Épp csak annyira gyorsítottam meg lépteimet a karosszék és Maxine között, hogy az még ne tűnjön sietségnek, de sógornőm semmiképp se elegyedhessen szóba a jelenlévők bármelyikével, vagy válhasson újból kámforrá. Ruhám szoknyája suhogott ahogy összedörzsölődött harisnyámmal. Ajkamra udvarias, de távolságtartó jellegénél fogva szűk mosoly költözött, s kérdésére átnyújtottam a fiút, mint aki tévesen bedobott levelet szolgáltat vissza a jogos címzettnek.

- Egy nő szájából mindig sokkal értékesebb az ilyesmi mint egy férfiéból - válaszoltam és egy ideig még Henry felragyogó arcát fürkésztem, ám amint túlzottan elmerültem rajongásában amivel az anyja felbukkanása járt, inkább elfordítottam tekintetemet a vendégsereg irányába és csak eztán néztem a nőre.

- Jól választottál - fűztem hozzá, majd magyarázatképp lesandítottam a fehér ruhára - A fekete unalmas, a piros közönséges. A fehér meg sápasztja az angolokat.

Maxine sötét bőrét aligha sápaszthatta a fehér. Irigylésre méltó volt talán, hogy esküvői ruhája után még a hétköznapokban is kijárt neki az a kiváltság, hogy fehérben tündököljön. Én ellenben sosem viseltem ezt a színt. Ahogy nem is viselhettem soha sem.

Udvarias mosollyal fogadtam el a segítséget, majd bizonytalanul dermedtem kővé amint nem Henry-ért hanem a pezsgőspoharamért nyúlt.

- Oh - fogadtam el a még érintetlen italt és alsó ajkamat a felsőhöz préselve átadtam a gyermeket is. Hát, persze... A megszokott felállás. Igyekeztem olyan természetességgel tartani az elegáns talpaspoharat amilyen anyai természetességgel a sógornőm magához vette a fiát, kinek felderülő vonásaiban sehogy nem találtam a bátyámat. Maxine-t viszont annál inkább.

Belekortyoltam a friss pezsgőbe aminek hűsítő hőmérséklete és szúrós buborékai élénkítően hatottak az előző sokat szorongatott adag után, majd figyelmes mozdulatlansággal vártam a nő torokköszörülése után következőket. Nem siettettem azzal, hogy én magam ajánlom fel a beszédtémát, de nem is könnyítettem meg a dolgát.

- Nos... - feleltem jó három-négy szívdobbanásnyi szünet után, mikor már azt hihette, hogy esetleg nem hallottam a kérdést - Láttam. De gondolom arra lennél kíváncsi, hogy nem tudom hol lehet-e. Harminc testvéri év után majdnem a teljes jövő évi családi krikettbajnokság pontjaiban fogadnék, hogy igen.

A lágyan duruzsoló tömeg és a még lágyabban duruzsoló vonósnégyes után Maxine-ra néztem és kíváncsian fürkésztem vonásait. Utána Henry-re pillantottam. A bátyám fia...

- Menjünk... - biccentettem fejemet abba az irányba ahol Lucious felszívódott és ha Maxine nem tiltakozott, lassú léptekkel megindultam a hallból kifelé vezető irányba. A fenyőágakkal és szárított vérnarancsokkal díszített márványfolyosón a parti hangjai visszhangossá váltak.

- Lucious egy szentimentális szamár, de úgy képzelem éppen ezért lettél a felesége - lestem hátra a vállam fölött ahogy óvatos léptekkel a konyhába vezető lépcső fokain ereszkedtem. A biztonság kedvéért bal kezem ujjait a hűvös fémkorláton futtattam - Szerintem éppen azért vett el, mert sokkal több érzelem szorult belé mint bármelyik angolba, egy amerikaival pedig mégis csak jobban megérti a hangot. Nem kell egyetértened... - hangomból sejthette, hogy elmosolyodtam és nem is folytattam tovább, ugyanis a személyzeti helyiségek puritán világa felől indulatos hangfoszlányok szűrődtek irányunkba.

- ...hogy mégis hogy gondolják? Már bánom, hogy nem mondtam meg akkor mit gondolok mikor bereptettem oda a gépet...

- Ezt Max gondolja így. Ő döntött így. Te pedig, drága barátom, eldöntötted és esküben rögzítetted, hogy mindezt elfogadod - egy számomra ismeretlen férfi felelt bátyám panaszára.

