Rose Harbor
Why do all the monsters come out at night?
A kikötõben várakozók:
Megérkeztél

༄ a kikötõbe
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
༄ társalogjunk
Aktív lakosság
༄ mennyien vagyunk?
Jelenleg 121 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 121 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (186 fő) Szomb. 21 Szept. 2024 - 21:56-kor volt itt.
Legfrissebb
༄ hozzászólások


it will not be easy

Back to Where We Started EmptyElodie Rhodes
Pént. 20 Szept. 2024 - 10:37


Put me up & put me down.

Back to Where We Started EmptyLuna Wheatfield
Vas. 15 Szept. 2024 - 18:36


Legacies FRPG

Back to Where We Started EmptyAdmin
Vas. 15 Szept. 2024 - 16:41


nothing is what it seems

Back to Where We Started EmptyLevana Moon
Szomb. 7 Szept. 2024 - 15:57


Rookie mistake

Back to Where We Started EmptyHeath Snyder
Szer. 4 Szept. 2024 - 9:13


when we first meet

Back to Where We Started EmptyZoey Woods
Szer. 4 Szept. 2024 - 8:25


Uborkaszezon uborka nélkül

Back to Where We Started EmptyClara McLeod
Vas. 1 Szept. 2024 - 19:09


Oh, the view!

Back to Where We Started EmptyBethany Montgomary
Vas. 1 Szept. 2024 - 9:24

Megosztás
 
Back to Where We Started
Minden mágia megköveteli a maga árát.
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásBack to Where We Started EmptyHétf. 25 Márc. 2024 - 12:22

Véget ért a játék
Archíválásra került


admin.
Admin
A staff
Admin
Elõtörténet :
Back to Where We Started Dad5623e64ffe52e1fd958cd231591bec5d62aeb
az élet írja
Titulus :
Könyörtelen diktátor
Kapcsolatban :
Zenedoboz :

Karakter idézet :
Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
Back to Where We Started B33f683b8dda320cc683c9db3762a601aa3d7083
User :
staff

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyVas. 24 Márc. 2024 - 20:57


Charlie & Leigh
Szempilláim remegnek meg, érzem a szívem miként szorul össze a szívemben, s tudom, ilyen sors nem csak a velem szemben ülő férfinak jutott ki. Halvány mosolya mögött akaratlan is mély sebeket vélek felfedezni és mintha ez a gesztus csak és kizárólag nekem szólna most. Lassan és mélyen szívom be a levegőt a tüdőmben és nem engedem a bennem dúló érzéseknek előtörni.
Nem tartozik rám és a tartózkodása egyértelművé teszi, nem is akarja, hogy efelől érdeklődjenek nála; így nem teszem.
Hiszek abban, hogy az újságírás, a riportok, az interjúk nem arról szólnak, hogy a lehető legjobban beleártsuk magunkat a másik ember borzalmas érzéseibe, hogy lehet ezt tisztességesen és empatikusan is végezni. Hagyom, hogy a téma, ahogy feljött közöttünk úgy is ülepedjen le.
Hálálja rajtam a sor, hogy halovány mosolyt villantsak rá, tekintetemben egyfajta fény csillan és még rá is kacsintok, csak hogy tudja, komolyan gondolom a gesztusom. Remélem, hogy fog vele élni, remélem, hogy a fajok közötti interakció a jövőben meg fog változni.
Hogy nem leszünk mindig ellenségei a másiknak. Egy olyan álomkép lebeg a szemem előtt egy olyan jövő Rose Harbor iránt, ami tudom, hogy irreális. Túl sok elvarratlan szál van a városban, túl sok az ellentét, amely túl mélyről gyökerezik és amit nem lehet egyszerűen csak kiirtani. Az emberi kicsinyesség, a hatalomvágy utáni hajsza, a klikkekben való rendeződés mindig is erősebb lesz.
- Hogy lássam van-e valaki, aki hajlandó lenne erre még rá – tekintetem visszaemelem a férfira. A mosolyom ezúttal őszinte, tekintetem bizakodó, de vonásaim határozottak. Eltökéltek. Korábbi hallgatását nem veszem magamra, még ha ellenem is irányul a tartózkodásában rejlő harag. Mennyi hasonló beszélgetésen estem már át az évek alatt?
- Utópisztikus álom, tudom jól. De láttam máshol, a világ számos táján, hogy el lehet érni. Ha van még, aki akarja – enyhén félrehajtom a fejem. – De nem akarok egy olyan városban élni, amelynek az alapjait a gyűlölködés és az ellentétek kövezték ki és amit ki sem akarnak cserélni – megvonom a vállamat. A jövő képlékeny, mert eltökéltem, hogy ezúttal maradok, de egy mérgező közegben nem akarok hosszútávon letelepedni.
- Talán. Köszönöm a tippet – fordulok még felé és felállok az asztaltól. Az utolsó kortyokat még kiiszom a meleg teából. Jólesik, ahogy forróssága végigégeti a torkom, melegséggel tölt el. – Csak tudod, ő csak azok információjával tudna ellátni, akik idegenkezűség áldozatai lettek… látványosan. A kevésbéket aligha tudják ők is, de a továbbiakban biztos segítségemre lehetnek – mennyi eltusolt haláleset lehet még? Olyanok, akikre rámondták, a véletlen, a kor, a baleset okozta a halálukat és mit sem sejtenek arról, ez nem csak így lehet.
A városban komolyabb erők munkálkodnak és ezekre vajon valaha fény fog derülni? Képes leszek ezeknek utána járni?
- Köszönöm az idődet, nem is tartalak tovább fel – könnyedén elfordulok tőle. Így, háttal emelem fel a kezem, integetés gyanánt. – Viszlát Charlie – hangom vidám és gondtalan.
Mély levegővétellel lépek ki újra a temetőbe, de egyelőre nem indulok vissza az autómhoz. Még egy kis időt eltöltök a sírok között.

