Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Vas. 25 Feb. 2024 - 15:12
crime is poeticIt's all about storytelling,illusions and loving 'til your heart breaks.
Nem vártam őszinteséget sajátomért cserébe, sőt, talán a legjobb az lett volna ha Charles Manx egy zavart mosollyal nyugtázza barátságos vallomásomat. Így nem kéne azon spekulálnom, hogy vajon az ordas koma kér-e még belőlem - vagy egyáltalán a Perezekből - a jövőben, vagy cimborák nélkül koptatom a további napokat Rose Harborban. Persze én pont annyira képviseltem hűen a Perezeket mint amennyire az öregem révén az angolokat. Ha létezett korcs, hát én minden értelemben kiérdemelhettem ezt a megnevezést. - Van olyan barátság amit pénzzel, van amit drágább áron kell győzni - húztam félmosolyra a szám, holott már nem tudtam egyetlen másodpercet sem találni ahol ne rándult volna felfelé az ajkam. Ígx a megjegyzésem után a másodpercek hosszúnak tűntek, még ha valójában olyan kevés ideig is fodrozták beszélgetésünk felszínét mint a tóba ejtett legapróbb kavics. Huss, már ott sem volt.
Az autó. Jobb témát nem is találhattam volna amivel visszaránthatom Manxt a könnyed csevej felhői közé, de a nyakamon kissé megborzolódó hajszálak azt jelezték, farkasa túlságosan éberré vált különös megérzésem megosztására. Nos, igen, munkahelyi ártalom lehet a fickó érzékenysége. Ez még inkább érdekessé tehette volna, de öles léptei biztosan jelezték, a búcsú ideje elérkezett és nem élhetek vissza türelmével a továbbiakban. Így is megtettem.
Letettem a kutyát és elfogadtam kezét, sima volt és meleg. Melegen rámosolyogtam.
- Bár menne - vidorodtam meg a jókívánságra és végül nem tettem hozzá a nagyon is kikívánkozó "ti is" két szótagját. Az autó kigördült és Frankkel egyedül maradtunk a garázsbejáró előtt. A lábamnál ücsörgő kutyára néztem.
- Tudom mit gondolsz, querido. De a vérfarkasok sokkal érdekesebb népség mint bármi egyéb ebben a kirakatvárosban.
Azzal a hónom alá kaptam a szőrgombócot és megindultam a garázs hűvöse felé.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
Nem kér a bókjaimból. Nem veszem a szívemre, különösen, hogy a mosolya egy kissé így is elárulja. Eltekintek a vállvonástól. Ő nem, érdeklődő figyelme azonban így is vakító halogén fénypásztaként tapogat végig, már-már tolakodó mohósággal. Nem zavar. - Nekem sem - lenne ellenemre. De csak a vigyor szelídül meg egy kissé, ráncoknak engedve teret az orrnyergemen, amikor rám sandít, pedig fel sem tűnt, hogy félrenézett volna az imént. - Talán én is meg tudnálak. - A hangomban kezdődő nevetés előzöngéi bujkálnak és finom mozdulattal feldobom a gyújtótekercset - nem valami lenyűgöző bravúr, a doboz alig pár centit emelkedik a levegőbe -, hogy amikor elkapom, ezúttal a címke legyen felül a sorozatszámmal. Felé fordítom a vonalkód tömzsi fekete csíkjait. - Csak, hogy győzöm-e addig pénzzel.
A könnyed hangulat szemvillanás alatt kiseprődik közülünk aztán. Elég jó érzékkel emlegeti fel az aktuális fenyegetést, egyszerre kattannak végig az agyunkban a vérfagyasztó képek, azt hiszem. Hátsó fogaim mögött megkeseredik a nyál, mintha elroppantottam volna valamilyen méregkapszulát, amiről eddig nem is tudtam, hogy ott rejtőzik. Az íz egy egész kortynyi friss nyálat fakaszt a nyelvem alól. Nagyot nyelek. A lehajtott fejű Daugherty most biztosan nem is látja, hogy megrezdül belé az arcom. Undorító. Felkapja a kutyáját, nagy levegővétellel hagyva, hogy egyetlen mentális evezőcsapással átevickéljünk a feltorlódó és elzselésedő atmoszférán. Cseppet sem bánom a dolgot. Felcsendülő hangja hamar újból kedélyes, s a tréfára úgy érzem, illik elmosolyodni, nehogy azt higgye, túlzottan nyakon öntött jéggel az imént. Pedig. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy nem találta ki előre.
