Ugyan sosem mérte magát, az egészen biztos, hogy a magassága valahol a 190 centiméter körül mozog, de talán felül is múlja azt egy kicsivel. Nem egy apró és kecses alkat, és nem csak a magassága miatt: vállai szélesek, karjai vastagsága láttán a puhapöcsök általában visszavonulót fújnak, combjain és vádliján látszik, hogy fogócskában is hamar beérne, de keskeny csípője felett is szépen kirajzolódó izomrostok teszik biztossá, hogy ha akarja, ő bizony szépen át tudja rendezni az arcszerkezeted. Mozgása ehhez méltó; egyébként is nehéz lenne elrejteni egy ekkora testet, szóval általában nem is törekszik erre, inkább határozott léptekkel közlekedik és magabiztosan, egyenes háttal hajol mások fölé.
Első ránézésre könnyű lehetne összekeverni a szőke herceg típussal – szőkésbarna haja és kék szemei mellett állkapcsa markáns vonala és jellegzetes, kifejezetten kellemes vonásokkal szabott arca is méltón alátámasztanák ezt a sztereotípiát –, de az az igazság, hogy elég két másodpercnél hosszabban a szemeibe nézned, hogy tudd: veszélyes. Nem szeret senkit megtéveszteni az arcberendezésével, rövid szakállával igyekszik elvenni magából azt a "szépfiús" élt, de valljuk be, sokkal többet segít ezen, amikor épp egy istenes monokliból kapott gyógyulófélben levő zúzódás díszíti az ábrázatát. Máshol nem kell erre különösebb energiát pazarolnia: a bőrén megannyi heget és tetoválást őrizget, amelyek még csak nem is engednék előtérbe a szépfiú-effektet.
Egyáltalán nem divatguru, konkrétan magasról tesz az ilyen dolgokra, ezért ugyanabból a farmerból és ugyanazokból a fekete és fehér pólókból van otthon neki egy rakás, amelyeket aztán nagyjából addig hord, míg le nem szakadnak róla. Ugyanez igaz a bakancsaira és a bőrkabátjaira is. Nem ad a külsőségre, ő egy bálra is farmerban és bakancsban toppanna be, de ápolatlannak semmiképpen nem lehetne nevezni; még ha a haja általában úgy is áll, ahogy reggel épp beletúrt, azért a hosszabbra hagyott tincseket is rendben szokta tartani. Néha, amikor nem túl lusta hozzá, még rövidre is vágatja.
Domináns tulajdonságai farkasalakjában is megmutatkoznak: átváltozva emberi méreteihez méltó, nem túl bizalomgerjesztő termetű, szürkésfehér szőrű farkas képében mutogatja hegyes fogait, aminek kék szemei szinte világítanak a pofájában.


Jó tulajdonságok:
Gyakorlatias. Dax egyáltalán nem az ész a csapatban. Ez persze nem azt jelenti, hogy hülye, vagy értelmi fogyatékos lenne, de az biztos, hogy nem szereti túlságosan megerőltetni a motorokat a fejében, szóval ha valami komplex stratégiát kell összerakni, az mögött bizony nem ő lesz az értelmi szerző. Attól viszont, hogy nem ő a koponya, még nagyon is jól tudja értelmezni a dolgokat, ez pedig, kompenzálva fejbéli lustaságát, tökéletes végrehajtóvá teszi.
Felelősségteljes és alapos. Semmit nem vesz félvállról: ha feladatot kap, azt minden tudásához és lehetőségéhez mérten fogja véghez vinni, és ha bármi rajta múlik és a gondjaira van bízva – legyen az kapcsolat, esemény, találkozó, vagy egy másik ember –, első pillanattól az utolsóig fókuszban marad, aztán még vissza is ellenőrzi egyszer, hogy azóta sem siklott-e félre semmi.
Szociális és szociálisan érzékeny. Igazi társasági ember, aki bárkivel megtalálja a közös hangot, szeret beszélgetni, szórakozni és jókat nevetni. Nem azért teszi viszont mindezt, mert mindenáron a pillanatnak és a bulinak akar élni; neki a társas kapcsolatok a fontosak, különösen, ha a barátairól és a bizalmasairól van szó. Kevesen néznék ki belőle, de a kemény ábrázat mögött valójában egy tipikus nagyon jó barát lelke lakozik, akinek a számára fontos emberek jóléte mindig prioritás.
A végletekig lojális. Különös, hogy ez az egyik legmeghatározóbb tulajdonsága, ugyanakkor ez az is, amit egyébként méltán lehetne megkérdőjelezni a helyzetében. Dax élete legkellemetlenebb slamasztikájában vergődik már egy ideje: a hierarchia ösztönös és mély tisztelőjeként tudja, hol van (lenne) a helye a falkában, ugyanakkor Cameron Ward egyik legjobb barátjaként gyakran érzi úgy magát, mint egy pingponglabda, ami folyamatosan két térfél között pattog. Nem kenyere a tiszteletlenség, ezért nem szívesen szállna szembe a falka akaratával, pláne az alfával, ugyanakkor Cam elég fontos számára ahhoz, hogy tűzbe menjen érte.

