Amikor anya arra kér, hogy üljek le, képtelen vagyok tovább a tányérokkal foglalatoskodni. Az a három szó – „becsaptatok engem” – élesen hasít belém. Mert igen, becsaptuk. Még ha Enide csak miattam is hazudott, ő is része volt a játéknak. És most minden ott fekszik az asztalon: az évek óta gyűjtött kis titkok, a versenyek, és a remény, hogy valami mást is elérhetek, mint amire a család számít tőlem. Mégsem ez a legrosszabb. Az, ahogy anya a szemembe néz, mintha valami szörnyűséget követtem volna el, amit soha nem tud megbocsátani, az sokkal jobban fáj.
Leülök, ahogy kérte, de közben érzem, hogy összegyűl bennem a feszültség. Mintha egy időzített bomba lenne, ami bármikor felrobbanhat. Anya szavai lassan forognak körülöttem, és minden egyes mondat, ami elhagyja a száját, egyre mélyebbre taszít a kétségbeesésbe. Az a gondolat, hogy „a helyem köztük van,” mintha azt jelentené, hogy nincs kiút. És talán ebben van a legnagyobb igazság. Nem engednek el. Soha nem fognak.
Az, hogy egy újabb családi sorsra vagyok ítélve, amibe csak beleszülettem, igazságtalannak tűnik. Mindig úgy éreztem, több van bennem, mint a képességeim. De ezek a versenyek adtak nekem esélyt arra, hogy bizonyítsam: nem csak a Llewellyn vérvonal miatt vagyok értékes, hanem magam miatt is. Anya viszont mást lát. Az ő szemében mindez felesleges és ártó. A koven érdekében kell élnem az életemet.
Amikor felém nyúl, hogy a hajamat igazítsa, hagyom neki. Talán egy részem még mindig az a kisfiú, aki évek óta arra vágyik, hogy elfogadják, még ha az út, amit választottam, nem is az, amit ők akarnak látni. De ahogy beszél tovább, ahogy felidézi, hogy soha nem vitatta, hogy okos vagyok, és képes lennék álmodni, érezni kezdem a torkomban az elfojtott dühöt. Az utolsó mondata, hogy „Llewellynnek születtél, ráadásul férfinak. A helyed köztünk van,” az, ami átszakítja a gátat bennem.
- És ha nem akarok köztetek lenni? – bukik ki belőlem, mielőtt meg tudnám akadályozni. A hangom élesebb, mint terveztem, és azonnal megbánom, de nem állíthatom meg magam. – Nem mondhatod meg nekem, hogyan éljem az életem! Tudom, hogy férfinak születtem, és tudom, hogy Llewellyn vagyok! Minden áldott nap érzem a súlyát! De én... – megtorpanok, ahogy szavakért küzdök. – Én is szeretnék valami más lenni. Szeretném magam is megválasztani az utamat. Nem csak azért lenni valaki, mert beleszülettem!
Felállok, és próbálok távolodni tőle, még ha csak néhány lépéssel is. A kezem a pulton pihen, miközben a fejem lehajtom. Az ujjaim belekapaszkodnak a hideg felületbe. – Ezek a versenyek nekem fontosak. Nem csak egy hobbi, anya. Én bizonyítani akarom, hogy meg tudom csinálni. Hogy nem csak a családi név miatt lehetek sikeres.
Csendben maradok egy kicsit, próbálok visszatérni a nyugodtabb önmagamhoz, de érzem, hogy a levegő szinte vibrál körülöttem. Talán most is ki akarnak törni az erőim, ahogy annyiszor már, amikor elveszítem az irányítást. Mély levegőt veszek, próbálok megnyugodni. – - Kérlek, értsd meg, hogy miért fontos ez nekem. Hogy legyen valami, ami az enyém. Nem azért, mert boszorkány vagyok, hanem mert Kay vagyok. Kay Llewellyn, aki képes elérni valamit – nemcsak varázslatokkal, hanem azzal, amit megtanulhatok.
Ekkor újra megálltam, és mély levegőt vettem, hogy ne rohanjam túl a szavakat.
