Elmosolyodik, mikor kinyögöm végre, mi járatban vagyok. Ez jó jel. Ezek szerint az autó nem tűnt el, nem tört össze és talán durva bírságra sem kell számítanom. Valamelyest megkönnyebbülök - nem is akármennyire. Úgy rohan meg az érzés, mintha vödör vízzel öntöttek volna nagy hőségben nyakon. Még a térdem is elgyengül. Lopva körülsandítok, akadna-e valami hely, ahová leülhetek. Megtörlöm az államat a tenyeremmel; a szemben álló érzékelheti, hogy korábbi feszültségem nagyságrendekkel kevésbé nyomaszt most, mint az imént. Halvány mosoly előjelei derengenek fel a képemen, ahogy újra végigmérem őt, a hegyes állától a magas, sima homlokáig. Megint mintha először látnám.
- Egyelőre erről - vallom be nem annyira vonakodva, bár láthatja rajtam, hogy én is érzem, ez nem a legudvariasabb válasz. - Tudom kell, hogy megvan-e. Az a kocsi a mindenem. Sokkal nyugodtabb leszek, ha viszontláthatom. Sajnálom.
Bocsánatkérő pillantásban részesítem. Megérdemli, elvégre a felajánlott kedvességét éppen most taposom meg két lábbal, de az öreg Rolls-Royce hiányától minden pillanatban egy elhagyott szerelmes szívfájdalmai gyötörnek. Persze, mindenem ott van a csomagtartóban, a lényeg mégis az automobil maga. Nem várom el, hogy megértse. Talán én magam se tudnám észérvekkel megmagyarázni.

Szerencsére nem is erőlteti. Elfogadom a kinyújtott jobbját.
- Charles Talent Manx. Őszinte részvétem.
Helyénvalónak érzem a sajnálatot iránta. Ez az egész eddig olyan, mint megláncolva a pokol tornácán. Földereng bennem halványan, hogy talán megsértem vele - biztosan vannak vérfarkasok, akik örülnek, hogy azok lehetnek -, de a bemarásom még túl friss ahhoz, új külső-belső impulzusaim túl idegenek, hogy féken tartsam magamat. Ha a lábára léptem, biztosan előkerül még a dolog. Feltéve, hogy nem csak óráim vannak hátra, ahogy érződik. Az utasításra biccentek, itt maradni nem tűnik nehéz feladatnak. Hátratűröm a hajamat a homlokomból, félig-meddig öntudatlan pótcselekvés gyanánt.
- Egy pohár víz jólesne. Ha nem nagy gond. Köszönöm.
Pár percre hagy csak magamra. Addig átadom magam a furcsa belső kavargásnak. Most először nem szenvedek tőle olyan nagyon, mint vártam. Az ajtónyitásra figyelek fel, inaim forrón rezdülnek meg a térdemnél, de máskülönben nem mozdulok. Mintha nem is én moccantam volna, hanem idebent valaki. Vagy inkább valami. Átveszem tőle a poharat, a szokásosnál kissé hangosabban nekilátva. Szép, Charles, igazán szép bemutatkozás. Legalább nem öntöttem le magam közben.
- 424 NFR - ismétlem egy félreérthetetlen, szívet melengető mosollyal. Most először láthat Aida olyannak, amilyen magamtól lenni szoktam. - Kansas. Hagyományos. Nem oldtimer rendszám.

Rövidke várakozás következik. Különös módon most nem aggódom igazán. Valami azt súgja, itt van a Silver Cloud, olyan biztonságban vár rám egy hűvös garázsban, amennyire csak lehetséges. Érintetlenül. És nem is tévedek. Összemosolygunk, már amennyiben csatlakozik hozzám Aida, aztán egy pillanatra hátradőlök a széken, és a mai napon első alkalommal nyugalomra emlékeztető érzés támad bennem. Figyelem, ahogy lebonyolítja a hívást, s ha letette, hálás pillantást vetek rá.
- Köszönöm. Eredetileg most pénteken terveztem továbbállni, de azt hiszem, maradok a városban. Még egy kis ideig.
Föltekintek rá, hogy lássam, ha a vonásai megrezdülnek. Akárhogyan.
- Nem tudom, jó ötlet-e visszamenni az országút melletti motelba.