//Nagyon szépen köszönöm a játékot! Élveztem minden másodpercét Back to Where We Started 263a //
Vendég
Vendég
Anonymous

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyHétf. 5 Feb. 2024 - 11:31

A fejemet ingatom. Tekintetemet, amely csupa lágyság ezúttal nem fordítom el róla közben. Szokatlanul kedves a kérdés - bár Leigh nem tűnik érzéketlennek, erre valahogy mégse számítottam tőle. Ami azt illeti, egyetlen olyan embertől sem, akik embernél többnek születtek.
- Nem - válaszolom, viszonylag halkan, mintha a gesztus magyarázatra szorulna. Lenézek az asztalon nyugtatott kezemre: ujjbegyeim egymásnak dörzsölődnek finoman, mint mindig, ha a teljes mozdulatlansághoz túl nagy bennem a feszültség. Gyakran előfordul. - Nem hiányoztam sehonnét.
És senkinek.
Visszatalál a pillantásom az arcára és halvány mosolyt láthat rajtam. Elsősorban azért, hogy ne érezze úgy, hogy megbántott volna, másodsorban meg mert eszem ágában sincs engedni az emlékkel járó érzelmi sivárságnak. Fáj vagy sem, azért nem volt ebben semmi új: az életem akkoriban Cassie-ből állt és ő nem kért többé belőlem, így nem volt miért keresni. Néha eszembe jut, vajon mennyi idő telt el, amíg az anyám hiányolni kezdett annak idején. Feltéve persze, hogy egyáltalán eljutott valaha a felismerésig, nem fogok visszamenni a házába. Legkésőbb karácsonykor biztosan: az az egy-két nap addig hagyományosan a kettőnké volt. Még úgy sem tűnik túlzásnak, hogy valójában február közepén szöktem el.
Leigh a segítségét ajánlja - fogalmam sincs, valaha lesz-e gondom, amiben segíthet majd, de így is jólesik. Ha a küszöböt átlépve azonnal elfelejti majd, akkor is.
- Köszönöm.

A közénk ékelődő ellentét nem ingatja meg, láthatóan szokva van hozzá, hogy a beszélgetései során itt-ott ellenállásba vagy egyenesen ellenségeskedésbe ütközik. Nem érzem rosszul magam, mert ilyenkor a sérelmeim uralkodnak felettem és bár én is tudom, hogy ez gyerekes vonás, mégis sokszor előfordul, hogy meg sem próbálok kilábalni belőle. Egy kicsit forrongok. Nem mintha jólesne, de valahol talán mégis. Leigh annyit mindenképpen profitál ebből, hogy kivételesen csendben maradok. Még figyelek is - csak részben udvariasságból. Máskülönben: született hallgatóság vagyok.
Ahogy végez, egy pár pillanatig rágódom az elhangzottakon. Figyelem, ahogy elteszi a jegyzetfüzetet és ráfonja átfázott ujjait a bögréjére.
Hümmögök. Nem barátságtalanul.
- Ezért jöttél vissza mégis? - kérdem. A hangomban kíváncsiság cseng. - Hogy változtass? Talán jobban jársz, ha egy magánnyomozónál érdeklődsz a halálesetek milyensége után. Ők közelebbről látják az ilyesmit. Mondanám a városi rendőrséget is, de kétlem, hogy szívesen szóba állnak a sajtóval.