- És tudom, hogy ez talán neked nem tűnik olyan fontosnak, de nekem az. Mert amíg nincs hatalmam, nincs erőm, nem érzem magam teljesnek. Az egyetem... segíthetne abban, hogy megtaláljam magam. Hogy valamit elérjek akkor is, ha a boszorkányi erőm... nem az, aminek lennie kellene.
Féltem a válaszától, de valahol mélyen éreztem, hogy most meg kellett hallania engem. Az utóbbi évek titkolózásai után végre nyíltan beszéltem előtte, és bár tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, reméltem, hogy legalább megérti, miért akarom ezt. Reméltem, hogy meglátja: ez nem egy szökési kísérlet volt a családunktól, hanem egy esély arra, hogy saját jogon is bizonyíthassak.
- De tudod mit? Szeretném használni azt is, amivel születtem. Akkor is, ha mérgez, akkor is ha gyengít, mert ezzel a képességgel vagyok az, aki. Annyi mindent kipróbáltam, annyi mindenbe belekeztem. De most már kezdem tisztán látni, mit szeretek és mit szeretnék.

Rég elmúltak azok az évek, amikor gondtalan suhancként száguldozhattam el a rokonaim között valami újabb csínyen törve a fejem, néha bemászva az asztal alá, nagyokat nevetve a tréfálkozásaimon, aminek szerintem csak én örültem egyedül. Vásott gyerek voltam, de mindig szót fogadtam és mindent az iránymutatásoknak megfelelően tettem. Mindig izgatottsággal töltött el az, amikor csatlakozhattam a kovenhez én is a közös szeánszokhoz. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy vagyok már én is elég nagy, hogy a felnőttek bevonjanak az ügyeikbe. Én pedig soha nem titkolóztam.
Aztán valami valahol elromlott.
Az őszinteség mint olyan halványulni kezdett. Amikor először felmerült, hogy nem vagyok jól az erőm használatakor, anya nagyon komorrá vált és megtiltotta, hogy egyedül és felügyelet nélkül gyakorljam uralni. Nem értettem, hogy miért volt baja velem. Aztán később nem értettem, hogy nekem miért volt bajom. Soha senki nem adott egyenes választ, miért történt ez velem és soha senki nem akart mesélni a nagybátyámról, aki olyan fiatalon meghalt. Egyszerre féltem tőle, hogy rám is ez a sors jut, de féltem ha megfosztanak az erőmtől, akkor elveszítem önmagam.
Ez pedig a halálnál is rosszabb volt.
A titkolózások itt kezdtek lappangani. Az elfojtott tervek, álmok és vágyak pedig a saját megvalósításomra vártak. Úgy éreztem, mindennel egyedül maradok, mert igazán senki nem hallgat meg. Enide is csak hagyta, hogy belesodorjam néhány füllentésbe, de igazán ő sem érthette ezt meg. Nehéz volt úgy, hogy ő tökéletesen uralhatta a képességeit. Pedig ez az adomány egy csoda volt. Mi pedig épp lebuktunk anyám előtt. A nővéremet soha nem akartam belekeverni a saját kis titkaimba, hiszen azokért csak magam lehettem a felelős. Hálás voltam neki, hogy próbált szépíteni, de éreztem, hogy a vacsora után talán elkerülhetetlen már a beszélgetés anyával. Évekig görgettem magam előtt a versenyeket és a reményt, hogy egy kicsit kiszabadulhatok innét.
A családom egyszerre volt számomra különleges, akikhez mindig fordulhattam bármi bajom volt, ők jelentették a világom. De közben éreztem, hogy másfelé is vágyódom. Teljesen biztosra vettem, hogy ezt megértetni velük lesz a legnehezebb. Az eredeti terveim között az szerepelt, hogy ha megkapom az ösztöndíjat és felvesznek az egyetemre, csak bejelentem, hogy el is megyek. De ez annál bonyolultabb volt jelenleg.
És nem is olyan fair velük szemben.
Enide pillantása sokatmondó volt és biztató. Kellett most nekem ez, hogy léphessek. Egy darabig csak figyeltem mit csinál, majd egy egyszerű kérdéssel indítottam. Nem akartam annyira a közepébe csapni, szerettem volna kicsit felmérni a helyzetet. Mennyire ég vajon a ház?
