Rettenetesen szégyelltem magam amiért a megérkező vendégeket percről percre nyirkosabbá váló jobb kézfogással kellett köszöntenem. A másodpercnyi szünetekben zavartan törölgettem izzadó tenyeremet a méretre csináltatott öltöny amúgy is műszálas anyagába, de hasztalanul. A kicsiny kápolnát szaunává fűtötte fel a násznép, szinte még az orgona sípjairól is elegáns férfiak és nők lógtak alá. Nem beszélve a kiszorult tömegekről akik az épület előtti árnyékos - inkább napos - placcon hallgathatták meg rebegő eskütételünket. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Cap eljön. Nem lehettem biztos benne, hogy nem hagy faképnél az oltárnál és egyáltalán nem is hibáztathattam volna érte. Továbbra sem fért a fejembe, hogy mégis miért adta be a derekát, hogy hozzám kösse az életét.
- Kezdünk - hajolt közel a fülemhez bizalmasan a plébános, majd bátorítóan megpaskolgatta felkaromat. Vicsorhoz hasonlító mosolyt villantottam és zakatoló szívvel foglaltam el helyemet az oltárnál. Ezek szerint itt van...? Az remek, igazán remek...
A márványpadlót fixíroztam és a padok megreccsentek amint a násznép egy emberként állt fel ültéből. Ez azt jelenti, hogy az ajtóban áll? A csodával határos módon - vagy talán tértágító bűbájnak köszönhetően - bezsúfolt vonósnégyes ebben a minutumban kezdett rá Pachelbel klasszikusára. Nick... fel kéne nézni... Cipőm orra elhomályosult és úgy fontam össze a hátam mögött összekapaszkodott ujjaimat hogy azok tartsanak meg ha már semmi másba nem kapaszkodhattam.
Lassan emeltem fel a fejem és már akkor könnyárban úszott tekintetem amikor állam végre felszegtem és az ajtóban álló két sziluettre fókuszáltam. A forró levegő kiszaladt a tüdőmből és a sóhaj hangosan zengte be a kápolna csendjét. Caprice szebb volt valamennyi bukott angyalnál amely valaha a földön járt és a jövőben járhat. Leesett állal és lassan csordogáló könnyeimmel ostobán és boldogan cövekeltem az oltárnál, míg menyasszonyom vonásai lassan élesebbé váltak, ahogy a színes üvegeken átszűrődő fény játéka haján, fátylán és a ruhához tartozó uszályon is. Tényleg hozzám jön - hasított át rajtam a felismerés félelmet keltő valódisága.
Hosszúra nyúlt percek után Gabriel megérkezett Caprice-szel a karján és döbbent lassúsággal kaptam menyasszonyom ujjai után, hogy megszoríthassam őket.
- Cap... - suttogtam rekedt meghatottsággal - Te nem lehetsz valódi.
Le sem vettem a szememet róla a szertartás alatt. Eufórikus áhítattal ismételtem a házassági eskü szavait. Igen. Akarom. Elfogadom. Feleségül veszlek... Egyszeriben a jegygyűrű ott csillogott törékeny ujján és a násznép megint felemelkedett, én pedig meg sem vártam, hogy az atya áldást adjon: számat Caprice-ére tapasztottam, türelmetlen karjaimmal magamhoz vontam és miközben azért imádkoztam, hogy ne szaggassam le róla fátylát egy ügyetlen mozdulattal, hálát is adtam ezért a pillanatért. Valamiért amiről sosem gondoltam, hogy megadathat nekem.
Cap csak kinevette egyébként nagyon is helyénvaló megállapításomat mire bosszús és egyben kérlelő ábrázattal kémleltem Gabriel irányába. Minek leitatni az arát, a végén még tényleg hozzámegy ehhez a szerencsétlenhez!