There is always the return.
And the wound will take you there.
Charles Talent Manx
A rose harbori falka tagja
Charles Talent Manx
Elõtörténet :
Titulus :
rose harbor temetkezési vállalat sofőrje
Zenedoboz :
Karakter idézet :
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
Back to Where We Started UjObPmH
User :
hellebore

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyHétf. 29 Jan. 2024 - 8:32


Charlie & Leigh
Keserű nyál fut össze a számban, már csak a gondolattól is. Ha valakinek, hát a természetfelettinek tudnia kellene, hogy a holtakat nem szabad megbolygatni. Mikor váltak az elhunytak helyei ennyire a üzlet központjává?
Ostoba Leigh, mintha nem láttál volna ennél rosszabbat és mégis… még mindig képes meglepni a világ, az emberi kicsinyesség vagy épp, esetünkben a pénzhez köthető hajlam. A boszorkányok Samhain miatt félik és tisztelik az elhunytak lelkeit és ha más nem ennek a tisztességét meg kellene őrizniük. Ragaszkodni kellene hozzá.
Keserűségemet lenyelem, helyette az elhangzottakra koncentrálok és újra csak vezérszavakat körmölök le a füzetemre.
- Egyelőre. Mindazonáltal köszönöm az információt – lágy, de korántsem őszinte mosoly húzódik ajkamra, ahogy egy pillanatra feltekintek rá. - Hasznosak a jövőre nézve – elsősorban nem ezért jöttem ide, mégis megelégedéssel tölt el az, amilyen híreket közöl velem.
A világ így működik, rózsaszín ködben nem átallok élni, de ez nem jelenti azt ne változtathatnánk a régi, begyöpösödött szokásokon. Legfeljebb sok harccal és idegrendszert tépő pillanatokkal fog járni.
A mosoly nem csak a felismerésnek szól, hogy ő mi is valójában, hanem annak az izgalomnak is, ami körbejár, már csak a gondolattól is, valójában milyen borsot is tudok majd a város orra alá törni.
De ez a jókedv ahogy érkezett, úgy is tűnik el az arcomról. Szívemben, lelkemben továbbra is ott érzem a megülepedett elégedettségemet, de vagyok annyira empatikus ezekben a pillanatokban, hogy ne mutassam ki a férfi felé, ha már az ő orcája elkomorul a témától.
- A családod… - kezdek bele lassan, mert tudom, mennyire kényes téma tud ez lenni. - Kerested őket, miután átvaltoztattak? - fejemet csak enyhén hajtom félre. Hirtelen beharapni, majd még hirtelenebb ráeszmélni, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látott eddig, hanem sokkal mélyebb épp elég traumát tud okozni… nos, lényegében bárkinek. És emellett még azzal is meg kell birkózni, hogy a családod, akit eddig ismertnél, aki a támasztékot jelenthette neked halottnak hisz.
A lelkemet körbejáró jókedvem is eddig tartott. Emlékeim közé elevenen ékelődik be egy bizonyos; Irak és a felrobbantott járőrautók egyike; a szénné égett katonák holtteste, a megégett bőr és szaga, miként a levegőben terjeng. A távirat, amit aznap este kell megfogalmazni, a gondolata annak, hogy ezt hamarosan megkap egy család.
Arcom izmai megfeszülnek és érzem a düh miként zubog végig az ereimben. Mélyen szívom be a levegőt és lassan, nagyon lassan engedem azt ki. Elengedem az emlékképeket és a jelenre próbálok koncentrálni. Charlie szavai ebben nagy segítségemre vannak.
Apró biccentéssel veszem tudomásul a válaszát. Kérdések vannak még bennem, de így is tudom, hogy olyat árul el, amely nem feltétlen tartozik az én orromra.
- Ha bármiben segítségedre lehet egy magamfajta, mh, mondanám, hogy tudod hol találsz – röviden nevetek fel, inkább hangzik kaccantásnak, mint másnak. - A legtöbb esetben az újságnál megtalálsz – vagy legalábbis valakit, aki utána megtalál, ha keresne.
Egek, a telekommunikáció idejét éljük, mégis miket beszélek?

Elhatárolódik tőlem; látványosan és tisztán hozza az értésemre.
- Sok minden megváltozott – a világ is változik és vele együtt a város is, ennek a kézjegyét magán hordozza az elmúlt tíz év is. Ez mégsem jelenti azt, hogy rendben van, hogy nem lehetne ellene tenni. Ezúttal komolyan tekintek rá, épp úgy, ahogy ő is teszi.
Morton szépen lassan emészti fel a várost és mintha ezzel mindenki megelégedett volna. Teszek rá, hogy mennyi ingatlant vásárol fel, de ebbe emberek, ártatlan emberek rokkannak bele… vagy épp halnak meg és ez az, amit a legkevésbé sem tud befogadni a lényem. Szinte érzem, hogy a ley miként örvénylik a talpam alatt.
- A temető tökéletes hely a statisztika felállítására. Nyers adatok. Innen felgöngyölíteni azt, hogy mely haláleset volt természetes és melyik nem a nagyobb falat. Talán nem meglepő a számodra, de Rose Harbor nagyon sokáig nem ilyen város volt és az ok, amiért változik talán nem olyan kedvező hosszútávra nézve a városra. Talán mindössze én vagyok borúlátó és képzelek emögé többet, mint ami valóban van, de a megérzéseim ritkán csapnak be – lágy, meleg mosolyt villantok felé. Néhány másodpercre mindössze.
- A széthúzás, az arrogancia, az elitizmus volt az, ami elől fejvesztve menekültem el innen. Az, hogy mindenki a maga érdekeit helyezi előtérbe és magasról tesz arról, hogy a többivel mi történik. Azt hittem, hogy ez a normális, ha egy városban több természetfeletti faj él, akkor ők elviselik egymást és ennyi. Majd láttam mást, láttam ennek az ellentétét és olyat is, ami a miénknél sokkal rosszabb volt, olyat is, ahol az ártatlan, semmit sem tudó emberek látták ennek a kárát. Idealista elképzelés, hogy ezen lehet változtatni – egykedvűen vonom meg a vállamat, mintha az egész nem számítana.
- De egy próbát mindig megér – becsapom a füzetem, a kabátom zsebébe rejtem. Kár, hogy a női kabátokat soha nem úgy tervezik, hogy belső zsebbel rendelkezzenek. Nagyot kortyolok a forró teából és szinte érzem, hogy miként járja át a meleg az egész testem.  
Vendég
Vendég
Anonymous