Rossz tulajdonságok:
Rugalmatlan. Nem szívesen lép ki a komfortzónájából, és egyébként is úgy van vele, hogy ha egyszer valami meg lett beszélve, akkor az már úgy menjen végbe. Szereti, ha van ideje felkészülni a dolgokra, nem szereti viszont a hirtelen, éles kanyarokat és az utolsó pillanatban megváltozó terveket vagy álláspontokat. Mivel Dax makacsul ragaszkodik a maga elképzeléseihez, másoktól is ez lenne számára a legkényelmesebb, így ha szar kerül a palacsintába, garantáltan morgolódni fog. Jó esetben csak morgolódni.
Először üt és csak azután kérdez. Belső farkasa ösztönei rá is könnyedén hatni tudnak, és bizony ha úgy ítéli meg, hogy a helyzet megérett rá, nem fél fejjel menni a falnak – vagy inkább ököllel másoknak. A szíve a helyén van, de ettől még gyakran old meg keménykedéssel és fizikai erővel vitás helyzeteket; említettem már, ugye, hogy ő nem az ész, hanem az ököl a csapatban.
Konfliktuskerülő. Az előző tulajdonsága után talán nehéz róla elképzelni, de egyébként ha nincs oka vagy parancsa rá és mentes a személyes érintettségtől, igenis igyekszik inkább elsimítani a helyzeteket, mielőtt még azok valami naggyá és visszafordíthatatlanná nőnék ki magukat. Még ha nem is nézné ki belőle az ember, szándékosan csak ritkán keresi a bajt (még ha mindig meg is találja).
Megrögzött független. Elképesztően és kifejezetten idegesítően ragaszkodik önnön szabadságához. Nem olyan értelemben, hogy nem akar tartozni sehova, magányos farkasként nem is találná meg a helyét a világban, na de elköteleződés? Nah, man. Amennyire fontos neki a falka és a társadalom hierarchiájában betöltött szerepe, annyira taszítja az ötlet, hogy a saját életében ne ő legyen az úr. Egyszerűen a hideg rázza a gondolattól, hogy bárki mellett is lecövekeljen, ezzel feladva a szabadságát és elvéve magától a további lehetőségeket.


A család és a vér nagyon fontos számára. A hovatartozás az egyik legmeghatározóbb érzés az életében, legyen szó a családjáról, a barátairól, vagy a falkáról. Megbízható és hűséges, szavatartó és felelősségteljes. Nagyon jó barát, igazi társ a bajban, legyen szó bármiről is: ha kell, meghallgat, de ha arra van szükség, akár össze is zúz néhány arcot vagy orrot a kedvedért. Rá lehet bízni titkokat, csak úgy, mint végrehajtandó feladatokat, egyik esetben sem fog csalódást okozni.
Könnyedén elegyedik beszélgetésekbe, ám a bizalmát nem osztogatja olyan könnyen, és nem is vár el ilyesmit másoktól. A felszínes barátságoknak nem híve, elkülönít ismerősöket és valódi barátokat, az igazán fontosak pedig értelemszerűen utóbbiak lesznek számára. Tűzbe menne értük, akárcsak a családtagjaiért, ám mivel farkasának a falka a családja, nem kevésszer kell meghasonulnia önmagával a legjobb barátja és az alfa között húzódó ellentét miatt.
Romantikus kapcsolatai egyáltalán nincsenek. Szereti a nőket, nagyon is, de legalább annyira szereti őket váltogatni is. Soha nem ragad le egy helyen, képtelen és nem is akar elköteleződni; csak akkor húzódhat egy kaland több alkalmasra, ha a másik félről is biztosan tudja, ugyanezt az álláspontot képviseli, de még akkor sem lehet szó kézen fogva andalgásról, randizásról és a szükségesnél több együtt töltött időről.


