Szusszanását hallom, de nem veszem magamra, még akkor sem, amikor nekem szól. Tisztában vagyok azzal, mennyire nem könnyítettem meg a dolgát azzal, hogy a városba érkeztem, de ezt okkal tettem meg. Külső szemlélőként gondolhatja úgy, hogy az életösztöneim valahol cserben hagytak és nagyon sokat nem is tévedne ezzel kapcsolatban.
De eddig is voltak nehéz helyzetei az életemnek és lám, még mindig itt vagyok, pontosabban a főnököm előtt állva, majd ülve. Tekintetem a paksamétára téved, amely mellette tornyosul és amin szemlátomást nem tudja magát átrágni.
- Tudom, hogy nyerjelek meg – vigyorgok teli szájjal és az egyik bögrét át is nyújtom neki. Oké, tisztában vagyok azzal, hogy pofátlan tudok lenni, ilyenkor mindig szükség van valamivel, amivel enyhíteni tudom ennek az élét. Amennyiben átvette a bögrét úgy foglalok vele szemközt helyet, mert egy ideig nem fogok innen kilépni.
- Mindig is értékelem az építő jellegű kritikát, csak ezért kérdeztem – nem feltétlenül az önfényezés lett volna a célja a kérdésemnek, de azért nem tudom elrejteni előle, elégedettségemet, hogy meg van elégedve a munkámmal. Testhelyzete megváltozik, és bár érzékelem, hogy komoly dologról szeretne velem tárgyalni, egyelőre a magam részéről kényelmesen hátradőlve fészkelem el magam a székben, két kezem között tartva a bögrét.
- Hol? A széken!? – tágra nyílt szemekkel meredek rá, majd az ülőalkalmatosságra, amire leültem. De jó, hogy feketébe jöttem, hátha meglátszódik rajta két lábnyom majd… nem a kéznyomok lesz a divat, hanem a cipő… végülis. Mosolyom kiszélesedik, de egyelőre elrejtem előle, legalább is a bögre mögé rejtem, amikor egy korty kávét iszok.
Végülis megkapom a kritikát, amiért áhítoztam, még ha az általa nyújtott formában is. Igaza van, mindenben.
- Ami csak azt bizonyítja, hogy komoly vaj van a füle mögött – mutatok rá arra, hogyha ennyire őrjöngött azon, hogy ez a cikk megszületett, csak még inkább megerősít abban, jól tettük, hogy foglalkoztunk a témával és hogy lehoztuk a témát. Lábaimat kényelmesen vetem át egymáson, amíg tovább hallgatom DeVries egyébként jogos észrevételeit.
Elégedett vagyok azzal kapcsolatban, hogy sikerült beletenyerelni a dolgok sűrűjébe és sajnálom, ezúttal a széles vigyort nem tudom elrejteni, még akkor sem, amikor hallom mivel folytatja a leszidásomat. Mert ezt tekinthetjük annak is és joggal. Mégis megvárom, amíg befejezi, mielőtt választ adhatnék neki mindenre, amire kíváncsi.
- Értékelem Főnök, hogy aggódsz értem, tényleg, amiért hálás is vagyok neked – és nem ő az egyetlen, aki így tesz, kár hogy a józan eszem nem hallgat rájuk. – Adtál nekem munkát, viszont mélyreható kutatást és vizsgálatot nem lehet tenni több száz vagy épp ezer kilométer távlatából. Itt akartam dolgozni, a Naplónál, de ezt nem tudom megtenni, ha nem vagyok itt, jelen a városban. Ha csak hallomásból értesülök azokról, ami itt történik. Vagy miről szólnának a cikkjeim? Csak az állam ügyeiről, döntéseiről, szabályzatairól nem írhatok – vonom fel a szemöldököm, mert bár szívesen megteszem bármikor, ha erről van szó, tudósítani kell az embereket azokról a döntésekről, amelyeket a fejük felett hoznak meg, engem mégis a helyi tények érdekelnek. Ezzel kapcsolatban pedig nem fogok tudni hitelesen írni, ha nem vagyok itt.
- Értem, hogy Morton nagy hal, de sokkal nagyobb halakkal is összeakasztottam már a bajszom és mégis itt vagyok. Meg tudom magam védeni és itthon vagyok ehhez a legnagyobb erőm. Nem fogom fülem farkamat behúzni, csak azért, mert úgy gondolja ő itt a kiskirály. Ez messze nincs így és ne mondd, hogy az Alapítók egyet értenek azzal, amit csinál – már látniuk kell, de amit itt ez a fickó akar csinálni mindent is veszélyeztethet, amit a város felépített az elmúlt évszázadokban, ez pedig senki érdekét nem szolgálja.
- Amit írtam, az csak a jéghegy alja, az ösztöneim azt súgják, hogy sokkal komolyabb dolgokról van szó, ha ő is a képben van. Kutatást nem tudok távolról végezni, Rose Harbor életének a sűrűjében nem tudok részt venni, ha nem vagyok itt. Ezért jöttem haza, mert a Morton ügy nem zárult le, mert tovább folytatja a tevékenységét, ha jól sejtem épp csak haragszik, mert a renoméján csorba esett, nem? – a beszélgetés alatt igyekeztem végig komoly lenni, az utolsó kérdésnél húzódik vissza a vigyor az arcomra.