Nem váratnak soká. Kisváros lévén Rose Harborben nem őrzik olyan szigorúan a rendőrség saját épületét sem - ha van is recepciósuk, biztosan hátrament egy kávéért, szabadon elhagyva kijelölt posztját a hallban. Nem hiszem, hogy az ilyesmi itt fegyelemsértésnek számítana. Aki rendőrrel akar beszélni, majd megvárja.
Jelesül én.
Épp zsebre vágnám a kezemet, hogy nekiveselkedjek a várakozásnak, amikor a szemem sarkából mozgást észlelek. Sőt. Rossz kifejezés. Nem egyszerűen csak meglátom, ahogy a harapás előtt történt volna: az orrom ennél jóval hamarabb elfog valami furcsán bensőséges illatot arrafelől, a lépteit is hallom - pedig nem a sarkán jár -, de még mintha a dobhártyámat is megnyomná a finom légvonat, amit a rendőr felbukkanása támaszt az előtérben. Hihetetlen. Legszívesebben megráznám a fejemet vagy megvakarnám a fülemet, jó mélyen, de azért itt még nem tartok. A hátamon irritált, hideglelős borzongás fut végig. Nagy isten. Az összes idegvégződésem gyötrő, életidegen holtrészegséggel kóvályog, mintha belőttem volna magamnak egy fecskendőnyi hűtőfolyadékot.
Minden bizonnyal úgy is nézek ki. Miért gondoltam, hogy jó ötlet idejönni?
De a rendőr már itt is van. Késő meggondolni magamat.

A mosolyát csak lassan veszem észre. Illetve, csak lassan fogom fel, hogy egy mosolyt látok. Hozzá előre köszön. Még ilyet.
- Üdv - válaszolom egyszerre nyugtalanul és elveszetten.
Elfogom a tekintetét. Ismerős szempár néz velem farkasszemet a fiatal arcból, de az egyenruhát látva mégis inkább ismeretlennek tűnik az érkező. Viszont ez mégse állja meg a helyét. Hisz a nevemen szólított; ráadásképpen úgy, mint aki nem csak hallott rólam, hanem találkozott már velem korábban. Hosszúnak érződő másodpercekig járatom a belső fogaskerekeimet, a fiatal rendőr pedig rugalmasan beljebb invitál. Amire elindulok a nyomában, akkor kattan valami a helyére idebent: az a furcsa energiahullám, ami felőle érkezett, csak a természetfeletti kisugárzása lehet. A bennem szunnyadó újszülött fenevad alighanem megadta a maga válaszát neki, éppen csak még alig tudom kiolvasni, mi lehetett az. Valószínűleg semmi ellenséges. Egyfajta lekuporított, félénk kíváncsiságot sejtek. Elvégre az első váltás legalább annyira megviselte őt, ahogy engem. Valamivel könnyebben lépem át a küszöböt, mint ahogy elindultam befelé.
- Nem... nincs semmi baj - hazudom ostobán. Mentségemre legyen mondva, fogalmam sem lenne, hol kezdjem, ha bajnak kéne nevezni a gondjaimat és elmesélni őket. Mara elmondása alapján ez az egész teljesen természetes. És akikkel az első huszonnégy órában beszéltem, mikor kérdéses volt, mi lesz a sorsom egyáltalán, a sebláz ködén át úgy rémlik, ugyanezeket mondták. Tehát: nincs semmi baj. Még a végén kiderül, hogy igazat beszélek. Kézháttal megtörlöm a szemöldökömet. Igyekszem összeszedni magam. A fogadtatás elvégre igen barátságos.

Visszamosolygok, amennyire éppen telik tőlem. Nem a legjobb formám a mai, de legalább az esetlen jó szándékot megszimatolhatja. Mély levegőt veszek. Kissé zavarban.
- Úgy hallottam, rendőrségi tréleren szállították el az autómat múlt héten - fogok bele, és az arcom világosan elárulja, hogy én is tudom, ez az egész közúti szabálysértés. Legalább. - Ide. A nyugati határnál vették fel a bekötőúton. Sötétbordó Rolls-Royce... hatvanhármas évjárat. 424 NFR. Kansas államban regisztrált rendszám.
Egy pillanatra lefelé nézek, valahová a cipőjére simuló, vasalt nadrágszár szegélyére. Aztán vissza rá. Így, hogy megint szemügyre veszem, határozottan ismerős. A harapás napján láttam. Akkor civilben volt. Csak hogy hogy hívják? Pótcselekvésként megdörzsölöm az állkapcsomat, és kivételesen a zavarom erősebb, hogysem a sercegő hang sértse a fülemet.
- Benne hagytam a kulcsot. A gyújtásban.
Naná. Amikor kiszálltam, hogy megnézzem, hozzáértem-e az őzbakhoz, ami kéthüvelyknyire suhant el a hútőrács előtt. Így kerültem szinte azonnal a fiatal vérfarkas útjába véletlenségből.
- Olyan ismerős nekem - mondom aztán, félig udvariatlan nyíltsággal, félig bocsánatkérőn. - Nem csak az arca, a hangja is. Találkoztunk, ugye? Nem tudtam, hogy rendőr.
Ahogy mást sem. De talán elnézi, hogy összevissza beszélek.