Egy pohár koccant, feltehetően Lucious ihatta ki azt amit eddig a poharában melengetett. Ismertem annyira, hogy nem hagyja szó nélkül ezt az egyszerű és derűs racionalizmust ami nem hogy nem nyugtathatta meg, de egyenesen lovat adott alá, így kiléptem a konyha fényébe és megálltam az ajtóban.

- Lucious - biccentettem felé, a bátyám tekintete pedig felért minden odaégetett karácsonyi pulyka és túlsózott húsos pite bosszúságával. A mellette ácsorgó szmokingos alakra sandítottam kérdőn, várva, hogy valamelyikük majd bemutatja.

- Ha Mr. Optimizmusnak van neve akkor megkérem, hogy kísérjen vissza a vendégekhez mielőtt a vonósok végigjátsszák az egész Diótörő szvitet anélkül, hogy végighallgathatnám - néztem hűvösen valamennyi jelenlévőre.

​​– Nem tartozom ide.
– Nem akarlak kiábrándítani, de technikailag Mrs. Lucious Loveday vagy, szóval...
Raven elharapta a mondatot, ahogy rámeredtem, de a szemeiben megcsillant az a bizonyos ezt most csak azért csinálom, hogy ne mindenki előtt vágd el a torkomat szikra.
– Morális támasznak hívtalak ide, nem azért, hogy a hangos lelkiismeretem legyél.
– A kettő nem ugyanaz...?
– Raven! – Ezen a ponton a legjobb barátomnak csúfolt hangos lelkiismeretem már nyíltan mosolyogva tartotta fel megadóan a tenyereit. Felsóhajtva ingattam meg a fejem, aztán tekintetemmel a tömeget kezdtem kutatni. – Fogadni mernék, hogy most épp ő sem bánja, amiért nem az ő neve szerepel a papirjaimban.
Szemeim megtalálták Lucious alakját; a férjem szinte mágnesként vonzotta a tekintetem, mint mindig. Végigfuttattam pillantásom az ismerős, deres tincseken, a szobrászokat meghazudtolóan szabott profilján... aztán ő is felém fordult, mintha csak megérezte volna magán a szemeimet. A tekintetünk csupán egy lélegzetvételnyi időre kapcsolódott össze, de én rögtön tudtam, hogy továbbra sem békélt meg. Raven idegesítően érzékeny receptorai pedig nyilvánvalóan érzékelték azt a két pillanatot is, amiben kirajzolódott kettőnk között a feszültség.
– Ezt a pillanatot választottad, hogy elmondd neki?
– Kicsúszott.
– Kicsúszott – ismételte meg Raven szkeptikusan.
– Már három hete tudom, hogy el kell mennem és egész eddig titkoltam előle. Nem tudtam tovább magamban tartani.
Raven felsóhajtott, de némi együttérzéssel pillantott rám, amit türelmetlen legyintés keretében igyekeztem minél gyorsabban lerázni magamról. Már ez a hőfehér estélyiruha is túl szűkre volt szabva az ízlésemnek, nem kellett, hogy még a sajnálata miatt is kellemetlenebbé és fojtogatóbbá váljon a létezés.
– Megyek és felfedezem, benyakalták-e már az összes pezsgőt – ismerte be az ideiglenes vereségét egy sóhajjal.
Mormoltam neki valamit arról, hogy persze, hagyjon csak itt a farkasok között, aztán elfintorodtam, amikor rájöttem: még a bestia is könnyebben olvadna be a farkasok közé, mint én a jelenlegi környezetembe. Az illusztris társaságról egyébként is sokat elmondott, hogy az egyértelműen legijesztőbb tagjuk, Edith nagymama tette eddig a legjobb benyomást. Ő legalább nyíltan vállalta a véleményét, mondván túl kevés ideje van már arra, hogy mindent selyempapírba csomagoljon. Tiszteltem őt a korát meghazudtoló karakán kiállásáért.​
Tekintetemmel ismét Luce alakját kezdtem kutatni a nevetségesen hatalmas teremben és közben oda sem nézve emelve le két pezsgőspoharat a mellettem elhaladó pincér tálcájáról – mégsem lötyögtetve ki egyik tartalmát sem –, mintegy békejobbot. Lenéztem a poharakra és megkérdőjeleztem önnön épelméjűségemet, hogy egy pohár pezsgővel akarom elterelni a figyelmet a tényről, miszerint távol fogom tölteni a tényleges ünnepeket, de nem akadt jobb ötletem. Felesleges lett volna ismét nekifutni a magyarázkodásnak, miért épp az egyik legnagyobb teret nyert tipikusan keresztény ünnep a leglabilisebb időszak az én munkámban.
Felnéztem, némi csalódottsággal konstatálva, hogy képtelen vagyok megtalálni a férjemet a sokaságban annak ellenére is, hogy magasságával jócskán leegyszerűsítette az ilyesféle keresési folyamatokat. Nekiindultam, hogy megkeressem, de alig két lépést sikerült megtennem, amikor egy másik magas alak kúszott be a látóterembe. Rögvest felismertem Lucious húgát, noha az némi meglepetéssel töltött el, hogy Henry vele volt; Joanna ritkán foglalkozott vele, de ez legalább megmagyarázta, miért tartott ilyen határozottan felém.
Soha nem firtattam a nyilvánvaló távolságtartása okát. Elfogadtam, hogy a Loveday család nem éppen alakváltónak álmodta meg az elsőszülött fiú elsőszülött fiát.
– Joanna! – Udvarias mosolyra görbítettem sötétrózsaszínűre rúzsozott ajkaimat. – Igazán csinos vagy ma este. Is. – A szavaim nem voltak üresek, valóban csinos volt, épp csak nem voltam hozzászokva az egymást dicsérgető udvariassági formulákhoz, pedig itt aztán kötelező jelleggel bírt. Épp csak az volt számomra mindig is rohadt furcsa, hogy ha a ma esti kinézetét dicsértem meg, az nem olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy máskor nem az...?
Na, ezért nem foglalkoztam soha az etikettel.
– Segíthetek? – ajánlottam fel, hogy ne neki kelljen mondvacsinált magyarázattal előállnia, amiért zavarja Henry jelenléte, de kiszúrtam a gyanús foltot a pezsgőspohara oldalán, ami akaratlanul is kiváltott belőlem egy őszintébb mosolyt. – Várj csak, először is... – Oldalra léptem, hogy az egyik poharat letegyem a kezemből az asztalra, aztán ha hagyta, elvettem tőle a nyálfoltos poharát és kicseréltem a kezemben maradt tisztára. Ennek még deres volt az oldala a frissen kitöltött pezsgőtől. Ezután már Henryért nyúltam és gyakorlott mozdulattal vettem át tőle. A karomra ültettem, megmosolyogva nyilvánvaló örömét a látványomra, és a feje búbjára puszilva töröltem meg pufók kis arcocskáját az asztalról szerzett szalvétával.
Joannára pillantottam és némi zavartsággal köszörültem meg a torkom, mert small talkban még mindig szánalmasan pocsék voltam.
– Nem láttad esetleg Lucioust...? – tapintottam rá az alighanem egyetlen közös témánkra.

