Pilótának és nőnek is túl magas, de Jo megtanulta belegyömöszölni magát a szűk cockpitba és S-es estélyi ruhákba. Alkata úgy vált atlétákká hasonlatossá, hogy soha nem vett részt egy a sportághoz köthető edzésen sem: csontjai nagyok, válla és csípője széles, de testzsír százaléka alacsony. Olyan mint mikor az ember véletlenül 12 helyett 120-asra állítja a betűméretet a Wordben. Joanna is így lett édesanyja 173 centijéhez képest 183 magas.
Ha nem lenne így is túl feltűnő jelenség, elefántcsontfehér bőre, hamvasszőke fürtjei és a Brit-szigeteket körülvevő szürkéskék vizet idéző szemek kontrasztja még inkább megnehezíti beolvadását. Nem mintha túl sok fáradtságot fordítana arra, hogy elkerülje a nem kívánatos figyelmet.

Szögletesen karakteres, de mégis finom arcának egyik sajátossága római orra, melynek íve határozottságot és egyfajta nemességet kölcsönöz neki - nagyon is helyénvalóan, elvégre Jo vére átvitt értelemben kék, belső tartását pedig környezete kovácsolta letörhetetlenné.

Gyerekként édesanyja balettre járatta, így hosszú végtagjait eleganciával mintsem esetlenséggel mozgatja. Ruhatára klasszikusan elegáns darabokból áll amikről lerí az angol vidéki miliő hatása, a hangárban azonban khaki pilótaoveráljától és bakancsától a világ minden pénzéért sem válna meg.

   
   Jó tulajdonságok:
   - humor mögé rejtett intelligencia: Jo taníttatásának, származásának és az életben elszenvedett veszteségnek köszönhetően eszes és szellemes. Nem csak iskolázottsága és tájékozottsága, de az érzelmekre való érzékenysége és a maga pajzsként használt szarkazmusa kifejezetten gyors észjárású, okosan vicces nővé teszi. Száraz angol humorát talán nem mindenki érti és értékeli, de ki lenne egy igazi arisztokrata némi ítélkezés és fanyarság nélkül?
   - talpraesett és gyakorlatias: A nagy múltú Loveday család magában hordozza generációs örökségként a történelem viszontagságainak tapasztalatait és ez valamennyi csemetében ott pulzál. Jo nem csupán repülőmérnökként gyakorlatias, talpraesett, jó megoldóképességű, de bátyjai hatására még inkább szilárdan veti meg a lábát egyedüli nőként egy férfiaknak szánt világban. Megtanulhatta: a levegőben az ember vagy hideg vérrel mérlegel, vagy nincs helye a kormánynál.
   - hűséges: A család szerepel a legfontosabb ponton élete listáján. Szeretteiért oroszlánokat megszégyenítő bátorsággal és erővel áll ki bármilyen külső tényező ellen és tudja, hogy a lemondás a közösség javát szolgálja. A számára fontos emberekkel megbocsátó és lojalitása már-már szégyenbe hozza a leghűségesebb vadászkutyákat is. Olyan mint egy pajzs ami mögé még homokszemek sem juthatnak be.
   - mély érzésű: Jo szívében és lelkében prózai mélységek és szemmel alig megkülönböztethető árnyalatok élesítik érzékenységét. Fogékony a művészetekre és empátiájánál fogva gyakran sokkal többet érzékel a külvilágból min felszínesebb embertársai.

