Ha farkasfelem a jobbik eszére hallgatna - vagy ha csak én magam ülnék annál a bizonyos volánnál -, Aida rendreutasító, csupa figyelmeztetés morgása könnyűszerrel el tudná érni, hogy a nőstény természetes fölénye érvényesülhessen. Hisz' egyértelmű, hogy neki kell diktálnia és vezetnie. Egyértelmű, hogy nekem kell tanulnom abból, amit őtőle láthatok és szót fogadni a saját érdekemben, amíg csak a saját lábamra nem tudok állni farkasként is. Csakhogy az észszerűségnek ma szikráját sem lelni bennem. A frissen előbújt kölyökfenevad saját erején, saját indulatain csodállkozik, késéles érzékeit mindenfelől ezernyi inger ostromolja, ösztönei többfelé is hajtanák egy időben, követelőzéseik ellenállhatatlanok a számára.
Jobban mondva: a számomra.
Úgyhogy teszek az erőfitogtatásra. Sőt! Állok elébe. Csak egy szuka keménykedése, semmi több. Válaszul felhúzom a vállaimat - erősnek érzem őket, akárcsak a testem minden energiától kicsattanó porcikáját - és feljebb borzolom az eddig is égnek álló sörényt a nyakszirtemen. Gyere, ha mersz! Megmondtam, hogy elverlek.

Aida nem kér a kölyökpimaszkodásból, félelmetes gyorsasággal ront előre. Fejletlen, keverékérzésektől és -indulatoktól zsibongó agyamban még össze sem állt az információ, hogy a tettek mezejére léptünk amikor már csaknem elért: a felismeréstől, hogy ez már a harc, kétféle szándék is bekapcsol bennem egyszerre. A hátsó felem megindul lefelé és oldalra, az ösztönös behódolás testtartása felé, ám a mellkasom még így is kidülled, füleim hegyesen előreszegeződnek. A döntő mozzanat azért a félelmetes állkapocsé, amelyet eddig csak fitogtattam... azt pedig valamilyen balga, újsütetű és agresszív kevélység vezérli. Acsargok még egy pillanatig, aztán a jókora fogsor nagyot csattan a nőstény nyaka és füle mellett.
Mellé nyüszítek is mindjárt. Ráharaptam a nyelvemre.
Ez még a kisebbik baj - inkább csak fájdalmas és megalázó, mintsem komoly az aprócska seb -; hanem a kihívás kellőképpen felbőszítette a falkatársamat ahhoz, hogy az erőfölényét bemutassa rajtam. Csupa erő teste könnyedén billent ki az egyensúlyomból, fogai a nyakamra szorulnak, hogy a vastag bundán át is érzem a hegyüket, aztán izmos nyakának egyetlen rántásával a földre hemperít. Úgy nyekkenek a talajhoz, mint kutyakölyök, aki felbukik a saját mancsában. Ez sértő. Kapálózom, hogy visszaadjam neki, tekergek és fölmorranok de a hangján - mert egy pillanatra sem hagyta abba a morgást - hallatszik, hogy a türelme végét járja és ez elbátortalanít. Továbbá túl erős, hogy kiszabaduljak a fogásból. Tépőfogai a játékosság leghalványabb jele nélkül mélyednek a lágy bőrbe a sötét és durva szőrtengeren át, ez pedig néhány másodperc alatt képes bűnbánó sírásba fordítani az eddigi dacoskodásom. Fülemet lelapítom, a sörény is elsimult már, mancsaim egytől-egyig megadón csüngenek laza ízületeimen. Bár látni ugyan nem látom magam, de nagyon is jól érzem, hogy a farkamat egészen a hasamig behúztam magam alá. Nyüszítek hosszan, aztán nyüszögök röviden. Hátravetett fejemből világos lehet, hogy nem küzdök már a torkomat fenyegető harapása ellen sem.
Akkor elenged. A földhöz simulva hengeredek talpra, és fölegyenesedés nélkül, kúszva távolodom tőle néhány yardot. Csak ott rázom meg magam, mintha vizes lennék vagy mintha a szégyenletes jelenettől ennyivel szabadulni is lehetne.

