Cameron & Addie

Megbénít a helyzet. Leállt az agyam, nem pörögnek benne a gondolatok, az ötletek sem cikáznak bennem, és úgy érzem elárult engem az intellektusom és az a nagy életre termettségem, amire nagyon-nagyon büszke voltam mindig is. Két farkas áll előttem, és tudom, vesztettünk. Nincs mit tenni már, csak menekülni és imádkozni, hogy valami csoda folytán megússzuk a dolgot.
Mindeközben Cameron meg sem rebben. Neki ez természetes. Nyelek egyet, arra gondolok, vajon hányszor nézett már farkasszemet vadakkal? Nem ismerem annyira – hiába vagyunk egy kisváros lakói, nem tudunk egymásról mindent, mítosz az egész. Aki titkolni akar valamit, annak sikerül is. Talán ő is titokban vadászik, talán ő az, aki kibelezi éjszakánként a teheneket, akiket nekem kellene gyógyítanom.
Nem, nem lenne megoldás az, hogyha lassan hátralépünk, ettől függetlenül Cameron hátrahúz magával, és én csak nyelek egyet. Miért nem fél? A mellkasához simul a hátam, de nem dobog a bordakosarában a szíve, nem veszi gyorsan a levegőt, szilárdan áll, mint egy kőszikla. Mindeközben az én szívem kiszakad belőlem, alig kapok levegőt, a térdeim pedig mintha zseléből volnának.
Kérdése szinte megnevettet, és ha nem itt lennénk, talán még a könnyem is kifolyna. Bármit megadnék azért, hogy most egy kocsmában üljünk, és valami olcsó sört kortyoljunk egy-egy kérdéses tisztaságú korsóból! Most azonban csak lassan megrázom a fejemet, egy hangot se adok ki, nyelek még egyet. A farkasok biztosan fülsüketítően hangosnak találják a testem hangjait. Közelebb jönnek, bennem megfagy a vér is, remélem hallják, ahogy kristályokká alakulnak a sejtjeim. Remélem Cameron is érzi, hogy elvesztettem a lélekjelenlétemet. Fel se fogom, csak mikor már mögé kerülök, hogy eszméletlen sebességgel maga mögé ránt, és a megkönnyebbülés több tonnás kősziklaként zuhan rám. Aztán pedig letarol a bűntudat. Hiszen én rángattam őt ide, és miattam fogják belőle kitépni az első font húst. Remegek, szinte csattognak a fogaim is, annyira megállt bennem a szar. Nem tudom mitévő legyek, képtelen vagyok Cameron mellé lépni, bajtársias lenni a halál árnyékában. Örök életemben bánni fogom, ha hagyom Cameront meghalni, de hát mi mást tehetnék még én? Valószínűleg úgysem lesz hosszú az a pár perc, amit az élők sorában töltök még, szóval talán nem kell sokat lamentálnom a saját hibáimon és felelősségemen.
Cameron köztem és a két farkas között áll. Hátra tol lassan, egészen egy fáig, szinte belenyom a rettentően erős törzsébe. Óvatosan kikukkantok mögüle, alig fogom fel, hogy arra kér, másszak fel. A farkasok furcsán viselkednek, kaffogó hangjuk messze nem olyan fenyegető, mint hittem volna. Mintha nem a veszettség őrülete csillanna meg a szemükben, hanem a felismerés. Persze, nem szabad ilyenkor bízni ezekben az állatokban, a vírus teljesen pépessé kavarta az agyukat, az ösztöneik sem az igaziak már. Csak a vegytiszta agresszió száguldozik az ereikben. Attól függetlenül szinte már-már kíváncsian követem az eseményeket, miközben a tenyeremet a fára helyezem, a kérge belemélyed a tenyerem puha bőrébe, ahogyan az egyik bakancsos talpamat is felhelyezem, készen arra, hogy a súlyomat is ráhelyezzem a fölénk magasodó fára. Cameron újból rám szól, hangosan, megrezzenek a hirtelen hangtól, ami átszakítja a minket eltompító feszültség takaróját. Feltápászkodom a fára, az ujjaim alig bírnak megtartani engem, de a legalsó ág nincs annyira messze tőlem.