- Még a sírból is bütykölni fogom - ígérem, némi élettel töltve fel a halvány félmosolyt, ami az előbb telt tőlem. Ellépek előtte, hosszú lábaimat munkára fogva, hogy minél kevesebb mozdulatból visszaérjek az autómhoz. A hiúz végig a sarkamban. Nem tudom nem észrevenni, hogy bár én is elég halk vagyok, az ő léptei olyan csöndesek, mintha tényleg macskatalpak hordoznák a betonon. Az ajtóm már nyitva, amikor felé fordulok megint, elköszönni. A lemeztetőre tett könyököm alá simuló Rolls-Royce limuzin közvetlen kéttonnás közelében a benti figyelmeztetés egy jelentés nélküli rémálom halványuló emlékének tűnik csupán. Felajánlom a jobbomat. Félig őszintén, félig merő udvariasságból. - Köszönöm még egyszer - mosolygok rá a számmal, aztán a szememmel is. Ha elfogadja a kezemet, ha nem. - Vigyázz magadra. Valami azt súgja, ez az a jókívánság, amire a leginkább szüksége van.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Hétf. 19 Feb. 2024 - 19:43
crime is poeticIt's all about storytelling,illusions and loving 'til your heart breaks.
Horkantva hessegettem el Manx túlzó hízelgését és mosolyba fojtottam a szavak mögött kongó magány habzását. Felüdítő figura volt a megannyi sebhelyes arcú, hervasztó modorú figura után akikkel a Perez klán üzletelt. A vérfarkasból áradt a különcség szaga a maga legösszetettebb és legizgatóbb bukéjával és éhesen vetettem rá magam az önként felkínálkozó koncra. A sokat rejtő garázs zsúfolt, de szellemileg éppen sivár hely volt egy olyasfajta bugrisnak mint ami én voltam.
Szívélyesen rántottam egyet vállamon, vendégszeretően tártam ki kezemet mintha egy hatfogásos gourmet vacsorát is felkínálhatnék a férfinak, majd viszonoztam villogó mosolyát, mintha csak két vakító tükröt tartottak volna egymással szemben, hogy vajon melyik gyújtja meg előbb a másik ingét. - Bevallom nem lenne ellenemre - süllyesztettem el a garázshoz túlságosan is sima tenyeremet öltönynadrágom kinyúlt zsebébe. Ez a zsebrevágós modor rendre tönkretette valamennyi ruhám anyagát.
- Meg tudnálak kedvelni - sandítottam rá könnyed vidámsággal, majd a kecsegtető lehetőségtől felvillanyozódva követtem a feltámadó meleg szellő útját ami némi virágillatot csempészett az olaj és benzin kipárolgásának helyére, s még néhány virágszirmot és végiggöndörített a megmelegedett betonon.
Szavaim ott lógtak a júniusi légben, nem voltak odaillőek és némi fanyar megbánással húztam végig nyelvemet fogsoromon, testsúlyomat megint a sarkam és lábujjaim közötti lapos részen hintáztattam. Manx hunyorított, feje felfelé emelkedett és néhány hosszúra nyúlt másodpercig hagytam, hogy ez az otromba megjegyzés elrontsa azt a pár önfeledt percet amit a társaságában eltölthettem.
- Egyszer ismertem egy embert akiről el tudnám képzelni, hogy ezt teszi a vérfarkasokkal és alakváltókkal - nem mondtam ki az "ezt" konkretizáló eseményeket, de Manx feszültségét ellensúlyozva én lehajtottam fejemet és nem is fáradtam azzal, hogy eltávolítsam a perifériámra omló hajfürtöket - Sosem adta fel, fene a gusztusát...
Megtörtem az arcizmaimat megzabolázó emlékezés komorságát, azzal a hónom alá kaptam az előttünk elsertepertélő dakszlit és elfújtam a gyülekező fellegeket egy széles mosollyal.
- Őszintén remélem, hogy még kedved szottyan bütykölgetni ezt a csodahintót. Szükségtelen fecsegésemet kompenzálva a következő rendelésedből tíz százalékot adunk. Legközelebb meséld majd el, hogy mikor érzi magát itt kevésbé magányosnak az ember. Úgy érzem tőled sokat tanulhatnék.