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptySzer. 24 Jan. 2024 - 10:19

Tűnődő képet vágok.
- Biztosan előfordult - szusszantom röviden, megpróbálva felidézni, szóba került-e az elmúlt négy évben efféle köztünk, idebenn. Nemigen. - A legtöbb temetőben ha a parcellabérleti díjat nem állja senki, idővel ez lesz a foglalt sírhelyek sorsa, és amennyire tudom, jó néhány olyan személy nyugszik itt, akinek az adósságát már nincs aki törlessze. - Megcsóválom a fejemet. Egyáltalán nem helyénvaló, hogy az ember holtában is el tudjon adósodni, de ez már csak ilyen. Nincs jogom ellenvetést támasztani, ha már itt tartunk. Én is legalább annyira a holtak vámszedője vagyok, mint a vállalkozó. Talán csak a papok tesznek túl mindenki máson ebben is. De miben nem? - Ettől függetlenül meg lennék lőve, ha konkrét nevet kérnél. Nem tudok egyetlen sírhelyről sem, ami erre a sorsra jutott volna, mióta itt vagyok. Talán mert olyan sok hely van anélkül is, hogy a meglévőket bolygatnák.

Lusta mosoly kúszik Leigh Bishop csontos arcára, mikor végre szóba kerül a kettőnk közötti félreérthetetlen, leyben tocsogó felismerés. Figyelem, ahogy kiemeli a kanalat a teából. Levegőt is elfelejtek venni, a rozsdamentes acél meghajlik és összetömörül, mint ami a puszta levegőn is képes cseppfolyóssá válni: alig másfél perc csupán, és már hűlt helye mindenestül. Csak az asztalon várakozó kicsiny, acél Cadillac Heritage modell árulkodik arról, mi is történt vele. Vigyázva két ujjam közé fogom a csepp automobilt és leteszem a tenyeremre, gyengéden megnoszogatva a raktérajtónál előrefelé, de a bűvöletnek időközben vége szakadt. Moccanatlan nyugszik a kezemben, olyan ártatlanul és élettelenül, mintha már eleve kisautónak és nem teáskanálnak született volna. Leigh-re pillantok felette: a demonstráció megmozgatta a bennem nem is olyan mélyen élő kissrácot, de azért a lényeg is eljutott az agyamig.
Boszorkány.

A kérdésre aztán elkomorodom. Nem bírom megállni, hogy sóhajtsak egyet. Jó mélyet.
- Rosszul - válaszolom teljes őszinteséggel. Négy év után ugyan már képes vagyok itt-ott örömömet lelni a farkasban, de azért a helyzet most sem hasonló a lottónyereményhez. Különösen, hogy a harapott farkasok a természetfeletti társadalom legértéktelenebbjei, mióta világ a világ. Korcsok. Az itteni falkában is prominens szemlélet szerint valójában nem vagyok több utcai szemétnél. Ilyen pedigréből pedig már kijutott egy. Semmi szükségem nem volt a másodikra.
'Tudod Charlie, szánalmas vagy. Nem csak emberként, de farkasként is. Egy utolsó korcs vagy. Ha lenne benned annyi, fognád a sátorfádat és elhúznál innen messzire.'
Leteszem a teáskanál-autót az asztalra, és szórakozottan félretolom, mielőtt újból föltekintenék Leigh-re. Egy másik sóhajjal. - Rosszul. Tényleg. Nem tudom, hogy mások bőrében milyen, de az enyémben elátkozott egy állapot volt. - Lebiggyesztem a számat, mintha a mondanivalóm élét akarnám kicsorbítani a nagy melodrámán. A jobb kezem ujjai észrevétlenül rátalálnak a bal kézhátban futó csontokra és erősen megdörzsölik őket, mind az ötöt gyors egymásutánban. Lenézek a csupasz tenyeremre. A vérfarkasátok: erőszak, amely megfogan és aztán újra meg újra elköveti önmagát. Soha nem fogom kiheverni, hogy átváltoztattak. Még úgy sem, hogy mostanra már le sem tudnám tagadni, mennyire hozzám nőtt az alattomos és kíváncsi, sötétképű vadállat. Ha kérdezik, belül ma is rávágom, hogy szívből utálok vérfarkas lenni. De az igazság az, hogy egy ideje mást is érzek.
Ragaszkodást. Ha csak mélyre eltemetve is. A kérdésre a fejemet ingatom komoran, de nem rosszkedvűen.
- Ritkaság. Errefelé mindenképpen. A többség annak született, ami.