Augusztushoz képes igencsak hűvösebbre sikerült a mai reggel, ehhez vélhetőleg van köze a parányi városunk felett tornyusoló már-már hollófekete felhőrétegnek. Ha babonás lennék és hinnék az ilyesfajta hiedelmekben, akkor még azt is mondhatnám, hogy a mai ötletemet helytelenítik az égiek... Oh, várj, hiszen én hiszek ebben!
Ez esetben a középső ujjamat mutatom fel képletesen az égnek, vannak dolgok, amelyeket még ők sem tudnak megakadályozni. Nem, ha teljesen a fejembe vettem a dolgokat és hogy is tartja a mondás? Amit elkezdtél azt fejezd is be, a másik pedig úgy hangzik, hogy amit megtehetsz ma, azt ne halaszd holnapra. Szóval bocsánat minden istennek, istennőnek, aki létezik, de ezt a mai nap folyamán véghez fogom vinni. Mégis mire várjak? ű
Hetek teltek el azóta, hogy hazaköltöztem, azon ma már nem bosszankodom annyira, hogy nem találok az hagyján, hogy egy kiadó lakást, de házat sem. A régi szobám meg... mintha visszaugrottam volna az időben. Nem is tudom, hogy anyám vag a húgom ennyire szentimentális, hogy nem alakították át az elmúlt tíz évben. Bármelyikük is legyen emiatt a felelős most rajtam van a sor, hogy megtegyem.
Különös érzés újra otthon élni, ennyi év szabadság után, amikor mehettem a saját fejem után és senki sem szólt abba bele, hogy milye életritmust alakítok ki, ez most csettintésre megváltozott. Noha egyik testvérem sem él már abban a házban ez nem jelenti azt, hogy ne is tartózkodnának ott állandó jelleggel. Kisvárosok előnyei... kezdenek visszatérni az emlékeim, hogy elsősorban miért is mentem el. Ne értsen félre senki, szeretem őket, egytől egyig, de néha az agyamra mennek.
Az ég szerelmére, felőtt nő vagyok!
Aki az anyjával él.

Na de, hol is tartottam?
Oh, igen. A kopogó esőnél a szélvédőm ablakán. Mintha dézsából öntenék. Óvatosan parkolok le a szerkesztőség előtt, de még várok néhány másodpercet, amíg ki is nyitnám az ajtót.
- Azt csak félve jegyzem meg, hogy ez igazán nem tisztességes! Mégis mit vártok tőlem? - szólítom meg az égieket, bárki is uralkodjon felettünk - hisz mindenki abban, amiben. Én is.
És mintha ők meghallanák, amit mondtam és erre felelnének: villám cikázik át az égen. Kelletlenül húzom el a számat. - Ilyekor persze magyaráztok - dörmögöm az orrom alatt.

Az anyósülésről elveszem a kisebb esernyőt, a táskám fülét megragadom, az ajtót pedig kivágom...
Előbb az eső elleni védekező eszközt nyitom ki, majd csak ezt követően szállok ki. A táska fülét a vállamon dobom át, a termoszban melegedő kávémért még visszanyúlok és már nyargalok is be az épületbe.
A szigorúan fekete esernyőt a bejárat mellett hagyom, hogy kiizzadja magából ezt a néhány lépésnyi megpróbáltatást, majd ruganyos léptekkel indulok meg az asztalomhoz. Ott csak addig időzöm, amíg a táskámat rádobom a tetejére - azért óvatosan, mert mind a Mac, mint az iPad megsínyli a dobálást - és már spurizok is a konyhába.
Két csészét veszek elő és a termosznyi fekete nedűt kettőbe öntöm.
Egyszerű, egyenes szárú nadrágot viselek, fekete vitorláscipővel - ebben az időben igen merész választás, de a magassarkú még inkább életveszély lett volna - ehhez egy könnyed, ujjatlan, szürke inget öltöttem. A zakó a kocsiban maradt... na annyi baj legyen. Felfogot hajamból csak néhány tincs kandikál elő a halántékomnál, hogy keretbe fogja csontos arcomat. Ez szánt szándékkal van így.
Bárki is lát ma így meg, tudni fogja, hogy jó benyomást akarok kelteni, vagyis akarok valamit és van egy olyan sanda gyanúm ezt a főszerkesztő is pontosan fogja tudni.
Kényelmesen topogok át az irodájához, egyik kezemben a két csésze fülét fogom össze, a szabaddal pedig jól hallhatóan kopogok.
- Főnök - dugom be a fejemet, hogy megkeressem a fiatal nőt a tekintettemmel. Nevezzen bárki ódivatúnak, szeretem a munkahelyen a formalitást, olyan szokás ez, ami kezd kikopni a divatból. - Egy pillanatra zavarhatlak? Megvitatnék veled valamit - bájos mosolyt villantok rá és anélkül, hogy tényleg engedélyre szorulnék már beljebb is vagyok a helyiségben.
- Hoztam kávét - teljesen nem ment el az eszem, épp csak egy kicsit. Az asztalára helyezem az ő részét, a sajátomba beleiszok, miközben leülök.
- Tudom, hogy még csak pár hete vagyok teljes munkaidőben nálad, de mit gondolsz, miként teljesítek?