Aztán futunk. Én csak úgy, bele a vakvilágba, ezúttal igazodva a tereléséhez. Nem kell már fegyelmeznie, egyelőre nem. Még a kölyökfarkasba is szorult ennyi józanság. Követem az illat nyomán is, lelapulok a tőle látott mozdulatot utánozva: hozzá képest esetlen vagyok, mellkasom puffan a földön egy kicsit, fekete karmaim apró árkokat vájnak a porba. Az orrom szinte magától szimatol, mocorgása a zsákmányillatra leküzdhetetlenül felerősödik. Nyál tolul fel a számban, majd a nyúl feltűnik és a láttán izgatottság hirtelen rohama önt el. Felajzva ugrok föl azonnal, hangos kaffogással előrevetődve. Odakapok, vérszomjas várakozással, semmi esélye a prédának, ugye, hogy is lenne - ám a nyúlnak hűlt helye. Hallom az erőteljes lábdobogást.
Kicselezett!
Csaholó morgással vetődök utána. Nem gondolok a világon semmi mással.

A futásban nem akaszt meg, hogy nem látok (semmit) a vakrémülettől és nem hallok (semmit) a fülemben zúgva dörömbölő vértől. Nyílegyenesen rohanok végig az úttesten, a következő kanyarig ahol át kell vetődni a szalagkorlát felett és még bele se gondoltam, mekkorát fogok esni de már túlvagyok rajta, egyetlen könnyed szökkenéssel, duplailyen magas se okozott volna gondot. Életem talán legjobb idejét futom és ez nagy szó - nagy szó, mert ha valakinek, hát nekem nagy gyakorlatom van a riadt menekülésben.

Ezúttal persze a gyorsaság mit se számít. Semmiféle rohanás nem képes eltávolítani a fülembe lihegő, végletekig felajzott farkastól, ott kapar már a szegycsontomon sőt előttem jár. Rúgkapálva marcangolja magát fölfelé, ki a fényre, ki a hívó szóra, ki belőlem. Nem fogom tudni visszagyűrni már, egy pillanatra lelassítok, hogy kiokádjam amit csak tudok - a görcsök annyira fájnak, mintha a beleim igyekeznének fölfelé mindenestül, az íze mint a napon felejtett rákhúsé és káprázik a szemem, ám az orromba felszaladt savat így is látom egész a földig nyúlva csüngeni, mielőtt gondolkodás nélkül beletörölném a ruhaujjamba. Vörös nyálas, sötét nyom marad az anyagon. A fejemet mintha egy tömörítőgép acéllapjai szorítanák, egy tűzforró tömörítőgépé, mi másért szakadna rólam a víz? Könnyek közt botorkálok előre, nehézkesen, ami ruha csak van a világon az mind rám tapadt, most már eszembe jut, hogy talán tényleg le kellene venni, de a tagjaim elnehezedtek és valami a lapockáim között megtaszít, hogy elzuhanok előre. Jó erősen. Arccal a porhanyós erdei talajnak vágódom, mintha egyáltalán nem is lett volna lehetőségem tompítani.

