Megbénít a helyzet. Leállt az agyam, nem pörögnek benne a gondolatok, az ötletek sem cikáznak bennem, és úgy érzem elárult engem az intellektusom és az a nagy életre termettségem, amire nagyon-nagyon büszke voltam mindig is. Két farkas áll előttem, és tudom, vesztettünk. Nincs mit tenni már, csak menekülni és imádkozni, hogy valami csoda folytán megússzuk a dolgot. Mindeközben Cameron meg sem rebben. Neki ez természetes. Nyelek egyet, arra gondolok, vajon hányszor nézett már farkasszemet vadakkal? Nem ismerem annyira – hiába vagyunk egy kisváros lakói, nem tudunk egymásról mindent, mítosz az egész. Aki titkolni akar valamit, annak sikerül is. Talán ő is titokban vadászik, talán ő az, aki kibelezi éjszakánként a teheneket, akiket nekem kellene gyógyítanom. Nem, nem lenne megoldás az, hogyha lassan hátralépünk, ettől függetlenül Cameron hátrahúz magával, és én csak nyelek egyet. Miért nem fél? A mellkasához simul a hátam, de nem dobog a bordakosarában a szíve, nem veszi gyorsan a levegőt, szilárdan áll, mint egy kőszikla. Mindeközben az én szívem kiszakad belőlem, alig kapok levegőt, a térdeim pedig mintha zseléből volnának. Kérdése szinte megnevettet, és ha nem itt lennénk, talán még a könnyem is kifolyna. Bármit megadnék azért, hogy most egy kocsmában üljünk, és valami olcsó sört kortyoljunk egy-egy kérdéses tisztaságú korsóból! Most azonban csak lassan megrázom a fejemet, egy hangot se adok ki, nyelek még egyet. A farkasok biztosan fülsüketítően hangosnak találják a testem hangjait. Közelebb jönnek, bennem megfagy a vér is, remélem hallják, ahogy kristályokká alakulnak a sejtjeim. Remélem Cameron is érzi, hogy elvesztettem a lélekjelenlétemet. Fel se fogom, csak mikor már mögé kerülök, hogy eszméletlen sebességgel maga mögé ránt, és a megkönnyebbülés több tonnás kősziklaként zuhan rám. Aztán pedig letarol a bűntudat. Hiszen én rángattam őt ide, és miattam fogják belőle kitépni az első font húst. Remegek, szinte csattognak a fogaim is, annyira megállt bennem a szar. Nem tudom mitévő legyek, képtelen vagyok Cameron mellé lépni, bajtársias lenni a halál árnyékában. Örök életemben bánni fogom, ha hagyom Cameront meghalni, de hát mi mást tehetnék még én? Valószínűleg úgysem lesz hosszú az a pár perc, amit az élők sorában töltök még, szóval talán nem kell sokat lamentálnom a saját hibáimon és felelősségemen. Cameron köztem és a két farkas között áll. Hátra tol lassan, egészen egy fáig, szinte belenyom a rettentően erős törzsébe. Óvatosan kikukkantok mögüle, alig fogom fel, hogy arra kér, másszak fel. A farkasok furcsán viselkednek, kaffogó hangjuk messze nem olyan fenyegető, mint hittem volna. Mintha nem a veszettség őrülete csillanna meg a szemükben, hanem a felismerés. Persze, nem szabad ilyenkor bízni ezekben az állatokban, a vírus teljesen pépessé kavarta az agyukat, az ösztöneik sem az igaziak már. Csak a vegytiszta agresszió száguldozik az ereikben. Attól függetlenül szinte már-már kíváncsian követem az eseményeket, miközben a tenyeremet a fára helyezem, a kérge belemélyed a tenyerem puha bőrébe, ahogyan az egyik bakancsos talpamat is felhelyezem, készen arra, hogy a súlyomat is ráhelyezzem a fölénk magasodó fára. Cameron újból rám szól, hangosan, megrezzenek a hirtelen hangtól, ami átszakítja a minket eltompító feszültség takaróját. Feltápászkodom a fára, az ujjaim alig bírnak megtartani engem, de a legalsó ág nincs annyira messze tőlem. Ránézek Cameronra, és összeszorul a mellkasom. Nem hagyhatom itt! - Gyere te is! Vigyázz! – sikítom, és feljebb tolom magam a fa törzsén. – Nem hagyom, hogy megegyenek miattam! – Persze ennek a kijelentéshez viszonyítva teljesen ellentétes az, ahogyan éppen felmerészkedem a kérges fán, de tényleg nem tudom, hogyan birkóznék meg azzal a bűntudattal, ami a férfi halála esetén megenné a lelkemet. Óvatosan eleresztem a törzset a bal kezemmel és lenyúlok Cameron felé, bár én is éppen meg tudom magam tartani, nem, hogy még őt is felhúzni. Viszont inkább halok meg úgy, hogy megpróbálom őt is megmenti, mintsem végignézni, hogy előttem tépik szét cafatokra őt.
If I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seem dangerousWould you be scared? Most lenne kedvem megkérdezni, hogy látod Addie, kellett ez neked? Azonban a dolgok elég érdekes fordulatot vesznek, a farkas velünk szemben az egyik kölyök a falkából, alapvetően nagyon jóindulatú srác, az apja az én véleményem szerint veri, mint szódás a lovát, ha ez a mondás igaz, de jól titkolja és nekem, meg persze a többieknek is, ki kell várnunk azt a pillanatot, amikor segítséget kér tőlünk, addig nem szólhatunk bele, csak felbőszítenénk vele. Addie testből remeg, én pedig csodálom a feszes lényeket és tudom, hogy kettő is van, nem csak egy, érzem is. A szaguk otthonos, akkor is, ha a nőből a félelem savanyú szaga pöfékel fel, a szíve teker, a kezem a hasán, érzem benne dobogni a szívét, meg sem moccanok. Kőfal vagyok mögötte. Mennyire szép a farkas, a borostyán szemei, a hófehér fogai, a teste nyúlánk mozgása, az izmok, ahogy rendezetten mozdulnak, kicsit irigylem, hogy én nem vagyok farkas alakban, de ma még leszek, most azt kéne kitalálni, hogy mentsem meg a nőt anélkül, hogy felmerülne benne közöm van hozzájuk. - Megoldás lenne? - dehogy lenne, de nekem jól esik. A teste az enyémnek simul, a vágy felkúszik a gyomrom aljában és valami azt súgja most élem a második tinikorom, vagy a majdnem telihold teszi, de nem dugunk egyet itt a fa tövében? Nem? Egyet hátra lépek és húzom magammal Addiet is, főleg, hogy magam elé emeltem, de szerintem sejti, hogy nem pajzsként. Érzi vajon, hogy a félelemnek nyoma nincs bennem? Érzi, hogy a szívem nem száguld versenyt az övével? Érez engem? - Hallottál már a vérfarkasokról? - próbálkozom be, hogy tudjam hisz-e a mesékben? Vagy pontosan tudja, hogy mi rejtőzik a város falain belül. Eltolom magamtól a lányt, mert a két farkas túl közel van, mi a faszom, nem éreznek engem? Most komolyan össze kell velük vesznem ezen? Na nyilván nem ebben a percben, de egy gyors, emberek számára túl gyors mozdulattalan lányt magam mögé tekerem, ehhez szemtelenül megrángatom, de csak remélem, hogy cserébe a hátamra olvad. A farkasok felé toppanok, de lassan hátrálok, pedig feléjük kéne mennem, futnom, összecsapni velük a levegőbe és felhemeperedni. Csodálatos lények. Tolom hátra Addiet, és sóhajtva felveszem az első állattal szemkontaktust, míg Addiet nekinyonom egy fának. - Mássz fel, gyerünk! - mint egy indián harcos állok az állatok és a lány között és valami messze azt súgja, ahogy az enyéim már nem veszik túl komolyan, a kivillanó fogak, a kaffogó hang, már annak szól, hogy játszani hívnak, és persze szívesen a lányba is belekótolnak, ha úgy adódik. - Addie, mássz fel! - nem fordulok felé, a helyzet olyan komikus, alig bírom ki, hogy ne röhögjek fel, és közben az is benne van a pakliban, hogy a farkasok valóban megpróbálnak a lány tenyeréből enni, aztán a lábából és a beleiből is.
