Nem hiányzott, hogy éppen ma kényszerüljek megvizsgálni, hogyan is viszonyulok a férfiakhoz.
Az első szexuális élményem férfival volt, méghozzá nem is akármilyen férfival. Anyám akkori élettársát Stantonnek hívták - bizonyosan hívták máshogyan is, de mindenki a vezetéknevén szólította - és negyvenéves is elmúlt már, amikor beköltözött a házunkba. Akárcsak Francine, ő is rengeteget ivott; az idő nagy részében mindketten részegek voltak, és mert a természetük józanul is éppencsak megfért, marták egymást éjjel-nappal, olyan rémisztő lendülettel, hogy biztos voltam benne, egy nap késsel a hátában fogom megtalálni valamelyiket a földszinten. Sokszor szakítottak is, néha hetekig nem láttam valamelyiket - sőt, egyszer mindketten eltűntek tíz napra -, aztán egy nap anyám hazajött és azt mondta, többet egyáltalán nem fogom látni 'azt a szemét stricit'. Nem bántam: az első naptól fogva rettegtem tőle. Persze tudhattam volna, hogy nem szabad hinnem az anyámnak, mert Francine Manx soha életében egyszer sem mondott igazat, de még csak tizenhárom éves voltam, és épp eléggé megkönnyebbültem a hírtől, hogy amikor Stanton mégis beállított, dühösen, mit sem sejtve kocogtam le a bejárati ajtóhoz. Huszonnégy éve bánom. Anyám is lent volt, az öntudatlanságig részegen hevert a kanapén, a tévé előtt: amilyen szemmel néha nézett rám, még az is lehetséges, hogy egy ponton magához tért és csendben figyelte, mit művel velem az ember, akinek az elveszítését előző este még a szokottnál is mértéktelenebb ivászattal próbálta feldolgozni.
Ha látta, ha nem, egyértelmű volt, hogy mi lesz, ha hozzá fordulok. Ha esetleg nem lett volna az, maga Stanton is megmondta, amikor már a cigarettáját szívta a folyosón, útban a konyha felé. Valamennyi idő eltelt, mire a szekrényben talált piával kiütötte magát, és csak akkor mertem megmozdulni.
A házból még aznap eljöttem örökre, de a történteket nem tudtam hátrahagyni. Örökbe kaptam, úgymond. Férfival hosszan kettesben maradni a világ minden kincséért sem lettem volna hajlandó - az egyetlen ember, akit beavattam ebbe, az exfeleségem volt, és ő mindent elkövetett, hogy megértesse velem, ez az egész egyáltalán nem rajtam múlt. Valamennyire sikerült neki, de azért nem teljesen. Aznap, amikor csaknem öt évvel ezelőtt a házasságunk végleg tönkrement és Cassie-t elvitte a mentő, hogy megpróbálják a kórházban megmenteni a Rivotril - Macallan Sherry Oak keverék okozta mérgezésből, én pedig a hisztéria szélén a vérző fejemhez kiérkezett fiatal orvossal csókolóztam az ágyunkban, az első félelmem nem az volt, hogy most süllyedek a legmélyebbre, ami emberileg egyáltalán elképzelhető.
Hanem az, hogy talán húsz évvel ezelőtt is ugyanilyen undorító alak voltam.

Az elmúlt négy évben volt időm ezen rágódni, de az idő meg az a kevés egyéjszakás kaland - legyen az férfi vagy nő -, amelybe újfajta, követelőző érzékeim a farkasharapás óta belesodortak, nem segített semmit.
Meg az sem, hogy ezt az egészet teljes némaságban igyekszem megemészteni. Az alapítványi önkénteskedés éppen elég hatással volt rám ahhoz, hogy tudjam, előbb-utóbb kénytelen leszek beszélni róla. De most még nem. Még vagy harminc évig biztosan nem. Valójában azt sem tudom, mit érzek egyáltalán, ha férfiakról van szó. Eddig minden alkalommal elszántam magam, hogy majd legközelebb foglalkozom vele, aztán, mikor ennek elérkezett az ideje, egyszerűen félretoltam fejben az egészet. Egész jól működött. Mostanáig. Mert most azt látom, hogy a magas férfi, aki az imént meghívott egy italra, felkelt a székéből, és idefelé tart. Fényes nappal van. Na nem igazából, de bizonyos értelemben mégis. Én is érzem, hogy megbámulják.
Ilyenkor mi van?
Mit tudom én.
Ha határozott elképzelésem lenne, hogy akarok tőle valamit, a mozgása akkor is elbátortalanító lenne: léptei hosszúak, sarka alatt majdhogynem döng a fapadló, székéről felállva láthatóan annál is magasabb, mint elsőre tűnt. Szó se róla, a zöld szeme nem hagyja hidegen a szépérzékem, de ehhez egyetlen pillantás is elég lett volna. Ráadásképpen itt van már a nyakamon. Úgy teszi le magát a szomszéd székre, mint aki pontosan tudja, mi történik éppen.
Nem lenne baj. Legalább egyvalaki tudja.
- Tessék?
Ennyire vagyok képes válaszul. Érzésre talán kissé vörösen a megszokott színemhez képest. Joggal aggódtam azon, mit fog mondani, mert ez - ajánlatom van-e - még a legrosszabb eshetőségnél is rosszabb nyitás. Valami különös fenyegetettséget érzek a jelenlétében, ami arra sarkall, hogy mondjak mást is, ugyanakkor fogalmam sincs, mi lehetne válasz erre. Még ha arra is gondol, ami miatt italra szokás meghívni valakit... egyáltalán nem biztos, hogy akár a vendégteret lenne merszem elhagyni marcona társaságában.
- Nincs - nyögöm ki végül szorongva, igyekezve ártatlanabbnak tűnni annál, mint amire hangsúlyos arcvonásaim képessé tesznek. - Azt hiszem, nincs, nem.