Intettem, mintha csak magam elé engedném a széles garázsajtón keresztül és ha nem tiltakozott, egyenesen az autóig kísértem.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
Eddig valahogyan nem tűnt fel Leo Daugherty szokatlan intenzitással égő tekintete. Még úgy sem, hogy a benne lapuló ragadozót könnyű volt kiszimatolnia a fenevadnak. Most azonban egyszeriben úgy érzem, mintha déli verőfény fürösztötte üvegcserepekre pillantanék, a férfi sötét szemének ezernyi szikrázó éle és hegye van, ahogy valószínűleg mindeddig is volt. Hideglelős borzongás fut végig a mellkasomon, minden egyes útjába akadó szál szőrt vigyázzba állítva egy rövid pillanatra az ingem alatt. Az érzés olyan hamar múlik el, ahogyan jött. - Annyira azért talán nem - hagyom rá kajla félmosollyal, de a hangomban ennél több a derű, ahogy végigmérem őt. Évődve inkább, mint hangsúlyosan. - És ne szédíts. Szerintem még soha sehonnét nem lógtál ki túl sokáig. Sármőr természetét nehéz lenne nem észrevenni, bár csak futólag ismerem őt. Lefogadom, hogy az a fajta személyiség, aki könnyedén beilleszkedik szinte bárhová... ha múlik ezen bármi, ha nem. Átveszem a dobozt, nevetős szusszanással nyugtázva a velejáró ugratást. Lepillantok a behajtott kartonfülecskéket helyükön tartó ragasztószalagra. A csomag úgy, ahogy van, szűziesen érintetlennek tűnik. - Mindenképpen. Fogalmam sincs, hol találtatok belőle, ha már nekem se sikerült. De a lényeg, hogy van. - Elvigyorodom, igen szélesen. Daugherty megcsodálhatja azt a több mint tízezer dollárnyi fogászati szakmunkát, amihez sokkal könnyebben szoktam hozzá a tükörben, mint amilyen végigkínlódni volt. - Lehet, hogy szereztetek egy visszatérő vásárlót.
Nehéz eldönteni, összességében hányadán állunk egymással, ő meg én. A két fenevad ugyan nem szívesen cimborált volna, de azért a vicsorgástól is eltekintettek, én pedig, ha a férfit nézem a bestia nélkül, kellemesnek találom, de bízni nemigen akarózik benne. Ez persze nem Leo érdemjegye, sokkal inkább az enyém. Bár szívélyes és könnyed természetűnek születtem, így is ösztönös tartózkodás jellemez - különösen akkor, ha ennyire közvetlen emberrel hoz össze a sors. A vállveregetés egyértelmű jele, hogy távolról sem vagyunk egyformák. Soha nem szerettem, ha csak úgy kedvükre megérintenek mások, ezúttal azonban szemrebbenés nélkül viselem. Vannak, akiknek ösztönösen jön az ilyesmi. Csak a szemöldököm vonom fel a kedélyes megjegyzésre, üvöltöznek vele eleget ezek szerint és amilyen vagány, csak a hasznát látja a dolognak. Annak idején jól jött volna egy ilyen báty. Vagy hasonló. Aztán folytatja és én csak bámulok, legalábbis idebent, mert odakint az arcom megmoccan: érzem, ahogy a vonásaim átrendeződnek kissé. A szemem alatti árnyékok mélyülnek, orrnyergemen finom ráncok vannak születőben s a szemzugnál mintha beszűkült volna a hely. Röpkén hunyorítok. Aztán följebb emelem az állam egy kissé. Egyezményes jele nemcsak a figyelemnek, ami reá irányul, de a kérdő hangsúlynak is, mely egymagában lopózik közénk most. - Miért gondolod ezt?
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Pént. 29 Dec. 2023 - 20:06
crime is poeticIt's all about storytelling,illusions and loving 'til your heart breaks.
Minden tekervényes idegszálamat a markáns arcú vérfarkas vizslatására állítottam és eszem ágában sem volt elpazarolni az értékes pillanatokat azzal, hogy elbámészkodom az amúgy hót unalmas garázs ismeretlen elemei felé. Nem, ebben a jelenetben Charles Manx volt az egyetlen és legfontosabb tényező aki egyben nem csak Marco malmára, de a magaméra is hajthatott némi szerencsét. Kevés időm maradt a falka közelében sertepertélni az utóbbi hónapokban, az ingyen kapóra jött lehetőség azonban aranyat ért. Reményeim szerint szó szerinti és triumfáló értelemben.