Valami más fordít már hanyatt, nem a saját akaratom: érzem, ahogy az irányítás utolsó cérnaszála is elpattan köztem és a test között, amely nem is olyan rég még csak az enyém volt, de mostantól már talán meg sem tűr majd többé a belőle előtüremkedő bestia. A csontjaim roppanása belülről olyan hangos, mint amikor egy-egy vastag faág eltörik. Meggörbített ujjaimmal végigszántok a saját arcomon: iszonyúan fáj, de hogy a kezem vagy az arcom miatt, nem tudnám megmondani. A szemembe mintha izzó vasat nyomtak volna. Érzem Aida farkasának őrjítő közelségét. Hívó szava egy barbár istenség parancsaként fűti rángatózó fenevadamat. Az átváltozás így, ezúttal gyorsabb, mint egymagában lenne. Mire megtalálom a hangomat és sikoltozni kezdek
(SEGÍTSÉG)
(VALAKI)
(AKÁRKI)
(KÉREM-)
addigra szavaknak nyoma sincs, a saját hangomnak nyoma sincs. Csak a vérfagyasztó, őrjöngő rettegést lehet kihallani a síró vonyításból... és a tüdőm akkora most már, hogy vége se lesz egyhamar. Talán vége se lesz soha, csak ha már a holtak is mind fölkeltek odalent.

Csatakos, remegő négykézlábazás az első két perc. A szörnyeteg magas hátához csapott vállak és meredeken lekuporított hátsó fertály tartozik, torka és véknya egy ritmusra, lázasan liheg. Érzem a remegő bőre alatti elektromos, villámkéken cikázó izgalmat. Hosszú percig csak farkasszemet nézek a játékosan szökdécselő nősténnyel, a világ mintha szemszögváltáson ment volna keresztül, így alulról egész más az erdő és az ínyemet mintha izgató aromák lepték volna el. Füleim mögött sörényként mered fel egy csíkban a bunda, ahogy valami nesz üti meg a fülemet.
Lesunyt fejjel, gyomorhangon rámorgok Aidára. Ne gyere közelebb, vagy gyere ha mersz, elverlek, egyébként is dühös vagyok, hogy miért azt talán nem tudja senki de nem is érdekes. A barátságtalan, szelídítetlen kölyökszempár résnyire szűkül, alóla szabálytalan sárga agyarakat vicsorítok feléje. Képes vagyok odakapni, megmarom, ha hagyja és aztán el is futok: ezúttal nem másért, csak futnom kell, a farkas nem gondolkodik és nem is adja a fejét cserkészésre, pedig szívesen szétszaggatna valamit.
Szűkölő vonyítása végigvisszhangzik a fák között, ha kifogy a szuszból, majd morgásra és kaffogásra cseréli. Ha tetszik, ha nem, ma minden élőlény rám hallgat.

Az arcom automatikusan mosolyba rendeződik, felemásan, félszívvel, mert a tréfát felfogom, ha nem is vagyok a megfelelő állapotban ahhoz, hogy ugrassuk egymást. Szorongásom mögül, apró résen át tekintek a világra. Ez a világ jelenleg az autóból és Aidából áll mindössze, ha kifelé fordulok és egy kínlódó, vérszomjas fenevad csupa erő, csupa félelem tömegéből, ha befelé. Állok egy kicsit, nyers fájdalommal lüktető kezem a kilincsen, ő megszólít én meg nyelek egy nagyot, sajog tőle a torkom, mert a nyelőcsövemet fojtogató görcsbe feszítő izmokat nem tudom csak úgy ellazítani.
Azért beülök mellé, és becsatolom az övet. A nagy motor zaja körvebesz - most először érzem megnyugtatónak a bántóan éles érzékeket, amelyekkel a fertőző harapás megátkozott. Fellélegzem, bólintva párat a mondanivalójára.
Egészen addig eltart ez a nyugalom, amíg le nem húzódunk és a gép szívdobogása el nem némul. A semmi közepén vagyunk. Az erdőben. Kérdőn nézek Aidára, megyünk tovább, megyünk valahova, ugye?, üzeni a tekintetem, de nem megyünk, az övcsat zárja csattan már és nyílik az ajtó és ő kint van. Gyere.
Vonakodva követem a talpam alatt engedékenyen benyomódó talajon.