Ránézek Cameronra, és összeszorul a mellkasom. Nem hagyhatom itt!
- Gyere te is! Vigyázz! – sikítom, és feljebb tolom magam a fa törzsén. – Nem hagyom, hogy megegyenek miattam! – Persze ennek a kijelentéshez viszonyítva teljesen ellentétes az, ahogyan éppen felmerészkedem a kérges fán, de tényleg nem tudom, hogyan birkóznék meg azzal a bűntudattal, ami a férfi halála esetén megenné a lelkemet. Óvatosan eleresztem a törzset a bal kezemmel és lenyúlok Cameron felé, bár én is éppen meg tudom magam tartani, nem, hogy még őt is felhúzni. Viszont inkább halok meg úgy, hogy megpróbálom őt is megmenti, mintsem végignézni, hogy előttem tépik szét cafatokra őt.

Cameron & Addie

Nos valóban, kettőnk közül csak engem érdekel a dolog, talán mert átérzem a komolyságát. Veszek egy mély levegőt, próbálom magamban átértékelni a dolgot. Tényleg, miért várom el, hogy komolyan vegyenek az emberek, mikor nincsen meg mögötte az a tudás, ami nekem meg van? Én fel tudom mérni azt, miért olyan veszélyes ez a dolog, és aki nem bízik bennem és a szaktudásomban, mert sohasem kellett mondjuk rám bíznia az állományát, az nem fog egyszerűen nekem hinni csak úgy. Főleg nem úgy, hogy én is itt keringek a sötét éjszakában szinte védtelenül.
Engem is a félelem jár át, feladom, hogy meggyőzzem őt, és minden bátorságom elhagy. Üres porhüvelyként igyekeznék tolatni, de Cameron nem enged – hirtelen annyira meglepődök ettől, hogy elfelejtek félni is. Maga elé húz, szinte, mint egy pajzsot, de van egy olyan érzésem, hogy ő nem retteg. Engem ráz a riadalom, alig fogom fel mit látok – a fák és bokrok alkotta sötétség sűrűjéből előlép egy farkas. Pillanatokon belül észreveszi a párosunkat, és a szívem kihagy egy ütemet. Nos, kimondták a halálos ítéletemet.
Mindig elképedek mekkorák ezek az állatok, tekintélyt parancsolóak, de az az igazság, hogy minden vadállat retteg az embertől. Legalábbis az egészségesek. Ez a példány kivillantja a fogait, a holdfény a fehér gyilkolásra képes fogakon megcsillan, így láthatóvá válik az, hogy vértől sötétlik az állat pofája. A hátam teljesen Cameron mellkasához simul, akit nem hat meg a látvány, vagy legalábbis maximum lefagyott, de nem száguldozik az ereiben a vér, mint nekem, nem is kell az egyik tenyerét a szájára szorítania, mint nekem.
Jártam már vadasparkban, a tanulmányaim során láttam már farkast igen közelről, de ennyire rettentő példánnyal még nem találkoztam. Megfagyott bennem a vér, és tudom, hogy valami nincs rendben vele. Biztosan veszettek, szirénáznak a vészvillogók a fejemben, nyelek egy nagyot, ami ebben a feszülten csendes éjszakában annyira hangosnak hat, mint egy robbanás.
Felénk lép az állat – biztosan veszett, egy vadállat normális esetben nem közelítene meg egy embert, én tudom -, én meg hátra próbálok menni, de Cameron fogása olyan, mint a szikla. Megjelenik az állat mögött még egy, már ketten fixíroznak minket, és egyszerűen lebénulok a rettegéstől. Hát így, itt fog utolérni a halál. Megnyalom a számat, mert a hangok elhagytak engem, Cameron lélegzete a fülemet simogatja, ahogy a kérdése, teljesen ide nem illően cseng közvetlenül mellettem. Miért nem retteg? Olyan, mintha kihívna engem egy párbajra, egy táncra, aminek a lépéseit csak ő ismeri. A jobb kezem ösztönösen, bár reszketve a csípőm felé lendül, de félúton megállítom. Kár előkapnom, tudom, hogy azok a fogak ellen nincs esélyem. Résnyire nyitott ajkaimon keresztül lélegzem ki, nem tudok szavakkal felelni a férfinak.