Három óvatos kopogás hangzott az ajtón.

- Jövök - fordultam hátra a fésülködőasztal szélén, ujjaim még mindig nem tudták a helyére segíteni a fülbevaló kapcsát. Túl régi volt, az ékszerész pedig eszeveszetten messze, bent Londonban. Az ünnepek előtt már nem kockáztattam meg az utazás kényelmetlenségét.

Végül az ezüst aprót kattant és kis táskámat magamhoz véve feltártam az ajtót az odakint várakozó Archie előtt.

- Már mindenki megérkezett - nyújtotta a karját féloldalas vigyorral és a lépcső felé húzott. A hall felől beszélgetés moraja szökött fel az emelet magas légterébe, a frissen vágott fenyő férfiasan fűszerezte meg a pezsgőspoharak csilingelését.

- Az nem jó, mert megisszák az összes pezsgőt - húztam feljebb az emlegetett italhoz hasonló árnyalatban játszó ruha földig érő, egyenes szoknyáját az első lépcsőfokhoz érve.

- Sajnálom, hogy Isobel nem tudott iderepülni az ünnepekre - Archie tekintete már a gigászi karácsonyfa körül összegyűlt vendégsereget pásztázta, begyakorolt mozdulattal intett barátainak a póló klubból.

- Csak azért sajnálod mert szépen mutatott a lepkegyűjteményedben, Archie - emlékeztettem a tényekre és máris az üdvözlés sorrendjét rangsoroltam amint a lépcsőfordulóhoz értünk és ereszkedésünk irányt váltott.

- Azért ez még nem elég ok egy gyerekkori barátság felbomlására - nézett rám vidám rosszallással, de szavai valódi győzködést rejtettek.

