it's never too

Amikor Mara szavai eljutnak hozzám, lassan, de biztosan elülnek bennem: „Senki sem érdemli meg a magányt…” – ez a mondat megállás nélkül visszhangzik a fejemben. Nem akarom beismerni, de igaza van. Az évek, amiket azzal töltöttem, hogy csak magamra számíthattam, most hirtelen máshogy tűnnek. Egy részem még mindig ragaszkodik ahhoz, amit felépítettem, ahhoz a falhoz, amit olyan sokáig védtem. De valahol mélyen egy másik hang suttog, hogy talán változtatnom kellene.
– Tudom, hogy nem helyes – mondom végül lassan, szinte kényszerítve magam, hogy kimondjam a szavakat. – De az évek alatt, valahogy így alakult. A hadseregben... – elhallgatok egy pillanatra, majd egy mély sóhajjal folytatom – ...ott nincsenek stabil kapcsolatok. A testvéreid azok, akik melletted állnak a harcban, de aztán eltűnnek. Jönnek-mennek, senki sem marad örökre. Túl sok minden változik túl gyorsan. Szóval megszoktam, hogy egyedül oldok meg mindent.
Ahogy ezt kimondom, érzem, ahogy a mellkasom szorul. Emlékek villannak be, olyan képek, amiket sosem akartam felidézni: Irak, az ellenség, aki sosem volt látható, a társak, akiket elvesztettem, a hibák, amiket elkövettem. Olyan dolgok, amiket már nem tudok jóvátenni, és talán nem is akarok. És azok, akiket én mészároltam le, társak a bajban.
– De te más vagy – ismétlem meg, ezúttal egy kicsit határozottabban. A szavai, a hálája, hogy megbízom benne, megmosolyogtatnak, bár a mosolyom keserű marad. Mara az egyetlen, akit ebben a városban közel engedtem magamhoz. Az egyetlen, aki valóban érti, mivel küzdök. És mégis, a szorongás ott van bennem, az a nyugtalanság, hogy mi lesz, ha ez is elveszik. Ha a falka mást kér tőle.
– Nem nyírtad ki a hangulatot – mosolygok rá egy halvány vigyorral, de az arcom még mindig komoly. – Túl sokszor találkoztam már azzal, hogy az emberek azt hiszik, egyedül kell megoldaniuk mindent, valameddig jó. És talán így is van egy darabig. De... talán igazad van. A magány nem kéne, hogy megszokott legyen.
Megköszörülöm a torkom, és érzem, hogy a légkör túl komoly maradt. Próbálok könnyedebb hangnemre váltani, de nem akarom teljesen elvágni a beszélgetés fonalát. Valahogy meg kell őriznem azt a kapcsolatot, amit az elmúlt percekben kialakítottunk, anélkül, hogy túlságosan a mélybe húznánk egymást.
– Szóval... mit szólnál, ha feldobnánk kicsit a dolgokat? – kérdezem félig tréfásan. – Lehetne szó a következő lépésről. Nem mintha kerülném a nehéz témákat – teszem hozzá egy félmosollyal. – De biztos vagyok benne, hogy van egy-két ötleted, hogyan tovább. Valami... „vidámabb”.
Ahogy ezt kimondom, érzem, hogy egyfajta lezárás ez. Nyitva hagyom a lehetőséget, hogy tovább haladhassunk. Talán valami könnyedebb felé, de az is rendben van, ha még mindig ott motoszkálnak a mélyebb dolgok közöttünk. A bizalom, amit most éreztem irányába, valahogy megerősített.