Nem tudok teljes szívvel egyetérteni a mondanivalójával, ami a várost illeti, pedig részben igenis jól látja. Ettől függetlenül... kicsi vagy nagy, a legtöbb városnak megvan az úgynevezett árnyékos fele - azok a környékek, amelyeket gyerek-és tinédzserkoromban olyan jól ismertem, mint a tenyeremet. És amelyeket - noha nem akarom megbántani őt - aligha vesz észre, aki megteheti. Például Leigh Bishop, aki eleve kivételesnek született. Nem csoda, ha furcsállja, hogy hirtelen előtérbe kerül, ami minden egyes lakott területen mindennapos, ha az ember elég mélyen ül a mocsárban. Karba fonom a kezem, egy pillanatig sem titkolva, hogy távolinak érzem őt magamtól e pillanatban. Félrebillentem a fejemet.
- Annak idején nem voltam itt - jegyzem meg a kelleténél talán valamivel hűvösebben. Nem veszem magamra, hogy érzéketlenséggel vádol: az vagyok, szívtelen sokszor, többször mint nem, de arcátlanság számon kérnie rajtam, hogy nem ugrálok fel-alá izgalmamban. Csak mert méltóztatott hirtelen elszörnyedni, hogy valaki képes volt kezet emelni másokra. Címlapsztori, kedves Miss Bishop: az emberek ennél sokkal, sokkal rosszabbak bármelyik nap. Mindenhol. A gond csak az, Charles, hogy most olyanok szenvednek, akiknek nem kellene, mert különbek másoknál. Lefogadom, hogy ez a baja az egésszel. Gondolhattam volna, hogy ha meghal valaki fontos, egyből előbújik majd ebből a nagy kertvárosból a szívettépő emberszeretet. Kevés sikerrel igyekszem elfojtani a természetes ellenszenvet, amit az amerikai középosztály iránt érzek. Úgy látszik, az ilyesmi egybefogja a természetfelettit az egyszerű emberekkel. De mit is képzeltem? Még szép, hogy egybefogja. - De nekem az ilyesmi nem meglepő. Ha olyasvalakit akarsz, aki különlegességet szimatol mögötte, ne a temetőben keresd.



There is always the return.
And the wound will take you there.
Charles Talent Manx
A rose harbori falka tagja
Charles Talent Manx
Elõtörténet :
Titulus :
rose harbor temetkezési vállalat sofőrje
Zenedoboz :
Karakter idézet :
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
Back to Where We Started UjObPmH
User :
hellebore

