Ha pszichiáter és pszichológus mindig igyekeztem normálisan megjelenni a kontrollokon, terápiákon, holott olykor szívesebben döntöttem volna a slamposság mellett. Lehet akkor nem gondolták volna az első találkozónál, hogy milyen nőies vagyok és gyengéd nő veszett el bennem. Pedig bennem minden volt, csak a felsoroltak nem.
De nem tagadom. Valóban a szőke tincseim, a falfehér ábrázatom kissé elcseszett hatást kelt így összességében.

A testem viszont mesélni tudna a kínokról és a fájdalomról, a ruháim konkrétan eposzba illő történeteket rejt. A hátamnál nagyobb hegek, amiket az utolsó bevetésemen szereztem… Ugyanezen a küldetésen kaptam billogként a mellkasomnál egy-egy vágást, hála a légmellemnek. A combomnál is vannak rosszul behegedett sérülések, de azokat még sok-sok évvel ezelőtt szereztem.
Emiatt sem szeretek kifejezetten nőiesen öltözködni. Utálom a mélyen dekoltált mell és hátrészeket. Bár a combnál felsliccelt szoknyákat is… Mit nem?

Ezért sem meglepő, hogy általában nadrágot és inget viselek, vagy valami lazább felsőt. A ruhatáram főszíne a fekete, illetve a szürke és a fehér. Elég gyászos felhozatal, ha színek, de van is mit gyászolnom. Tettek róla, hogy tudjak gyászolni az évek során.

A sminkek terén is az egyszerűséget kedvelem, így a fekete, és a szürke árnyalatait használom a zöldesbarna szemeim kiemelésére.

Noha az öltözködésem elég semmilyen, ettől függetlenül a mozgásomban, a járásomban érződik a fegyelem, a magabiztosság és valamilyen szinte a durvaság is. Nincs semmi kecsesség bennük.

A brit akcentusomra kifejezetten büszke vagyok, így senki se várja el tőlem, hogy Amerikában elhagyom a nyelvem szépségeit.



Mondjak magamról jó és rossz dolgokat? Ez nehezebb lesz, mint gondoltam…

Jó tulajdonságok:
- Őszinte: Jellemző rám, hogy mindent nyíltan vállalok. Az őszinteség mindennek az alappillére, főleg, ha valaki kezében több emberi élet is van. Talán ezért is használtam gyakran a csatatéren azt a szófordulatot, hogy élve vagy holtan, de mindenkit hazajuttatok, hogy senki becsülete és büszkesége ne sérüljön. Hazug lettem volna, ha azt jelentem ki, hogy mindenki épségben hazajut… Ha haldoklót álmok közé ringattam volna, hogy túléli a sérüléseit…
- Becsületes: Huh, én nem félek sem Istentől, sem Sátántól. Hogy miért? Mert bármikor képes lennék szembenézni magammal. És nem azért, mert annyira erős lennék… Nem, inkább azért, mert elszámoltatom magam mindenki más helyett is, ha valóban bűnös vagyok; ha valóban tévedtem.
- Megbízható: Sokszor érzem úgy, hogy egyetlenegy misszió miatt csorbát szenvedett a megbízhatóságom. De ennek ellenére, a bajtársaim ugyanúgy hisznek bennem és ennek a tudata mai napig megnyugtat. Hálás vagyok ezért, épp emiatt, ha az életembe is kerül, de megvédem őket.
- Fegyelmezett: Semmi sem téríthet el a céljaimtól. Senki az ég világon! Fegyelem nélkül csak káosz, rosszul meghozott döntések és halál van.