Figyelem, ahogy meglassul, ahogy megáll. Ahogy leveti a kabátját. Aztán felém fordul, és amit mond, attól a vér is megfagy bennem. Most kiengedheted a benned lévő vadat.
Kiengedni?
Alig egy hete, ahogy átestem az előző alakváltáson. Több, mint két napig eltartott és olyan érzés volt, mintha az egész egy középkori tömlöc kínpadján zajlott volna. Éppenhogy képes vagyok talpra állni és kimozdulni, erre megint itt vagyok az erdőben és...
Váltani. Itt. Most. Aida már hátat is fordít, amitől nem láthatja, hogy fut ki a vér az arcomból egy szemvillanás alatt. Elborzadva hőkölök hátra, legszívesebben becsuknám a fülemet, hogy ne is halljam de már meghallottam amit mondott és, ami ennél is rosszabb, nem csak én hallottam meg, hanem az Állat is idebent, a nyugtalan és ingerlékeny és akaratos és gyáva farkasom és hirtelen megint hányingerem van, olyan mint a múlt héten. Ott a görcs a torkomban. Nyelek egyet, de a szédítő visszhang már csahol a fejemben.


A hang nem is hang, sőt talán nem is idegen, nehéz eldöntenem, hogy én gondolom elszörnyedve mindezt vagy valóban a fenevad kívánkozik elő hadarva. Egy biztos: csalhatatlanul elfogta fajtársa csalogató hívását Aida felől. Érzem az erejét elhatalmasodni, küzdök ellene, de gyomortájékon kezdődik és villámcsapásként fut szét az idegeimben, egyszerre vagyok éhes és felajzott és céltalan szilajsággal haragos. Aidára pillantok, most már nem csak félelemmel mert ez nem feltétlenül a saját tekintetem csupán, ott világlik mögötte a farkas sajátja is, benne mindennel amit nem bír és nem is akar visszafogni. Esze ágában sincs meghunyászkodni, felgyűlt késztetései uralják jelenleg: ha kőkemény, vezéregyéniség farkast szimatolna valahol, az más volna, az előzékenyen elforduló rendőrben azonban némi engedékenységet sejt és ez bátorítólag hat rá. Erőszakosan nyomakodik kifelé. Kiutat keres. Birkózunk.
Én nem akarok átváltozni.

Csakhogy most már nem én döntök. Érzem, hogy idebent végigremegnek a testem olyan részei is, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudtam. Veríték folyik le az oldalamon. Tanácstalan félelemmel tekintek körbe, vissza az út felé és tovább is ameddig ellátok, mindent fák borítanak, erdőben vagyunk, ki-tudja-mekkora, végtelen erdőben.
Jaj, Mara! Hol vagy?
Hátha ő segítene. Elbújni. A farkas elől.
Egy utolsó pillantást vetek Aida hátára, sajnálom, nekem ez nem megy, viszketős fájdalom és szédülés lep el, itt a farkas a nyakamon, a szörnyeteg, ez nem fair, teliholdról volt szó, nem?, mindig mindenhol csak teliholdról van szó, a mellkasom viszket, biztos a szőr megint, viszket a tarkóm, a letépett körmöm helye, inkább fájnia kellene, viszket a csatakos lábaim között, viszket még a szájpadlásom is. Csak ácsorgok, már egy perce vár rám Aida türelmesen, hogy nekikezdjek vetkőzni. És akkor érzem, hogy megmozdul az egyik fogam. Lassan kiemelkedik az ínyből, mintha hirtelen növésnek indult volna.
Halk, vinnyogó nyikkanás szakad föl belőlem, akaratlanul.
Aztán sarkon fordulok, és teljes erőből rohanni kezdek az út felé.

Nem tudom, hogy és meddig tudok talpon maradni. Ahogy érzem magamat, képesnek sem kéne lennem erre és mégis megy, sőt gyors vagyok: mint aki egész életében terepfutásra edzett, úgy menekülök az erdő és a váltás és a vérfarkasátok és Aida elől, süketen és vakon, tekintet nélkül mindenre, ami elibém keveredik, legyen az sziklameredély, vízmosás vagy maga az országút, a rajta közlekedő gyér forgalom akárhány szerencsétlen résztvevőjével.
Majd megállok, ha elvágódom.
Vagy ha utolérnek.