- Már megírtam mindent. - kaptam az alkalmon, hogy a poharak után nyúljak. Kényelmes volt picit a csöndbe burkolózni és pakolászni csak. Minden sorjában és rendben. Mert a rend a lelke mindennek. A kérdését hallva azonban egy pillanatra megállt a kezem a mozdulatban. Kifújtam a levegőt, hogy nyugtassam a káoszként gomolygó gondolataimat. Nem tudtam mégis hol kezdhessem. De végül folytattam a pakolást.
- Lehet, hogy fölöslegesnek tartod a versenyeket, de nekem fontosak. - akkor induljunk ki abból, amit most már tudott. Most már sejthette, hogy a többi alkalommal is amikor Enide falazott nekem, versenyre vitt.
- Szeretnék profitálni az eszemből is, ha már nem használhatom a képességeimet. - pillantottam végül bizonytalanul anyára. Tudom, hogy ez egy kényes téma.
- Enide-re ne haragudj, én kértem meg, hogy ne szóljon senkinek, amikor versenyre mentem. Tudom, hogy ez nem olyan fontos a kovent érintő ügyekben.

Ahhoz mindig értettem, hogy alkudjak a nővéremmel. Persze, ismertem mint a saját tenyeremet, legalábbis bizton állítottam ezt. Néha meg tudott lepni, de az relatíve ritka volt. Ő annak ellenére örült a törekvéseknek, hogy közben folyamatosan emlékeztetett rá, mennyire tilosban járok. De ez az én hibám volt. Nem volt még merszem rendesen anyám elé járulni és elmondani mindezt.
Mikor belépett a szobába, átfutott a fejemen, hogy mennyit hallhatott, de ismertem már annyira a vonásait, hogy belássam, felvette az ellentmondást nem tűrő pókerarcát. Tudom, hogy ilyen nincs, de ő így parancsolt mindenkit a helyére. Nem tudom, hogy én valaha is tudnám ilyen határozott kézzel irányítani ennek a kovennek a mindennapjait, pedig mindenkit ismertem, tudtam kit mivel lehet motiválni, magamban nem éreztem azt, hogy képes lennék élére állni valaha is a kovennek. Ez alól a nyomás alól pedig úgy tudtam a legkönnyebben kiszakadni, ha sikerült a beálló feszültséget feloldanom valamivel.
- Csak amennyire ti is beavattok engem mindenbe. - szemem sem rezzent, ahogy az övébe nézve válaszoltam. De a labda csak elpattogott. Hálás voltam egyfelől anyának, mert fogalmam sem volt a forgatókönyvről, ha esetleg ezen a vonalon indulunk el. Tudtam, nem helyes pont a szüleimet kihagyni midnabból, ami velem zajlott, engem foglalkoztatott. De így ítéltem meg a békesség jegyében. Néha annyi minden nyomta az ő vállát is, nem mindig akartam szembe nézni azzal a Mocsári Boszorkáva, aki a kovent vezette. Egyszerre volt a kapcsolatunk hálás és mostoha, mert kivételezettnek éreztem magam, mégis nagy felelősséggel járt mindez.
- Majd Lyle kitalál valami önműködő rendszert erre is.
Nem ellenkeztem tovább, inkább megtorpantam anya megjegyzésére és Enide szórakozására. Elpillantottam hátra a szobám felé és megvontam a vállat.
Nem várok senkit sem ide fel, nem?
Elindultam én is utánuk, amint behúztam magam mögött az ajtót. De még volt lehetőségem a lépcső tetején megelőzni anyámat és én is villantottam rá egy enyhítő mosolyt.