Rossz tulajdonságok:
- Durva: Hogy ne degradáljam magam? Ugyan, én nem vagyok hópihe, mint a mostani emberek nagy százaléka, hogy minden szaron sírnak. Már megríkattam egy melák kadétot is. Bár lehet nem a szavaim miatt sírt, hanem azért, mert lazán gyomorszájba térdeltem, amiért arról beszélt a másik idiótának, hogy milyen pózba dugna meg.
- Zárkózott: Nehéz megnyílnom, és nem azért, mert eleinte becserkészendő puncinak tartottak. A csapattársaim elhullása a fő ok. Azt mondod, hogy későbbre vezethető ez vissza? Lehetséges.
- Érzéketlen: Anyám hangoztatta előszeretettel, bár egy-két exem is megjegyezte már. Én kérek elnézést, hogy holmi piti dolgokat fel sem veszek magamra… Olykor azt sem, ha szakítanak velem.
- Adrenalinfüggő: Ez nem tudom mennyire rossz, mindenesetre NEKEM rosszabb, ha belefulladok a hétköznapokba. Az apám ugyan a szívemre kötötte, hogy szánt szándékkal ne keveredjek balhéba, de… De nem kell tudnia a pontos körülményeket.

Jócskán csak régebbről vannak kapcsolataim, főleg barátok, bajtársak.
Nem mondanám azt, hogy nehezen jönnék ki bárkivel is, inkább azzal van gond, ha nyitnom kell. Nem igazán érdekel úgy senki sem, mert gyakran érdektelennek tűnnek a körülöttem lévők. Ez elég egoistán hangzott, pedig esküszöm, nem úgy értettem.
Az lehet jobb magyarázat, hogy annyira nem érzem magam erre a világra valónak. Tudod, ez a hétköznapi világ, ahol hétköznapi gondok és hétköznapi gondolatok, érzések vannak. Minden olyan, szürke.
Hogy a különcnek hiszem magam? Meg nem értettnek? Nem is nagyon várom el, hogy megértsenek. Mindenesetre te vagy az agyturkász. Úgy elemezel, ahogy csak akarsz. A tényen nem változtat, hogy nehezen alakítok ki kapcsolatot, netán kezdek el kötődni bárkihez is.
Mi a helyzet a szerelem terén? Ezt magam sem tudom. Van, hogy felszínre tör a magány, ott motoszkál bennem a gondolat, hogy valami hiányzik az életemből. Lehet ez…



Eddigi életem alatt sok mindent láttam és hallottam. Elhiheted.
Mindig is volt bennem egy elkötelezettség az igazság felé, ez irányította már a kezdektől az életemet.
Annál nincs rosszabb, ha vak és süket az ember. A tudás pedig sokszor ijesztő, ahogy a szembenézés is, de én már nem tartom ijesztőnek egyiket sem.
Tudok mindenről és mindenkiről, akiről tudnom kell. És nemcsak magam miatt, hanem azok miatt is, akiket szeretek; akiknek tartozom az életemmel.
Nem érted, hogy kiknek tartozom? A bajtársaimra gondolok ezalatt. Van is egy dilemmám egy küldetéssel kapcsolatban, de akárhogy nézem, tartozom ennyivel Stephen-nek.
Miért nézel így rám? Tudom, kezelés meg annak az intenzitása, fontossága és a pszichiáterem diagnózisai. Nem lesz gond. Rosszabb esetben megint itt kötök ki, totálisan kifordulva magamból… Bár ezt elég lehetetlennek tartom.



Túlélés
Egy gyereknek, mégis mi, ha nem az a túlélés, amikor egyik szülője érzelmileg elérhetetlen, a másik pedig fizikálisan nincs jelen? Na, én tudom jól milyen is ez.

Az anyám élt, ott volt mellettünk, de ennek ellenére kísértetként mozgott a köztünk. Sosem kérdezte meg, hogy jól vagyunk-e, mikor jöjjön értünk az iskolába. Most is beleborzongok, ahogy visszagondolok milyen volt gyerekként irigykedve nézni az osztálytársaim, akikért mindig jöttek a szülők. Én viszont naiv voltam, egyszer át akartam élni ezt és mindig vártam az édesanyánkat, hogy eljön értünk. Csak ültünk az iskola előtt lévő padon, bámultuk a gyerekeket, és a végén Daniel vetett véget ennek, mert már túlságosan unatkozott.
Hazaértünk, mindig a kihűlt vacsora várt ránk a konyhában, az anyánk pedig a hálószobában lehetett.
Én segítettem az öcsémnek a tanulásban. Én hallgattam meg őt és támogattam lelkileg. Már gyerekként sem szerettem az igazságtalanságot, már pedig az igazságtalanságból Daniel-nek sajnos bőven jutott.
Kiszúrtam azokat, akik a tesómat bántják. Odamentem a tőlem idősebb fiúkhoz és rájuk parancsoltam, hogy kérjenek bocsánatot tőle. Az öcsém nem tehetett arról, hogy beteg, konkrétan Aspergeres. És haragudtam anyámra, amiért nem ő védelmezett minket; nem tesz semmit azért, hogy legalább a testvéremnek jobb legyen.