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyHétf. 22 Jan. 2024 - 7:55


Charlie & Leigh
- Hiszem és vallom, hogy a holtakkal nem érdemes ujjat húzni – szélesebbre húzom a mosolyom az arcomon, szinte már vigyorgásnak is elmegy. Gyerekkoromtól úgy neveltek, hogy az elhunytakban rengeteg erő lakozhat és ha nem vigyázunk velük, Samhain idején eljönnek velünk. Meglehet, hogy a róluk szóló történeteket csak azért találták ki, hogy húgommal viselkedésre bírjanak minket, a fejemben ezek mégis megmaradtak. A világban járva több kultúra is megőrizte ezeket a hiedelmeket és hamarabb akasztanám össze képzeletbeli bajszom egy démonnal, mint egy a holtak szellemeivel.
Bólogatok, az elmúlt évtizedben is nőtt a temető nagysága.
- Volt arra példa, hogy a régi, több száz éves sírhelyek helyére új személyeket temettek? - hajtom enyhén oldalra a fejem. A szívem akaratlanul is összeszorul már csak a gondolattól is. Nem kellene, hogy így legyen, de ha ennyire megnőtt a kereslet… ennél sokkal rosszabbat is láttam már az Államok temetőiben.
Rose Harborban olcsóbb temetni, miért? Miért akarja a városvezetés, hogy az ilyen gazdag ley-vonalban rendelkező város temetője felhíguljon? Vagy mindez csupán a véletlen műve lehet és semmi köze az örökséghez, amelyet egykor az őseink ránk hagyományoztak? A kérdések csak úgy záporoznak az elmémben és válasz még oly kevés van.
A jegyzettömbe egyelőre csak vezérszavakat firkantok le, hogy ezen kérdéseket se felejtsem el, mert abban biztos vagyok, hogy ennél sokkal több is meg fog fogalmazódni bennem, ahogy a beszélgetés előre halad.
- A nagyvárosok sem mások – utánozom a vállrándítását. - Aki a politikában, vagy a frakciókban részt vesz és teszem azt egyenes gerinccel próbálja ezt megtenni, annak mindig több ellenérzői vannak, mint rajongói – univerzális törvény ez, mintha a békét nem akarná elfogadni az emberi faj… és valahol nem is akarja. A szavai emiatt sem lepnek meg, az annál inkább, hogy ennek ellenére baleset okozta a halálát.
Na de ami ezt követi? Szemeimet jobban összehúzom, hogy aztán ajkaimon elkényelmesedjen egy mosoly. Ő is érzi azt, amit én is. Ami legutóbb még nem volt jelen közöttünk. Kiveszem a kiskanalat a bögrémből, néhány másodpercig az ujjaim között forgatom, majd a tenyeremen hagyom pihenni. Nagyobb koncentráció nélkül lassan alakul át a formája – az anyagához ezúttal nem nyúlok. Atomi szinten alakítom át, hogy egy alig pár centis fém kisautó formáját vegye fel. Pontosabban a férfi halottaskocsiját.
Boszorkány.
Az egykori kiskanalat leteszem kettőnk közé, egyfajta ajándéknak a számára.
- Hogy viselted? Az új életet, amit kaptál… na meg a hírt, hogy a világunk nem annyiból állt, mint amilyennek gondoltad? - érdeklődő pillantást vetek rá, fejem is kissé újra félrehajtom. Szóval vérfarkas, ezt éreztem nála. Ez több mindent is megválaszol, azt mégsem, hogy ennek ellenére miért nem ismerte annyira a saját alfáját.
A világ legtöbb részén a falkák nagyon kicsi és összetartó közösségek és van Rose Harbor. Ami ennyi idő után is tud meglepetést okozni.
- Nem igazán. Még csecsemő voltam, amikor anyám ide költözött. Lényegében az első emlékeim az óceánhoz köthetőek – fújtatva nevetem el magam. - Mindig is ez volt az otthonom, anyám épp csak átutazóban volt Denverben – ha rajta múlt volna itt szül meg minket, a saját házában, a saját ágyában, ahogy azt a testvéreimmel tette is. Ördögi fricska, hogy húgommal nem jött neki össze. Engem már a mentőautóban hoztak a világra, húgomat már a kórházi ágyon, mindig is ehhez vezettük vissza, hogy lehetünk ennyire különbözőek.
Aztán már minden itt történt. Tizennyolc éves koromra a bőröm épp olyan cserzett lett a sós levegőtől, mint a legtöbb itt élőnek és nincsenek hiú ábrándjaim, hogy ez vissza fog térni, csak idő kérdése.
- Sűrűn előfordul? A bemarás? - félinformáció, épp csak felpillantok a férfira, mielőtt újra a jegyzeteimre vetném a pillantásom.
- A gond csak az, Charles, hogy Rose Harbor nem nagy város, lélekszámban nem – területileg talán annak lehet minősíteni, de az itt élők számában? Az a háromezer ember kevés. - Ahhoz képest, hogy mennyi minden történik itt az utóbbi időben. Rablások és gyilkosságok annak idején nem volt annyira hétköznapi, hogy ne botránkozzon meg rajta az ember. Te mégis úgy mondod ki őket, mintha semmi meglepő nem lenne benne. Senkinek sem tűnik fel, hogy valami nincs rendjén? - ha valakinek épp ő hallhatja meg ezeket. Ő foglalkozik a holtakkal és a gyászoló családtagokkal is. Valami nincs rendben ebben a városban és mégis mindenki úgy viselkedik, mintha az lenne. Ez csak a látszat, vagy inkább a fejüket a homokba fúrják?
Vendég
Vendég
Anonymous

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyPént. 12 Jan. 2024 - 11:36

Leigh biztosít arról, hogy nem óhajt semmi rosszat. Automatikusan mosolyra fakadok, laposan pislantva rá. Ezúttal még sanda csillogást is láthat a reá fordított szempárban, ha figyel.
- Akkor jó - jegyzem meg. A hangszínem olyan, mint mindig, ám a hanghordozás szokatlanul határozott. - Nem hinném, hogy ők bánják, amikor mégis. De én igen.
Természetesen semmi közöm hozzá, hogy viselkednek az emberek a temetőben, mégis érzek valamiféle elhivatottságot a holtak iránt. Nem szándékos, és az eszemmel tudom, hogy aligha szorulnak védelemre az élők felől. Valamiféle kapocs alattomban mégis létrejött közöttünk - hogy az első napon, amikor betettem ide a lábamat, vagy a múlt kedden, nem tudnám megmondani. A mosolyból persze egyértelmű lehet a számára, hogy nem fenyegetőzésnek szántam - a rajta érzett természetfelettiből ítélve aligha vehet rossz néven egy ilyen megjegyzést, ha már a szellemeket említi.
Meglepett pislogására bólogatok csupán. Meghalni drága dolog, ha az ember szereti a hagyományokat, de a Llewellynék virágkötészetét is el kell tartania valakinek, hogy másokról említést se tegyek. Hozzáfűznivalóm nincs. Pontosan tudom, hogy Bishop újságíróként, ha akarja, még nálam is jobban fogja mindezt tudni pár napon belül.
- Ez megmagyarázza. Részben. Másrészről Rose Harbor régi város, éppolyan régi temetővel. Vannak többszáz éves nevek, amelyek sohasem tartoztak ide, míg éltek, máshol azonban nem volt hely, ahová temethették volna őket. Pár szomszéd település, amikből mára nem maradt semmi, szinte teljes létszámban itt nyugszik - avatom be, a szememmel önkéntelenül az ablak felé intve. - Biztosan feltűnt, hogy a temető nagyobb, mint egy ekkora városban számítana rá az ember. Eleinte csak egy kis templomkert volt. De a sírkövekről azért meg tudod majd állapítani, miről van szó.
Tárgyilagos kijelentés; egyértelmű a számomra, hogy nem utoljára jár itt. De ha akar, hát járjon be minden zegzugot. Én is megtettem nemegyszer.