Nos valóban, kettőnk közül csak engem érdekel a dolog, talán mert átérzem a komolyságát. Veszek egy mély levegőt, próbálom magamban átértékelni a dolgot. Tényleg, miért várom el, hogy komolyan vegyenek az emberek, mikor nincsen meg mögötte az a tudás, ami nekem meg van? Én fel tudom mérni azt, miért olyan veszélyes ez a dolog, és aki nem bízik bennem és a szaktudásomban, mert sohasem kellett mondjuk rám bíznia az állományát, az nem fog egyszerűen nekem hinni csak úgy. Főleg nem úgy, hogy én is itt keringek a sötét éjszakában szinte védtelenül. Engem is a félelem jár át, feladom, hogy meggyőzzem őt, és minden bátorságom elhagy. Üres porhüvelyként igyekeznék tolatni, de Cameron nem enged – hirtelen annyira meglepődök ettől, hogy elfelejtek félni is. Maga elé húz, szinte, mint egy pajzsot, de van egy olyan érzésem, hogy ő nem retteg. Engem ráz a riadalom, alig fogom fel mit látok – a fák és bokrok alkotta sötétség sűrűjéből előlép egy farkas. Pillanatokon belül észreveszi a párosunkat, és a szívem kihagy egy ütemet. Nos, kimondták a halálos ítéletemet. Mindig elképedek mekkorák ezek az állatok, tekintélyt parancsolóak, de az az igazság, hogy minden vadállat retteg az embertől. Legalábbis az egészségesek. Ez a példány kivillantja a fogait, a holdfény a fehér gyilkolásra képes fogakon megcsillan, így láthatóvá válik az, hogy vértől sötétlik az állat pofája. A hátam teljesen Cameron mellkasához simul, akit nem hat meg a látvány, vagy legalábbis maximum lefagyott, de nem száguldozik az ereiben a vér, mint nekem, nem is kell az egyik tenyerét a szájára szorítania, mint nekem. Jártam már vadasparkban, a tanulmányaim során láttam már farkast igen közelről, de ennyire rettentő példánnyal még nem találkoztam. Megfagyott bennem a vér, és tudom, hogy valami nincs rendben vele. Biztosan veszettek, szirénáznak a vészvillogók a fejemben, nyelek egy nagyot, ami ebben a feszülten csendes éjszakában annyira hangosnak hat, mint egy robbanás. Felénk lép az állat – biztosan veszett, egy vadállat normális esetben nem közelítene meg egy embert, én tudom -, én meg hátra próbálok menni, de Cameron fogása olyan, mint a szikla. Megjelenik az állat mögött még egy, már ketten fixíroznak minket, és egyszerűen lebénulok a rettegéstől. Hát így, itt fog utolérni a halál. Megnyalom a számat, mert a hangok elhagytak engem, Cameron lélegzete a fülemet simogatja, ahogy a kérdése, teljesen ide nem illően cseng közvetlenül mellettem. Miért nem retteg? Olyan, mintha kihívna engem egy párbajra, egy táncra, aminek a lépéseit csak ő ismeri. A jobb kezem ösztönösen, bár reszketve a csípőm felé lendül, de félúton megállítom. Kár előkapnom, tudom, hogy azok a fogak ellen nincs esélyem. Résnyire nyitott ajkaimon keresztül lélegzem ki, nem tudok szavakkal felelni a férfinak. Nyelek még egyet, visszaszorítom a rettegésem, ami a nyelőcsövemen kapaszkodik fel rendíthetetlenül, és belesimulok Cameron hátába. Gondolkozz, Addie! - Lassan hátrálnunk kéne. – suttogom lassan és tagoltan, a szemeimet mereven a farkasok irányában, de nem közvetlenül rajtuk tartom, és én rettegek kettőnk helyett is. Nem tudom hova tenni, Cameron miért nem fél, ez még inkább kiakaszt, a karjai és a mellkasa egy üres, hamis biztonságérzetet ad csak. Olyasmit, amiről tudod, hogy nem igazi, amitől feláll a hátadon a szőr, de nem tudod megmagyarázni, miért ellenkezel, ezért mégis beadod a derekad neki. Ha nem érdekelne Cameron biztonsága most kitépném magam a karjaiból és rohannék legszívesebben. – Tudsz fára mászni? – Más ötletem nincsen, szóval remélem a férfi agilis annyira, hogy túléljük.