Aida rezzenéstelenül tűri a tombolásomat: sem a zaj, sem a szertefröccsenő szilánkok nem ingatják meg. Bezzeg az én fülemet csak úgy hasogatja a hirtelen zenebona, magamat hergelem és rémítem meg. Kapaszkodóm az önuralmam utolsó morzsáiba egyre csúszósabbá és gyengébbé válik minden eltelt másodperccel.
Megvagy?, kérdezi és egy hosszú tébolyult pillanatig kiguvadt szemmel bámulok rá, kétségbeesetten: a torkomban szeszélyes vonaglásban vannak a csövecskék meg a lágy szövetek. Nem tudok megszólalni, mintha szájzárat kaptam volna, pedig tudom, mit mondanék, ha képes lennék rá.
'Át fogok változni.'

Mélyen a csontjaimban érzem a reszkető fájdalmat, mintha vér helyett a velő fertőződött volna meg bennem: tűrhetetlen mozgáskényszer lep meg hirtelen és ahogy helyben megjáratom a bokámat meg az ujjaimat, mindben hangosan ropognak az ízületek. Beletúrok a hajamba, hogy valamit csináljak a kezemmel és a szálak vakító, késéles kínnal tépnek a nyers körömágyba, amelyből bőségesen folyik a vér a tenyerembe. Megrándulok. Erről megfeledkeztem. Pedig úgy fáj, mint ahogy csak kevés dolog tud fájni.
A roham, mintha csak ettől szorulna háttérbe, hirtelen abbamarad: a tekintetem érezhetően kijjebb tisztul és zihálva kapok levegő után, mert visszanyerem a torkom izmai felett is az uralmat. Képlékennyé vált, megnyúlt körvonalaim egy pillanatra mintha a helyükre kerülnének. A térdem remeg, és most már nincs itt az asztal, hogy a takarásában letagadhassam ezt. Megtörlöm a szám felett nyirkossá váló bőrt - fekete borostámból nyúlós, itt-ott feketecsomós vért szednek fel amúgy is összekent ujjaim. Csengő fülemben mintha víz gyűlt volna össze. Meleg víz.
(Jó ég, csak nem? Végül is, miért ne.)
Nem merek odanyúlni. Amilyen érzés volt újból átesni a kifelé törekvő fenevad ostromán, az sem lepne meg, ha mindenhol, ahol nyílás van rajtam, vér is szivárogna. Óvatosan megnyomom az egyik hátsó fogamat a nyelvemmel, arra számítva, hogy meg fog mozdulni, ám ezúttal szilárdan ül a helyén. Úgy tűnik, az újszülött vérfarkas amilyen hevesen haragra lobbant, olyan hirtelen visszavonulót is fújt. Egyelőre.
Vagy csak idő kell neki is, hogy rájöjjön, hol tudja a legegyszerűbben kirágni magát belőlem.
Keserű és dühös, ellenségeskedő pillantásban részesítem Aidát. Magam sem tudom, pontosan miért, az érzelmeim és a testem mind a maguk útját járják, egyszerre vagyok ijedt és fáradt és mérges és tele megbánással, ezek pedig túlságosan gyorsan váltakoznak ahhoz, hogy e váltakozás követhető legyen. A szavai és a kőkemény hangvétel, amelyet megüt helyre ugyan nem rántanak, arra azonban tökéletesek, hogy én is fölfogjam, a gond valójában velem van. Nem a farkasharapással, hanem azzal, aki már annakelőtte is voltam. Ahogy mindig. Undor hulláma csap át rajtam. Mit láthat, amikor rám néz? Idejöttem, hogy kitegyem ennek. Tehetetlenül simítgatom le a pulóverem elejét, mintha csak véletlenül vagy önhibámon kívül zilálódtam volna össze. Szipogok. Ocsmány íz tapad meg a garatomnál tőle.
- Oké. - mondom végül, őhelyette a lábam előtti padlónak. - Értem. Bocsáss meg.