   Rossz tulajdonságok:
   - nincs bocsánat: Bizalmatlansága miatt nem osztogatja sűrűn a második esélyeket. Túl sokszor maradt már egyedül ahhoz, hogy megkockáztassa bőrének vásárra vitelét, inkább becsapja az ajtót, távozik, törli az emlékezetéből a fájdalom forrását. Nem hiszi, hogy az emberek megváltoznak, így méteres falakat emelt maga köré, hogy óvja belsőjét.
   - melankolikus: Körülveszi egyfajta szomorkás légkör, még mosolyában is ott rejlik egy-egy könnycsepp emlékezete. Igazi pesszimista, ennél angolabb már nem is lehetne. Olyan akár a folyamatosan szemerkélő, vidéki eső amit csupán olykor tud megtörni egy-egy reménnyel teli napsugár.
   - mindig csak a menekülés: Bizonyos problémái már-már fosszilissé keményedtek. A legjobb taktika a menekülés, már ami a magánéletét illeti, s habár bestiálisan áll ki szerettei mellett, önmagát mégis cserben hagyja és a futást választja. Nem is meglepő, hogy Raven Mortimer elől egészen a tengere túlra szállt.
   - jégkirálynő: Szívét vékony jéghártya védi, hófehér bőre és világos haja talán el is hitetheti másokkal, hogy mellkasa valóban fagyott odabent. Hűvös, kimért, sosem tolakszik, nem hallani harsányan nevetni és rendbontóan bulizni sem. Szoborként ül karosszékében és ha teheti, hát nem enged idegeneket közel magához.

   
   Jo szűken tartja ismerősei listáját, már amennyire sikeres családi vállalkozásuk és előkelő származásuk ezt lehetővé teszi számára. Még szűkebbre veszi szerettei listáját és szinte lehetetlenség igazán közel férkőzni kissé melankolikus szívéhez. Udvarias, határozott és lényegre törő angolosságával már csak akkor sem kelthetné törékeny nő benyomását ha nem volna égimeszelő. Törekszik arra, hogy neveltetéséhez méltóan illedelmesen és a helynek és alkalomnak mindig megfelelően viselkedjen, ezen alapok megadásán túl pedig fütyül arra, hogy szimpatizálnak-e vele avagy sem. Nem könnyű összetörni a szívét azzal ha a tudtára adjuk, nem kedveljük társaságát.

Azokon a bizonyos belső körökön belül Jo ragaszkodó, megbízható és rendkívül családcentrikus. Legjobb barátai a mai napig bátyjai, míg nagymamája személyében tisztelheti legszeszélyesebb és legszórakoztatóbb barátnőjét.

Szerelmi élete... nos... mondhatni szomorú. Hosszú időn keresztül nem lelt társra, mert orvosai már gimnazista korában a tudtára adták: ne fűzzön vérmes reményeket a jövőbeli gyermekáldáshoz, mely maga lenne az isteni csoda vagy angyali áldás. Az elutasítástól rettegve inkább elzárta törékeny és érző szívét a férfiaktól és ha alkalma is adódott egy-egy rövid románc megtapasztalására, általában elmenekült azelőtt, hogy fel kellett volna lebbentenie a fátylat ólomsúlyú titkáról.

Talán épp ezért volt oly' könnyű és játékos Raven Mortimerrel... A természetfeletti sosem olyasmi volt amely előkelő helyen szerepelt a Loveday szülők vő- és menyjelölti listáján, ám lányuk magányosságát látva még maguk is meglepődtek azon, hogy mennyire könnyen feloldódtak ellenérzéseik a láthatóan odaadó, szórakoztató és makulátlan pedigréjű fiút megismerve. A másfél éves kapcsolat napról napra bontotta újabb és újabb szirmait, míg azon a bizonyos Szentivánéji partin Raven fél térdre ereszkedett... Jo pedig meg sem állt a hangárig ahol gépe a magasba merítette és azóta sem landolt többet a Brit-szigeteken...

   
   - végzettsége: repülőmérnök
   - kedvenc zenéje: Debussy, Chopin, Prokofjev
   - kedvenc itala: negroni és pinotage
   - legnagyobb félelme: hogy egyedül, magányosan hal meg
   - végzettsége: repülőmérnök
   - aminek szerinte soha nem kellene kimennie a divatból: válltömés
   - amire soha nem költene pénzt: festmények, szőnyegek és ékszerek - ezeket örökölni szokták


   Jo ismeri a természetfelettit, de tudásának gyökerei nem nyúlnak sem mélyre, sem messzire. Családja generációk óta adja tovább a varázslatos lények és képességek titkát, ám a Loveday család sosem rendelkezett olyan beházasodott tagokkal, kik többek lettek volna puszta halandóknál.