If I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seem dangerousWould you be scared?Képtelen találkozás ez most itt az erdőben. nem csak mert én éppen farkasokat sétáltatok és azt szeretném magammal is tenni, de ehelyett őt pátyolgatom és dédelgetem, annak ellenére, hogy sokkal jobb lenne, ha valamilyen indokkal haza húzna és ha nagyon akarja vihet engem is, sőt. Tudnék kis meleget csepegtetni az ágyába is. - Látom. - elnevetem magam, nem minden esetben mulattat, amikor a nők morcosak, hiszen olyankor embert esznek, de Ő most nem tűnik olyannak, mint, aki a fejemre hajaz, jobban szeretné, ha megérteném és jól lehet értem is őt. Csak ő nem érti, hogy sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, semmint egy veszett róka. Két farkas kolbászol erre, két olyan, akik a húsából szívesen lakomáznak, annak ellenére, hogy tilos. - Mert kettőnk közül téged érdekel is. - engem pedig nem, hiszen engem nem hat meg egy-két-három veszett állat, csak nem harapnak meg, nem is hiszem hogy a közelembe jutnának és nem is gondolom, hogy akarnának. Az én aurám nem csalja őket, hanem riasztja és ijeszti, engem jobb elkerülni, egyszer egy csivava is megtámadott őrült félelmébe, de ami belőlem árad az nem csalogató azok számára, akik érzik ezt. Pedig úgy rejtem el, ahogy csak nem akarom, mélyre tudom nyomni tenném most is, de a farkasaim lehet jobb, ha tudják, hogy jelen vagyok. Finoman vállat vonok, tényleg bosszantom, jó úton járok, mert addig is velem foglalkozik. …
- Értem. - biccentek, kissé okosabban, mert láthatóan tényleg elég komolyan veszi, nem nyitok vele vitát arról, hogy mennyi állat van az erdőben, hogy ha igaza van, és mindenki lehet veszett, akkor mi itt nyulakról csevegünk, rókákról és farkasokról, valamint egyéb ragadozókról, melyek a fűben lapulnak meg, a bokrok mögött és terjesztik a kórt, ha ennyire komoly a dolog, jól lehet a nyúl nem ragadozó. A félelem szinte felszisszen belőle, érzi őket… ezek nem farkasok, nem sima farkasok, sokkal többek annál. Úgy iszom be őket, akárha a részeim lennének és azok is, de ami igazán izgalmas, az Addie bőrén siklik végig. Feltörkeszik belőle a félelem édeskés, izgató szaga, ez a bősz élvezet, ami már majdnem olyan jó, mint a szex. Főleg, mert a farkas itt ugrál a szívem mögött, veri a bordáimat, a szívemen rugdalódzik, olyan energiákkal öleli be a lányt, ami magában is csodának kéne, hogy hasson, de nem én jutok el hozzá, hanem az enyéim. Ó én is érzem őket, de míg én beleburkolódzom, őt a félelem veri szíven. - Hogyne…- hallom, hát. Jobban is mint ő azt valaha el tudná képzelni. hallom és érzem, értem őket, ők az enyéim. Már érzem az illatukat is, az orrlyukaim kitágulnak, ahogy a levegőbe szimatolok és közelebb vonom magamhoz Addiet. Nem engedem hátra lépni, ő jött az erdőbe, ő akarta látni őket, ő hozott ide, lássa csak, érezze csak, úgy fordítom, hogy a mellkasomnak húzzam a hátát, amikor előttünk a keskeny, fákkal és bokrokkal övezett csapáson feltűnik az egyik farkasom. Az állat felénk fordul, egy pillanatra, mintha meglepnénk, de aztán leengedi felkapott fejét, a fogai kivillannak, ahogy véres pofájából kileffen a nyelve és rányal az éles fogakra. Farkasnak tűnik, de több, mint farkas és ezt tudom, hogy ő is érzi. Két kézzel fogom magamhoz, azt akarom, hogy érezze a nyugodt szívverésem, ha nem is tudatosan de üzenjen neki, hogy nem kell annyira rettegni. A farkas felénk lép és közvetlen mögötte feltűnik a társa, a társam is. - Hol a késed Addie? - dorombolom a fülébe közvetlen közelről és teljesen biztos vagyok benne, hogy tudja… nem, nem kéne elővenni és nem, nem őket keresi. Előlünk inkább futni kéne, szaladni, fára mászni, vagy elásni magát és a földbe bújni, mert az állatok lassú léptekkel közelítenek, noha nem bántani terveznek minket, engem. Őt lehet megtennék, de mivel itt vagyok, csak jönnek, hogy köszöntsenek, hogy futni hívjanak, hogy játszani csaljanak és én mennék, ha a nő nem lenne éppen a testemnek feszítve.
Azt hiszem, Cameronnak hiába próbálom a frusztráltságomat közvetíteni, szerintem csak azt ajánlaná fel, hogy partnerem lenne ennek a levezetésében. Nem szoktam ilyen ajánlatokra nemet mondani, a kötöttségek nélküli kalandok amúgyis azok, amikbe szeretek beletekeredni, mint egy halacska a hálóba, de valljuk be, ez nem az a szituáció (ha már a helyszínt még talán elfogadnám), ahol erre tudok koncentrálni. Nem sikerül sokkolnom Cameront a veszettéggel, fel is adom a dolgot. Sóhajtok egyet, és megyek tovább, a talpam alatt kínosan hangosan ropognak az apró kis gallyak. Pedig esküszöm, megpróbálok a lehető legóvatosabban menni, de a két lábonjárást nem erre találták ki, az az igazság. A bakancsom se segít a dolgon, meg az sem, hogy egyszerre figyelek arra, hogy Cameronnal mizu, meg arra, hogy merre tartunk. – Igen, morcos vagyok. – felelem, a hangom a feladást közvetíti. Nem fogom többet meggyőzni őt az igazamról, hiába szívtam több, mint öt évet így vagy úgy, tudom, hogy csak az agyamat akarja húzni, hiába bizonygatnám a helyzet súlyosságát neki. – Kettőnk közül én tényleg komolyan veszem ezt. Neked nem muszáj, de most nincs kedvem viccelődni. – Lövöm le végül őt, legalábbis remélem, hogy sikerül. Sokkal jobban kedveltem, mikor nem járt a szája, vagyis máshol használta intenzíven, fogalmazzunk így. Nem megbántani szeretném, vagy elvenni a kedvét, hiszen állítólag valami legénybúcsúra készül, de azért meg kell húznom valahol a határt, mielőtt felrobbannok előtte. Azt gondolná az ember, hogyha nem járok senkivel, nem kerülök olyan helyzetbe, hogy kínosan túl kell élnem egy kis időt valamelyik exemmel, hiszen ebben a városban nem lehet elkerülni senkit. Azonban ez a kis kaland Cameronnal ezerszer rosszabb ebből a szempontból ezeknél a nem létező helyzeteknél. Na, jó, talán túlzásba esek, igazából annyira nem idegesítő, csak most feszült vagyok és nem tudom elengedni a megszólalásait a fülem mellett. Attól függetlenül nem győzött meg arról, hogy el kéne kezdenem a numeráimmal lógni valahol. A kis jelenet után a fa mögött