Ahhoz képest, milyen közel lakom, nem fordulok elő valami gyakran a Byron'sban. Ennek elsősorban az az oka, hogy nem szeretem a kocsmákat és a részegeket. Sőt. Ez persze ahhoz túl jó helynek számít, hogy részegek jellemezzék, csak így, ebben a hangnemben és arra sem vetemednék, hogy fennhangon lekocsmázzam... de azért végső soron mégiscsak az, ami. Italmérés. Ahol pedig ital van, ott nem lehet messze a baj sem, hívják a helyet meg a vendégeit akárhogy. Éppen elég hasonlót láttam. Sokat is.
Mégis itt vagyok késő délután óta.

Kevesen vannak ma. A jellemző kora esti zsivaj helyett kellemes duruzsolás az alapzaj csupán s az utca késő tavaszi langymelegéből idebenn már csak a nyár előjeleit érezni. A héten szinte minden nap dolgoztam eddig és kellemesen elfáradtam, az álom mégis elkerült. Ma már feladtam, jobbnak láttam leülni ideát, mint otthon várni, hogy a földszag kimenjen az orromból. Nem visel meg a hivatásom, soha egy percig sem volt nehéz, ám a teliholdig már csak néhány nap van hátra. Ilyenkor izgékonyabb vagyok: belső húrjaimat olyan dolgok is képesek megpendíteni, amelyek máskor hidegen hagynak. Természetemnél fogva ebben az időszakban arra is jobban hajlok, hogy egyek és igyak egész nap. Vadászatra készülődő farkasénem mozgolódása mind közelebb sodor az ösztöneimhez.
A harmadik rum-gyömbérnél tartok, amikor leteszik elém a negyediket. Zavartan pillantok fel; emennek még csak a felénél járok. Nem iszom túl erősre keverve, elég idő is eltelt már az első óta, ráadásul mint az kiderült, egy vérfarkas korántsem érzi meg az alkoholt annyira, mint egy ember, mégis rég ittam ennyit egy nap. Nem csoda. Ha nem lennék sétatávra a lakásomtól, az öreg Rolls-Royce most is kint várna.

Akárhogyan is, arra azért emlékeznék, ha rendeltem volna valamit. Arra még a tizedik pohár után is emlékeznék. A tekintetem eléggé beszédes lehet, mert nem kell külön levegőt vennem a kérdéshez - a pincérnő enyhén félrefordulva a pult távolabbi végére villantja a szemét, alighanem azért, mert mutogatni nem illik. Ott ugyanis ülnek. Méghozzá magas, sötét hajú, csupa izom férfi, már amennyire ilyen távolságból a félhomályban látszik.
Soha életemben nem láttam.
- Nem tudom, ki az ott - mondom halkan, a hangszórókból finoman áradó zene árnyékában, abszurd késztetést érezve, hogy valami magyarázatot adjak a helyzetre, noha az énelőttem is magyarázatra szorul. A felszolgáló mosolyog. Nem bántóan, inkább úgy, mint aki hiszi is, amit mondok meg nem is.
- Ő küldte az italt - feleli bájos egyszerűséggel. Érezhetően mondani akar még valamit, de hogy mit, az már nem derül ki, mert félúton meggondolja magát. Pár szívdobbanásnyi ideig nézzük egymást, azután pont akkor fordít hátat, amikor a pult túlfeléhez is tálcával érkeznek. Hány felszolgáló dolgozik a Byron'sban egyáltalán?
A szemem sarkából akarva-akaratlanul is a férfit figyelem.