Nyelek még egyet, visszaszorítom a rettegésem, ami a nyelőcsövemen kapaszkodik fel rendíthetetlenül, és belesimulok Cameron hátába. Gondolkozz, Addie!
- Lassan hátrálnunk kéne. – suttogom lassan és tagoltan, a szemeimet mereven a farkasok irányában, de nem közvetlenül rajtuk tartom, és én rettegek kettőnk helyett is. Nem tudom hova tenni, Cameron miért nem fél, ez még inkább kiakaszt, a karjai és a mellkasa egy üres, hamis biztonságérzetet ad csak. Olyasmit, amiről tudod, hogy nem igazi, amitől feláll a hátadon a szőr, de nem tudod megmagyarázni, miért ellenkezel, ezért mégis beadod a derekad neki. Ha nem érdekelne Cameron biztonsága most kitépném magam a karjaiból és rohannék legszívesebben. – Tudsz fára mászni? – Más ötletem nincsen, szóval remélem a férfi agilis annyira, hogy túléljük.

Cameron & Addie

Azt hiszem, Cameronnak hiába próbálom a frusztráltságomat közvetíteni, szerintem csak azt ajánlaná fel, hogy partnerem lenne ennek a levezetésében. Nem szoktam ilyen ajánlatokra nemet mondani, a kötöttségek nélküli kalandok amúgyis azok, amikbe szeretek beletekeredni, mint egy halacska a hálóba, de valljuk be, ez nem az a szituáció (ha már a helyszínt még talán elfogadnám), ahol erre tudok koncentrálni.
Nem sikerül sokkolnom Cameront a veszettéggel, fel is adom a dolgot. Sóhajtok egyet, és megyek tovább, a talpam alatt kínosan hangosan ropognak az apró kis gallyak. Pedig esküszöm, megpróbálok a lehető legóvatosabban menni, de a két lábonjárást nem erre találták ki, az az igazság. A bakancsom se segít a dolgon, meg az sem, hogy egyszerre figyelek arra, hogy Cameronnal mizu, meg arra, hogy merre tartunk.  – Igen, morcos vagyok. – felelem, a hangom a feladást közvetíti. Nem fogom többet meggyőzni őt az igazamról, hiába szívtam több, mint öt évet így vagy úgy, tudom, hogy csak az agyamat akarja húzni, hiába bizonygatnám a helyzet súlyosságát neki. – Kettőnk közül én tényleg komolyan veszem ezt. Neked nem muszáj, de most nincs kedvem viccelődni. – Lövöm le végül őt, legalábbis remélem, hogy sikerül. Sokkal jobban kedveltem, mikor nem járt a szája, vagyis máshol használta intenzíven, fogalmazzunk így. Nem megbántani szeretném, vagy elvenni a kedvét, hiszen állítólag valami legénybúcsúra készül, de azért meg kell húznom valahol a határt, mielőtt felrobbannok előtte.
Azt gondolná az ember, hogyha nem járok senkivel, nem kerülök olyan helyzetbe, hogy kínosan túl kell élnem egy kis időt valamelyik exemmel, hiszen ebben a városban nem lehet elkerülni senkit. Azonban ez a kis kaland Cameronnal ezerszer rosszabb ebből a szempontból ezeknél a nem létező helyzeteknél. Na, jó, talán túlzásba esek, igazából annyira nem idegesítő, csak most feszült vagyok és nem tudom elengedni a megszólalásait a fülem mellett. Attól függetlenül nem győzött meg arról, hogy el kéne kezdenem a numeráimmal lógni valahol.