állok, nem látunk semmi érdekeset, de Cameron legalább nem akar hazamenni. Lassan kezd realizálódni bennem, mekkora hülyeség itt lenni, és legszívesebben hazaküldeném, nem szeretném, ha miattam esne baja, de azt hiszem teljesen behálóztam ezzel a kis küldetéssel. Halk sóhaj szakad fel a mellkasomból, Cameron pedig átveszi az irányítást, szól, hogy menjek, én pedig fél másodpercig habozok. Legszívesebben átadnám neki az irányítást, a felelősség kezd kissé terhes lenni, de tudom, hogy nekem kellene előrelépnem. Valami mégis azt súgja, hogy egyszer az életben átadhatom a gyeplőt, Cameron meglepően ismerősen mozog az erdőben úgyis, olyan magabiztossággal, amivel még erdészeket és vadászokat is ritkán láttam. Így végül hagyom, hogy menjen, és kissé tartózkodva követem őt. Szuper kérdés, majdnem kiszalad a számon, de ezt az epés megjegyzést visszanyelem. – Szólok az állami szerveknek. Legalább öt különböző hivatalnak van felelőssége ezzel kapcsolatban, megoszlanak az ügykörök. A népegészségügyisek, állategészségügyisek, a CDC… – sorolom, a hangom feszített suttogás, így is fülsiketítően hangosnak tűnik. Cameron mély hangja, mint egy morgás szakítja fel a szoros éjszakai csend szövetét, és nyelek egyet. – Azt, hogy végre hisznek majd nekem az állategészségügyisek, és beoltják az erdő állatait, megtiltják a kirándulást egy ideig itt, bár nem mintha, sokan járnának erre, mindegy is, a legfontosabb lépés az lenne, hogy vadászok kilőjjék a veszett állatot. – Szinte csak kilélegzem a szavakat, nem merek hangosan beszélni. Nem látok vagy hallok semmit, de feláll a szőr a karomon meg a hátamon, elönt a jeges félelem. Mintha a hatodik érzékem jelzett volna, valami itt nem okés. A lépteim lassulnak, fülelek és a távolba meredek, hátha látok valamit. Meghallok valamit, valami dobogást, mintha talpak lennének, de nem vagyok benne biztos, hogy valódi volt. Mély, alig hallható, a fülemben dübörgő szívem hangosabbnak tetszik. – Te is hallod ezt? – fordulok riadt szemekkel Cameron felé, egyszerre utálom és tojok rá, hogy ilyen sebezhetőnek mutatkozom. – Vissza kellene fordulnunk. Nem a veszett állatot akarom megtalálni, csak a vacsoramaradékát. – magyarázom, és teszek hátra egy lépést. Nem hagyhatom itt Cameront, szóval nem kezdek el futni, hiába ezt sivítja az összes ösztönöm. Szinte imádkozom, hogy vegye a lapot, és induljunk el visszafele, lassan, de határozottan.
If I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seem dangerousWould you be scared?Oooké, tehát a sztori teljesen komoly. Tényleg hozzá vágott egy infúziós zacskót és valóban elaltatta. Nem nevetek fel, de ennek csak az az oka, hogy ő farkasra készül, vagy rókára, esetleg valami politikai farkasra, de nem vérfarkasra. Mert…, de erről már értekeztem a fejemben képzelgő kisdiákkal. Elnevetem magam, de csak mert eszembe jut az egyik kedves ismerős lánya, aki a szemem előtt nődögélt fel és az agyam a High School musical nevű rémálommal gyötörte, egyszer csak hátra dőlt és azt mondta; Onnan tudom, hogy öregszem, hogy már nem Troy tetszik, hanem az apja. Most eszembe jut a tragikus hanglejtése, a felismerés, hogy már nem kölyök. Végig mérem Addiet. Ő mondjuk akkor sem volt kölyök, amikor megismertem, sőt mi több. A baj az, hogy az adrenalin szintem az egekbe, a farkas bennem őrjöngő táncot jár és nekem az jut az eszembe, hogy is kéne tennem, hogy megbasszam az egyik fának döntve? Kedves gondolat. - Jobban kellett volna figyelnem bioszon, de sajnos túl nagy, pödört bajusza volt a tanárnak és jobban lekötött a rajzolgatás. - meztelen nőket a füzetembe, óriási dudákkal és gigantikus seggel. Ezt lehet nem fejtem ki neki azért, főleg, mert a farkaskáim a közelben tekergőznek és lehet lenne némi probléma belőle, ha elénk bukkannának. - Ki, hogy szeret szívni. - elvigyorodom rondán, hogy hecceljem és nem azért mert nem ismerem el a tudását, annyira nem vagyok vakmerő. Tudom, hogy okos és intelligens, tudom, hogy képzett, én meg egy buldózer vagyok, nem lehet ez sem túl nagy titok. - Milyen morcos vagy. - nem akartam megbántani, közben meg dehogynem, ez a tehetségem. A fülem az erdő fái között szűrődő hangokra koncentrál, én tudom mi zajlik, de bennem egy farkas lakik, úgy fürkészi a sötét, hogy tudom neki ez az otthon. A teste felborzong tőlem, elégedetten vigyorodom el és felhívom a figyelmét a közeledő közjáték, az én ösztöneim is a nyúlra morrannak, de nekem a róka is eledel lehetne, de nem most, nem. A farkas nyakába láncot dobok, nem mehetünk, nem futhatunk. - Üm. - milyen jó meglátás. A róka csak mutatvány, figyelemelterelés, de nem megyek vele sokra, mert Addie nem hagyja, hogy eltántorítsam. Süt a testéből a feszült meleg, a hátamban érzem, meg sem moccanok, hogy átjárjon a hője, az illata, a jelenléte, a harci tüze. Halkan felmorranok. - Nem. - de hallok, viszont nem azt kérdezte. Így nem is hazudok, de legyünk őszinték az is testhezálló lenne. - Arra? - előre mutatok. Pont arra? Nekem jó lesz, ám a helyzet lehet lassan komolyabbra fordul. - Kedves tőled, de nekem még lócsöcsöt kell keresnem. - és nem hagyom itt, a lelkemen száradna a halála és még az is lehet, hogy nem is zavarna, hiszen a halál után kezdődik a móka, ami előtte van az bevezető, kinek jobb és kinek rosszabb. - Gyere! - ellépek, pedig sokkal több kedvem lenne egyéb dolgokhoz. - És mi a terv, ha bebizonyítod, hogy veszett vad van az erdőben? - mert nem lenne kedvemre egy nagy mészárlás, de azt nyilván ki sem tudná járni, hiszen ez a város nem természeten emberi alapokon nyugszik, itt sokkal több a veszélyes tényező, többek közt a falkám is ellenezné. A társaim előttünk járnak, éreznek minket, hiszen én is érzem őket, de engem kicsit jobban tudati felszínen tartanak, minta velem sétáló illatfelhőt, azonban biztosra tudom, hogy pár lépés és beléjük futunk. Majd gondolkodom akkor a problémán. - Mit remélsz a felfedezéstől Addie? - a hangom halk, mély, mintha tényleg morognék valahonnan mélyről. Farkas vagyok, azzá válok, akként élek, most a figyelmem mégis az övé és a korholó vágyé.