Kiröhögtek, de a végén ők sírtak, én üvöltöttem és a tanárok megrökönyödve meredtek ránk. Ütöttem-vágtam őket, amíg a szájuk fel nem szakadt. Nem érdekelt más, csak igazságot akartam!

És anyám, ó, igen, az anyám, mint akit közvetlen az újraélesztés után feleszmélt ember… Pont úgy került sokkba az igazgatóm beszámolóján és a kirúgásomon.
Nem tudom, lehet velem van a baj, de örültem, hogy végre figyel rám még ha le is hord… Lehord és apámhoz hasonlítgat, hogy olyan vagyok, akárcsak ő: önfejű, agresszív és érzéketlen.

Legalább valamit megmozgattam benne két illuminált állapot között.
Tudtam, hogy nem szeret, azt is tudtam, hogy apámat se szereti, és az öcsém igazából átok volt a számára áldás helyett.

Elkerülés
Hogy az apámmal mi van? Igen, erre nem válaszoltam. Nos, ő katona volt. Szinte sosem volt itthon, ahogy akkor sem, amikor összeverekedtem azokkal a tanulókkal. Akkor éppen Kuvaitban állomásozott. Nem tudom mond-e bármit is az Öbölháború, mindenesetre a változatosság kedvéért az irakiak balhéztak akkor is.

Hogy milyen volt az apám? Talán csak én emeltem isteni piedesztálra, amikor haza jött hozzánk… De, amikor itthon volt, akkor minden szeretete az enyém és a testvéremé volt. Imádtam őt. Igen, imádtam. Kislányként azzal szédített, hogy olyan, mint Sylvester Stallone a Ramboból. Nem egy gyerekfilm, az tény, de én akkor is megnéztem tíz évesen. Tudod, akkor még nagyobbat nőtt a szememben. Stallone egy vérbeli katona volt, aki harcolt az igazáért és ki ne lenne büszke egy ilyen apára?

Viszont az valahogy nem fogalmazódott meg bennem, hogy mi lesz akkor, amikor édesapám leszerel. Több szeretet kapok…? Több figyelmet? Több gondoskodást? A válasz egyik sem. Az apám azért szerelt le, mert egy offenzíva során rá és a csapatára omlott egy épület, ő pedig lebénult deréktájtól. A piás anyám így került olyan helyzetbe, hogy rámaradt egy autista gyerek, egy nyomorék exkatona és egy gyűlölt kamasz… Hogy nem voltam gyűlölt? Ó, dehogynem. Gyűlölt ő engem! Folyamatosan azt szajkózta, hogy olyan vagyok, mint apám. Zavart-e? Nem, inkább ő ezerszer, minthogy anyámra hasonlítsak…!
…és voltaképpen ezután jutottam el arra a pontra, hogy az apám útját akarom járni. Őrültség szerinted, igaz? Pedig nem voltam őrült…! Nem, akkor voltam a legjózanabb és a leghatározottabb, amikor ezt kijelentettem a pályaválasztásnál.

És tudod miért? Mert én akartam átvenni az apám keresztjét, a sorsát. A vágyát, az álmait akartam a sírba is vinni magammal. De mondhatod: apámnak szerettem volna megfelelni, a kedvében akartam járni egy ilyen tragédia után… Ez összetettebb. Nem érted?