A kis jelenet után a fa mögött állok, nem látunk semmi érdekeset, de Cameron legalább nem akar hazamenni. Lassan kezd realizálódni bennem, mekkora hülyeség itt lenni, és legszívesebben hazaküldeném, nem szeretném, ha miattam esne baja, de azt hiszem teljesen behálóztam ezzel a kis küldetéssel. Halk sóhaj szakad fel a mellkasomból, Cameron pedig átveszi az irányítást, szól, hogy menjek, én pedig fél másodpercig habozok. Legszívesebben átadnám neki az irányítást, a felelősség kezd kissé terhes lenni, de tudom, hogy nekem kellene előrelépnem. Valami mégis azt súgja, hogy egyszer az életben átadhatom a gyeplőt, Cameron meglepően ismerősen mozog az erdőben úgyis, olyan magabiztossággal, amivel még erdészeket és vadászokat is ritkán láttam. Így végül hagyom, hogy menjen, és kissé tartózkodva követem őt.
Szuper kérdés, majdnem kiszalad a számon, de ezt az epés megjegyzést visszanyelem. – Szólok az állami szerveknek. Legalább öt különböző hivatalnak van felelőssége ezzel kapcsolatban, megoszlanak az ügykörök. A népegészségügyisek, állategészségügyisek, a CDC… – sorolom, a hangom feszített suttogás, így is fülsiketítően hangosnak tűnik.
Cameron mély hangja, mint egy morgás szakítja fel a szoros éjszakai csend szövetét, és nyelek egyet. – Azt, hogy végre hisznek majd nekem az állategészségügyisek, és beoltják az erdő állatait, megtiltják a kirándulást egy ideig itt, bár nem mintha, sokan járnának erre, mindegy is, a legfontosabb lépés az lenne, hogy vadászok kilőjjék a veszett állatot. – Szinte csak kilélegzem a szavakat, nem merek hangosan beszélni. Nem látok vagy hallok semmit, de feláll a szőr a karomon meg a hátamon, elönt a jeges félelem. Mintha a hatodik érzékem jelzett volna, valami itt nem okés. A lépteim lassulnak, fülelek és a távolba meredek, hátha látok valamit. Meghallok valamit, valami dobogást, mintha talpak lennének, de nem vagyok benne biztos, hogy valódi volt. Mély, alig hallható, a fülemben dübörgő szívem hangosabbnak tetszik. – Te is hallod ezt? – fordulok riadt szemekkel Cameron felé, egyszerre utálom és tojok rá, hogy ilyen sebezhetőnek mutatkozom. – Vissza kellene fordulnunk. Nem a veszett állatot akarom megtalálni, csak a vacsoramaradékát. – magyarázom, és teszek hátra egy lépést. Nem hagyhatom itt Cameront, szóval nem kezdek el futni, hiába ezt sivítja az összes ösztönöm. Szinte imádkozom, hogy vegye a lapot, és induljunk el visszafele, lassan, de határozottan.

Cameron & Addie

Én nem emlékszem arra, hogy ennyire idegesítő lett volna Cameron, de most rettenetesen felbosszant, ahogy viccelődik. Ez nem az a téma, amivel az ember viccelődik, és azt hinné az ember, hogy ez a betegség azért az alapműveltség része, mindenki hallott már a veszett rókáról meg a kutyáról, hát nem olvasta Cameron a Cujót? Nem zökkenti ki őt a hangsúlyom, nem is számítottam arra, hogy megrökönyödik ettől. Aki kettőnél több percet beszél velem, az pontosan tudja, hogy ez a természetes állapotom, ritkán tudok normális hangnemben beszélni. A késő esti hátborzongató erdő és Cameron értetlenkedése miatt bennem fellángoló frusztráltság sem segít azon, hogy a kedves oldalam csillogjon. Képtelen vagyok felelni neki, inkább csak bosszúsan fújtatok egyet, majd legyintek neki, folytatva az utamat. Miért kell elém állnia? Lassan annyira felidegesít, hogy simán odalököm a veszett állat elé, ha szembe jön velünk.