Mara & Archie

it's never too

Mikor elmondja, hogy a magány elviselhetetlen lehet, és hogy nem tudhatjuk mindig, kikben bízhatunk, valahol belül ez felkavar. Túl sokszor voltam már ezen az úton. A szavaival egyetértek, de egy részem még mindig harcol ellene – az a részem, amelyik meg akar maradni függetlennek.
– Az unokaöcsém bír engem, talán ő is látja, hogy mekkora seggfej a bátyám. – szólalok meg végül. – Elvégre már nagyfiú, lassan kész férfi. De voltaképpen más nem változott.
Felemelkedik bennem valami dacos, valami, ami védeni akarja azt a falat, amit az évek során magam köré építettem. Az a fal, amit senkinek sem könnyű áttörni. Nem csak a farkassal való küzdelemről van szó, hanem mindenről, ami előtte történt. Irak. A családom. Az otthon nélküliség. A hibák, amiket elkövettem, a dolgok, amik véglegesen megváltoztattak.
– Nem akarok senkire támaszkodni – folytatom, de tudom, hogy ez féligazság. – A magány, az... megszokott. Kontrollálható. Én vagyok saját magam csapattársa, abból baj nem lehet. De köszönöm az őszinteséged, tényleg nem egyszerű ezekről beszélni. Nekem talán megszokott lehet ilyen szituációkkal találkozni, de nem sokan vannak kitéve annak, hogy gyomorforgató események szemtanúi legyenek... – Elharapom a mondat végét. Nem kell kimondanom.
- Nos... nekem már olyan régóta nincs otthonom, hogy nem is tudom hogy közelíteném meg. Talán szikrája sincs meg annak, talán máshogy közelíteném ezt meg. Lehet egyszer eljutok oda, hogy az otthont nem helyhez, hanem személyhez kötöm. - érdekes felvetés, nem sokat gondolkozok rajta. Igazából a cuccaim beférnek egy nagyobbacska dobozba, ezt nem nevezném otthon érzésének.
A kérdése meglep, de igyekszem nem mutatni. Csak figyelem őt, próbálom kitalálni, miért is kérdezte ezt éppen most. Nem mintha nem bíznék benne – tudom, hogy az egyetlen, akitől nem várom, hogy hátba támadjon, az Mara. De ez a kérdés más volt. Nem a szokásos „hol állunk?” típusú kérdés. Több volt ennél. Mintha valami mélyebbet feszegetne, amit talán magam sem akartam eddig kimondani.
Egy pillanatig csak hallgatok. Az asztal lapjára meredek, majd lassan kihúzom magam, és végignézek rajta. Hagyom, hogy a gondolataim összegyűljenek, hogy eldöntsem, mennyire vagyok hajlandó megnyílni előtte. Végül mély levegőt veszek, és megszólalok.
– Igen, Mara. Benned megbízom. – A szavak lassan jönnek, de ahogy kimondom őket, érzem, hogy igazak. Nem csak az ajkamról peregnek le, hanem belülről fakadnak. – Talán jobban, mint bárki másban ebben a városban. A többiek? Őket nem ismerem. Nem tudom, mire számíthatok tőlük. De te… – Elakadok egy pillanatra, ahogy a szemébe nézek, majd folytatom. – Te más vagy.
Hagyom, hogy ez leülepedjen. Nem könnyű ilyesmit kimondanom. Túl sok időt töltöttem egyedül, túl sok időt bizalmatlanságban. A bizalom nem olyasmi, amit könnyen adok, és mindketten tudjuk ezt. Mégis, valahogy természetesnek érzem, hogy neki mondjam ki.
– Tudod, hogy nem adom könnyen a bizalmam, noha sokan azt gondolják ez épp ellenkezőleg van így. – folytatom egy kis szünet után. – De ha van valaki, akire számíthatok, az te vagy.
Ahogy ezeket kimondom, hirtelen megérzem a súlyát annak, amit mondtam. Mara nem csak egy szövetséges vagy társ. Ő több annál. Valaki, aki megérti, mit jelent küzdeni ezzel az élettel, és valaki, akitől talán sosem vártam volna, hogy ilyen mélyen érintse meg a dolgaimat. De most, hogy így kimondtam, nem tűnik visszafordíthatónak.
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de ez keserédes. – Nem vártam, hogy felteszed ezt a kérdést – ismerem be. – De talán nem mondtam ezzel annyira meglepőt.