A Duncant firtató kérdésre megrántom a vállamat. Nem vagyok ingerült, de nálam hiába puhatolózik.
- Rendes volt - felelem teljesen őszintén. - De aki kitart az elvei mellett és egyenes a gerince, annak soha nem lesznek csak rajongói. Rose Harbor kisváros, Leigh. Te is tudod, milyenek a kisvárosok... különösen, hogy épp eleget tudsz mindenről, ami különlegessé teszi ezt itt. Érzem rajtad. - Futólag megérintem az orromat. Az arcomon halvány, de annál derűsebb kifejezés honol. - Tudnám, ha falkatag lennél, és érezném, ha alakváltó. De azt azért nem hiszem, hogy nem vagy semmi sem. Duncan idején kerültem a farkasok közé, ez igaz... de érdekességeket nem fogok tudni mesélni róla.
Kuncogok, bántó él nélkül.
- Denver, Colorado - ejtem le az államat játékos mozdulattal, hogy fölfelé nézhessek az arcába. Többé-kevésbé. - Földim...! Legalább valaki megérti, mit éreztem, amikor tizennyolc éves koromban először megláttam az óceánt. - Hümmögök. Mennyi víz, gondoltam akkor. Ennyi víz nincs is a világon. Ami azt illeti, azóta már vagy ezerszer láttam, sőt néhányszor fürödtem is benne, az ámulat mégis mélyre fészkelt annak idején. Ma is megbámulom az ázott, görbe tengeri horizontot, ha elibém kerül. Pedig itt hetente többször is előfordul. Egy pillanatra mindketten hallgatunk. Úgy látszik, Leigh Bishopot is jellemzi egy morzsányi szentimentalizmus.

A kérdésre aztán biggyesztek. Meglehetősen gyerekes kifejezés, de aki ismer, tudja, milyen gyakori vendég a képemen.
- Hogyne - felelem. - Mikor nincsenek? Kevés híja, hogy én is közéjük nem tartozom. - Nem nagy meglepetés. Bizonyára rájött már, hogy itt haraptak meg. - Rablás, gyilkosság, kikötői üzemi baleset, kocsmai késelés, vonatgázolás, félmarék Lexapróra benyakalt dupla konyak jéggel. Van minden, amit egy nagyobb városban megtalálsz. A legtöbbjükkel találkozom a végén. A legvégén.
Kis szünet. A teából felszálló gőzön át méregetem egy kicsit.
- Persze gondolom, téged csak egyvalami érdekel.
Daniel Chasey, teszem hozzá gondolatban egy sóhajjal. Tudhattam volna. De azért még van egy kevés esély, hogy mégsem. És Duncan halála merőben máshogy következett be. A kettő nem tartozhat össze.
Hacsak abban a formában nem, hogy eszem ágában sincs kívülállókkal megvitatni egyiket sem.



There is always the return.
And the wound will take you there.
Charles Talent Manx
A rose harbori falka tagja
Charles Talent Manx
Elõtörténet :
Titulus :
rose harbor temetkezési vállalat sofőrje
Zenedoboz :
Karakter idézet :
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
Back to Where We Started UjObPmH
User :
hellebore