- Szóval azt mondod, hogy négy év után is épp olyan költőien egyedül érzi itt magát az ember mint egy...? - ha a szemembe nézett, úgy megkaparintottam pillantását és ezzel igyekeztem zavarba ejtő őszinteségre bírni - Ne vedd el a kedvemet - legyintettem mint aki butaságot, vagy épp nem kívánatos hírt hall - Eddig egyszerű volt azzal magyarázni az elhagyatottság érzését, hogy én mindenhonnan kilógok. Sajnálnám ha ezt a különlegességet a hely sajátossága ölné meg.
Szikrázó mosolyt villantva biccentettem és átnyújtottam az akármit-is rejtő dobozt.
- Részünkről az öröm. Kérlek értékelj minket öt csillagra a neten.
Marco mindenkivel előre kifizettette az árut, így Manx a hálálkodáson kívül valóban nem tartozott a Perez klánnak semmivel. Talán nekem egy kevés lepattanó információval. Egyelőre azonban nem tudhattam, hogy a bugris mennyire fejhető meg.
A hiúz figyelmét nem kerülte el a férfi bestiájának húzódozása, különösen azért nem, mert ferde szemmel méregette a benne lakozó farkasfélét, ha már a köztük lévő ellentét ősi és feloldhatatlan volt. Együttérzően hümmögtem és biccentettem mint aki magát elbízva tudhatja, hogy milyen érzés elveszíteni egy falkatársat. Sóhaját államat leszegve lestem ki úgy, ahogy kémek figyelik ki a célpont mozgását. A hiúz megnyalta bajszát.
- Napfényes Kalifornia - kacsintottam - Szörnyű hely, irtják arrafelé a bundásokat. Ugyanakkor... - eltöprengve a garázson túli napfényes külvilágra révedtem - ...most már itt is. Talán végre otthon érezhetném magam!
A megjegyzés súlyát oldva megveregettem a vérfarkas vállát. - Az akcentust az ember felveszi ha eleget üvöltenek vele. Szerintem a nyelviskoláknak is adaptálniuk kellene ezt a módszert, rengeteg elégedett kliensük lenne.
Kezemet visszasüllyesztettem nadrágom zsebébe és perifériámon Frank épp ezt a pillanatot választotta, hogy tigrisugrással felvesse magát az egyik felhasadt bőrfotelbe és idegeit pihentetve összegömbölyödjön. - Hadd osszam meg veled azt a megérzésemet, ha már ilyen kedélyesen elcsevegünk, ami a legtöbb amit ettől a délelőttől remélhettem, hogy szerintem a falkátok élete még csak most áll majd a feje tetejére. Jobb ha ilyenkor lehajtja az ember a fejét és összekapaszkodik - paskoltam meg a doboz tetejét.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
Daugherty gyengéd korholása használ valamennyit, a kutya elnémul, bár a berzenkedés beszédes feszültsége nem illan el belőle teljesen. Nem neheztelek. Néha megszáll némi komiszság, talán a fiatal fenevad sajátja, talán régről az enyém és olyankor szívesen feszítem a húrt, merő játékból, többnyire azonban nem sietek semmilyen élőlény idegein táncolni. Most sem. Frank fölmeredő szőrtövisei épp elég kényelmetlenségről árulkodnak, hogy ne akarjak túlságosan visszaélni a helyzettel. Már-már elnézéskéréssel határos a röpke pillantás, amelyet reá vetek, mielőtt szóba elegyednénk a gazdájával. Amaz elgondolkodik és közben a finom talpon-hintázásával meg sem lep. Az első perctől fogva éreztem benne valami örökmozgó elevenséget, ami felnőtt férfi létére kölykös bájt kölcsönöz neki. Nem teszek megjegyzést, bár a szám sarkában eddigre mosolykezdemény jelei lappanganak. Van a fickóban valami megnyerő. Biccentek, mintegy megerősítve, hogy jól értette és pár szívdobbanásnyi ideig csak ácsorgunk. Bizonyosan próbálja felidézni, találkozott-e ilyesmivel mostanság én meg csendben szurkolok. Naná. Ha nekik se sikerült szerezni, akkor meg vagyok lőve. Aztán a képe földerül, és egy szemvillanásnyi idő múlva már egy benti széken ücsörgök, egyik térdemet jólnevelten átvetve a másikon és egyáltalán nem bámészkodva Daugherty után, ez egyszer tényleg nem, pedig büntetlenül megtehetném mert belém is szorult némi kíváncsiság. Ha rejtegetem is. Helyette inkább hagyom, hogy körülvegyen a szerelőműhely ismerős atmoszférája, ízlelgetem a nehéz keveréklevegőben összefonódó, egytől-egyig otthonos és ismerős illatfoszlányokat: sáros víz, desztillált víz, olaj, fékfolyadék, kéztisztító paszta, nyári ablakmosó. Mélyet lélegzek, csendben, mintha tartanék tőle, hogy magyarázkodnom kell, ha az alakváltó éles fülei rajtacsípnek.