Mara & Archie

it's never too

Ahogy Mara beszélt, minden szava lassan beszivárgott a tudatomba, mint a reggeli köd, ami szépen lassan körülöleli a tájat. Őszinte volt, tapintatos, de mégis éreztem a szavaiban azt a tapasztalatot, amit csak az tud, aki már túl van a saját harcain másokkal. Lassan fújtam ki a levegőt, igyekeztem elnyomni a bennem felgyülemlő feszültséget. Az utóbbi időben, mintha minden mozdulatomat az a nyers erő irányítaná, amit a farkas hozott magával. De itt, most, ebben a pillanatban, ahogy Mara velem szemben ült és nyíltan beszélt, valahogy könnyebb volt uralkodni magamon. Nem teljesen, persze, de valami halvány remény fénylett az alagút végén.
Mara szavai, ahogy a harapással való toborzásról és Charlie esetéről beszélt, mélyen megragadtak bennem. Elgondolkodtam rajta, milyen lehet azoknak, akik szándékosan kerültek bele ebbe az életbe, mert erre születtek, míg mások, mint én, egyszerűen csak belecsöppentek. Mintha valaki megvonná a vállát és eldöntené, hogy mostantól máshogy fogsz élni, anélkül, hogy bármit is tehetnél ellene. Tudtam, hogy ő ezt megérti, de az is világos volt, hogy Mara próbál valami pozitívumot nyújtani, még ha én nehezen is látom ezt.
Amikor arról beszélt, hogy Zane döntése nem végleges és meghallgat másokat is, enyhe megkönnyebbülést éreztem, bár csak pillanatokra. Jó volt tudni, hogy van még esélyem, de ettől még a jövő ködös és bizonytalan maradt. A gyakorlatias énem, persze, azonnal átpörgette az összes lehetséges forgatókönyvet. Mit mond majd Mara Zane-nek rólam? Vagy már mondott... És egyáltalán hogyan tudnék beilleszkedni egy falkába, ha most is azon rágódom, hogy talán amúgy sem kéne itt lennem?
- Érdekes egy hierarchia. Az egyenlőek és az egyenlőbbek. Meg gondolom a számkivetettek, pepitában mint a seregben. - hümmögtem is rá kissé fintorogva.
Aztán Mara válaszában hallható volt egy apró, fájdalmas rezdülés. Az, ahogyan reagált arra, hogy az itt létem nem végleges, sokkal többet árult el, mint amit a szavai mögé bújtathatott volna. Nem tudom, mi történt vele azóta, hogy utoljára találkoztunk, de abban biztos voltam, hogy a jelenlétem előidézett valamit. A gondolat nyomasztó volt, de egyelőre nem akartam még mélyebben belevágni ebbe a témába. Az őszinte beszélgetés megvolt, de a fájdalmas részleteket talán még nem kéne erőltetnem.
Ahogy a futásról beszélgettünk, valami megcsillant bennem. Talán ez tényleg működhet. Minden alkalommal, amikor érzem, hogy a farkas közel kerül az irányításhoz, mintha egy szelepet keresnék, amin kiengedhetem a nyomást. Futni, szabadon mozogni a szélben, az talán megadhatja azt a kis szabadságot, amire szükségem van, hogy elengedjem a belső feszültséget. Legalábbis egyelőre.
- Igazából inden aktív fizikai cselekvés segít, a legutóbb tanítottam néhány fogást az unokaöcsémnek önvédelemből. Sosem árt.
De Mara beszélt valami sokkal sötétebb dologról is. Az eltűnések, a halott természetfelettiek. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy a helyzet sokkal összetettebb, mint azt elsőre gondoltam volna. Ez a város nem csak egy új élet kezdete, hanem egy mély, titokzatos fészek, amiben bármi megtörténhet. A rendőrségnél nem láttam ilyesmit az aktákban, és ha mégis, az a rengeteg kozmetikázott hazugság mögé volt rejtve. Mara szavai világosabbá tették, hogy a természetfelettiek közössége itt nem csak óvatosságból viselkedik így, hanem valami sokkal nagyobb fenyegetéstől félnek.
- Ez a város túl kicsi ahhoz, hogy csak úgy ne legyen véletlen mindez. Ennek utána kell néznem, mert biztos vagyok benne, hogy valaki állhat a dolog mögött. De a rendőrség eddig miért nem tett semmit? - a híres igazságérzetem ugyan nem eresztette ezt a témát. Rögtön kattogni kezdtek a fogaskerekek, ráadásul ez több mint aggasztó. De aztán rájöttem, hogy így is több mindent osztott meg. - Köszönöm, hogy elmondtad.