Jo világa a maga komplex és hagyományokon alapuló jellegénél fogva kerek és sosem érezte szükségét annak, hogy belefogjon a boszorkányság tudományának kitanulásába vagy épp szándékosan olyanok társaságát keresse akik bundát, esetleg pikkelyeket öltöttek volna. A Loveday Aviation számos természetfeletti alkalmazottal rendelkezik, ők azonban pusztán szakmai tudások alapján mérettettek meg a kiválasztás folyamatánál.

Raven Mortimeren keresztül Jo-nak talán a boszorkányságba nyílt a legalaposabb betekintése, s még ha tagadja is, de érdeklődéssel szívta magába azt a rengeteg új és más természetű információt amit a férfi megosztott vele.

   
- ...persze, mert az angol konyha kétféle lehet, ha meleg akkor leves és ha hideg akkor sör...

Raven jóízű nevetése tompán puffant a frissen hullott havon és féloldalas mosolyomat leplezvén lebámultam a keskeny, még járatlan ösvényre amely a dombok felé vezetett.

- Hogy lehetsz ilyen szívtelen! - lökött meg a vállamnál a férfi és egy pillanatra kiszusszant a tüdőmből minden levegő, míg az alacsony kőkerítés irányába tántorodtam, bakancsom alatt pedig roppanva tört össze a fagyos fehérség. Halkan elnevettem magam - A Lancashire hotpot a második legjobb étel a lasagne után.

Megcsóváltam a fejem és hunyorogva a fekete hajú férfi felé lestem, szememet be kellett árnyékolnom a délelőtti napsütésben így, hogy a sugarak fényét tükörként ezerszeresére nagyította a hótakaró.

- Azt hiszem ki kell rúgnotok a szakácsnétokat.

Most Ravenen volt, hogy megingassa fejét.

- Szívtelen... - ismételte minden korholás nélkül és hogy ne kelljen túl sokáig a pillantásába révednem, inkább a kutya keresésére indult pásztázó tekintetem. A rézvörös folt gyorsan siklott végig a domb gerincén, orrát szorosan a földhöz nyomva követte a vadnyulak szagát, sarkon fordult és visszatért egy látszólag fontos ponthoz, majd irányt változtatva rohant tovább.

- Spitter! - kiáltottam a szetternek, mire az engedelmesen csökkenteni kezdte a távolságot közte és köztünk. Lábát magasba emelve szinte lebegett a talaj felett.

- Hihetetlen, hogy képes voltál egy repülőről elnevezni a kutyádat - jegyezte meg Raven őszinte megdöbbenéssel ő is csatlakozott az eb mustrálásához.

- Majdnem olyan hihetetlen, mint hogy valakinek a Lancashire hotpot legyen a második kedvenc étele... - ellenálltam a kísértésnek, hogy ne Spittert kísérjem pillantásommal hanem odaforduljak a jobbomon lépdelő boszorkány felé és lássam amint megforgatja szemét és kisimítja a homlokába eső göndör hajfürtöt, így be kellett érnem a bosszús horkantással.

- És tudod mi hihetetlen még? Hogy karácsony előtt is születtek emberek.

Spitter eltűnt látómezőmből és Raven étcsokoládéra emlékeztető, olvadt tekintete jelent meg előttem. A férfi elállta az ösvényt, szemeitől szinte túlságosan meleggé vált a tevebarna hosszú kabát.

- Összeesküvők - sóhajtottam és a boszorkány bal oldalán ellépve igyekeztem folytatni az utat a kastély felé. Ám Raven gyorsabb volt, két tenyere rögtön felkaromra simult és mivel kezemet zsebemben melengettem, így még csekélyke esélyem sem lehetett, hogy kivédjem a mozdulatot.

- Vagy legilimens boszorkány vagy, vagy Lucious-t krikettpárbajra kell hívnom... tavasszal - tettem hozzá sóhajtva. De Raven továbbra sem engedett.