De végül csak magamhoz szorítottam kezét és olyan mélyet sóhajtottam mintha egyenesen a világ súlya szakadt volna rám. Mellkasomhoz húztam ujjait mintha hallhatta volna, hogy hogyan gyorsul fel a szívverésem ebben a váratlan és öröknek tűnő pillanatban, de aztán... azt hiszem megértettem, hogy felesleges győzködnöm Caprice-t. Amúgy sem voltam képes soha semmiről sem meggyőzni. Ahogy más sem. Ez tehát azt jelenthette - bármilyen furcsa -, hogy Nick sem a meggyőzés erejével vette rá az esküvőre. Bár... ennek azért majd utána kell járni.
Meg persze annak is, hogy Samantha Heavenford - igen, ezzel a kifejezéssel - nyomulgat-e még Nickre. Talán fontosabb feladatomnak bizonyult őt biztos távolságban tudni a vőlegénytől mint tartani azt a keresztet, hogy Cap majd felesküdjön rá. Figyelmesen hallgattam a kiadott parancsot majd... a mondat második felét meghallva irdatlan nyerítéssel nevettem el magam és bólogatva jeleztem elismerésem a vicc minőségét illetően. - A nászút után azért látogass meg a börtönben - kacsintottam és perverz örömmel képzeltem el a Heavenford lányt amint múltkor is olyan érthetetlen módon magassarkút viselő lábait szedegetve próbál meglógni a kombájn elől.
Talán épp a megfelelő pillanatban adott jelzést az esketőpap ahhoz, hogy megakadályozzon bennünket egy rakás további gyilkosság kiötlésében. Mielőtt azonban magukra hagyhattam volna a Decker testvéreket, Cap elkapta a karomat. Kérdő meglepettséggel fordultam vissza. És hamar el is mosolyodtam.
- Neked bármit, Cap - közöltem egyszerűen. Ez volt az én esküvői fogadalmam.
Talán a sebtében kortyolt ital, vagy a fejemben lepergő kép abszurditása okozza, de apró nevetés buggyan ki belőlem, ahogy elképzelem magam a fehér ruhámban, szalmakalappal. Oliver néha olyan butaságokat tud kitalálni, gondolom, de ennek ellenére a szívem mégis nagyot dobbant a mellkasomban. Az ilyen pillanatokban jövök rá, hogy kevés ember van a gondosan felépített világomban, akit annyira szeretnék, mint őt.
Tekintetem az arcát fürkészi, amikor érdes tenyerével a mellkasához szorítja a kezem. Nem kell semmit mondania, hogy tudjam, mi minden játszódik le a fejében, a kérlelő szempár mögött. Egyszer, nem is annyira régen, még magam is úgy gondoltam, hogy várhat rám egy másik út, ami eltér attól, amit kijelöltek nekem. Amit kijelöltek magamnak. Egy másik élet, amelyben máshogy, más valaki oldalán lelem meg a boldogságot. Talán éppen Oliver mellett…
De valójában nincs másik élet. Azóta nincs, hogy azon az éjjelen Nicholas összeverve jött haza, én pedig ügyetlen kézzel igyekeztem ellátni a sebeit. Akkor és ott döbbentem rá, hogy annyira félek, hogy elveszítem, hogy rettegésemben lakat alá zártam a szívem, nehogy neki kelljen adni. Ott dőltek le a falak, melyeket kettőnk közé húztam, és jöttem rá, hogy nem akarok mást. Ha várnom kell rá, hát várok, mint ahogyan Pénelopé várt az ő Odüsszeuszára. Reménykedve, hogy visszatér hozzám.
Csak egy mosollyal felelek, amikor Oliver emlékeztet rá, hogy az ajánlata él, hiszen én már tudom, hogy akár táltos paripát is ajánlhatna nekem, ez nem ez lesz az a nap, amikor megszököm vele. A saját elhatározásomban biztos vagyok, de…
- Nem gond, hogyha elkésnek, de ha úgy esik… – lopva körbe pillantok nem-e hallja valaki a szavaimat. …nem bánom, ha Samathát elütöd a kombájnal – fejezem be a mondatot, pont azelőtt, hogy a plébános kidugná a fejét a sarkon. Megrázom a fejem a felkínált flaskára, és szégyenlősen megigazítok egy ráncot a ruhámon. Csak remélni merem, hogy a leendő férjem nem gondolja úgy, hogy túllőttem a célon.