Inkább nem nézek rá, mert az igazság az, hogy nem vagyok biztos benne, hogy élni akarok, ha közülünk egynek lenni ezzel jár. De ha ezt most elmondom, még a végén kitekeri a nyakamat itt helyben. Egyébként is lehet, hogy ez következik. Megszorítom a jobbomat megint, hátha szabadulnék a letépett köröm észbontó fájdalmától és igyekszem leplezni a gyanakvással keveredő félelmet, amely ólomsúllyal száll meg. Egyik lábamról a másikra állok, ahogy megindul. Ott dolgozik bennem a késztetés, hogy fellökjem és futásnak eredjek, hátha meg tudnék szökni előle, végül azonban győz a gyávaságom: a nyomába szegődöm félszegen, a garázsig nem is szólva egyetlen szót sem. Csak amikor megállunk az autó mellett, akkor vetek rá elveszett, szorongástól eleven pillantást.
- Hová akarsz vinni?
A hangom nyűgös, belőle mégis tisztán kihallható a sarokba szorítottság. A jármű civil, de akivel vagyok, rendőr. Soha nem fogja senki sem megállítani, ha egyszer beültem mellé. Oda megy, ahova akar és azt csinál, amit akar. Velem is. Még egy nagyvárosban is így volna. Itt pedig... Hideg fut végig a hátamon, lentről fölfelé. Fenyegető hullámokban érkezik vele a bizonyosság, hogy az átváltozás megelőző rohamai bármelyik percben kiújulhatnak. Akkor aztán már biztosan nem lesz több dobásom.
- Csak egy kicsit elfáradtam. Nem akartam semmi rosszat.

Fogalmam sincs, mit vártam. Ha egyáltalán vártam valamit.
Elsősorban persze ellenségességet. Fel voltam készülve rá, hogy valami rusnya nézeteltérésbe torkollik az egész azonnal: hogy fegyvert fog rám, hogy leüt, hogy oda fog bilincselni az asztalhoz, mint a filmekben, amikor valami különösen veszélyes őrültet vagy gyilkost hallgatnak ki. Sőt. Hiszen ő maga is vérfarkas. Mi tartaná vissza attól, hogy átváltozzon és néhány friss harapással térítse észre a bennem forgolódó, ingerlékeny kölyökvadat? Alighanem a szánakozás. Mert egyetlen percig sincs kétségem afelől, hogy mennyire szánalmas, amit művelek.
Ez persze jelen körülmények között nem segít helyrebillenteni megtépázott, viharos lelkiállapotomat. Aida rokonszenvező, higgadt tárgyilagossága sértésként éget, farkasom odabent tántoríthatatlanul folytatja zaklatott, vicsorgó háborgását. Kínjai túlságosan újak és elevenek ahhoz, hogy a józan eszemet szóhoz jutni engedje - azt a részvétlen igazságtalanságot, amely a világra kényszerítette, emberként sem tudnám ennyire hamar tényként elfogadni.
Pedig az ilyesmiben aztán van gyakorlatom.
Mégis...