Én nem emlékszem arra, hogy ennyire idegesítő lett volna Cameron, de most rettenetesen felbosszant, ahogy viccelődik. Ez nem az a téma, amivel az ember viccelődik, és azt hinné az ember, hogy ez a betegség azért az alapműveltség része, mindenki hallott már a veszett rókáról meg a kutyáról, hát nem olvasta Cameron a Cujót? Nem zökkenti ki őt a hangsúlyom, nem is számítottam arra, hogy megrökönyödik ettől. Aki kettőnél több percet beszél velem, az pontosan tudja, hogy ez a természetes állapotom, ritkán tudok normális hangnemben beszélni. A késő esti hátborzongató erdő és Cameron értetlenkedése miatt bennem fellángoló frusztráltság sem segít azon, hogy a kedves oldalam csillogjon. Képtelen vagyok felelni neki, inkább csak bosszúsan fújtatok egyet, majd legyintek neki, folytatva az utamat. Miért kell elém állnia? Lassan annyira felidegesít, hogy simán odalököm a veszett állat elé, ha szembe jön velünk. - Vagány is volt. Majdnem kicsaptak miatta, mert diákként nem adhattam volna be bódítót. – megvonom a vállamat. Azért nem lett belőle nagyobb probléma, mert a dokik, akiké a felelősség, elfelejtették kihúzni a gazdiból, hogy kissé agresszív a kutyuka. Meghát egyértelmű önvédelem volt a dolog. Az infúziódobálás legalábbis az volt. - Én inkább Bella apját választanám. – Felnőtt fejjel Swan papát találom a legvonzóbbnak. Dolgozó férfi, aki jól bánik a fegyverével, és meg van egyedül is, nem kell a csillogó kis testét istápolgatni. Nem is zaklat senkit éjszaka, és nem változik szőrös állattá. Nem bírnék úgy szexelni valakivel, hogy elképzelem közben ahogy csahossá változnak izgalmukban. Valahogy nem is nézném ki belőle, hogy vadászna, de ezt azért nem kötöm az orrára. Bölcsen csak hallgatok, ahogy a hangok fele lépkedünk, pásztázom a sötét erdőt, alig látok valamit. Hullákat keresek, széttépett, megrágott maradékokat, elmevesztés, teljes megvadulás nyomát. Aki látott már veszett állatot tudja, miről beszélek. Az állat megszűnik létezni, csak az elvetemültség marad. - A veszett állatok jellegzetesen marcangolják szét a testeket. Ők nem enni akarnak, csak pusztítani. – válaszolom, és kiráz a hideg. A betegség ijesztő, vérfagyasztó egyenesen. A legborzalmasabb őrültséggel van párhuzamban, és fatális. Ami a legijesztőbb persze, hogy ránk emberekre is veszélyes. Mi sem éljük túl a fertőzést. Vad szakértő? Sóhajtok egyet, az erdő feszült csendjét megtöri a torkomból feltörő levegő. – Igen, fél évtizednyi egyetemi szívás sok mindenre szuper. – Morcos vagyok, kiérződik a hangomból is, nagyobb hangerővel vagyunk, mint ami jólesne a lelkemnek. Habár a sötétben nehezen látni, azért ridegen nézek a férfira, ahogy előrelépkedek. Tudom, hogy minden mozdulatom hallatszik az erdő lakói számára, és a szuper szaglásukkal már kilométerekről is éreznek minket, de ez az előnyünkre is válhat. Főleg, ha megijednek tőlünk, és elszaladnak mélyebbre. Cameron mögém lépve, a fülembe suttogva hozza rám a frászt. Összerezzenek, mint egy erős szél által megtáncoltatott száraz őszi falevél, de legalább csenden maradok. Reménykedem, hogy nem tűnik fel ez a férfinek, pedig minden szőrszálam égnek áll, az idegeim feszülten várják mikor kell ugraniuk. Ostobaság volt idejönni az éjszaka közepén! Most már azonban nem fordulhatok vissza. Nincs az az isten. Követem Cameron pillantását, és bár a szemem már hozzászokott a sötétséghez, nem tudom, milyen látása lehet a társamnak, hogy ezt kiszúrta ilyen távolból. Az apró, óvatos mozgások, amint kiugrik a bokorból a nyúl, majd a róka, amint a pillanat törtrésze alatt követi őt, hogy megvacsorázza, egyszerűen lenyűgöző gyakorlat. Nyelek egy nagyot, muszáj professzionálisnak maradnom. Én vagyok az állatorvos, nekem kell biztonságban hazajuttatnom Cameront is. - Nagyon rendezett volt a róka meg a nyúl mozdulatsora is, nem veszettek. – suttogom, nem akarom megtörni a ránk telepedett feszült némaságot, ami beburkolt minket az erdei feketeségbe. A messzi távolban újabb bagolyhuhogás hallatszik, azt kell mondjam, tényleg horrorfilmbe illő az egész jelenet. – Azért jobb nem megzavarni a rókát. Menjünk inkább erre! – mutatok jobbra, és teszek pár lépést a következő fáig. Mivel a magabiztosságom alábbhagyott, így meg is állok mögötte, tágra nyílt szemmel kémlelem a környéket. – Látsz valamit? – kérdezem Cameront, alig hallhatóan, ha követett; Kicsit hangosabban, ha nem. – Szerintem erre tiszta, nem hallok semmi morajt. – Magam is tudom, hogy ez nem életbiztosítás a vadászatban gyakorlott vadak mellett, de ez tűnik a lehető legjobb opciónak most. – Hazamehetsz. Ha félsz. – teszem hozzá a férfinak. Nem tűnt úgy, mint akit kiakaszt ez a helyszín, de nincs jogom magam mellett tartani, és a határozottságom is már a múlté.
