Cameron & Addie

Nem készültem semmi hazugsággal, eszembe se jutott a lehetőség, hogy az éjszaka közepén a sötét erdőben összefuthatok valakivel. Miért is lenne itt bárki? Az én jelenlétem is őrültség itt, kétlem, hogy ebben a kisvárosban lakna még egy olyan nagy idióta, mint én. Vagyis, ki kell javítanom magamat, Cameronnal már ketten vagyunk.
Valóban nem vagyunk előrébb azzal, hogy egy állatot keresek egy élettel teli erdőben. Sóhajtok egy nagyot, amivel persze, ha erre jár a veszett farkas, nyilván felhívom a figyelmét magunkra. Elgondolkodom, hogy azt kamuzom, az egyik kutyám elszaladt és épp őt keresem. Úgysem ismeri az ebeket, max az erős ázott kutyaszagot érezhette rajtam. Viszont nem kockáztathatom meg, hogy naivan velem akarjon tartani a veszélyes bestiákat rejtő éjszakában, így beadom a derekamat, és féligazsággal szúrom ki a szemét.
- Valami vadállat nyirbálja a telepek állományait. – A veszettséget elhallgatom, remélem, annyira nem mozog kényelmesen az állatvilágban, hogy felmerüljön benne ennek a vírusnak a lehetősége. – Szeretném csak tudni, micsoda. – Higgadtságot erőltetek az arcomra, és a felszínen sikerül is elmaszkolnom az idegességemet. Nem egy életbiztosítás veszett farkas járta erdőben sétálgatni.
Egy játék? Oldalra fordítom a fejemet, összehúzott szemöldökkel mosolygok rá. A holdfényben látszanak az arckifejezéseink, biztos rájön, mennyire meglepődök és mulatok is egyszerre ezen. Nyilván nem ismerem őt annyira jól, keveset beszélgettünk, többet tornáztunk, de szerintem bárki egyetértene velem abban, hogy Cameronból senki nem ezt nézné ki. – Ah, túl jó barát vagy. – cukkolom halkan, könyökömmel oldalba bököm. Szürreális ilyen fesztelenül csevegni itt és most, de hát ki vagyok én, hogy ne ragadjak meg egy ilyen jó alkalmat arra, hogy húzzam egy exnek is alig nevezhető ember agyát? – Lócsöcsöt talán tudok neked szerezni. – kacsintok, mintha csak az utcán futottunk volna össze. Tudom, milyen frusztráló a rengeteg őrült esküvői faszságot átélni, én is voltam már koszorúslány – ne is kérdezd, magam sem tudom miért -, és a harmadik nap már azon gondolkodtam, honnan ugorhatok le. Sajnos a szerelmespáron kívül kevés ember tudja igazán átérezni ezeknek a felesleges agymenéseknek a létjogosultságát.
Cameron elindul, és automatikusan követem. Szólnom kellene neki, hogy menjen haza, kezd a bűntudat örvényleni a mellkasomban. Már éppen nyitnám a számat, mikor elkezd kérdezgetni engem.
- Hát, a mókus talán túl kicsi. – kezdem, a hangom halk. – Az őz jobban hangzik. – mondom, és lábujjhegyre állva leskelődök Cameron válla mögött.
Cameron kérdése kicsit meglep, és igazán nem is tudok mit felelni rá. Megint sóhajtok egyet, hangosabban, mint szeretném. – Jó, oké. – Kezdek bele lemondóan. – Szerintem van egy veszett állat a környéken, és senki nem vesz komolyan. Reméltem, sikerül valami nyomot találni ma este erről. Tegnap is befalt egy tehenet. – elhúzom a számat. – És igen, csak magam vagyok. Mivel senki nem hisz nekem. – emelem ki megint a lényeget. Hátha ő majd segít nekem.
Újra az ösvényen vagyunk, ahonnan jöttem. Szigorúvá válik az arcom, keresztbe fonom a karjaimat. – Én ma nem megyek haza üres kézzel. – Dacos tinédzsernek tűnhetek, de ebből nem adok lejjebb. A veszettség veszélyes, frusztráló, hogy nekem kell erősködnöm ezen. – Ha van veszett állat itt, akkor muszáj elkapnunk és immunizálnunk az erdő lakóit. – Senkit nem érdekel, hogy ebből kaptam a diplomámat? Rettentően idegesítő, hogy nem vesznek komolyan. Bezzeg, ha farkam lenne…