Ádázul meredek rá, és bár érezni nem érzem, de belül igenis tudom, hogy nem a megszokott szempár megszokott haragja tükröződik a gesztusban.
- Sajnálod, mi? Ez jó. Miért nem ezzel kezdtétek? Akkor minden a legnagyobb rendben!
Az engedély, hogy kedvemre árthatok a berendezésnek, egyszerre hoz szégyenbe és ingerel tovább: fokozódó harag émelygős forróságát érzem csupán, semmi mást, magyarázatot keresgélő gondolataim pedig ellenállásukat vesztik és feloldódnak benne, mintha friss aszfalt formátlan cseppjei lennének egy sivatagi forróságban járhatatlanná váló úton. Ökölbe szoruló kezemet elrántom az asztaltól, a mozdulatban félig félelem, félig céltalan harag vezérel: egyszerre akarom valóban széttörni és visszafogni magamat, mielőtt értelmetlen káoszba fulladna körülöttem minden. Az azonban, hogy hirtelen nekem kell esélyt adni az egésznek, nem akar lemenni a torkomon.
- Legalább vennétek semmibe következetesen!
Az asztal, ahogy a rendőrség holmijai közt a legtöbb dolog, rozsdamentes acél lábakon áll és a lapját is acélkeret szegélyezi: a rántástól - mert az ujjaimat nem nyitottam ki kellőképpen - iszonyú lármával, széles ívben vágódik félre, de nem törik el. Nagy erővel a padlónak ütődik. Repeszgránátként fröcsköli szanaszéjjel a tetején elszórt, vízben ázó üvegcserepeket. Vérszag döf az orromon át a nyálkahártyámba és alighanem az övébe is. Lenézek. A reszkető jobb kezem az: az asztallap másfél milliméteres acél szegélye letépte a körmöt a hüvelykujjamról. Fájdalom könnyei futják el a szememet. Ökölbe szorítom a jobbomat, mintha az tompíthatna valamit az egészen és bár bizonyosan tévedek, de tompít is. Hideglelős borzongás fut végig rajtam. Meleg van idebent. A borostám hirtelen viszketni kezd, pedig még legalább egy nap hátravolt, amíg ennyire megnő.
Érzem, ahogy a számban kilazulva megmozdulnak a fogak. Éppen csak egy kicsit, de nyomán az állkapcsomban húzódó idegcsatornákban csiklandós izzás támad. Fellobban bennem a futás ösztöne, s ahogy furcsa, alkatomtól idegen mozdulattal föltekintek megint, az ajtó mindennél vonzóbb nyílását Aida alakja állja el.

Agresszív riadalmat érzek. Eddig nem is tudtam, hogy van ilyen, pedig éreztem már. Napok óta szinte folyamatosan érzem. Most hirtelen nevet tudok adni neki, ha csak egy pillanatra is.
A hangomnak nem egészen vagyok ura.
- Engedj ki! Elmegyek.
Valószínűtlen, de talán itt és most, ebben a félállapotban kóstolok bele először, milyen érzés összhangban lenni a farkasommal. A vadállattal, amelynek befogadására és örök hordozására megaláztatás és halálfélelem közepette kényszerítettek. Erőszak volt ez, testi-lelki erőszak a pokol legmélyebb bugyrából. Feltéve, hogy egyáltalán létezett hely, képzeletbeli vagy valós, amely ilyen elfajzott gonoszságnak otthont adni képes lehet. Most itt van - a felszínen osztozunk. El sem tudom képzelni, hogy nézhetek ki, de ma először nem érzem magam annyira bezárva. Legalábbis idebent nem.
Az utamat még elállják.

A megjegyzés lepattan róla, mintha a jelleménél fogva immunis volna a kellemetlenkedésre. Szerencsés vonás, egy rendőrnél mindenképpen. Nem mintha kötekedni akartam volna. Nem vagyok kötekedő típus. Talán csak egy egészen kicsit. Amikor rászolgálnak.
Te jó ég, Charles.
Nyugalmat erőltetek magamra. Az átváltozásom előtt sem voltam soha mintapolgár vagy egyenes gerincű férfiideál, azóta viszont látványosan elromlottam. Ez az új Charlie Manx pedig minden éber percében frusztrált, ingerlékeny, rosszmájú és nehézfejű: a józan eszem higgadt barátságosságot diktál, hisz Aida biztatni próbál, de csak kezelhetetlen haragot érzek.
Miért olyan rohadt biztos mindenki abban, hogy olyan rohadt jól jártam?
Egyik lábamról a másikra állok, amíg magamra hagy, erősen reménykedve, hogy nem érzékeli, mi zajlik a fejemben.