- Vagány is volt. Majdnem kicsaptak miatta, mert diákként nem adhattam volna be bódítót. – megvonom a vállamat. Azért nem lett belőle nagyobb probléma, mert a dokik, akiké a felelősség, elfelejtették kihúzni a gazdiból, hogy kissé agresszív a kutyuka. Meghát egyértelmű önvédelem volt a dolog. Az infúziódobálás legalábbis az volt.
- Én inkább Bella apját választanám. – Felnőtt fejjel Swan papát találom a legvonzóbbnak. Dolgozó férfi, aki jól bánik a fegyverével, és meg van egyedül is, nem kell a csillogó kis testét istápolgatni. Nem is zaklat senkit éjszaka, és nem változik szőrös állattá. Nem bírnék úgy szexelni valakivel, hogy elképzelem közben ahogy csahossá változnak izgalmukban.
Valahogy nem is nézném ki belőle, hogy vadászna, de ezt azért nem kötöm az orrára. Bölcsen csak hallgatok, ahogy a hangok fele lépkedünk, pásztázom a sötét erdőt, alig látok valamit. Hullákat keresek, széttépett, megrágott maradékokat, elmevesztés, teljes megvadulás nyomát. Aki látott már veszett állatot tudja, miről beszélek. Az állat megszűnik létezni, csak az elvetemültség marad.
- A veszett állatok jellegzetesen marcangolják szét a testeket. Ők nem enni akarnak, csak pusztítani. – válaszolom, és kiráz a hideg. A betegség ijesztő, vérfagyasztó egyenesen. A legborzalmasabb őrültséggel van párhuzamban, és fatális. Ami a legijesztőbb persze, hogy ránk emberekre is veszélyes. Mi sem éljük túl a fertőzést.
Vad szakértő? Sóhajtok egyet, az erdő feszült csendjét megtöri a torkomból feltörő levegő. – Igen, fél évtizednyi egyetemi szívás sok mindenre szuper. – Morcos vagyok, kiérződik a hangomból is, nagyobb hangerővel vagyunk, mint ami jólesne a lelkemnek. Habár a sötétben nehezen látni, azért ridegen nézek a férfira, ahogy előrelépkedek. Tudom, hogy minden mozdulatom hallatszik az erdő lakói számára, és a szuper szaglásukkal már kilométerekről is éreznek minket, de ez az előnyünkre is válhat. Főleg, ha megijednek tőlünk, és elszaladnak mélyebbre.
Cameron mögém lépve, a fülembe suttogva hozza rám a frászt. Összerezzenek, mint egy erős szél által megtáncoltatott száraz őszi falevél, de legalább csenden maradok. Reménykedem, hogy nem tűnik fel ez a férfinek, pedig minden szőrszálam égnek áll, az idegeim feszülten várják mikor kell ugraniuk.
Ostobaság volt idejönni az éjszaka közepén! Most már azonban nem fordulhatok vissza. Nincs az az isten.
Követem Cameron pillantását, és bár a szemem már hozzászokott a sötétséghez, nem tudom, milyen látása lehet a társamnak, hogy ezt kiszúrta ilyen távolból. Az apró, óvatos mozgások, amint kiugrik a bokorból a nyúl, majd a róka, amint a pillanat törtrésze alatt követi őt, hogy megvacsorázza, egyszerűen lenyűgöző gyakorlat. Nyelek egy nagyot, muszáj professzionálisnak maradnom. Én vagyok az állatorvos, nekem kell biztonságban hazajuttatnom Cameront is.
- Nagyon rendezett volt a róka meg a nyúl mozdulatsora is, nem veszettek. – suttogom, nem akarom megtörni a ránk telepedett feszült némaságot, ami beburkolt minket az erdei feketeségbe. A messzi távolban újabb bagolyhuhogás hallatszik, azt kell mondjam, tényleg horrorfilmbe illő az egész jelenet. – Azért jobb nem megzavarni a rókát. Menjünk inkább erre! – mutatok jobbra, és teszek pár lépést a következő fáig. Mivel a magabiztosságom alábbhagyott, így meg is állok mögötte, tágra nyílt szemmel kémlelem a környéket. – Látsz valamit? – kérdezem Cameront, alig hallhatóan, ha követett; Kicsit hangosabban, ha nem. – Szerintem erre tiszta, nem hallok semmi morajt. – Magam is tudom, hogy ez nem életbiztosítás a vadászatban gyakorlott vadak mellett, de ez tűnik a lehető legjobb opciónak most. – Hazamehetsz. Ha félsz. – teszem hozzá a férfinak. Nem tűnt úgy, mint akit kiakaszt ez a helyszín, de nincs jogom magam mellett tartani, és a határozottságom is már a múlté.

