy rátukmáltam a telefonszámomat (ami amúgy egyáltalán nem vallott volna rám), de aztán azt opciót hamar elvetettük, hiszen a nő emlékeztetett rá, hogy megbeszéltük, találkozunk, mikor időnk engedi. A mellékelt ábra szerint úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettem, hogy közel járt - és el is jött - a találkozó ideje. A fenébe... gondoltam, hiszen felöltözés nélkül, nyakig koszosan landoltam és oldottam le magamról a beülőt, majd az egyik fedéleztre dobott ronggyal megpróbáltam eltüntetni a kezemre ragadt olaj nagy részét.

- Nem szeretek magyarázkodni, valószínűleg össze tudod tenni, hogy mi történik, ha egy hajóőrültnek adsz pár szabad órát a saját hajójára - szabadkoztam, majd leléptem Cathrine mellé a mólóra. Már a telefonhíváskor is feltámadt bennem némi kíváncsiság, hogy vajon mit akarhat tőlem a nő. Teljességgel elvetettem azt az opciót, hogy esetleg elcsábítani jött. Nem, Cathrine egyáltalán nem az a típusú nő volt és így én is tisztelettel fordultam felé. Duncan utasítását még lehetséges opciónak tartottam. Talán szerette volna feméretni, hogy mennyire vagyok közveszélyes őrült. Vagy talán diagnosztizálatlan mentális bajom volt, amiért még mindig nem sikerült uralmam alá hajtani farkasomat.

- Nagyon sajnálom. Adj nekem tíz percet és szalonképes fickót varázsolok magamból. Megtennéd, hogy addig helyet foglalsz nálam? - kérdeztem, majd a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegíthessem. Aztán a tenyeremre néztem és néhányszor alaposan a nadrágomba töröltem, vagy újra felé nyújtottam szabadkozó, bűntudatos pillantások között.