Nem tart sokáig, hogy egy dobozzal térjen vissza. A csevegésindító kérdésre felvonom a szemöldökömet. - Nem tudok érdekes dolgokat mesélni, sajnos - csóválom a fejemet, nem azért, hogy hárítsak, hanem mert viszonylag kevés a rálátásom a falka dolgaira. Gondolom, nem véletlen: a belső kör és a nagyok ritkán engednek fontos információkat ilyen mélyre leszivárogni. Azontúl magam sem tolakszom közéjük valami gyakran. - Sok tekintetben ugyanaz foglalkoztat minket is, ami benneteket. Azon kívül talán ismersz hallomásból. Én itt egy kicsit még új vagyok. Négy év nem sok. Ilyenkor nem. Végigmérem újból, ezúttal tüzetesebben, egészen a csomagig siklatva a tekintetem, mielőtt visszaemelném az arcára. Hümmögök. - Köszönet érte - válaszolom, nem csak kötelességtudatból. Én és a halál közelebbi napi kapcsolatban vagyunk a megszokottnál, ám Daniel Chasey esete még hozzám is megtalálta a maga jégvirágos-tövises, mély barázdákkal teli kerülőútját. Érzem, hogy a gerincem mentén megremeg a bőröm, mint egy fenyegetést szimatoló állaté. A kezemben futó erekben árnyalatnyival hűvösebbre vált a vér. - Nem csak te érzed. Azóta feszültebb a légkör mindenütt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem nyugtalanított mindez. Emberként éppen elég volt egy vérfarkas útjába keveredni, hogy aztán a legrövidebbet húzzam, amit csak lehetett, azóta viszont megszoktam a fenevaddal járó előnyöket... ha fennhangon tagadom is. Igazán nem fűlik a fogam a gondolathoz, hogy most is leshet rám valami szörnyűséges az éjszakából. Sóhajtok. Aztán kíváncsi, kutakodó pillantást vetek a férfira, ezúttal csak a szemem sarkából bűvölve a csomagot egy tizedmásodpercig. - Hazaszaladni - ízlelgetem. Remélhetőleg nem túl személyes téma. - Nem is tudtam, hogy nem idevalósi vagy. Annyira megszoktam, hogy én vagyok az egyetlen jöttment, hogy mindig meglepődöm, amikor kiderül, hogy korántsem. Pedig most, hogy figyelek, már hallom, hogy egy kicsit máshogy beszélsz. Nem annyira... jenki.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Csüt. 30 Nov. 2023 - 20:23
crime is poeticIt's all about storytelling,illusions and loving 'til your heart breaks.
- Viselkedj, vadorzó! - utasítottam rendre a tacskót a világ legkevésbé szigorú hangszínén, Frank pedig fenekét oldalra csapva cipőm mellé ült, a hátán viszont még mindig sörtésen meredtek égnek a szőrszálak. Neki is szüksége volt arra a nagyon hosszú, olykor kényelmetlen, idegen, sokszor magányos egy évre amit a városban töltöttünk, hogy végre meglelje a hangját. Most már merte is használni - bosszúságomra éjjel is, korán reggel is, üzletek megköttetésekor is... De nem simult többé lábszáramhoz mint egy ebnek álcázott házi macska. Megszokta a hiúzt is és habár Manxből áradt a vérfarkasok jellegzetes pézsmaszaga, én ismertem annyira a buzgómócsing dögöt, hogy tudjam: Frank nem az ott odút vert ordast, sokkal inkább az idegenszagot morogja.