Valamennyire megnyugszom, mire visszaér és folytathatjuk. Hazudok: szinte teljesen megnyugszom. A dühöm csaknem saját életet élve jön-megy, mintha csak egy ajtó lennék, amelyen ki-besétál tetszése szerint. Ahogy a szeszélye éppen tartja. Más kérdés, hogy ez a labilis állapot iszonyúan elfáraszt mind pszichésen, mind testileg: alig öt órája vagyok ébren, de álmosnak érzem magamat. Egészen addig, amíg megint elő nem kerül az a bizonyos őrjítően mézesmázos szöveg.
'A falkára lehet számítani.'
Igen. Már hogyne lehetne! Olyan hirtelen leszek újból mérges, ahogy a tűzhelyen felejtett tej fut ki a lábosból. Remegő inakkal ugrom föl. Szürke vagy zöldesszürke színű lehetek, mert émelygek a saját indulataimtól.
- Nem hagynátok ezt a szarságot egyetlen kibaszott percre abba!
Mintha az, hogy kiabálok, nem lenne elég, nyomatékul a vizespoharat is az asztalra csapom, a talpára ugyan, de olyan lendülettel, hogy azon nyomban ezer darabra törik: Aidának föl kell kapnia a laptopját, ha nem akarja, hogy a maradék vízből jusson rá valamennyi. Én részben őrjöngök, részben a fejemet fogom. Mi történik már megint? Ijedt kínlódásom átvilágolhat a zabolátlan harag merev vonásain, amelyek a képemet uralják. De csak egy villanásnyi időre. Mert elsősorban mégis csak haragszom. Egy helyben állva remegek az idegfeszültségtől.
- Eleget segítettetek rajtam, az isten verje meg! Nem kell semmi más ebből a rakás szemétből, világos!
Egy pillanatra mintha lázroham kapna el. Mara figyelmeztetett, hogy ez megtörténhet. De hogy éppen itt a rendőrségen, és vele, amikor Aida nem tett semmi rosszat! Ha van benne könyörület, és kellően megsértettem vagy megrémítettem, talán agyonlő most rögtön. Páni félelemben igyekszem felidézni valami kapaszkodót, amellyel meg tudom akadályozni, hogy az újszülött vadállat teljesen átvegye az irányítást, de az erőfeszítés túl sokat kíván. Még azt sem tudom teljesen felmérni, nem-e jogos a haragom. Legalább egy kicsit. Mert az is lehet, hogy megérdemelnék, ha hagynám magamat.
Hacsak Aida közbe nem lép, megszorítom az asztal szélét, olyan erővel, hogy a bütykeim elfehérednek belé. Vagy a fa, vagy valamelyik ízületem halkan recseg. Ellenségesen méregetem őt. Ellenségesen, fáradtan és szégyenkezve. Attól függ, melyik másodpercben fogja el a tekintetem. Már ha elfogja.
- Sajnálom. - mondom ugyanolyan rondán. - Ne gyere közelebb. Mindjárt.
Mindjárt üvölteni fogok, akarom mondani. Igen és nem. Mindjárt hányok, akarom mondani. Nagyot nyelek, visszagyűrve ragadós csomóban emelkedő zsigereimet. Mindjárt feltakarítom az üveget, akarom mondani. Megfeszülve küszködök ahelyett, hogy megszólalnék bárhogyan. Valahol mélyen tudatosul bennem, hogy a torkom teljesen elszorult. Aida ugyan egész közel van, mégis vizesen homályosak a körvonalai.
Soha életemben nem voltam még ennyire kimerült.
Ott kellett volna maradnom a raktárban.