- Oliver – ragadom meg a karját, mielőtt még távozna, őzike szemeimet az óceán kékjébe fúrva. - Velem maradsz? – bukik le a kérdés az ajkaimról, de magam sem tudom, hogy értem. Velem marad-e a szertartás végéig? Vagy velem marad-e úgy is, ha férjhez megyek? Egy pillanatra elönt a kétségbeesés, hogy választanom kell a barátsága, és a szerelem között. Oly’ sok mindent megéltünk együtt, és féltem a jövőtől, amelyben Oliver nincs benne.
Apró biccentéssel veszem tudomásul, bármit is felel, és valóban csak bízom benne, hogy találkozunk azon a bizonyos túloldalon. Gabriel hessegető mozdulattal tereli arrébb a barátomat, és bárgyú mosollyal nyújtja a karját, hogy az oltárhoz kísérjen, ahol már az a férfi vár, akit szeretek.
Csak utólag pattant újra oda és vissza tekintetem a testvérpár között, de a pingpong sem tudta eldöntetni, hogy valóban ölelkezni láttam őket vagy csak megbuggyantott a júniusi nap meg ez az istenverte viszketős öltöny. Döbbent automaticizmussal vettem el Gabrieltől a flaskát, bár a mozdulat határozottságából kiindulva amúgy sem lett volna választásom, azzal Cap felé fordultam... némi döbbenettel annak esélyét hallgatva, hogy a lány valóban él a szíverősítővel. Némán bámultam ahogy körbe forog,, hogy megmutassa a habcsóktoronyra hasonlító ruhát. Na, jó, szerintem neki még jobban melege van ebben a gúnyában. Hány kiló lehet ez?
- Pedig kellett volna és neked is, kalap nélkül csak az idióták állnak a napon - morogtam - A kocsiban van tartalék ha meggondolod magad.
Anyám húzta ki a fejemből a fejfedőt amikor leparkoltunk a Rangerrel és az ő szeszélyességének köszönhetően most mindannyian csak fonnyadoztunk, elvégre egész Rose Harbor meg fél Wilmington itt tolongott és az Alapítókon kívül csak néhány erőszakosan könyöklő vendég meg bosszantó kölyök tudott befurakodni a levegőtlen kápolnába.
A kezembe vettem Caprice kezét, már amennyire képes voltam rá a flaska biztos őrzése és az ő menyasszonyi csokra akadályában, s megszorítottam ujjait a magam érdes bütykeivel amint kérlelően a szemébe néztem. Jól tudtam milyen élet várt Capre. Hosszas várakozás esős éjszakákon, a váróban ücsörgés az egészségügyi központban, meg sírás felravatalozott koporsók mellett amikor majd Gabriel meg Nick idejekorán elpatkol... aztán lehet, hogy Cap azt is megéri, hogy a saját fiát is eltemesse, ha egyáltalán fiúk születik aki megkapja a nyakába ezt az egész hóbelevancot...
Nyitottam a számat, hogy emlékeztessem minderről a lányt és akarattal magam után húzzam, ha nem is a kombájnhoz, de a lent parkoló Rangerhez, de... ekkor a barátomból kirobbant a nevetés. Idegesen Gabriel felé sandítottam és vissza. Savanyúan én is elnevettem magam, majd letekertem a laposüveg kupakját és legurítottam a poklok poklát a torkomon. A korty azonnal fejbevágott.
- Bármikor ér az ajánlat - szorítottam kezét a mellkasomra, majd elengedtem, ahogy valóban nem maradt más választásom, mint útjára engedni. A Heavenford névre sebesen hátrapillantottam vállam felett, de természetesen nem láthattam a vendégsereget rejtekünkből.
- Heavenfordék? Na, azt nem néztem - visszafordultam - Szeretnéd, hogy Samanthát vigyem el a kombájnnal? Nagyon sokkal fogsz nekem tartozni, de szívesen rákötözöm neked a lagzi idejére.