If I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seem dangerousWould you be scared?Felnevetek, milyen kis pukkancs, máris látom mi fogott meg benne annak idején is, imádom a vérmes nőket, kis harci kakas. Mégis vállmagasságig emelem a két kezem. - Jól van na, meg ne egyél. - imádom, hogy nekem ugrik, biztos van valami extra perverzióm, ami miatt ezek izgatnak, de minek tagadnám főleg magam előtt. - Nem vagyok egy Mengele. - ó tudom, nagyon rossz vicc, hiszen amiről ő híres, arról senki sem akarna az lenni, de kétség nem férhet hozzá. Mégis hátha jobban felhúzom vele és ezzel a figyelmét elterelem, de kezdem érezni, hogy nem fogom, elég elszántnak tűnik jelenleg. - Azt hittem nem tudják csak fajtán belül terjeszteni, hát mi vagyok én, Brit tudós? - mégis faszom jól szórakozom rajta, kissé sem hagyom, hogy zavarjon a cinikus és kissé lekezelő hangja. Mellesleg tetszik az este, eddig, de közben tudom, hogy van itt két veszélyes farkas, ha több nem is, de az biztos, hogy kettő igen, plusz én sem vagyok teljesen beszámítható, főleg, ha melleket dobál a kezembe, na jó, csak éltem a kihívással. - Jó mondjuk így sokkal vagányabban hangzik. - sejtem én, hogy cinikus vicc, de muszáj rálépnem és harapnom a témára. Mondjuk jobban áll neki a kés, mint az infúziós zacskó, bár baszom nagyot tud ütni az is. Vagy lehet nem is vicc? Nem mondhatja komolyan. Hol támadta meg egy kutya? Áh nem ez vicc. Ugye? Felszalad a szemöldököm, hogy a tényeken nevetgél. - Tehát inkább te magad is a vámpírt választanád? - azt hiszem erről szól, a sorozat vagy trilógia vagy milógia. De bevallom hősiesen nem nagyon vagyok tvájlájt fan, de talán abban van Edward és Bella, de erre sem kapnék be egy ezüst golyót, mert a pöcsöm sem tudja. Pedig egyszer vagyok vele őszinte. Beavatom itt a titkokba és kinevet? Hát így akarjak neki jót?! - Én nem is, én nem vadászom sem késsel se infúziós zacskóval. - de ha meg kell halni előre tolom, és alakot váltok, viszlát. Mély sóhajjal haladok a hangok után, de tudom, hogy bajban leszünk, nem visz jó helyre, bajba sodor minket. Nagy bajba, konok nők. - Egyelek meg olyan naiv vagy. Szerinted az összes állat veszett? Vagy van egy megegyezés köztük, hogy ma csak a veszettek vadásznak a többiek pedig elmentek addig nyaralni? - rohadjak meg nem látom az összefüggéseket. Mi garantálja, hogy veszett farkassal találkozunk szembe és nem egészségessel? Egyből vérrel? Akkor mi a tökömet csinál? Mert azokba lőhet altatót és nyugtatót, akkora adagot nem hozott, ami kiüti egyikőjüket is 15 másodpercnél tovább, ha ugyan hozott magával és nem csak a bicskája van. - Áh értem. - meg is nyugszom, mert ma mi vadászunk, az enyéim és ők nem fognak neki dögöket hagyni, főleg, mert nem engedhetem a közelébe, hiszen akkor meg is bukhatok én és az enyéim, azt pedig még véletlen sem szeretném. - Milyen vad szakértő lettél. - és mennyire téved is egyben, mert az enyéim simán megteszik és akkor hiába rí a szája, mert a vérfarkas nem farkas. Ránézésre az, de viselkedésben nem, de ezt neki honnan is kéne tudnia, nem? Az enyéim a közelben sertepertélnek, hallok, érzem őket, a szívük az enyémbe ver visszhangot, ők az enyéim, szövetségeseim, barátaim, falkám tagjai, akik mellém és nekem esküdtek hűséget. Nem jönnek a közelembe, közelünkbe, de csak idő kérdése, hogy megtegyék, mert hiába csalta el őket a vad, mégis visszajönnek hozzám, ez a dolguk. A vastag fő törzse mögé lépek én is és el sem hiszem, hogy egy apró tisztás mögött mozgást észlelek, biztos vagyok benne, hogy Addie még nem látja, nem láthatja, de az én látásom az övének a sokszorosa, mint a szaglásom. Nyúl mozog a bozótban, a nyál összecsordul a számban, a vadászösztön felugrik a gyomromba, mert a puha húsa és meleg vére a gyomromban mennyei manna lenne, lecsúszna és… nagyot nyelek. - Látod? - közel hajolok a füléhez, nagyon bízom benne, hogy a frászt hozom rá. A farkasaim a közelben maszatolnak, vadásznak, csendesek, halkan lihegnek, de én úgy hallom őket, mintha pisztoly lövés dörrenne a fülemben. - Ott. - előre mutatok, hogy van valami a bozótban, ezt a pillanatot választja a tepsi és elővetődik, fél pillanat múlva mögötte egy róka. Bevetődnek a tisztás másik végén a bozótosba.
Harminc év alatt számtalanszor kérdőjeleztek már meg, sokszor azért, mert nő vagyok, jellemzően szakmai körökben, mondhatjuk, hogy hozzá vagyok szokva, de azért nem esik jól Camerontól a dolog. Mit tud ő a veszettségről? Látszólag semmit. Arcomra is kiül a felháborodásom összehúzott szemöldökkel, meredten nézek rá, hangosabban csattanok fel, mint illene, így az éjszakai erdőben rejtőzködést alapul véve. – Persze, állj le vitatkozni az állatorvossal, biztosan igazad lesz! – a hangomból csöpög a szarkazmus. – A tehén is lehet veszett. Majdnem minden emlős. – értetlenkedve rázom meg a fejem. Tényleg kell ezt most? Velem vitatkozni egy olyan kérdésben, amire, ha nem tudnék megfelelő választ adni, két lábbal rúgtak volna ki az egyetemről? Nem fogok most pont előtte szégyenlősködni, úgyis markolta már a melleimet, látszik is a kaján képén, hogy az emlékeiben élek még. Nem mondom, simogatja a dolog az egómat, de különösen nem hat meg, hogy a derekamon vannak az ujjai, ahogy az sem, hogy közelebb hajol – ebben a pillanatban túlságosan is a veszett farkas körül forog az agyam, a testem elfelejt reagálni rá, pedig pontosan tudom, miképp tud válaszolni minden porcikám a férfi érintésére. Ha egy bárban lennénk, valószínűleg már azon ábrándoznék, hogyan húzhatnám le róla a textilt, de a félelmem valós és erősebb a nyers testi vágyaknál. Ősibb ez a fajta életösztön. Előbb túl kell élni, aztán mehet a reprodukció. Szinte kinevet, ahogy elismétli az állampolgári kötelességéről szóló tirádám lényegét, gyorsan körbenézek, nem vonz-e ide valami bestiát, aki esetleg megvacsorázhatna minket. Mondanám, hogy beleszúr a szívembe, hogy nem halna meg értem, de nem is várnám el. Nem terveztem, hogy meghal ma valaki… Én magam is épp bőrrel szeretném megúszni a dolgot. Gúnyolódó hangnemére oda se figyelek. Lara Croft szexi nő, de most nem ezek azok a bókok és bátorító szavak, amikre szükségem volna. Kissé frusztráltan fújtatok egyet, úgy tűnik, még nem sikerült meggyőznöm őt arról, hogy átgondoltam én ezt a dolgot. - Nem. Hozzávágtam egy infúziós zacskót, bezártam a kezelőbe, majd egy tíz milis fecskendőbe felszívott, jó nagy adag bódítóval mentem vissza. – Már egyetem alatt is én voltam a bátrak egyike, aki simán besétált az összes őrült talált kutyához, aki már a váróban agresszíven csattogtatta a fogát, és nem hátráltam meg akkor