Tisztavérű vérfarkasként született a Rhodes családba, akik már generációkra visszamenőleg tagjai a rose harbori falkának. Büszke a származására, a vérfarkaslétre, farkasával tökéletes összhangban élnek, amióta csak magabiztos ura a belső ösztöneinek. Ugyanolyan természetességgel él, mozog és lélegzik farkasként, mint emberként, az átváltozás már a mindennapjai szerves részét képezi.
Természetesen, ahogy minden családtagja előtte és utána, úgy ő is a falka tagja. Nincs kitüntetett pozícióban és igazából soha nem is törekedett erre; nem is állna jól neki a befolyásosabb szerep, ő egyértelműen a végrehajtó állomány oszlopos tagja. A helyzete sokáig nem is volt kérdéses: családja mindig is stabilan állt a Ward család mögött, és miután alaposan helybenhagyták egymást az alfa fiával annak idején, nem volt kérdés, hogy aztán legjobb barátok lesznek. Csak azzal nem számolt, ami végül történt: hogy az új alfa nem a legjobb barátja lett, és szigorúan nézve még csak nem is Ward.
Dax jelenleg két tűz között áll. Keménykezű és -fejű, így aztán hozzá is közelebb állnak azok a szélsőségesebb eszmék, amelyeket Cameron Ward képvisel; hiszen nem véletlenül lettek legjobb barátok és társak a Pepperrel alkotott triumvirátusban. Feltétel nélkül támogatja Camet mindenben, fedezi és védelmezi, ha kell és ellátja információkkal, amikor szükséges. Nehéz viszont szó nélkül elmenni amellett a tény mellett, hogy Dax a falka tagja és annak szerves részének érzi magát. Messze nem ért ugyan egyet a finom bánásmóddal, a túl békés megoldásokkal, a nyílt lázadás gondolata valahogy mégis idegen tőle.
A vérfarkasbecsület és a családja is azt diktálja, hogy tisztelje az alfát és hajoljon meg az akarata előtt, követve a falkát és annak akaratát, az alfa azonban Duncan és nem Cam, így kevésbé egyértelmű, hogy ki az, akit a végén vakon fog majd követni.


“Az életben elkövetett hülyeségeidnek legalább feléért a testvéreidet okolhatod. Ha legidősebb testvér vagy, ez az arány megközelíti a háromnegyedet. Ha kettőnél is több testvéred van, át is lépi.” – Daxton Rhodes életigazsága, amely általa már megannyiszor bizonyításra került.