Cameron & Addie

A bakancsom alatt reccsen egy gally, gyorsan megdermedek, nyelek egyet, mielőtt megtenném a következő lépést. A nyári szellő kellemes hűvöse simítja a kezemet a júliusi forró éjszakában, ahogy az erdő mélyét bújom. Tudom, hogy vakmerő ostobaságot követek el jelenleg, de muszáj utánajárnom, a dolog végére túrnom, mert segítséget nem igen kapok, azt már tudom.
Egy éve már, hogy a környező telepeken észrevettem, hogy el-eltünedeznek egyes jószágok, rejtélyes körülmények között halnak meg, boncolni se hagynak a gazdák. Már elszállítják a tetemet, mire kiérek. Legyintenek rá. Egyik alkalommal egy szétmarcangolt hullát találtam a dögkútban, de senki nem volt hajlandó megmagyarázni, mi ez. Hiába győzködtem mindenkit, hogyha ez egy veszett farkas vagy róka műve, mindannyiunk élete veszélyben van, de messze szart mindenki rám.
Már megszoktam, hogy a szavam sok ember számára lepkefing, de ez most nem a toxinkötő etetéséről, vagy a takarmányrecept megváltoztatásáről szóló vita, hanem egy igen ijesztő, fatális vírusnak a potenciális hordozójáról szól. Felkerestem már a vadőröket természetesen, akik egyből elvettették az ötletem, kár volt a nyakukra járnom. Gondolom, nem akarnak dolgozni, egy veszett állat bejelentése combos papírmunkát jelent, a felkutatása meg kiterjedt terepmunkát. Sajnos ők amíg a seggükön ülnek, kávézgatnak, vadászgatnak, addig én minden nap rettegve megyek végig a tehenek között, figyelve, melyikük fog idegrendszeri tüneteket mutatni. Be vagyok oltva természetesen veszettség ellen, de ez nem az a betegség, aminél megnyugszik az ember ennyitől. Ha érintkeznék egy ismerten veszett állattal így is kellene megelőző vakcinasort kapnom, és még az sem százszázalékos. Sosem száz százalék semmi.
Jogos a kérdés persze, hogy akkor mit keresek egymagam az éjszakában abban az erdőnek a sűrűjében, ahol a veszett ragadozót sejtem. Meguntam a rettegést és a folytonos vadőrzaklatást, és kijöttem, hátha találok egy szétcincált hullát, egy félig megevett kisvadat, őzet, tudom is én. Valamit, amivel kihívhatom nem a városi, hanem az állami illetékeseket. Ők talán komolyan vesznek, mint állatorvost, aki évekig szívott ezzel az egyetemen.
Derekamra egy vadászkést erősítettem, apám imádott vadászni régen, tőle kaptam, mikor 16 voltam. A kutyákat otthon hagytam, nem akartam, hogy összeverekedjenek a veszett farkassal. Fényt szintén nem hoztam, a hold már igen erősen világít, felesleges pluszban magamra hívnom a figyelmet. Egy fának dőlve leskelődök, haladok előre lassan. Aprókat lépek, próbálok halk lenni, de egyetlen állatot sem látok, elbújnak a sötétség mélyére, ők is engem figyelnek. Megállok egy fa mellett, belehallgatok a végtelen csendbe, amit csak egy-egy távoli bagoly huhogása díszit. Hirtelen megcsapja a fülem az aljnövényzet zörgése, a derekamhoz kapom a jobb kezemet, rászorítom az ujjaimat a nyelére, de felismerem az emberi hangot, mielőtt még előránthatnám. A mély hangszínhez emlékképek társulnak, a porcelánfehér bőrömhöz dörzsölődő borosta súrolása, a világos kék szemek intenzív tekintete, amivel már ruhástul felfalt. Egy igazán szenvedélyes éjszaka álomba illő jelenetei, amiből végül nem lett semmi több, és ez így van jól. Úgy lépett elő Cameron a fa mögül, mintha természetes volna az erdő mélyén a túraútvonalakon túl sétálgatni, kedélyesen összefutni. A hangja mondjuk feszültnek tűnik, kérdésébe több indulat szorul, mint indokolná a szituáció, de emlékszem, milyen heves ember.
- Cameron? Én csak kerestem egy… Állatot. – Ha megosztom vele az őrült tervemet még lehet bepánikol, és csak a fejünkre hozza a bestiát. Lenyelem a mondatomat hát, és bekapcsolnak a vészvillogók. Ő mi a fenét keres itt? – Inkább te mit csinálsz itt az éjszaka közepén? – suttogok, de kihallatszik a szürrealitás így is a szavaimból. Az ujjaim szorítása enyhül a késen, elfordítom a csípőm, hogy ne legyen feltűnő a felszerelésem, holott nem indokolatlan egy ilyet egy sima kirándulásra sem elpakolni. – Láttál erre esetleg félig megevett állatokat? – szegezem neki a kérdést, remélve, nem fog gyanút, bár hallom én is, milyen őrültség ömlik ki ajkaim mögül.