sem, mikor a nyáluk permete borította az arcomat, és éppen csak elugrottam egy csokor fog elől. Nem a mai nap lesz belőlem gyáva nyúl, az is tuti. Vérfarkasos megjegyzésére nem tudok nem felhorkantani. Bal kezemet a számra szorítva nevetek, megforgatom a szememet. – Igen, tisztára, mint a horrorfilmek! És ha jól megnézed, - mutatok egy közeli fa lombjára – ott csücsül Edward rám várva. Hasonlítok egy kicsit Bellára, nem gondolod? – hülyéskedek, fejemet oldalra hajtva játszok a hajammal pár pillanat erejéig, majd legyintek egyet a kezemmel. Vérfarkasok! Jobban aggódok én a veszett farkastól. Az egész rémtörténet is feltehetően egy veszett ragadozó miatt indult, aki agresszívan, teljesen a vírustól elpusztított idegrendszere miatt megharapott mindent és mindenkit, akik közül sokan hasonló önkívületi állapotba kerültek, mielőtt elhunytak. Pont, mint a mesékben. Cameron se tud meggyőzni, hogy ez nem egy fontos dolog, amit le kéne zárnunk. A férfi a nyomomba ered, hiába hitetlenkedik. – Nem fogunk meghalni, ne foss! – utasítom, de a hangom kevésbé határozott, mint szeretném, magamat sem sikerült meggyőznöm. Ha nem én, akkor ki fog ennek utánajárni? Muszáj mennem! Ezekkel a szavakkal bíztatom magam, és sokat segít az is, hogy Cameron mellém szegődik. – A kérdés szuper, de a veszett állatok általában nem vadásznak falkában. Az agresszív egyedek egyszerűen túlságosan megőrülnek, szó szerint, képtelenek rendezett viselkedésre, mint például a falkában vadászásra. – A hangom tanárnős, újra az egyetemen vagyok, az alattam járóknak segítek felkészülni a vizsgáikra. Ez az ismerős szerep segít kicsit lenyugodni, visszanyerek egy kicsit a kurázsimból. – Nem akarok nagyon közel menni, ne aggódj. – lassítok is a lépteimen. – Csak dögöket akarok találni, azokból tudok nyálmintát venni. Meg fotózni. Akkor talán hisz nekem a vadőrség. – Megállok egy vastag törzsű fa mellett, körbenézek. A szememmel és a fülemmel keresem a megfelelő irányt. – Ha egészséges farkasokkal találkozunk akkor előbb elrejtőznek, minthogy megtámadjanak minket. A területüket nem túrjuk fel. – Remélem, legalábbis. Az igazi farkasok így viselkednek. A veszettek pedig, nos… Nem így. De arra ott a kés, a fára mászás, és a többi. Amúgy meg lehet már ki is múlt az állat, az lenne a legoptimistább helyzet. Akkor elég lenne csak a nyálmirigyeiből, az idegeiből meg az agyszövetéből mintát vennem. Vagy lehet csak beküldöm az egész testet.
If I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seem dangerousWould you be scared?Úgy biccentek, mint, aki érti is, hogy miről beszél, de hiszen a falka az falka, nekünk nem meglepő, ha valaki egy kicsit megdézsmálgat valamit. Nehezen állok át arra, hogy ő éppen üldözget valakit és per valamit az erdőben úgy, hogy gőze sincs róla mibe is keveredhet, de a nők már csak ilyenek mennek a fejük után. - Azt mondod könnyebb nekik hagyni, hogy valami felzabálja a húsárut és nem tenni semmit sem? Mert azt a részt meg is értem, hogy félnek, de abban naiv vagyok, hogy egy veszett farkas be tud fertőzni egy tehenet? - hát nem vagyok én biológus, de még csak másológus sem. Még az is lehet, hogy tényekről beszél, ahogy az is, hogy magánnyomozásban van és pár perc múlva pedig hullazsákkal kell érte jönni, ha marad is belőle valami. De persze mindenki a saját faszával verje a csalánt, én hiszek neki és lehet elég jó fej leszek, az életét is megmentem. Talán. Kedélyesen csevegünk a nem kívánt lószemérem részekről. Felé pillantok, rámérek a kezével is fedett melleire, emlékeimbe idézem. - Nem is emlékszem, mesélj róla, kérlek. - kaján vigyorom azonban jelzi, hogy nagyon is tudom milyenek, a mellei, pont nekem valóak, de korántsem csöcsök, a legjobb tudásom szerint a lónak sincs olyan nagyon nagy, mint egy tehénnek mondjuk, de lószakértő sem vagyok, viszonylag keveset vizsgálgatom a csöcseiket, is. Ha már az érdeklődésem középpontjába dobta magát falként az útját állom, a kezeim a derekán pihennek és örüljön, hogy nem engedtem a kísértésnek, hogy valósan méretet vegyek a melleiről. A félelem szaga felcsap belőle. A farkas orra örömmel fúrja bele magát, ahogy én a nyakába, a haja alá. Féljen csak, van mitől, tehetné menten tőle is. Izgató ez a szag, hergelő, ínycsiklandó. Mégis ellépek, hogy dacos kis lépteivel a nyomomba csaljam, messzebb a farkasok éjszakai dalától, mely arról regél, hogy elcsípték a vadat. - Állampolgári?! - elnevetem magam, örömteli hanglejtésem bekúszik a fák közé és visszakanyarodik hozzánk. - Amihez nekem kötelezettségem van, az a ma esti játékom, és nem is tudom Addie… meghalni érted. - mellém ér, újból végig mérem talányos a pillantásom, meghalni érte? Másért sem, magamért sem. - A becsület drága kincs és mint olyan, nekem nincs. - rákacsintok a hold duzzogó fényében, de a lépteim magabiztosak és előre vezetnek, el innen, ki innen. - Ó Miss Lara Croft, hallom is a farkasok reszkető fogsorait, ahogy kimondod “vadászkés”. - oda ne meg vissza, hogy késel szurkálnák őket és mondd csak életem vadásza, ezüstből van legalább, mert amúgy baszhatod. - És leszúrtad az ebet egy vadászkéssel? - őszinte érdeklődés villan a hangomban, mert tényleg érdekel, leszúrta, máshogy menekült meg? Mert szemmel láthatóan életben van. - de azzal kapcsolatban meggyőznélek, hogy a farkasok falkában vadásznak, ilyen csodálatos holdfényes éjszakán pedig lehet vérfarkasok szaladgálnak szerte az erdőben. - humornak szánom, pedig nem az, de neki ezt nem kell tudnia, be sem avatom, nem számít, a lényeg, hogy élje túl. Főleg, ha már itt vagyok és beszívott a kalandjába. Mellesleg egészen jól szórakoznék, a nő közelsége forró, érdeklődésre sarkallja a testem, de ennek lehet oka a bőven tomboló farkas gének összessége, jobb, mint a tesztoszteron. Farkasordítás… Remek. Az is, hogy megállok egy pillanatra és Addie elsiet mellettem, hogy a nyomukba eredjen, eszem faszom. - Várj már baszod. Komolyan meg akarsz halni, vagy mi a pöcsöm? - unottan lépkedek mögötte, persze nem tud olyan halkan közlekedni, ahogy azt kéne és a szél sem minket támogat, az én szagom mondjuk ismerős lehet a farkaskáimnak, de az övé felhívás keringőre. Mégis azon kapom magam, hogy követem, sőt mellé igazodom. - Mesélj, mik a tervek, ha mondjuk belefutunk 4-5-6 farkasba? Egyesével szúrod le őket, vagy megkéred, hogy álljanak tornasorba? - kettővel össze fogunk futni ezzel nem lehet vitatkozni, meg fog történni és akkor eldől, hogy mennyit tud meg a városról, azonban azt sem szeretném, hogy megsebesítse egyiküket, vagy őt valamelyik, azt, hogy mintákat vegyen belőlük, na azt végképp nem szeretném.