– Most miért kellett ezt csinálnod?!
– Ez iszonyú menő volt, Dax!
– Totál béna. Lenyomott egy tizenöt éves.
– Cam most már biztosan rám sem fog nézni!
– Megtanítasz majd arra az ütésre? És amikor levitted a földre! Na, Dax, légysziii!
Dax kiköpött oldalra és hálát adott az égnek, amiért a nyála csak véres volt; innen legalább biztosan tudta, hogy a fogai egyelőre a helyükön maradtak. Megfájdult a feje a körülötte izgatott méhkasként zsongó testvérei kiabálásától – de az is igaz, hogy amikor Ward elszorította a levegő útját a torkában, biztosan beállt egy kis időnyi oxigénhiányos állapot, szóval a feje talán egyébként is fájt. A nyakát csiklandozta a füléből lecsorgó vér, ezért egy ingerült mozdulattal megtörölte azt a kézfeje hátuljával. Az ökle egyébként is véres volt; a bunyó ökölharcnak indult, ami jól látszott a bütykein az idősebbik Ward gyerek kemény fejétől, meg az ő arcán is a kis taknyos meglepően pontos ütéseitől. Az adrenalin még mindig zubogott a vérében, de a zihálása már kezdett alábbhagyni.
Amikor beszólt a kölyöknek, nem gondolta volna, hogy ennyire el fog majd durranni az agya, de Dax mindig vevő volt egy jó verekedésre, szóval kicsit sem szarta össze magát, amikor Ward nekiállt keménykedni.
Hátranézett a válla felett, vérző orrát megtörölve biccentett oda Duncannek, aki valami oknál fogva közéjük állt, mielőtt még Ward túl messzire mehetett volna. Sosem kedvelték egymást különösebben a korccsal, de ez még nem volt ok arra, hogy Dax úgy tegyen, mintha nem tudná, mi történt. És nem csak azért, mert az apja épp Duncan vállát megpaskolva indult meg a gyerekei által alkotott kis csipet-csapat felé.
Dax elfintorodott, ettől pedig az arca több ponton is megfájdult.
– Fiam... – A legidősebb Rhodes tenyere súlyosan nehezedett Dax vállára ahelyett, hogy istenesen tarkón baszta volna. Dax felvonta a szemöldökét; az apja olyan szélesen vigyorgott, hogy ha nem lett volna füle, a szája körbeérte volna a fejét. – Később még megbeszéljük, mennyire tiszteletteljes dolog az alfád fiába belekötni, de büszke vagyok rád.
– Ellie azt mondta, tetszik neki a kölyök – mószerolta be az ikrek fiatalabbik tagját nemes egyszerűséggel. Az említett hápogni kezdett, olyasmiket sziszegett felé, hogy áruló, miközben a nővére igyekezett visszafogottan vihogni mellette. Dax vállat vont. – Be kellett biztosítanom, hogy megmaradjon fantáziának – magyarázta megtörölve a szája sarkát is, az apja vigyora pedig, ha lehet, még szélesebb lett.
– Na, több komolyságot, gyerekek. Itt jön anyátok.
Dax mélyen sóhajtott, lelkiekben felkészítve magát arra, hogy az anyja tyúkanyóként lássa el az utolsó farkasfog-karcolást is, amit az imént összeszedett.