Cameron & Addie

Harminc év alatt számtalanszor kérdőjeleztek már meg, sokszor azért, mert nő vagyok, jellemzően szakmai körökben, mondhatjuk, hogy hozzá vagyok szokva, de azért nem esik jól Camerontól a dolog. Mit tud ő a veszettségről? Látszólag semmit. Arcomra is kiül a felháborodásom összehúzott szemöldökkel, meredten nézek rá, hangosabban csattanok fel, mint illene, így az éjszakai erdőben rejtőzködést alapul véve. – Persze, állj le vitatkozni az állatorvossal, biztosan igazad lesz! – a hangomból csöpög a szarkazmus. – A tehén is lehet veszett. Majdnem minden emlős. – értetlenkedve rázom meg a fejem. Tényleg kell ezt most? Velem vitatkozni egy olyan kérdésben, amire, ha nem tudnék megfelelő választ adni, két lábbal rúgtak volna ki az egyetemről?
Nem fogok most pont előtte szégyenlősködni, úgyis markolta már a melleimet, látszik is a kaján képén, hogy az emlékeiben élek még. Nem mondom, simogatja a dolog az egómat, de különösen nem hat meg, hogy a derekamon vannak az ujjai, ahogy az sem, hogy közelebb hajol – ebben a pillanatban túlságosan is a veszett farkas körül forog az agyam, a testem elfelejt reagálni rá, pedig pontosan tudom, miképp tud válaszolni minden porcikám a férfi érintésére. Ha egy bárban lennénk, valószínűleg már azon ábrándoznék, hogyan húzhatnám le róla a textilt, de a félelmem valós és erősebb a nyers testi vágyaknál. Ősibb ez a fajta életösztön. Előbb túl kell élni, aztán mehet a reprodukció.
Szinte kinevet, ahogy elismétli az állampolgári kötelességéről szóló tirádám lényegét, gyorsan körbenézek, nem vonz-e ide valami bestiát, aki esetleg megvacsorázhatna minket. Mondanám, hogy beleszúr a szívembe, hogy nem halna meg értem, de nem is várnám el. Nem terveztem, hogy meghal ma valaki… Én magam is épp bőrrel szeretném megúszni a dolgot. Gúnyolódó hangnemére oda se figyelek. Lara Croft szexi nő, de most nem ezek azok a bókok és bátorító szavak, amikre szükségem volna. Kissé frusztráltan fújtatok egyet, úgy tűnik, még nem sikerült meggyőznöm őt arról, hogy átgondoltam én ezt a dolgot.
- Nem. Hozzávágtam egy infúziós zacskót, bezártam a kezelőbe, majd egy tíz milis fecskendőbe felszívott, jó nagy adag bódítóval mentem vissza. – Már egyetem alatt is én voltam a bátrak egyike, aki simán besétált az összes őrült talált kutyához, aki már a váróban agresszíven csattogtatta a fogát, és nem hátráltam meg akkor sem, mikor a nyáluk permete borította az arcomat, és éppen csak elugrottam egy csokor fog elől. Nem a mai nap lesz belőlem gyáva nyúl, az is tuti.