A pap feje ekkor megjelent a sarkon kibukkanva és félreérthetetlen mozdulatot tett.
- Na, most mennem kell... azt hiszem... - bizonytalankodtam és még egyszer odakínáltam Capnek a flaskát mielőtt visszaadtam volna Gabrielnek - Találkozunk a túloldalon, Mrs. Baaiman - azzal csókot leheltem Cap orcájára és visszasiettem az épület másik oldalára ahol Marcus mint Nick tanúja már az ajtóban várt bevonulásunkra.
Gabriel a zakója zsebébe nyúlva, szó nélkül kínálja fel a flaskája tartalmát, miután anya magunkra hagy minket, hogy Marcus körmére nézzen. Engem lep meg a legjobban, amikor elfogadom a bátyám gesztusát, és a sminkemre kínosan vigyázva, aprót kortyolok a bivalyerős italból. Csak egyetlen pillanaton múlik, hogy ne köpjem vissza az egészet. - Soha többé nem csodálkozom rajta, hogy mindig olyan vagy, mint egy betépett teve… – fintorgok, de mire a butykos újfent visszakerül a testvéremhez, a grimasz elnéző mosolyba fordul. Nem mindig jövünk ki jól, de valamiért örülök neki, hogy itt van velem az utolsó pillanatokban.
- Még mindig nem hiszem el, hogy hozzá mész – mondja, mire meglegyintem a kezemben tartott csokorral. - Nincs kifogásom ellene, csak azt gondoltam… – nem fejezi be a mondatot, csak visszacsúsztatja a zsebébe a vésztartalékot, és megrántja a vállát. Tudom, hogy mire gondol, mert én is azt hittem. Annyi minden zúgott le a nagyfolyón, hogy szinte hihetetlen, hogy itt vagyunk.
Sok mindent érzek ebben a pillanatban, sosem gondoltam volna, hogy elfér ennyi érzelem egyetlen egy testben. Egyszerre vagyok boldog, izgatott, félelemmel teli, biztos és bizonytalan, és szomorú… Utóbbi akkor lett igazán erős, amikor Maggie, a nővérem készülődés közben bejött hozzám, és anyáskodva megigazította a hajamat, hogy a fejdísz tökéletesen illeszkedhessen a tincsek közé. A sminkesnek végül mindkettőnk arcán volt mit igazítania, mert bár nem beszéltünk róla, mindkettőnknek eszébe jutott apa és Ava. A gyász lappangó érzelem, néha olyan, mintha ott sem lenne, hogy aztán kétszeres erővel telepedhessen rá az emberre a legváratlanabb pillanatokban. Vagy Az esküvője napján. Vajon Nicholas is ezt érzi, amikor azokra gondol, akik nem lehetnek itt?
- Ez egy boldog nap, Cap – Gabriel hangja szokatlan bölcsességgel dörmög közvetlenül a fülem mellől, hiszen csak nekem szánja a szavait. –- Most az egyszer ne gondold túl, csak élvezd. Erre vágytál, igaz? – kérdi, szemöldökét kissé felvonva. Van egy olyan megérzésem, hogyha most azt mondanám, hogy meggondoltam magam, a vállára kapna, és gondolkodás nélkül kimenekítene innen. Ezért jó, ha az embernek van testvére. Nem tudom, hogy melyikünket lep meg jobban, amikor végül ügyetlenül megölelem, ezzel megadva a válaszaimat.
Ebbe a jelenetbe sétál bele Oliver, mi pedig zavartan rebbenünk szét a szokatlanul érzelmes pillanatból.
- Úgy látom, a tanúm is megvan – mosolygok szélesen, amikor a hangra a bátyám ellép előlem, és megpillanthatom a legjobb barátomat, aki vállalta a kedvemért ezt a tisztet. Gabriel bólint, de még mielőtt magunkra hagyna minket, újból előkerül a flaska, amit aztán Oliver kezébe nyom.