Dax kiabálása mennydörgésnek hangzott és bőven túlharsogta a csattanást is, amivel a húga szobájának ajtaja kicsapódott. Miközben az ajtó visszapattant a falról, nekiütközve a bakancsa oldalának, érzékeny orrával felfogta, hogy a kilincs olyan keményen ékelődött bele a falba, hogy még a vakolatot is megtörte, de most nem foglalkozott vele; később majd kigletteli és lefesti. De az is lehet, hogy Lancaster péppé zúzott arcával fogja kiegyengetni a lyukat.
– Dax! Mi a franc!
Nem hatotta meg Dina kétségbeesett hangja, sőt. Kifejezetten érdekesnek találta, hogy talpraesett, éles nyelvű húga most nem a kioktató és lenéző hangnemet találta meg. A lány kapkodva igyekezett maga köré tekerni a takarót, jobbára a testével takarva az ágyában fekvő fiút. Dax torkából morgás tört fel, ami nem pusztán fenyegető volt, hanem egyenesen a farkasáé, mire Dina szemeiben félelem villant.
– Öltözzetek fel. Mindketten. – Dax lassan, tagoltan beszélt, ám a hangja kissé eltorzult a dühtől és a harag miatt a bőrét belülről kaparó farkasától. – Most! – üvöltött rájuk, amikor egyikük sem mozdult.
Volt benne annyi tisztesség, hogy a saját húgáról elfordította a tekintetét, ellenben a Lancaster korcsnak minden egyes mozdulatát éberen követte a tekintetével. Élvezte, hogy a kis pöcs még csak rá sem mert nézni; a keze ökölbe szorult, szája sarka pedig gunyoros mosolyra rándult, miközben azt tervezgette, pontosan melyik csontokat roppantsa majd el a fiú testében.
Oldalra kapta a tekintetét, amikor érzékelte a húga közeledtét.
– Dax...
Dina finom hangja talán meg is tudta volna enyhíteni egy kicsit a pattanásig feszülő idegeit, azonban Lancaster elkövette azt a hibát, hogy ijedten a húga keze után kapott, mintha attól félt volna, hogy Dax bántani fogja, ha a közelébe jön. A saját húgát. Dax szeme felvillant, íriszeiben már a farkasa földöntúli kéksége ragyogott, mire mindketten hátra próbáltak volna hőkölni, de Dax – még mindig Lancastert figyelve és közben folyamatosan morogva – kinyúlt oldalra, megragadva Dina kezét. Nem szorította túl erősen, de azért határozottan tuszkolta maga mögé.
– Kísérjétek a szobájába – adta ki az utasítást a testvéreinek, akikről az illatukból már pontosan tudta, hogy ott sorjáznak mögötte.
Szerencsére a fiatalabb testvéreinek volt annyi esze, hogy valóban a ház uraként és családfőként tiszteljék a szüleik távollétében: teljesítették, amit mondott. Ellentétben a nővérükkel, aki mindjárt az első éjszaka fiút hozott az ágyába. Tényleg azt hitte, hogy Dax nem fogja kiszagolni?! És még csak azt sem kiabálhatta az arcába, hogy esetleg úgy akar-e járni, mint Pepper, mert soha nem adta volna ki a legjobb barátja titkát.
– Kifelé – adta ki a parancsot Lancasternek, az azonban nem mozdult. Remélte, hogy nem fogja összehugyozni magát félelmében, mert nem bírta volna a szagot. – Azt mondtam, kifelé!
A kis rohadék végre megmozdult. Dax csak annyi szívességet tett neki, hogy kilencven fokban oldalra fordult, így a fiú még éppen ki tudta préselni magát az ajtón, miközben Dax közel hajolt hozzá és fújtatva az arcába morgott. Lancaster szinte iszkolni kezdett lefelé a lépcsőn, mire Dax majdnem elnevette magát, de inkább beérte egy prédáját becserkészni készülő vadász elégedett vigyorával. De aranyos, azt hitte, hogy csak úgy leléphet? Mindössze néhány hosszú lépésre volt szüksége, hogy beérje a pöcshuszárt, éppen idejében ahhoz, hogy a feje felett átnyúlva be tudja csukni a bejárati ajtót, amit épp feltépni készült.
– A-a – ciccegett elégedetlenül.
Lancaster makogott valamit, de Dax hátulról elkapta a tarkóját és annál fogva húzta el a bejárati ajtótól, majd kezdte a hátsó ajtó felé tuszkolni. Átlökdöste a házon, majd ki az ajtón; mire a friss levegő illata megcsapta az orrát, félig már előbányászta a telefonját. Mit ad ég, a kis rohadék ezt kihasználva megint megpróbált meglépni, de Dax gyorsabb volt: kirúgta alóla a lábait, amikor pedig arccal a földre esett, a hátára helyezte egyik bakancsának a talpát.
– Hé, Cam? – emelte a füléhez a telefont, mire Lancaster felnyüszített a talpa alatt. Dax elvigyorodott. – Viszek egy vendéget, aki némi nevelésre szorul. Szólok Peppernek is.

Dax normális esetben nem különösebben mozgatta volna füle botját sem, ha egy általa kevéssé ismert, zöldfülű kisfarkas a falkából őt szólongatta. Márpedig ki a jó franc nevezte volna Daxtonnak, ráadásul ilyen remegő hangon, mint aki attól fél, hogy alkalmazza rajta a shooting the messenger taktikát? Zöldfülű kisfarkasok a javából. Csak a szeme sarkából nézett a tejfölösszájú kölyökre, majd nyugodtan kifújta a cigarettafüstöt a száján.
– Mi van, kölyök?
– A-a... az öcséd... Daley... azt mondták, szóljak...
Na erre már felfigyelt; mondjuk, mire a kölyök kinyögte, mi van, már két értékes percet veszítettek.