Ujjaim nadrágom zsebébe csúsztak és félrebiccentett fejjel fürkésztem a férfit. Most az egyszer ábrázatát sehová sem sikerült beillesztenem emlékeim szövevényes, de roppant tűéles képei között. Nem volt másból kiolvasni a jellemét, mint a nevetős szusszanás, a hűvös, érdes kéz, a hangjában csillanó büszkeség. Meg az apróság: a jármű. Szinte csípett a féltékenység amiért lehet az enyémnél feltűnőbb négykerekű ebben a kócerájban.
Mondandója befejeztével ajkamat lebiggyesztettem és billegtem egy sort a sarkam és lábujjaim között, a férfi markáns arcáról a betonra siklott pillantásom.
- "Csavaros hármas gyújtótekercs..." - ismételtem a három szót ami csodálatos módon mondata végéig az elmémben ragadt és bőszen törtem fejemet, hogy hallottam-e vajon csavaros kettes gyújtótekercsről, nem csavaros hármas gyújtótekercsről, simán csavaros, szám nélküli gyújtótekercsről és hogy vajon az én kis tragacsomban kellene-e ilyesminek lennie vagy épp attól "tragacs" hogy nincs is benne olyan hely ahová ezt be lehetne illeszteni. Egyáltalán hová jön a csavaros hármas gyújtótekercs...? Gyújtó, tehát a motorba. Vagy gyújtó, mint lámpagyújtó? Lámpagyújtó, akár egy Dickens regényben... Isten óvja az angolokat!
- Nos - böktem ki hosszú hallgatás után és csak ekkor kapcsoltam - Rosszkor? Franckarikát. A legjobbkor érkeztél! - ráztam ki sörényemet a homlokomból és intettem neki a garázs irányába - Ha Marco azt mondta akkor az úgy van. Lépj be addig a szalonba amíg előkeresem a szeánsz kellékeit. Három ohmos... Mi az az ohm...? Biztos valami híres fizikus vezetékneve.
Ragaszkodtam hozzá, hogy Manx jöjjön közelebb a nyitott ajtajú szerelőhelyiséghez és hellyel kínáltam az egyik viseletes horgásszéken, jómagam pedig eltűntem a hátsó helyiségek egyikében, hogy feltúrjam a rendelésekről vezetett papírokat ahol minden bizonnyal ott kellett lennie ennek a Harry Potter varázsige nevű dolognak is. Siettem, mert nem akartam egyedül hagyni a férfit a garázsban, így a papírlappal és egy kibontatlan dobozzal a kezemben meglepő hamarsággal tértem vissza hozzá. Szemöldökráncolva a sorokat betűztem.
- Mi a helyzet a falkában? - akár spanyolul is írhatta volna az információt a kedves kuzin, mert egy mukkot sem értettem abból amit olvastam. Manxről a tekintetem az autóra siklott és vissza. Lassan kristályosodott minden.
- Részvétem Daniel Chasey miatt - eresztettem le a csomagot és a kulturált beszélgetés hangerejének megfelelő távolságra léptem a vérfarkashoz - Az elmúlt fél év olyan volt, hogy nekem is kedvem lett volna hazaszaladni... Bár talán itt még annál is biztonságosabb - a hiúz megrázta magát belsőmben és az esőfelhők elvonultak.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
Az állatok az elmúlt négy év óta nem igazán kedvelnek engem. Nem volt könnyű megszokni. Azelőtt szívesen fogadták a jelenlétemet. Mi több, a falkában nem is egy vérfarkas akad, akit kettős természete ellenére is jól megtűrnek. Az én állati oldalam valahogy mégis sokszor tesz feszültté, bizalmatlanná vadakat és házi kedvenceket egyaránt. Opportunista vérszomja és általános, gátlástalan ragadozószemlélete, amellyel minden más élőlény felé fordul, kétségtelenül sokban felelős ezért. Az elmúlt másfél évben ugyan nőtt belé valamennyi tisztesség, a kiérkező Frank ellenséges morgását mégis jogosnak találom valamelyest. Ettől függetlenül érzem, hogy nem érint túl jól: a tarkómon mintha jégkockát húznának végig, a fülem mögött és a combom belső oldalán tartózkodón összehúzódnak az izmok. Farkasszemet nézünk az ebbel, aki fokozatosan halkul. Egy pontig.