Valahol a DNS-ünkben is ott van ez. Én a katonaéletre születtem és egy valamihez értettem igazán gyerekkorom óta: a harchoz, a küzdéshez. A megfutamodás sosem volt kenyerem, viszont bevallom, megmentett a katonaság. Bármi jobb volt az otthoni léttől. Bármi…

Ellenállás
Ritkán jártam haza a kollégiumból. Mentségemre szóljon, hogy időközben törekedtem az anyagi függetlenségre, meg akartam kapni az ösztöndíjakat. A pénz jelentősrészét általában hazaküldtem, a koliban való nyomorgás szokásosnak számított.
Tanultam. Hajtottam magam. A legjobb akartam lenni. Az otthoni viszonyokkal, viszont sokáig képtelen voltam szembenézni. Most sem egyszerű felidézni, egybefolyik a tér, az idő: a múlt, a jelen, a jövő… Vicces, ugye? Nem tudtam már akkor sem különbséget tenni az itt és az ott, a volt és a most között. Igen, gyakran megkeseríti az életem, ezzel nem tudok vitatkozni. Mégsem bánom igazán, azt hiszem.

Ezt a kaotikus helyzetet talán emiatt is tudtam kibogozni… Felismertem anyámban az elmeháborodott agresszort, az édesapámban a sebezhető gyereket, a testvéremben pedig a kettőjük elszenvedőjét.
Miután végeztem az iskolával egy ideig még otthon maradtam. Besegítettem. Ahogy egyre jobban visszakeveredtem a családom életében, úgy fogott a bűntudat a testvérem és az apám miatt. Daniel folyton a szobájában kuksolt, a szüleim pedig két idegenként, olykor már ellenségként éltek egymás mellett. Az ellenséget szó szerint kell érteni. Azt gondolod, hogy belemagyarázom és megártott a háború? Nem, hidd el, hogy nem!

Eljött édesanyám negyvenkettedik születésnapja. Ezt a szülinapot ő egyszemélyesen végigbulizta, ha lehet annak hívni azt, hogy takony részegre itta magát egy lebujban. Mindenesetre, amikor hazaesett megtalálta az apám revolverét. Fenyegetőzött, meg akart minket ölni. Hogy miért? Elméletileg mi tettük tönkre az életét, de azért kihangsúlyozta, hogy főleg az apám.

Gondolhatod, épp cigi tekertem magamnak meg apámnak a konyhában, az öcsém nehezen előmerészkedett, erre ez a nyomorult meg fegyverrel hadonászott. Azt hittem, hogy csak a szája nagy, de amikor felhúzta a fegyvert, akkor tudtam, hogy lépnem kell. Le akarta lőni az apámat, viszont szégyen vagy sem… eltörtem az anyám kezét és állatként ordibáltam vele. Ő csak zokogott a padlón. Nem érdekelt. Ráparancsoltam, hogy detoxba megy, kezelteti magát, mert máskülönben nem állok jót magamért.

Ért egyáltalán bármit is ez? Megszoktam magamtól is kérdezni, ne aggódj. Az viszont bizonyos, hogy meghosszabbítottam mindenki életét.

Kiemelés
Kezembe vettem a családom sorsát. Nagy szavak, ugye? Pedig mint hallod, megtettem! Működött? Rövid időre igen.

Legtöbbször anyám hülye viselkedése, szarkavarása miatt távolodott el tőlünk apám testvére és felesége. Nem tudom ezért hibáztatni őket, mert én is gyakran kívántam, hogy bárcsak halálra inná magát.
Azon a napon minden megváltozott, amikor édesanyám végül befeküdt a kórházba. Nem kellett több a nagybátyámnak, máris ugrottak, hogy segítsenek nekünk. Lezárult egy fejezet ezzel. Anyám már feladta a próbálkozást, elfogadta, egyedül marad. Az édesapámat és Daniel-t ezzel egyúttal elvittem a bátyámékhoz. Mai napig ott laknak náluk, és igazából a nagynéném unszolására jöttem el ide. Na, azért csodát nem várok! Nem kell zavarban lenni!