- Hoztam neked valamit...

- Jaj... - legyintettem ahogy kicibáltam zsebemből a kezem, de a férfi félbeszakított.

- Nem lehetsz ennyire szívtelen, Jo! - unszolt nevetve és felmelegedett szívemben apró tűszúrást éreztem. Egy pillanatra elhallgattam, majd csendesen hozzátettem.

- Nem vagyok - vállat vontam, felkaromon még mindig ott pihent fekete bőrkesztyűbe burkolt keze - De te boszorkány vagy, nálunk meg még a whigeket sem tűrik meg az asztalnál... Vigyázz mert errefelé még égettek boszorkányokat a középkorban, ott van a birtokpapírok között...

Elhalkultam, hiszen Raven ajkai hirtelen veszélyes közelségbe kerültek a sajátomhoz, páraként felszökő lehelete szinte az arcomat csiklandozta. Beletúrt zsebébe és egy szögletes, fekete bársonydobozt kínált elém. A téli táj nem is lehetett volna mozdulatlanabb mint ebben a pillanatban.

- Nem megyek hozzád - nevettem el magam - Nem is ismerlek még. Lehet, hogy fekete boszorkány vagy... vagy még rosszabb... whig...

Raven tekintete sötét volt és puha, mosolya veszélyes és magabiztos.

- Még nem kérem meg a kezed - a "még" szó hallatán akaratlanul megborzongtam - Tekintsd a szolgáltatás ingyenes kipróbálásának.

Hezitáltam, ám olyan erőteljesen dugta az orrom alá a felragasztható ezüst masnival díszített ékszeres dobozt, hogy végül kelletlenül elvettem és lassított mozdulatokkal felhajtottam a fedelét. Nagyot nyeltem a megpillantott medál láttán.

- Ez egy talizmán. Megbűvöltem, hogy a viselőjén ne foghasson semmiféle ártás, rontás vagy átok - hajolt a doboz tartalma felé a férfi, majd lehúzta kezéről a bőrkesztyűt, óvatosan kivette a dobozból az aranyláncot, rajta az arany Spitfire tökéletes, kicsinyített másával, majd értően a nyakam köré fonta és bekattintotta az apró kapcsot.

- Megbűvölted, hogy mostantól szeressem a Lancashire hotpotot... - motyogtam az orrom alatt és a nyaklánc csakhamar rókaprémes sálamon pihent.

- Lehet... - igazított középre a repülőt a boszorkány - Vagy megbűvöltem, hogy végre belém szeress. Várnod kell, hogy kiderüljön.

Súlyos, izgató pillanat szakadt ránk és a szám egyszeriben kiszáradt. Raven ajkai újra fenyegető közelségbe kerültek és leeresztettem a dobozt, hogy közelebb léphessen, míg... Spitter ebben a pillanatban vetődött át az alacsony kőkerítésen, majd egyenesen a bakancsomra dobta az eddig szájában tartott félholt fácánt, fenékre vágta magát és lihegve várta a megérdemelt jutalmat.

- Rossz kutya! - lendítettem felé a kezem és megragadtam a pórul járt madarat a nyakánál fogva. A szárnyas nyöszörgött egyet.

- Remek... - morogtam és egy gyakorlott mozdulattal eltörtem a fácántyúk nyakát, azzal tehetetlenül magam elé emeltem - Most cipelhetem hazáig...

Raven megütközve nézte végig a jelenetet és nem találta meg a megfelelő szavakat míg újra vissza nem fordultam hozzá. Bódult tekintetének hűlt helyét találtam, s tanácstalanul szorongatta az üres ékszeres dobozt.

- Repülők... vadászat... - dünnyögte magának és bizalmatlanul sandított a fegyelmezetten ülő szetterre és immár halott zsákmányára. Intettem, hogy inkább folytassuk utunkat és néhány korholó szóval a lábamhoz rendeltem Spittert, nehogy tovább riogassa a bokrok alatt kucorgó szárnyasállományt.