A fájdalom java része ma reggelre elmúlt már, én mégis rosszabbul érzem magam, mint valaha. Meg sem próbálom lajstromba venni a dolgokat, amik az elmúlt nyolc hétben történtek velem. Ahhoz először is meg kellene keresnem azt a bizonyos pontot, ahol a lejtőn elindultam, azután tételesen át kellene rágnom magam a zuhanás minden egyes metaforikus lépcsőfokán, amelyek mostanra a lelket is kitaposták belőlem. Mindezt azért, hogy végül kilyukadjak ide, a mai naphoz: a naphoz, amelyen zsebre tett kézzel, hunyorogva méregetem a rose harbori rendőrség takaros épületének takaros homlokzatát, és kifogásokat keresek, miért jöjjek vissza mégis inkább később.
Ezek persze nem jók semmire. Én is tudom. Mégis... sokért nem adnám, ha nem kellene még a törvény embereivel is szembenéznem. Mara persze említette, hogy őközöttük is van falkatag - a névre már nem emlékszem -, ezzel azonban nem sikerült eloszlatnia az aggályaimat. Soha életemben nem éreztem magam komfortosan a rendőrség jelenlétében; mire bekerültem azok közé, akiket a társadalom rendes embereknek nevez, rég késő volt. Az egyenruha látványa ma is egyfajta szorongással tölt el, és abban, hogy ezt elviseljem nem fog segíteni, ha az illető még vérfarkas is.
Nem mintha ez zavarna a legjobban.
A legjobban az zavar, hogy már én is az vagyok.

Valamiféle belső feszültség késztet arra, hogy a főbejárat előtt jobbrabalra tébláboljak néhány percet, elveszetten keresgélve a viselkedési normák közt, amiket a normális neveltetésű emberek közt szedtem magamra. Nem vagyok bűnöző, mi félnivalóm lenne itt? Ráadásul számítanak is rám. Azt hiszem.
Igen, Charles. Valószínűleg számítanak a halott emberre, aki nemrég elvérzett valamelyik mellékúton, aztán a dokkoknál egy raktárba zárva eltörte a saját gerincét. Jobb is, ha egyből bemégy. Abraham Lincoln bármelyik pillanatban betoppanhat a saját ingóságaiért.
Az ég szerelmére.
Idegesen dörzsölöm meg a mellcsontomat a pulóveren keresztül, mintha boncolás friss nyomait keresném magamon, más magyarázat nem lévén az élőhalott állapotra. Semmi. Természetesen. Azt viszont eszembe juttatja, milyen siralmasan festhetek. Mara ugyan minden tőle telhetőt megtett értem az elmúlt néhány napban, ez pedig nem kevés, de azért csodákra még ő sem képes. Kócos vagyok és borostás, a körmeimet valamikor a reggel folyamán a körömágyig lerágtam; erőtlen ujjaimon már fel se tűnik a sajgás. Az sem lepne meg, ha az eddigi falfehér helyett ma már szürke vagy zöld lennék nyaktól felfelé.
Ha ez még nem lenne elég, nyűgösnek és ingerlékenynek érzem magam, ami soha nem volt jellemző rám. Mara figyelmeztetett, hogy a farkas megváltoztat majd, de ahhoz még túlságosan friss élmény mindez, hogy meg tudjam mondani, mi miért történik. Egy biztos. Kellenek a saját életem megmaradt darabjai. Kellenek. Hirtelen keserves vágyat érzek rá, hogy beüljek az autómba, félrehúzódjak egy országúti pihenőben és csak aludjak. Hogy felvehessem valamelyik régi ingemet. Hogy igyak egy jeges teát és egyek egy bagelt valami igénytelen lakókocsibódéból. Vagy bármit. Bármit, ami egy egészen kevés menedéket nyújt az életem nyomorúságos roncsai elől. Ami csak egy kicsit is normális.
De persze: előbb a rendőrség.

Jól van, a fenébe is. Akkor legyen a rendőrség.
Kissé leejtett vállamon kívül kevés dolog árulkodik a belső állapotomról, amikor átlépem a küszöböt végre: tekintetem kissé elveszetten seper végig a recepción, akár portást, akár rendőregyenruhát keresve. Elméletileg persze meg kell tudnom szimatolni a többi alakváltót, de jobb, ha meg se próbálom. Jelenleg még a legegyszerúbb ingerek kibogozása is gondot okoz. Egyébként is, csak a holmimat akarom. Öntudatlanul is megigazítom a csíkos szövetnadrágom meg a belé tűrt flanelinget a laza pulóver alatt: a ruhák ugyan az enyémek, de a bőrömhöz simuló anyagot újabban furcsának érzem. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretnék a nyúzottságom miatt külön bajba keveredni.