Ahogy ráterelődött a szó, hogy merre jártam eddig, eszembe jutottak az utak, a más városok, amiket megjártam. – Irak, Szíria... – kezdem elgondolkodva. – A háború, a sivatag, ott minden más volt. Az ember azt gondolná, hogy a legrosszabb, amit átélhet, az az, amit ott tapasztal. De tévedtem.
Ahogy Mara kérdésére visszagondolok, azok az idők jutnak eszembe, amikor visszatértem az Államokba, miután áthelyeztek katonai rendőrnek. A harctéren eltöltött évek után azt hittem, hogy az élet valahogy könnyebb lesz, civilizáltabb, legalábbis kevésbé kegyetlen. De a valóság messze nem volt ilyen egyszerű, különösen most, hogy farkas lettem.
– Tudod, amikor visszajöttem az Államokba, minden más volt – kezdem el mesélni Marának, a szavaim egyre lassabban jönnek elő, ahogy mélyebbre ások az emlékekben. – A katonai rendőrséghez kerülve lefokozásképp éltem meg a helyzetet, áthelyeztek egy egészen más területre. Nem volt túl sok átmenet, egyik napról a másikra ment minden. Mintha a hadsereg logikája szerint minden probléma megoldódna, ha áttesznek egy másik helyre.
Kihúzom magam a székben, ahogy a régi düh újra feltör belőlem. Az emlékek élesek, mintha még mindig a hatalmukban tartanának.
– Az elején azt hittem, hogy az emberek között minden normális marad. Elvégre, ha nem mutatod meg a fenevadat, akkor ők sem veszik észre, nem igaz? De valami más is volt ott, valami, amit nem tudtam elrejteni. Az a fajta ösztönös bizalmatlanság, még ha nem is tudatosan. Kezdetben csak apró jelek voltak, semmi különös, csak az a fura érzés. De nem ez volt a legrosszabb. Az igazi probléma a falkák voltak.
Lenézek a kezemre, amit az asztalon tartok, és észre sem veszem, hogy az ujjaim idegesen dobolnak a fa felületén.
– A legtöbb helyen, ahová kerültem, nem volt sok farkas. De ahol voltak, nos, az egész más világ. Amikor omega vagy, azonnal érzik rajtad a magányt, a falkátlanságot, és az első reakciójuk sosem volt barátságos. Mindig az agresszió volt az első válasz. Nem érdekli őket, hogy nem te választottad ezt az életet. Ők már elfogadták a farkasukat, uralják, és te, aki kívülálló vagy, fenyegetést jelenthetsz számukra. Omegaként nincs saját falkád, nincs senki, aki védjen. És a falkák ezt kihasználják.
Az arcomon keserű mosoly jelenik meg, ahogy felnézek Marára, de valahol mélyen érzem, hogy ő ezt megérti.
– A legtöbb helyen, ahol megfordultam, a falkák azonnal megpróbáltak betörni. Mintha bizonyítaniuk kellene, hogy te alantasabb vagy, hogy ők uralják a területet. Volt, hogy kihívtak, máskor csak egyszerűen ellenségesek voltak. Mindig feszült a levegő. És nem segített, hogy közben még az áthelyezéssel sem békéltem meg. Odaát nem farkasok ellen harcolsz, de az emberi politikák, hatalmi játszmák és szabályok ugyanúgy kimerítőek.
Egy pillanatra elhallgatok, a gondolataim visszatérnek azokhoz a napokhoz, amikor minden egyes új helyen úgy kellett harcolnom a túlélésért, mintha még mindig a fronton lennék. A farkasom nem akart meghajolni, de az emberi oldalam tudta, hogy az állandó ellenállás csak bajt hoz.
– Egyik helyről a másikra kerültem. Soha nem maradtam elég sokáig ahhoz, hogy igazán gyökeret verjek. Nem akartam beilleszkedni, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban ismét áthelyezhetnek. Nem volt értelme megpróbálni beolvadni, falkát találni. Ráadásul mindenhol, ahová mentem, csak konfliktusok vártak. De ez az új élet... nem olyan, mint a régim. A farkasomban megvolt a hajlam arra, hogy uralkodjon vagy harcoljon, és én nem akartam beleállni ezekbe a játszmákba. Inkább háttérbe húzódtam, ahol csak lehetett.
Egy hosszú sóhaj szakad fel belőlem, ahogy befejezem. Mara arckifejezését fürkészem, kíváncsi vagyok, mit gondol minderről. Ez az élet, amit most élek, folyamatos harc, nemcsak kívül, hanem belül is.
- Gondolom ilyesmit vártál... Szóval nem, nem bízom a falkákban. A tiétekben sem.