- Minden arisztokrata család ezt csinálja. Lovaglás, vadászat, lövészet, persze tavasztól őszig tenisz... Ti mégis mivel ütitek el az időt ha nem ezzel?

- Varázslással...? - bukott ki a férfiből az őszinte válasz.

- Rém unalmasan hangzik...

- Szóval unalmas az ajándékom.

- Azt nem mondtam! - vágtam rá gyorsan és nem adtam meg azt a jutalmat a vigyorgó boszorkánynak, hogy viszonzom a mosolyt.

- Szerintem csak azért vagy ilyen mert Lucien és Archie mellett nem volt választásod.

- Milyen? - grimaszoltam bosszúsan, de rejtett kíváncsisággal lestem rá a szemem sarkából.

- Ilyen... artemiszi... - keresgélte a szavakat Raven és hangos gondolkodásának újra ütemes háttérzajt adott a talpunk alatt recsegő hó - Artemisz a Hold, a vadászat és az íjászat szűz istennője és ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket.

A gyomromban megvetemedett a villásreggeli és fémes szájízzel fixíroztam a kőfalak ölelésében kanyargó ösvényt. Ujjaim kissé erősebben kulcsolódtak az elernyedt fácán még meleg nyakára.

- Most rosszat mondtam? - Raven profilomat fürkészte, de üveges tekintettel folytattam a gyaloglást és kissé növeltem a tempót ahogy az emelkedő meredekebbé vált. Spitter nedves orra kézfejemet böködte, szája sarkán még mindig ott játszott egy aprócska pehelytoll.

- Inkább lennék akkor Ikarosz - feleltem végül - A levegő az egyetlen ahol szabad lehet az ember. Édesanyám nem sokáig próbálta kiszúrni a szemem a vívópásttal meg a baletteremmel.

- Szóval így lesz az ember repülőmérnök...

- Nem árt ha a dédnagyapja vadászpilóta a háborúban... de igen. Így.

A Loveday Aviation nem jöhetett volna létre Matthew dédapánk nélkül. Meg persze a két világháború és azok sikeres túlélése nélkül sem... No, meg több generációnyi buzgó repülőmérnök nélkül sem. A kandallón örök helyet kapott valamennyiünk diplomaosztó fényképe, a taláros férfiak között szinte kakukktojásként mosolyogtam vissza a Cambridge ősi, cirádás épülete előtt.

A dombtetőn a Loveday kúria körvonalai jelentek meg a vattaszerű hótakaróból kicsúcsosodva. Szabadjára engedtem Spittert aki nyurga ugrásokkal vetette magát az otthon felé és végre lejteni kezdett az út, a kőkerítés hirtelenjében elfogyott. A belül tüskeként sértő érzést smirglipapírként hatástalanította a friss téli levegő és a Ravenből áradó földöntúli nyugalom. A kastély ablakain még a nappali világosság ellenére is átsejlettek a karácsonyi fények, a szivarszoba üvegén túl mintha mozgolódás támadt volna. A szivarszoba üvegén túl... a férfi felé fordítottam fejemet, de ő már rég engem fürkészett. Esküdni mertem volna, hogy a gondolataimat hallva épp az ő emlékezetében is felsejlett a parti estéje és fülében a Clair de lune szentimentálisan szép harmóniái csengenek.

- Hm - hümmögtem merengve és még elidőztem abban az érintésben ami azóta a karomon bizsergett amióta a boszorkány bőre hozzásimult a bakelitjátszó tűjét megigazító ujjaimhoz.

- Tudom már ki vagy - fordultam vissza a kastély felé, Raven pedig értetlenül nevette el magát.

- Hogy tessék?

- Drosselmeier. A varázsló.

A hallgatásra megint felé kaptam fejemet. Grimaszoltam egyet.

- Míg a gyerekek az előszobában izgatottan várják, hogy megpillanthassák a gyönyörűen feldíszített karácsonyfát, addig Drosselmeier bűvészmutatványokkal szórakoztatja őket. Nyílik a szalon ajtaja, Drosselmeier varázsütésére kezdetét veszi az ünnepség. A vendégek összegyűlnek a karácsonyfa körül, ahol rengeteg ajándék várja a gyerekeket...