- Isobel nem éjjeli lepke volt hanem moly. Ha a ruháid közé engeded akkor reggelre mindet szétrágja... James...! Apa annyira bízott benne, hogy nem hiába hozatta fel a hordót a pincéből...

Elváltam bátyámtól aki átadott unokatestvéremnek, azzal elveszett a szmokingos és magassarkús vendégsereg fekete-fehér és egyszerre színes kavalkádjában. Elvettem egy pezsgőt a pincérünktől és néhány perc után kihasználtam a lehetőséget, hogy a hátam mögött épp elhaladó nagyanyám ráncos kezét a karomra fektethessem és a vonósnégyes mellett hívogatóan elrendezett karosszékek egyike felé vezessem.

- Anyád évről évre biztosabban halad az őrület felé, Joanna - támaszkodott a botjára, ujjain megvillant a Loveday-ek legnagyobb becsben tartott zafírköves gyűrűje - Szerencséd, hogy te az én genetikámat örökölted és nem az övét, különben nagy bajban lenne az egész család értelmes nők nélkül.

Elfojthatatlan mosoly emelte meg a halványrózsaszínnel jégcsókoltává varázsolt almácskáimat az arcomon és hüvelykujjam megcirógatta a nagyi felkarját.

- Már tavaly is szerette volna a kamarazenekart.

- Én nem arról beszélek - nézett rám úgy az idős nő, hogy biztos lehettem benne, előbbi mondatát épp most szívja vissza és kérdőjelezi meg épelméjűségemet - Még a vadmacskanő rendben van, a nőknek mindig többet szabad. De ez a rengeteg... fura szerzet itt - bársonykesztyűs kezével alig látható, de lekicsinylő mozdulatot tett az állófogadás résztvevői felé, azzal inkább benyakalta a poharában melegedő pezsgőt. Alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a nevetést, de gyorsan végig is húztam nyelvem fogsoromon, hogy az esetlegesen odaragadó vörös rúzsfolttól rögtön meg is szabadítsam magam.

- Nem kell tartanod tőlük. Az egyetlen félelmetes személy itt ma este te vagy, nagyi - néztem rá leplezetlen imádattal.

- Azt remélem is - vont vállat helyeslően. A tömegből Lucious vált ki és az ajkamon ragadt átszellemült mosollyal kísértem magas alakját, ami azonban abban a pillanatban hervadt le amint a karján ülő gyereket félreérthetetlen mozdulattal felém emelte, s egyben le is eresztette az ölembe.

- Vigyáznál Henry-re egy kicsit? - kérdezte, de figyelme máshol járt, hisz' a szemembe sem nézett. Magabiztos mozdulataiban megláttam a feszültség szögletességét, de mire teleszívtam levegőmet, hogy valamilyen csípős szúrással visszaadhassam a nem kívánt pesztraságot, Lucious kosarasi termetét meghazudtolva felszívódott. Henry döbbenten emelte rám barna szemét.

- Cic-cic - rándult meg felfelé a szemöldököm és átéreztem a tekintet mögött vibráló sokk élményét . Nagyanyám sóhajtott, de bármit is szeretett volna mondani, csupán egy szomorkás pillantást vetett felém, majd megsimogatta a gyermek húsos combját és újból inkább a vendégeket fixírozta. Henry szája sarkából kövér nyálcsepp indult meg alkalmi kabátkája irányába, mire elborzadva kentem végig arcán a nedvességet az első dologgal ami a kezem ügyébe akadt: a pezsgőspoharammal.

- Fogzik - közölte a nagyi anélkül, hogy pillantásra méltatott volna.

- Vagy szőrcsomót fog köpni - szorongattam görcsösen a kisfiút, habár az meg sem próbált pozíciót változtatni az ölemben.

- Nem emlékszem, hogy Lucious művelt volna hasonlót gyerekként - kuncogott saját viccén nagyanyám, azzal álló helyzetbe tornázta magát botja segítségével és csípőprotézisének korlátait a sárba tiporva fürgén megeredt Beatrix nagynéném irányába. Barátságosnak szánt, de savanyúvá sikeredett mosollyal fésültem egyre vadabbul és vadabbul az estély színterét sógornőm után, majd egy megkönnyebbült "áh" kíséretében Henry-vel a karomon én is elhagytam a karosszéket és lerövidítettem a kettőnk közti távolságot. Meg a gyerekvigyázás hosszúra nyúlt időtartamát.