Mara & Archie

it's never too

Az ebéd illata lassan szétterjedt a konyhában, miközben figyeltem Mara könnyed mozdulatait. Egy pillanatra elfelejtettem minden bűntudatomat és szorongásomat, ahogy a látványra koncentráltam. Mennyivel egyszerűbb volna, ha csak az efféle dolgok lennének az életemben. Csak ételek, barátok - ő -  és a nyugodt pillanatok. De nem, ez már nem az én valóságom. Ahogy Mara kimondta a szavait, visszahúzott a jelenbe, a farkasom problémáira, a falkával való kötelező találkozásra, és arra a súlyos bizonyosságra, hogy ez az új életem egyáltalán nem ideiglenes.
- Tudod, nem mintha panaszkodnék – kezdtem, de a hangom elárulta, hogy mégis csak ez következik –, de ez az egész úgy jött, mint egy rakás tégla. Egyik nap még ember vagyok, a másik nap pedig... már nem. És tudom, hogy te jól kezeled, sokkal jobban, mint én, de én... – Elakadtam. Valahogy nehéz volt megfogalmazni, mit is érzek igazán. Olyan, mintha ez az új élet folyamatosan darabokra tépne belülről.
- Zane... – ismételtem, mintha kóstolgatnám a nevet, amit Mara említett. – Szóval, ő a vezér? És ő eldöntheti, hogy befogadnak-e vagy sem? – Elég gyakorlatias kérdésnek hangzott, de valahol a kérdés mögött ott lappangott a félelem is. Mert mi van, ha nem fogadnak be? Vagy mi van, ha nem tudom eljátszani az „új fiú” szerepét? Mindig én voltam az, aki a saját szabályai szerint élt. Egy falkában viszont szabályok vannak, rend. És én már így is nehezen birkózom meg azzal, hogy egyszerre két én küzd bennem: az ember és a farkas.
– Nem mintha nem érdekelne, de a megbízatásom itt nem végleges. Nem érzem, hogy bele kellene bonyolódnom bármiféle falkapolitikába, hiszen bármelyik nap visszahívhatnak. – Egy pillanatra elhallgatok, végiggondolva az eshetőségeket. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem az a helyzet, amit örökké el tudnék kerülni, de most még azt mondom magamnak, hogy megpróbálhatom. Mara azonban rávilágított, hogy talán előbb-utóbb szembe kell néznem ezzel a dologgal.
- De értékelem, hogy segítesz, - teszem hozzá, őszinte hálával a hangomban. – Tudom, hogy nem könnyű valakihez közel kerülni, aki új a városban, és pláne egy ilyen helyzetben van, mint én. Szóval... köszönöm.
A segítségére valóban szükségem van, ezt egyre jobban látom. Ahogy beszél a különböző módszerekről, egy pillanatra elképzelem magam, amint metálzenére próbálok kikapcsolni vagy épp meditálni, és bár a kép abszurd, tudom, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül a lehetőségeket.
- Zene, futás... – ismétlem meg a javaslatait. – A futás talán működhet. Eddig is mindig segített kitisztítani a fejem, bár mostanság más az ok, amiért csinálom. A meditációt viszont... talán hagyom, legalábbis egyelőre. – Elvigyorodom, próbálva oldani a feszültséget. – De nehéz elképzelni magam, ahogy törökülésben éppen az elmémet próbálom megnyugtatni, miközben a farkasom fel akar falni mindenkit körülöttem. De egy gondolat nem hagyott nyugodni.
- Mi történt itt, hogy ennyire harapnak az újakra? Máshol is tapasztaltam már agressziót, de senki nem figyelt ennyire meg, mint itt.