Vérfarkasos megjegyzésére nem tudok nem felhorkantani. Bal kezemet a számra szorítva nevetek, megforgatom a szememet. – Igen, tisztára, mint a horrorfilmek! És ha jól megnézed, - mutatok egy közeli fa lombjára – ott csücsül Edward rám várva. Hasonlítok egy kicsit Bellára, nem gondolod? – hülyéskedek, fejemet oldalra hajtva játszok a hajammal pár pillanat erejéig, majd legyintek egyet a kezemmel. Vérfarkasok! Jobban aggódok én a veszett farkastól. Az egész rémtörténet is feltehetően egy veszett ragadozó miatt indult, aki agresszívan, teljesen a vírustól elpusztított idegrendszere miatt megharapott mindent és mindenkit, akik közül sokan hasonló önkívületi állapotba kerültek, mielőtt elhunytak. Pont, mint a mesékben. Cameron se tud meggyőzni, hogy ez nem egy fontos dolog, amit le kéne zárnunk.
A férfi a nyomomba ered, hiába hitetlenkedik. – Nem fogunk meghalni, ne foss! – utasítom, de a hangom kevésbé határozott, mint szeretném, magamat sem sikerült meggyőznöm. Ha nem én, akkor ki fog ennek utánajárni? Muszáj mennem! Ezekkel a szavakkal bíztatom magam, és sokat segít az is, hogy Cameron mellém szegődik. – A kérdés szuper, de a veszett állatok általában nem vadásznak falkában. Az agresszív egyedek egyszerűen túlságosan megőrülnek, szó szerint, képtelenek rendezett viselkedésre, mint például a falkában vadászásra. – A hangom tanárnős, újra az egyetemen vagyok, az alattam járóknak segítek felkészülni a vizsgáikra. Ez az ismerős szerep segít kicsit lenyugodni, visszanyerek egy kicsit a kurázsimból. – Nem akarok nagyon közel menni, ne aggódj. – lassítok is a lépteimen. – Csak dögöket akarok találni, azokból tudok nyálmintát venni. Meg fotózni. Akkor talán hisz nekem a vadőrség. – Megállok egy vastag törzsű fa mellett, körbenézek. A szememmel és a fülemmel keresem a megfelelő irányt. – Ha egészséges farkasokkal találkozunk akkor előbb elrejtőznek, minthogy megtámadjanak minket. A területüket nem túrjuk fel. – Remélem, legalábbis. Az igazi farkasok így viselkednek. A veszettek pedig, nos… Nem így. De arra ott a kés, a fára mászás, és a többi. Amúgy meg lehet már ki is múlt az állat, az lenne a legoptimistább helyzet. Akkor elég lenne csak a nyálmirigyeiből, az idegeiből meg az agyszövetéből mintát vennem. Vagy lehet csak beküldöm az egész testet.

Cameron & Addie

Mindig meglep, az egyszerű emberek mennyire nincsenek tisztában a mezőgazdaság és az állattartás világával. A telepek persze zártak, de a meglepően hosszú kerítésen, amit egy telep körbekerítéséhez alkalmazni kell, lehetnek sérülések. Egy veszett állat pedig bármibe lyukat rág, ha az őrület eléggé átvette ösztönei felett a hatalmat.
- Igen ezért vagyok itt. – felelem dacosan. Olyan nehéz ezt megérteni? Állatorvosként kötelességem van nem csak az állatok, de az emberek felé is. Ha pedig egy veszett állatt van szabadon… Jobb, ha ezt nem sokan tudják és tapasztalják meg.
- Mert nem engedik meg a farmerek. Sunyulnak, nem akarják, hogy beletenyereljek ebbe a témába. Akihez bejutott az állat és bizonyítani lehet, hogy valamilyen kórsággal fertőzött, annak az állam megnyirbálhatja az állományukat. A helyükben én sem volnék boldog és készséges. – meghúzom a vállamat. Én sem értem, miért nem aggódnak a veszettség gyanúja miatt. Szimplán bármilyen vad bejutása is aggodalmat kellene keltenie, nemhogy a nagy veszteségek, amiket a kiesett tehenek okoznak. Mégis csendben hallgatnak, Lassan kezdem azt hinni, hogy ők csócsálják meg a szerencsétlen jószágokat az éjszaka leple alatt, valamilyen furry ruciba öltözve. Mindenképp mulatságos volna néhány öreg és pocakos gazdálkodót így találni az éjszaka közepén, de kétlem, hogy képes volna ilyen hajlékonyan leguggolni a húsba harapni a tehén eldőlt teste mellé.