- A diótörő.

- Nem ment csont nélkül.

Raven sóhajtott és megint nevetett, öblös zengésében volt valami ami a kandallóban lobbanó tűznyalábokhoz hasonlatosan melegítette lelkemet.

- Nekem nincsenek olyan testvéreim akik operajegyet vesznek nekem karácsonyra.

- Akkor mit vesztek egymásnak? - árnyékoltam be újra a szemem és hangomban ott motozott a kíváncsiság.

- Meglepően normális dolgokat.

Kuncogtam, a remegés a vállamban összpontosult.

- De tényleg!

- Felesleges...

- Biztos vagyok benne, hogy Max sem egy becsomagolt lábszárcsontot ajándékoz majd neked amin elrágódhatsz a hosszú estéken - szegődött közelebb az oldalamra ahogy az ösvény mélyebben simult bele a talajba és a rézsű beleterelte a hótakaró alatt taposott út medrébe.

- Inkább pisztolyra gyanakszom - tettem hozzá szárazon és kissé bizalmatlanul.

- Műegérre gondoltam amit az unokaöcséd ágya fölé akaszthatsz - mosolygott még a hangja is és még a téli tájban is több élet volt egyszeriben mint a mellkasomban.

- Van elég igazi a padláson. Gondolod hogy ha bezárom oda egy órácskára akkor összefogdossa nekünk őket?

- Jo, ne légy...

- ...szívtelen - fejeztem be a mondatot helyette és megtorpantam, pedig nem én parancsoltam állj lábaimnak.

- Tudom, hogy nem azzal van problémád, hogy Henry alakváltónak született - nézett a szemembe Raven.

- Bátor mondatok egy olyan férfi szájából aki huszonnégy órája sem ismer - biccentettem oldalra a fejemet hűvösen, de nem cáfoltam meg.

- Max jó ember.

- Tudom. A bátyám boldog vele. Tényleg nem érdekel.

- Velem szilveszterezel?

Megrezdült szám sarka és megpaskoltam Raven mellkasát.

- A diótörő meséje csak egy éjszakán át tart. Tudhatnád, kedves Drosselmeier - csitítottam együttérző lemondással, majd folytattam utamat.

- Rendben - fonta össze karját a háta mögött és Spitter lelkes szemekkel pillantott fel rá így, hogy közrefogtuk az ebet az utolsó pár száz méteren - De ez a mese minden karácsonykor megelevenedik. Akkor nincs más választásom mint kivárni a jövőévi karácsonyt.

A fejemet csóváltam, de a boszorkány könnyed kitartása mediterrán szélként űzte ki belsőmből az iménti hideget.

- Vigyázz, mert az Egérkirály addigra új ágyúkat ácsol majd.

- Már van macskátok aki megoldja a helyzetet. Kettő is.

Megengedtem magamnak, hogy Ravenre mosolyogjak.

- Honnan szerezted? - kérdő tekintetére kesztyűs kezemmel végigsimítottam a nyakláncon - Gyakran érkezel estélyekre egy arzenálnyi különböző ajándékkal, hogy aztán elosztogasd?

- Én lennék Drosselmeier - vonta meg mindkét vállát és csóválta meg a fejét. Bosszantott, hogy nem húzta le a leplet titkáról, de megvoltak a módszereim arra, hogy előcsikarjam Lucious-ből az igazat. Ha mást nem, hát az Operában. A páholyból nem menekülhetett, még akkor sem, ha Max cége lép közbe. Volt ami csak egy testvérnek járt.

Spitter csak a jelre várt és máris kilőtt az épület irányába. A fácánt leadtam a konyhán és a hallba érve lassan oldani kezdtük kabátjaink gombjait. A lépcső melletti magas fenyőfán le sem kapcsolták a fényfüzéreket. Talán szentestéig már le sem fogják.