Mindig meglep, az egyszerű emberek mennyire nincsenek tisztában a mezőgazdaság és az állattartás világával. A telepek persze zártak, de a meglepően hosszú kerítésen, amit egy telep körbekerítéséhez alkalmazni kell, lehetnek sérülések. Egy veszett állat pedig bármibe lyukat rág, ha az őrület eléggé átvette ösztönei felett a hatalmat. - Igen ezért vagyok itt. – felelem dacosan. Olyan nehéz ezt megérteni? Állatorvosként kötelességem van nem csak az állatok, de az emberek felé is. Ha pedig egy veszett állatt van szabadon… Jobb, ha ezt nem sokan tudják és tapasztalják meg. - Mert nem engedik meg a farmerek. Sunyulnak, nem akarják, hogy beletenyereljek ebbe a témába. Akihez bejutott az állat és bizonyítani lehet, hogy valamilyen kórsággal fertőzött, annak az állam megnyirbálhatja az állományukat. A helyükben én sem volnék boldog és készséges. – meghúzom a vállamat. Én sem értem, miért nem aggódnak a veszettség gyanúja miatt. Szimplán bármilyen vad bejutása is aggodalmat kellene keltenie, nemhogy a nagy veszteségek, amiket a kiesett tehenek okoznak. Mégis csendben hallgatnak, Lassan kezdem azt hinni, hogy ők csócsálják meg a szerencsétlen jószágokat az éjszaka leple alatt, valamilyen furry ruciba öltözve. Mindenképp mulatságos volna néhány öreg és pocakos gazdálkodót így találni az éjszaka közepén, de kétlem, hogy képes volna ilyen hajlékonyan leguggolni a húsba harapni a tehén eldőlt teste mellé. Nem ismerem Cameront, kicsit sem. A kevés alkalom, mikor szóba elegyedtünk azonban egy teljesen más embert festett le nekem, valakit, aki nem fog éjszaka valamilyen legénybúcsús badarságot csinálni. Inkább hátramarad és whiskey-t kortyolgat, miközben a táncoslányok szoknyája alá igyekszik becsúszni. Aki gazdaságokat járva nőtt fel az nem pironkodik az egyszerű szexuális vicceken. Minden egyes fejőházban, irodában, orvosi szobában mezőgazdasági felszerelést áruló cég promóciós naptára virít a falon, ami lenge ruházatú, olykor csupasz nőket mutat be, bomba pózokban, a világ legröhejesebb szalmabálái mellett. Egy idő után megtanultam őket értékelni, kritikus szemmel figyelni, meg is van a kedvenc cégem, aki ad is valamit a fotók minőségére. Ennek fényében az ott dolgozók humorára könnyű következtetni, és már tizenhat évesen tudtam, hogyan kezeljem ezeket. - Legyen inkább ilyen! – markolom meg a saját mellettem, hóbortos arcot vágok, majd néhány pillanat múlva lekeverem a műsort és az erdő hangjaira koncentrálok. A távolban farkasok vonyítanak, és egyszerre csap belém a félelem és az öröm, hogy nyomra lelek. Cameron kemény mellkasa térít vissza a jelenbe, és juttatja eszembe, hogy én is csak hús-vér ember vagyok. Hát, ez van, valakinek muszáj magát a veszett róka elé dobnia! Cameron halkan beszél, közel hajol, keze a derekamon pihen. Leheletére felállnak a pihe szőrök a nyakamon, mert igaza van – félnem kellene, ebben a pillanatban meg is érkezik a mellkast szorító, testet remegtető érzés. Nem engedhetem, hogy hatalmába kerítsen a dolog, és ökölbe szorított kézzel, csökönyösen követem Cameront, aki biztosabban járja az erdőt, mint amit kinéztem volna belőle elsőre. Ennyit a tervemről, hogy nem akarom őt is bajba sodorni. Nem is látszik olyan lelkesnek a közös kalandért, viszont az én szívemet megnyugtatja hogyha nem egyedül lépkedek a vaksötétben. – Királyi többes. – kezdem. – Amúgy meg állampolgári kötelességed megvédeni a veszélytől embertársaidat. Szóval a becsület jut neked jutalmul. – mondom félig viccelődve, tudom, hogy ennyivel nem lehet megkenyerezni őt. Lövésem sincs a jogról, de tuti van ehhez hasonló törvény. Egy kis ferdítés-hajlítás, és máris igazat mondok, nem? Szavaiból ítélve játékot, üzletet akar keríteni ebből, bár sejtem, hogy olyan fajta ember, akinek az életében minden haszonelemzés alá esik. Elindul, és nem tehetek mást, csak lépkedni utána, kicsit mérgelődöm rajta, hogy elszalad. – Van nálam egy vadászkés. – ütögetem meg a csípőmre erősített fegyvert. – Amikor meg 22 voltam, az egyetemi klinikán megtámadott egy kutya. Kisebb volt, mint egy farkas, de hasonló élmény. Gondolom. – húzom meg a vállamat. Az alkaromat egy heg díszíti, a németjuhász caninusa nyársalta fel ott a húsomat, ennek az élménynek az örök nyomaként maradt vissza. – A horrorfilmek meg nem az zsánerem. – mondom, és meggyorsítom a lépteimet, igyekszem Cameron mellé érni. Tőlünk balra szétrobbanó gallyak hangja töri meg a nyugodt éjszaka csendjét, odakapom a fejemet, majd rápillantok Cameronra. Sietősen megyek, ha nem hagy le a férfi, akkor lefordulok balra mellőle, figyelembe se véve, hogy ő merre tervez menni. Ha nem, akkor lemaradok, a háta mögött igyekszem balra lépni, és intek neki, hogy kövessen.