- Mint mindig. - szúrtam hozzá Enide megjegyzéséhez az enyémet. Kisebb koromban mindig versenyt csináltam abból, ha ő bókolt, akkor én is utánoztam. Aztán néha már versenyt csináltunk az ilyenekből, ha a helyzet adta. Mint most a készüólődéssel. Bár a vacsora alatt csöndesebb voltam, mint szoktam. Általába a viccelődésekre reagáltam meg ha dorgáltak a hallgatásomért. De többnyire tereltem. Az járt az eszemben, hogy meddig lehet húzni ezt? Nem tudtam még mindig anya mennyit hallott meg a beszélgetésünkből. Enide pillantása pedig néha még a tarkómat is perzselte, amikor épp a mosogatóhoz sétáltam oda az összeszedett tányérokkal. Az idősebb nővérem volt az első, aki bontotta az asztalt. Unokaöcsém már békésen szunyókált a vállán, így várhatzó is volt. legalább nem kellett Lyle hülyeségeit hallgatni a csirkeólakkal. Ellenben gyorsan fogytunk és már csak anya, Tamsin és Enide voltak idelent, mert apa még meg akart valamit nézni a műhelyben. Invitált ugyan, de a mosogatásra hivatkozva inkább maradtam. Tamsin végül kimentette magát azzal, hogy technika órára kell valami papírmasét ragasztania, amivel nem készült el teljesen. Kicsit irigyeltem, bár ha nagyon akartam volna én is találok kifogást. A törlőrongyba márpedig úgy kapaszkodtam, mintha nem is akartam volna soha többé lerakni. Enide pillantása mindent elárult, egyszerre volt aggódó és elfogadó, mire biccentettem már ott sem volt. Magamban sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt hol kezdjem. Elfogytak a mosogatnivalók, így már csak a székek tologatása maradt. De úgy láttam anya még elszöszmötöl valamivel.
- Segítsek még valamiben? - ajánlottam fel végül, mert jó kifogásnak tűnt még húzni ezzel az időt.

Maga lett volna a megtestesült boldogság, ha azzal szembesültem volna, hogy a családom kivétel nélkül örülne az én örömömnek és a céljaimnak, de ezt csak dédelgetni tudtam sokszor, amikor az idősebbek véleményét hallgattam egyes témákban. Sokszor merült már fel a megjegyzés is, hogy "régen az ő korában már sok mindenkinek volt férje, sőt karonülő gyermeke is". Ezektől szoktam agyvérzést is kapni menten, de szerencsére az utóbbi idóben nem hallottam olyan gyakran, lehet köze vol ahhoz, hogy nagyon sok időt töltöttem Enide társaságában, mellette meg nem merték. Ő nem csak egy testvér volt számomra, hanem a legnagyobb bizalmasom és ha láttam volna, hogy valami rosszul érinti, akkor bizony én olvastam volna be annak a rokonnak, legyen az bárki. Nem csak a sógorom szapultam előszeretettel.
- Te is biztos éhes leszel az izgalomtól. - Próbáltam elütni viccesen az alkudozást. Vele mindig öröm volt alkudozni, vág igazából mindig valahogy behajtotta utólag rajtam a variálásokat. Most is csak egy széles vigyor kíséretében bólogattam a kérdésére. Vegye úgy, hogy azt én komolyan gondoltam. Éhesen komolyan.
Oucs. Most a kaja gondolatára sikerült megéheznem is.
Hanyagul vontam vállat még némileg a zavaromban. Nem szerettem, ha olyan témákba kontárkodtak bele, amiről úgy gondoltam, hogy nem a tesómra tartozik. Fújmár, még csak elképzelni, ahogy ilyesmiket tárgyalok meg a tulajdon nővéremmel.
Felvorult az arcom, ahogy visszakérdezett a megjegyzésemre. Megvallom rettenetesen tartottam tőle, hogy tiltakozással fog reagálni, de tulajdonképpen a visszakérdezése annyira Enides lett volna... de csak lett volna, mert egy pillanat alatt éreztem azt, hogy soha nem fogom megtudni a kérdése végét és egyben éreztem a meglepettséget és nettó szégyent az arcomon. Mert noha anya bekopogott, pislogányi idő alatt találtam vele szemben magunkat. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, ha rajtam múlott volna csak úgy álltan volna ott mint aki lenyelte a nyelvét. Enide mentette a helyzetet egy random dumával, amire heves bólogatásommal fogalmam sem volt, hogy épp jót teszek vagy sem. Örültem neki, hogy a versenyről szóló lap már nem volt a kezembe, de annyira fojtogatónak éreztem mégis, hogy már megint lapítottam anya előtt, hogy az átgondolás teljessége nélkül inkább most rá öntöttem a terveimet.