Amikor meglátta a majdnem vele egyidős seggfejet az öccse mellkasán térdelni, hátrahúzott könyökkel, újabb ütésre emelt ököllel, miközben a haverjai leszorították Daley kezeit a földre, Dax agya elborult.
A nyomorultaknak az volt az egyetlen szerencséje, hogy már balesetek sem történhettek meg a farkasával, különben fél órán belül cafatokra tépve találták volna magukat, egyezségek és szabályok ide vagy oda. Senki nem veri el Daleyt, főleg nem ilyen kiszolgáltatott helyzetben, esélyt sem hagyva arra, hogy megvédje magát. Dax a fő faszfejjel kezdte, de mivel a haverjai segíteni próbáltak neki, az egyiküknek előbb törte el az orrát, mint az övét. Mivel előtte Pepperrel támasztották az autót, számított rá, hogy a legjobb barátja és egyben társa nem hagyja majd a harmadikat sem futni; azt sem bánta, ha a nő egy kicsit előkezelte őket, mert bízott a módszereiben és tudta, hogy a nagyját meghagyja majd neki.
Talán azzal vetette el a sulykot, amikor már mindhárman a földön feküdtek, mert míg Pepper felhúzta az öccsét a földről. ő visszament a fő faszfejhez. Meglehet, hogy meg is ölte volna, ha nem csapódik egy tenyér határozottan a mellkasának és taszítja hátrébb. Dax szemei szinte világítottak, fújtatott, de nem vágta állba reflexből az őt visszafogót, mert tudta, hogy Cam az, márpedig Camet vezetőjeként is tisztelte.
Kézfeje hátuljával megtörölte a száját, amibe valamelyiknek sikerült beleöklöznie, aztán a földre köpött. Cam szemeibe pillantott, tudatva és láttatva, hogy lenyugodott, röviden biccentett, majd az öccse felé lépett, hogy felmérje a károkat.

– Gyerünk már, öcskös! Nem érek rá egész nap – morgolódott Dax a matt fekete RAM kormányán dobolva. Áthelyezkedett egy kicsit az ülésben; a háta még mindig égett a karmolásoktól, de minduntalan elégedetten vigyorgott egy kicsit a bajsza alatt, amikor a csípő érzés elérte az idegvégződéseit.
Miután Chelsea kerek-perec seggfejnek nevezte, nem volt kérdés, hogy megpróbálja-e felszedni, és mivel szerencsére több esze – és sármja – volt, mint a hízelkedő marháknak, akik béna udvarló dumákkal a nő szeme csillogását dicsérték volna balladába foglalva, sikerrel is járt. Igazából gyakran fente a fogát Chelre, de eddig megelégedett azzal, hogy alaposan kiélvezte a szemeivel a dögösségét; meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nem menne át kellemetlen piócába. Szívta már meg párszor az ilyesmit.
– Daley! – szólította fel megint az öccsét, aki továbbra sem moccant a haverjai mellől. Dax a szemét forgatta, aztán az órájára pillantott és káromkodott egyet.
Ez pont úgy el lesz szarva, mint a reggelem, állapította meg magában. Tervezett egy reggeli menetet is Chelsea-vel, de Daley majdnem betörte a lakása ajtaját, mert az apjuk kocsija lerobbant és senki más nem tudta elhozni a meccsére Wilmingtonban.
Dax beletenyerelt a dudába, de szabad kezével már a telefont tartotta a fülén és Camet tárcsázta. Nem akarta, hogy Cam és Pepper nélküle lássák el annak az omega szukának a baját, és bár tartott tőle, hogy már későn telefonál, azért megpróbálta.
Sikertelenül. Újabb strigula az öccse neve mellé, bár ezúttal nem bajba keverte, hanem megfosztotta egy remek lehetőségtől.


Lewis Daley Rhodes: NJK - tisztavérű vérfarkas - APA
Emmalyn Rhodes: NJK - tisztavérű vérfarkas - ANYA
Enedina Rhodes: NJK - tisztavérű vérfarkas - HÚG
Elisea Rhodes: NJK - tisztavérű vérfarkas - HÚG
Daley Rhodes: NJK - tisztavérű vérfarkas - ÖCS
Hazel Young: NJK - tisztavérű vérfarkas - GYERMEK (ugyan fogalma sincs a létezéséről)