Miután megnyugodtam, hogy nagyjából egyenesbe ért a családom élete… Jöhetett az én karrierem.
Sokat vívtam ugyanazokat a harcokat, hogy végre elismerjenek a katonaságban. Kissé úgy éreztem magam, mintha Doktor Szöszi lennék a csapatban ezzel a tejföl színű búrával, de mindegy is. Lassan azért rájöttek, hogy nekem is van pisztolyom meg puskám is, ami jókora és minimum állon verem őket vele, ha be mernek szólni.
Akármilyen furcsa, de ezeket az idióta, szőrös majmokat inkább éreztem már a családomnak, mint a vérszerintieket.

Ah, igen, az emlékek.
Picsába!
Mármint, bocsánat. Káromkodni nem akarok. Elnézést!

Nos, mindig van bennem egy beteges nosztalgia, ami… Ami nem tudom, fájdalmas talán? Igen, fáj. Hol? Mim? Mit érzek a testemben? Mik ezek a kérdések? Mindegy is, csak tudod… Amikor nap, mint nap loccsantottam ki agyakat, valahol Közel-Keleten, egy épület tetején bujkálva egy mesterlövészpuskával… Más minden, amíg utol nem ér a gyász. Mert mindig eljött az elszámolás, hogy kik haltak meg… Kik tűntek el… És féltem, hogy vajon kit veszíthetek még el. Mikor hibázok és halnak meg miattam a bajtársaim.

Hadnagy lettem. Miért csak eddig jutottam? Miért szereltem le? Na pont azért, amit fentebb is említettem. Az tette be a kaput, amikor a legénységem szinte egytől-egyig darabokban, hullazsákokban kötöttek ki.
Én vezettem őket. Én voltam felelős értük. A parancsomat követték. Elbuktam, mint vezető és nem tudtam a családjuk szemébe sem nézni.

Tudod, ahogy apámnál is meséltem… Ugyanúgy rám omlott egy épület és néhány bajtársamra is, akik ott voltak mellettem. Ott feküdtem a törmelékek alatt, és az járt a fejemben, hogy inkább meghalok, mint magatehetetlenül lézengjek a világban. Itt értettem meg, hogy apám miért tört össze teljesen lelkileg.
De persze, a jó isten nem olyan, hogy hagyott megdögleni a romok alatt. Ah, ha lehunyom a szemem még mindig hallom, ahogy Mike a nevemet kiabálja a golyózáportól, a robbanásoktól zajos harcmezőn.

Hogy mi? Lejárt az idő? Hát hány alkalom kell, hogy haladjak is valamerre?

Misszió
Kellett nekem hallgatni a nagynénémre meg a pszichiáteremre. Most ezzel, hogy sztorizgatok nekem mégis miért lesz jobb? Mintha olyan borzasztó nehéz lenne felírni a Xanax-ot meg azt a másik szaros gyógyszert! Pfft…

Felszállok a villamosra. Leülök egy üres helyre, olvasom a papírjaimat morgolódva. Possztraumás stressz szindróma és pánikbetegség? Az utóbbi, ha volt kétszer és az is álmomban. Mindegy. Jobb minden baromságot ráírni, hadd szopjak ezekkel a rohadt agyturkászokkal.

Az apámék nem rajonganak azért, hogy elutazzam és a régi csapat összeálljon: Mikey, Stephy és én.
De így csak beledöglök az unalomba és az összes dilidoki csak lehúz. Akárhogy nézem, nekem szükségem van ingerre és több kell a laza kiképzésnél meg néhány küldetésnél.  

A papírokat visszacsúsztatom a táskámba, és a telefonomon kezdek pötyögni. Írok egy-egy üzenetet, ezután meg is veszem a repjegyet. Kénytelen lesz a családom beletörődni a döntésembe.


Henry Mayweather [NJK] - ember -  apa
Catherine Mayweather [NJK] - ember -  anya (halott)
Daniel Mayweather [NJK] - ember -  fiútestvér
Isabella Mayweather [NJK]  - ember -  nagynéni
Edward Mayweather [NJK]  - ember -  nagybácsi
Michael Hearn [NJK]  - ember - bajtárs
Stephen Cunningham [JK - Lora]  - ember/lovag -  bajtárs