- Miután hazahozott a regionális versenyről. - azzal a lendülettel büszkén és határozottan ki is húztam magam, de legbelül egy merő görcs voltam és még csak lopva sem néztem rá a nővéremre.

Bizonyos témákra kínosan ügyeltem, hogy ne akarjam megbeszélni a családtahgokkal, az intimitás pont egy ilyen volt. Valahogy mindig taszított az együtt közösen és csak elég volt a Fehér éjszakák című filmre gondolnom, hogy még jobban elmenjen a kedvem a rítusoktól. Na nem kellett ennyire drasztikus dolgokra gondolni, de még Enide előtt is nehezemre esett arról beszélni. Egyszerűen nem, én nem voltam annyira fogékony a közösködésre és apát mindig is csodáltam, hogy mindent csak úgy elfogadott. SZó nélkül.
- Beugorhatnánk visszafelé valami kajáldába is. - kaptam az alkalmon. Enide volt az a nővérem, aki a legtöbb ötletemre nem tudott vagy nem akart nemet mondani. Eddig jó kifogás volt, amíg kicsi voltam, hogy fedezett, de minél jobban beleléptem a kamaszkorba, annál jobban gyengült a személyes varázsom. Persze egy kisfiús mosoly most már nem állt volna jól.
Örültem volna, ha addig nem kell a témát feszegetni, amíg biztossá nem válik, hogy felvettek és ösztöndíjat is kaptam. Ez utóbbi még talán előbbinél is fontosabb volt, hiszen teljesen biztosra vettem azt, hogy anyáék nem fognek ennek örülni. A rosszulléteim arra sarkallták őket egyébként is, hogy babusgassanak, ami valahol már teljesen zavaró volt. Az pedig szintén, hogy ennyire nem akarták, hogy elinduljak az önállóság útján. Az én saját utamon, nem a kijelöltön.
Enide reakciója is azt sejtette először, hogy nem örül neki, ez pedig fájdalmasan csapott arcul. Egy picit talán bíztam volna benne, legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy ez így van. Agytekervényeim újabb a és b és c terveket készítettek elő arra, hogy hárítsak, leginkább egy jókora visszalépés kíséretében. Mielőtt azonban magába szippantott volna a kétségbeesés, a nővérem szavai eljutottak a fülemhez. Lassan bizonytalanul vettem csak fel a szemkontaktust vele, miközben arról még győzködtem magam, hogy talán meg kellene csípni magam, hátha ez voltaképpen megint csak egy újabb álom. Mert megannyiszor elképzeltem őket és a reakcióikat, de mind rettentően negatívan hatott végül.

Ők mást vártak tőlem, maradást, felelősségvállalást és lemondást.

Egyiket sem éreztem annyira magaménak, hiszen még csak tizennyolc voltam, elég idős ahhoz, hogy nyissak a felelősségvállalás felé, de elég fiatal, hogy ne akarjam azt, az egész az én terhem megyen. A világra vágytam, felfedezni azt, sőt felfedezni magam, mit akarok, mit tudnék elérni, mihez folyamodhatnék igazán.
- Tényleg? - tettem fel a kérdést egy leheletnyit bizakodó hangvétellel, a mosoly a szám szegletében bujdosott és közben arra biztattam magam, tényleg higgyem el, amit mond. Sosem csalódtam benne, pedig aztán nagy titkokat bíztam mindig rá. De érdeklődőnek tűnt, a kérdése is ezt sejtette.
- Mármint tényleg érdekel? - még bennem lappangott a gyanú és megmételyezett. Amolyan testvériesen sunyi pillantással néztem el felé, mielőtt még egyáltalán bármit is kiböktem volna. Megláttam a lehetőséget, hogy most először őszintén másnak is elmondhassam Lysaanderen kívül és ez gyermeki izgatottsággal átitatva áramlott szét bennem.
- A mérnöki karok érdekelnek. Itthon is sokat segítek a ház körül, a hajóknál is, szeretném magam hasznossá tenni. Tudod... nem igazán érzem a helyem még a közösségünkben, hiába annyira megszokott minden.