Akkor tekintek fel róla csupán, amikor a fülemet megütik a könnyed férfiléptek. Az elismerő füttyentés simogatja az önérzetemet, mintha nekem szólna, és a mosolyom ennek megfelelően büszke - nem mintha eközött és egy megdicsért autó tulajdonosának birtokosi büszkesége közt sok különbség lett volna valaha. - Most az egyszer engem sem, mert az enyém. Charlie Manx. A címet illető megjegyzésre nevetős szusszanás a válasz, aztán viszonzom a kézfogást. A kezem hűvösebb az övénél, de nem sokkal és a fogásom is gyengédebb az övénél, de nem sokkal. A tenyeremen, mely máskülönben mindig puha, most több helyen gyógyulófélben lévő törésnyomok érződnek. - Kinek mi jutott - értek egyet is meg nem is egy mosollyal, mert ugyan nincs szándékomban flörtölni Daughertyvel, de ha már saját magát szeretné méltatni, ennyi előzékenység még igazán akad bennem. Különösen, hogy valóban szép férfi: egyike azoknak, akik a magas-és-jóképű kombináción túl egyfajta egyénies sármot is képesek egyből felmutatni. Nem vagyok meglepve, hogy magabiztos többmérföldes magasságban hordja az orrát. - Az autóval elboldogulok. Kértem Domínguezt, hogy nézzen utána, tudna-e nekem csavaros hármas gyújtótekercset szerezni hozzá. Három ohmost, mármint. Ma hívtak fel, hogy nézzek be és kérdezzem meg tőled, mire jutottatok vele. Lenézek a mellettem sóbálványként ücsörgő, szemeit meregető Frankre. Aztán vissza Leo Daugherty szemrevaló arcára. - Ha rosszkor jöttem, elnézést. Később is jó.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Vas. 12 Nov. 2023 - 21:08
crime is poeticIt's all about storytelling,illusions and loving 'til your heart breaks.
- Yo también te extraño, mamá* - csavargattam szerelmes kamaszként a műhely vonalas telefonjának zsinórját és bugyután a munkaasztalra kifektetett szerszámokra mosolyogtam.
- Tu español es maravilloso, querido** - érkezett anyám búgó altja valahonnan a kagyló rettenetesen messzi feléből és megpiszkáltam az egyik teljesen érthetetlen funkciójú szerelőeszközt magam előtt. A lábamnál kucorgó Frank gombszemei csillogva bámultak fel rám és tükrükben szinte megláthattam a szemem sarkában duzzadó magányos könnycseppet amint csuklómra bilincsként tekertem a telefonzsinórt, ha már anyámtól teljesen elszakítottak. Egy éve. Úgy tűnt, véglegesen.
A hiúz fülei még Frankénél előbb is az érkező autó irányába hegyeződtek. A kutya csupán egy másodperccel később fordította fejét a garázson túli vakító napsütés felé, gerince vonalában a szőr sörteszerűen gyülekezett az ég felé meredve.
- Me tengo que ir ahora. Te quiero, mamá*** - hűtött le az ismeretlen autó motorzaja és mielőtt még választ kaphattam volna Kaliforniából, a készüléket a helyére akasztottam és vad mozdulatokkal igyekeztem kitépni csuklómat a zsinór szorításából. Frank már megelőzött. Felnőtt kutyává érve harcias öntudattal kocogott ki a nyitott garázsajtón, a torkából előtörő öblös morgás halkult egy ideig, majd összesűrűsödve összpontosult valahol a látóhatáron kívül. - Menj már, te vacak! - rángattam a kezem és végül egy utolsó erőteljes mozdulattal kiszabadítottam magam a fogságból. A telefon nyekkent és mintha valami elszakadt volna.
- Rémes bestia... - simítottam végig feltűrt ujjú ingemen mintha az incidens egyenesen kárt tett volna bennem, hogy széles, de sietség nélküli léptekkel követtem a kutya útját az udvarra. Tekintetem meg sem állapodott a férfin, helyette továbbcsusszant az impozáns járgány felé, ajkamat csücsörítve pedig egy hosszú fütty hagyta el a számat.