- Jó utat vissza Londonba, Raven - kísértem végig kezemmel a fa lépcsőkorlátot amint felfelé kapaszkodtunk az emeleti hálószobák felé. Az egyik nyitott ajtón kiszűrődött Henry játékos gügyögésének hangja. El akartam sétálni a rés és a mögötte tárulkozó látvány előtt, de valami megtorpanásra késztetett és szemérmetlenül bekémleltem, habár leselkedésről valóban szó sem volt. A gyermek a földön ült, előtte színes játékok hada hevert. A karosszékben ülő zoknis lábfej gazdája minden bizonnyal Archie lehetett. Azokat a zöld vadászzoknikat én vásároltam neki a tavaly szilveszteri hajtóvadászatra.

- ...akkor sem értem, hogy hogy teheti...

Mintha csak összebeszéltünk volna, Ravennel egyszerre simultunk a tapétához amint a mellettünk lévő magas ajtó dupla szárnyának egyike kinyílt és betakart minket. Az így feltárulkozó helyiségből édesanyám fojtott - de így már nagyon is hallható - hangja szűrődött ki a folyosóra.

- Ez egy kisgyerek, Robert! Az anyjára van szüksége!

Raven válla az enyémet nyomta, gerincem görbülete kiegyenesedett ahogy visszatartottam a lélegzetemet.

- Most is hol van? Mi lesz így az unokánkkal...?

- Sybil... - édesapám mély, együttérzően tiszteletet parancsoló hangja a szoba távolabbi feléből érkezett. A kilincs nyikordult, anyám ujjai feltehetően kényelmetlenül mocorogtak a nyelén a túloldalon. Az ajtókeret résén átszökött rózsás parfümje. Apa még folytatta, de az ajtó nyikorgása elnyomta a fojtott mondatokat és a zár csakhamar újra kattant amint a szüleim feltehetően zárt ajtók mögött folytatták az imént még elülni készülő vitát. Reszketve engedtem ki az oxigén kerekre nyílt ajkaim között. Újra egymásra fektettem a kezemben tartott bőrkesztyűket, habár azoknak semmi szükségünk nem volt az igazgatásra. A szemközti folyosófal jól ismert tapétamintázata helyett a mellettem simuló Ravenre néztem. Régóta fürkészhetett.

- Maxnek szüksége van egy szövetségesre ebben a házban, Jo - súgta lágyan. Megingattam fejem, letekintettem bakancsom olvadó latyaktól maszatos orrára, de egyszeriben a boszorkány ujjait éreztem az állam alatt. Ismét maga felé fordította arcomat. Valami finoman megreccsent a fejünk felett, de távolról sem hasonlított az ajtó zárjához. Szemem a plafon felé rebbent.

- Fagyöngy - hallottam Raven hangját és a kis növény épp akkor vette fel végleges alakját a semmiből amikor pupillám kristálytisztán ráfókuszált, a piros szalag pedig csinosan bekunkorodott az ágak körül.

- Látom - feleltem bénultan és pillantásom visszavándorolt a férfi meleg tekintetéhez.

- A diótörő éjszakája véget ér, de a varázslat soha - mosolyodott el féloldalasan és szája közelíteni kezdett a döbbenettől és fagyos sétától kihűlt ajkaimhoz.

- Tudom - hunytam le a szemem, Raven csókja pedig betakart mint a holdfényes, tiszta téli égbolt.

   
   Robert Loveday: NJK - ember -  ÉDESAPA
   Sybil Loveday szül. ...: NJK - ember -  ÉDESANYA
   Lucious Loveday: NJK - ember -  BÁTY
   Archie Loveday: NJK - ember -  BÁTY
   Edith Loveday: NJK - ember -  NAGYMAMA
   Henry Loveday: NJK - alakváltó -  UNOKAÖCS
   Raven Mortimer: NJK - boszorkány -  KIKOSARAZOTT VŐLEGÉNY
   Maxine de la Garza: JÁTÉKOS KARAKTER (Lana) - alakváltó - SÓGORNŐ