Nem ismerem Cameront, kicsit sem. A kevés alkalom, mikor szóba elegyedtünk azonban egy teljesen más embert festett le nekem, valakit, aki nem fog éjszaka valamilyen legénybúcsús badarságot csinálni. Inkább hátramarad és whiskey-t kortyolgat, miközben a táncoslányok szoknyája alá igyekszik becsúszni.
Aki gazdaságokat járva nőtt fel az nem pironkodik az egyszerű szexuális vicceken. Minden egyes fejőházban, irodában, orvosi szobában mezőgazdasági felszerelést áruló cég promóciós naptára virít a falon, ami lenge ruházatú, olykor csupasz nőket mutat be, bomba pózokban, a világ legröhejesebb szalmabálái mellett. Egy idő után megtanultam őket értékelni, kritikus szemmel figyelni, meg is van a kedvenc cégem, aki ad is valamit a fotók minőségére. Ennek fényében az ott dolgozók humorára könnyű következtetni, és már tizenhat évesen tudtam, hogyan kezeljem ezeket.
- Legyen inkább ilyen! – markolom meg a saját mellettem, hóbortos arcot vágok, majd néhány pillanat múlva lekeverem a műsort és az erdő hangjaira koncentrálok.
A távolban farkasok vonyítanak, és egyszerre csap belém a félelem és az öröm, hogy nyomra lelek. Cameron kemény mellkasa térít vissza a jelenbe, és juttatja eszembe, hogy én is csak hús-vér ember vagyok. Hát, ez van, valakinek muszáj magát a veszett róka elé dobnia!
Cameron halkan beszél, közel hajol, keze a derekamon pihen. Leheletére felállnak a pihe szőrök a nyakamon, mert igaza van – félnem kellene, ebben a pillanatban meg is érkezik a mellkast szorító, testet remegtető érzés. Nem engedhetem, hogy hatalmába kerítsen a dolog, és ökölbe szorított kézzel, csökönyösen követem Cameront, aki biztosabban járja az erdőt, mint amit kinéztem volna belőle elsőre.
Ennyit a tervemről, hogy nem akarom őt is bajba sodorni. Nem is látszik olyan lelkesnek a közös kalandért, viszont az én szívemet megnyugtatja hogyha nem egyedül lépkedek a vaksötétben. – Királyi többes. – kezdem. – Amúgy meg állampolgári kötelességed megvédeni a veszélytől embertársaidat. Szóval a becsület jut neked jutalmul. – mondom félig viccelődve, tudom, hogy ennyivel nem lehet megkenyerezni őt. Lövésem sincs a jogról, de tuti van ehhez hasonló törvény. Egy kis ferdítés-hajlítás, és máris igazat mondok, nem? Szavaiból ítélve játékot, üzletet akar keríteni ebből, bár sejtem, hogy olyan fajta ember, akinek az életében minden haszonelemzés alá esik. Elindul, és nem tehetek mást, csak lépkedni utána, kicsit mérgelődöm rajta, hogy elszalad. – Van nálam egy vadászkés. – ütögetem meg a csípőmre erősített fegyvert. – Amikor meg 22 voltam, az egyetemi klinikán megtámadott egy kutya. Kisebb volt, mint egy farkas, de hasonló élmény. Gondolom. – húzom meg a vállamat. Az alkaromat egy heg díszíti, a németjuhász caninusa nyársalta fel ott a húsomat, ennek az élménynek az örök nyomaként maradt vissza. – A horrorfilmek meg nem az zsánerem. – mondom, és meggyorsítom a lépteimet, igyekszem Cameron mellé érni. Tőlünk balra szétrobbanó gallyak hangja töri meg a nyugodt éjszaka csendjét, odakapom a fejemet, majd rápillantok Cameronra. Sietősen megyek, ha nem hagy le a férfi, akkor lefordulok balra mellőle, figyelembe se véve, hogy ő merre tervez menni. Ha nem, akkor lemaradok, a háta mögött igyekszem balra lépni, és intek neki, hogy kövessen.