- Az idegeire. De arra vigyázz, hogy ne a földön fekve kelljen az oltárhoz húznom – megpaskolja a másik férfi vállát, és néhány méterrel arrébb sétál, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
Kicsit megilletődöm Oliver ruhámra tett megjegyzését hallva, aztán ide-oda fordulva minden irányból igyekszem megmutatni, hogy mit választottam a nagy napra. - Te is jól nézel ki, nem mintha azt gondoltam volna, hogy szalmakalapban jössz – ugratom játékosan.
Aztán megdermedek.Most komolyan azt kérdezi, hogy meg akarok-e szökni? Miért gondolja mindenki ezt? Csak egyetlen pillanatig megrökönyödött pillantást vetek a szőke mezőgazdászra, hogy aztán csilingelőn kibuggyanjon belőlem a nevetés. Volt idő, amikor az ajánlata csábítóbb lett volna bárminél ezen a világon. Amikor a szívem még tele volt kételyekkel, és bármennyire magabiztosnak tűntem, egyáltalán nem voltam az. Akkor még nem bíztam a saját érzéseimben, és a házasság nem tűnt másnak, csak egy jó ürügynek, hogy összekössünk két régi vérvonalat.
De most…
- Szeretem őt, Oliver – a szavak játszi könnyedséggel, tökéletes őszinteséggel perdülnek le az ajkaimól. - Ez akarom – jelentem ki olyan határozottsággal, hogy csipetnyi kétség sem maradhat benne azt illetően, hogy megfontolt döntéseket hoztam a jövőmet illetően. - De a kombájnt tartsd csak készenlétben, kitudja mikor lesz rá szükség – mosolygok, szabad tenyeremmel megpaskolva a férfi mellkasát, mintha csak valami szöszt szeretnék leseperni az ingjéről.
- A Heavenford család megérkezett már? – kérdezem, mintegy mellékesnek szánt hangon. Féltem, hogy talán nem én leszek az, aki az utolsó pillanatban meggondolja magát.
- Hopp, bocsánat, bocsi, arrébb az útból - úgy próbáltam meg utat törni a zsúfoltságig telt kápolnában mint etetési időben a tyúkok ketreceinél. A vendégek bágyadtan legyezgették magukat ha egyáltalán találtak arra alkalmas tárgyat, valahol felvisongott egy gyerek.
- Vigyázz az útból! - korholtam a szaladgáló kissrácokat, aztán kiverekedtem magam az utolsó néhány bámészkodó közül és megkönnyebbülést várva teleszívtam tüdőm a júniusi levegővel. A megkönnyebbülés elmaradt.
- Mégis kinek jut eszébe júniusban házasodni? - morogtam ingem nyakát húzogatva és idegesen kerestem Capet. A kápolna körüli füves placc is elegáns ruhás vendégek színes pettyeitől tarkállott és annyian voltak, hogy sehonnan nem világlott ki semmi fehér.
- Ó, Nick, hát eljöttél, ez jó hír. Félig - veregettem (inkább vertem) vállba a vőlegényt aki édesanyjával a karján várakozott az árnyékban és próbáltam azelőtt elsiklani mellette mielőtt nyirkos tenyerünknek össze kellett cuppannia. Nick idegesen felnevetett.
- Remélem Cap is eljött és akkor az már kiad egy teljes jó hírt.
- Hát, persze - dünnyögtem a bajszom alatt és savanyúvá sikeredett mosollyal otthagytam, megkerülve a kicsiny épületet. A tömeg mormolása minden egyes lépéssel csendesedett, s mikor kivillant Gabriel körvonala a sarok mögül tudtam, hogy jó nyomon indultam el.
- Beszélnem kell Cappel - közöltem köszönés helyett az Elsővel és arrébb tessékeltem az útból - Hű, de fehér... őőő... jól nézel ki. Nick itt van, gondoltam ez jó hír és tudni akarod, de Cap... - hátralestem a vállam felett, hogy megbizonyosodjam, Gabriel nem hallgatózik, vagy legalábbis nem feltűnően, majd visszafordultam.
- Még nem késő megszökni innen. Idegurulok a kombájnnal. Ez őrültség!
Kezdőlap