- Eeeeez igeeeeen! - nyújtottam meg szükségtelenül a magánhangzókat amint homokszínű öltönynadrágom zsebébe csúsztattam kezemet és vidám mosollyal a feltételezhető tulajdonos felé fordultam - Szemrevaló darab, de most az egyszer nem esz a penész, hogy nem az enyém. Leo Daugherty. Tudtommal nincs most elrejtve hulla a háznál, szóval vagy rossz a cím, vagy Marco-t keresed.
A kezemet nyújtottam ahogy közelebb sétáltam a férfihoz és meleg, határozott kézfogásba vontam a tenyerét ha odanyújtotta az övét. Frank morgása csillapodott, fenekét oldalra csapva ücsörgött az illatából ítélve vérfarkas lábánál, szemeivel szinte átvilágította a biztonsági ellenőrzés részeként. - Isteni mázlidra engem nyertél meg magadnak, mert az autókhoz sajnos nem értek, csak annyiban, hogy tudom melyik felük megy előrefelé, de a modorom simább, a fizimiskámról meg azt mondják, hogy kellemesebb. Mit tehetünk érted ma, komám?
* Te is nagyon hiányzol, mama. ** A spanyolod fantasztikus, kedvesem. *** Most mennem kell. Szeretlek, mama.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
A gyújtásnak semmi baja. Nyilván. Nem rólam lenne szó, ha megvártam volna, amíg valami baja lesz. Az öreg limuzin, amióta csak ismerem egyetlen rezzenés, nyikkanás vagy más vonakodás nélkül járja sokszázezredik mérföldjét. Valószínűleg akkor sem hozna szégyent a világ legnagyobb márkanevére, ha ezt elhanyagoltságban kellene megtennie, ám ha rajtam múlik, erre soha nem fog sor kerülni - szerelmes odaadásomnak, amellyel iránta viseltetek ugyanis se vége, se hossza nincsen. Ez indított arra is, hogy a gyújtótekercset ki akarjam cserélni, mikor nincs vele gond. Eljött az ideje. A régi éppen elég régi. Ennyi idő után pontosan tudom, milyen költségekre számíthatok egy vintage Rolls-Royce tulajdonosaként, így - hogy egyszer a fejembe vettem - a várható kiadás sem tudott rábírni, hogy elnapoljam a dolgot. Csavaros rögzítésű hármas gyújtótekercset akartam, és kész. Éppencsak hiába kerestem. Mint megannyi ötven év feletti angol modellhez, az én hatvanhármas Silver Cloudomhoz is az Egyesült Királyság Bentleyje gyártja az alkatrészeket. Hacsak nem találok kisebb bontókban és shopokban jó állapotút, végül általában ott szoktam magam is kikötni, ezúttal azonban ők sem tudtak segíteni. Általában van, mondták. Most épp nincs. Két napig tanácstalanul járkáltam a probléma körül, megpróbálva türelmesnek lenni. Elvégre nem sürgős. Mire kell, valószínűleg úgyis lesz. A második nap végére rájöttem, hogy a legtöbb értelme annak van, ha egyelőre nem foglalkozom a dologgal. Úgyhogy elmentem a Perez és fiaihoz.
Azóta öt nap telt el. Nem hitegettek különösebben, de nem mondtak határozott nemet sem. Annak ellenére, hogy Domínguezék nem kifejezetten veteránautókban utaznak, meglepően hamar visszahívtak, és most, egy órával azután, hogy letettük a telefont, meg is érkezem a műhely behajtója elé. Soha nem szoktam kint megállni, ha nem muszáj, ezúttal is kattog az irányjelző reléje, már akkor, amikor lelassítok. A hatvanéves szedán egy dokkoló yacht öntelt méltóságával vonul be az udvarra, ódivatú fékdobjai még akkor is teljesen némák maradnak, amikor megáll. Kéttónusú, antilop-sötétbordó fényezésétől a fehér betétes abroncsaiig minden olyan tiszta rajta, mintha ritka kiváltságainak egyikeként a közönséges járművek számára fenntartott úttest felett volna jogosult közlekedni. Lélegzetvételnyi időre megülök a helyemen, az üresben járó motort hallgatva. Aztán elfordítom a kulcsot és kiszállok. Bent talán megtalálom Leo Daughertyt. Látásból ismerem már.
There is always the return. And the wound will take you there.