Mara & Archie

it's never too

Hazudnék ha azt mondanám, nem számít mindaz, mi eddig történt és szörnyen éreztem magam, hogy belerántottam egy olyan kényelmetlen szituációba, ami a megítélésén is csorbít. Ha valaki, hát ő biztosan nem tette volna meg azt, amit én helyette is elkövettem. De szükségem volt azokra a pirulákra és ha igyekszem is meggyőzni magam, hogy boldoguljak inkább nélküle, hazudnék ha azt mondanám nem motoszkál bennem az ellenkezője. Mert az ilyen szarok függőséget okoznak és a legkisebb tünet is gyötrelmes, ha nem csak azzal kell megküzdenem, de minden mással is.
Most azonban másnak volt itt helye, nem az évődésnek és a kesergésnek. Isteni ebédet hozott át, az én palacsintám mezei reggeli hozzá képest. De bonyolultabbra így munka után nem nagyon futotta rá, márpedig frisset szerettem volna összedobni.
- Ezt vegyem kihívásnak, hogy lefőzzelek? Úgysem tudlak. – eresztettem egy teli vigyort is mellé, mert lehetetlen küldetésre invitált és ezt ő is elég jól tudja. Mindig isteni kajákat rakott össze, a kisujjában volt az egész konyha. Viccelődni vele pedig különösképp jól esett, noha láttam valamit a vonásaiban, ami arra sarkallt, hogy nekem is kicsit vissza kell fognom magam, már nem olyan a helyzet, hogy a határtalan szórakozottsággal vessük bele magunkat egymás társaságába.
- Én dehogy, csupán botor tanulatlan vagyok ilyen téren. – ebben pedig nem hazudtam, hiszen tényleg így volt, semmit nem tudtam erről a létről, eddig mindent ösztönből próbáltam megoldani vagy épp a saját meglátásom szerint, de semmi eredményezőt nem hozott, főleg úgy, hogy a farkas egyre erősebb volt itt. Volt valami nyugtalanító a szavaiban, ami egyre csak azt igazolta, amitől tartottam. Hogy nem nagyon lesz már olyan, mint a régi életem. Ez ne egy nátha, amit le kell győzni, de igazából örülhettem is volna annak, hogy felfokozott érzékekkel és erővel rendelkeztem, az egyetlen ami ennek az útját állta, hogy nem egyedül fogtam azt a kormányt és ez dacot szült bennem és a farkasban is. Megmasszíroztam az orrnyergem, ahogy lassan kifújtam a levegőt. Most nem igazán tudtam volna részben a csalódottságom leplezni, de harag magam irányába nem nőtt. Inkább igyekeztem figyelni. Bólintottam csupán.
- Volt már olyan, hogy valami olyat tettél, amit te nem szerettél volna vagy nem olyan mértékben, mint ahogy megtörtént? Mármint az… ő jóvoltából. – furcsa volt úgy beszélgetni a belső farkasról, mint egy harmadik meg negyedik címszereplőről, de én akartam felszállni erre a vonatra. Én akartam beszélgetni róla és okosodni.
Voltaképp a változás érzékelését vehettem volna egyfajta elégedettségi elégtételnek, de valahogy nem volt még rá alkalmam, hogy igazán örüljek is neki. Mara szavaiból ítélve neki sokkal egyhangúbbnak tűnt az egész eddigi élete. Ott volt még mindig a tény, hogy én mind idáig semmit nem is vettem észre. Ez pedig valahol elképesztően lenyűgözött. De ha neki kellett hozzá egy élet, akkor én semmi jóra nem számíthattam fél évvel a hátam mögött.
- Van is meg nincs is. Amikor valami inkább csavarja az orrom, azt nehezebb figyelmen kívül hagyni, mint eddig. A fegyver hangja is hangosabb és kellemetlenebb, de megszokható. Az a legkevésbé az, hogy változó mennyire tudom uralni és teliholdkor szinte lehetetlen. Olyankor úgy érzem, hogy leural és valakinek bántódása esik, akinek nem kellene. Nem szeretném, hogy valaki úgy járjon, mint én akkor. – nem akartam hazudni, bizonyára teljesen tisztában volt azzal, milyen újként az átváltozás azon kívül, hogy fájdalmas. A fájdalom a legkevesebb, megtanultam tolerálni, az ingerküszöböm is kezd kitolódni hozzá.
- Segítő technikák? Próbáltam meditálni, hátha lecsillapodik, de nem tetszett neki, én sem tudtam nyugodt maradni és hagytam a francba. – ha az amatőrség fájna, most azért kicsit elsüllyednék. Lehet teljesen hülyeség, amiket kipróbáltam eddig, de tényleg nem működött. Most bezzeg nem éreztem semmit ezek közül, csak a folyamatosan pulzáló izgatottságot. Ahelyett azonban, hogy ezt felhoztam volna, csak bólintottam.
- Millió meg egy másik kérdést vetett fel, e csak a végére érünk. Mi van a falkával? Meddig tolerálnak valakit?

Mara & Archie