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyVas. 7 Jan. 2024 - 13:41


Charlie & Leigh
Anyám hátsó kertjében számos gyógy- és konyhanövényt termeszt – pontosabban mondva vadon nőnek ott –, ahhoz, hogy tudjam, melyiket miként érdemes fogyasztani. Fiatalabb koromban órákat töltöttünk el azzal, hogy gondosan learassuk őket, majd hol csomókba fogva lógassuk fel konyhánk plafonjára, hogy megfelelő módon száradjanak ki, vagy a ház több pontján erre a célra használt terítőkre szórtuk le, úgy, hogy kettő ne érjen egymáshoz. Türelmem mindig kevesebb volt hozzá, mint annak, aki életet adott nekem, vagy, mint akár a húgomnak volt hozzá, affinitásom pedig, hogy melyiket mivel érdemes kombinálni… inkább hagyjuk.
Megvannak az erre alkalmas boszorkányok, akik a bájitalokhoz sokkal jobban értenek. Mégis valamennyi ragadt rám, ha másban nem annyiban mindenképp, hogy tudjam mennyivel karakánabb íze van annak, amelyet szálasan tartanak.
- Akkor csak simán, üresen kérem – türelmesen várom meg, amíg Charlie megnézi, hogy melyik fajtából is van nekik itt az épületben. Különösnek találom, hogy ezt tartják, sokkal több macerával jár az elkészítése, mint a filteresnek – még akkor is, ha van erre alkalmas tartóka, amit aztán ki kell üríteni, el kell mosni…
- Vélhetőleg az egész beszélgetésünk illetlen. De ha ez megnyugtat minket és a szellemeket is, nem a tiszteletlenség az, amely vezéreli a kérdéseimet – eszem ágában nem jutna magamra haragítani a lelkeket. Noha kézzel fogható bizonyítéka nincs annak, hogy tudnának ártani nekünk… Samhain napját nem véletlenül tartják úgy, hogy akkor a legvékonyabb a határ a két világ között… Elég természetfelettit haragítok magamra, a szellemekkel nem áll szándékomban.
Még.
De sosem lehet tudni, hogy mit hoz a sors.
- Valóban? - érdeklődve vonom fel a szemöldököm kijelentésére. - Eddig nem gondoltam volna azt, hogy az utolsó útra kísérni egy személyt, azt jelenti, mélyen a pénztárcába kellene nyúlni – halkan füttyentem el magam, amíg néhány szót leírok a noteszba. Ha még nincs is természetfeletti jelentősége annak, amit mondd, érdekesség. Legalábbis számomra. Vajon más is tisztában van ezzel, vagy csak akkor szembesülnek ezzel, amikor egy közeli hozzátartozó temetését kell elrendezni.
- Ezek szerint Rose Harbor ebben a tekintetben sem kiemelkedő. Olcsóbb itt nyugovóra térni, mint a környéken. Ez megmagyarázza a sok ismeretlen nevet – állammal a temető felé bökök, ahol néhány órája már bóklászom. Nem töltöttem sok időt itt annak idején sem, de a városban mivel mindenki ismeri a másikat, a családnevek ritkán változtak… ezektől eltérőek nyilvánvalóan feltűnnek.
- Sajnálom. Biztos nem volt könnyű a városnak ilyen tragédiát megemésztenie. Ahogy emlékszem kiemelkedő tagja volt a közösségnek – nem csak, mint vérfarkas. Közel sosem álltunk egymáshoz, de pontosan tudtuk, hogy ki is a másik és miben jeleskedik igazán. Mindig is volt benne… egyfajta bizonyítási vágy. Egy ilyen halál nem hagy senkit érintetlenül a városban, a kérdés csak az, hogy őt vajon jobban érintette-e vagy sem.
Nem tudok rájönni és nem árul el túl sokat magáról. Nem csodálom, nem ismer igazán engem. Először, amikor találkoztunk a nejéről kívánta elvonni a figyelmét, most pedig… csupán kedves velem. Halkan hümmentek, hogy csak futólag ismeri az említett férfit. Talán nem farkas, mert a tagjaik sokkal szorosabban állnak egymáshoz, nem? Vagy csak nem akarja magát elárulni.
- Sokan nem? - vonom fel a szemöldököm. - Hogy-hogy? Ahogy tudom a húgomtól, elég sokat segített, akinek csak tudott – inkább az értetlenkedést helyezem előtérben a hangomban, mint a kíváncsiságomat.
A személyemre vonatkozó kérdése meglep, de nem veszem rossz néven. Halkan felnevetek.
- Auch – a szívemhez kapok mégis, a tájszólásom miatt. - Denverben születtem, de itt nőttem fel. A gimi után New Yorkba tanulni és sokat dolgoztam azért, hogy magam mögött hagyjam az akcentusom. Ezek szerint nem teljesítettem olyan jól – félmosolyra húzom az ajkam. Nem neheztelek azért, mert képes volt felismerni, hogy honnan származom. - Akkor épp egy nagyobb ügyön dolgoztam a környéken. Az ország több pontján is jártam már, általában oda mentem, ahol az érdekes hírek voltak. A vándorló életmód meg tudja terhelni az embert – még engem is… Legalább is ezt érzem jelen pillanatban, ezért is tértem haza, hátha ezúttal képes leszek itthon maradni. Szeretnék itthon maradni, de ez a fajta kisvárosi lét mennyi ideig fog tudni lekötni, úgy igazán?
- Az utóbbi években voltak olyanok, akik erőszak által távoztak el? - talán találkozott a nevemmel itt a Naplóban is, ha olvassa a helyi újságot. A Morton cikk azt mondják, hogy nagy port kavart… legalábbis azok körében, akik érintettek a témában. Abban bár említettem, hogy nem minden ingatlant legális úton szerzett meg, de arról nem említettem, hogy a megfélemlítésen kívül más is közrejátszott. Az ok igazán egyszerű: nem tudom bizonyítani és amíg ezt nem tudom, addig nem is fogom leírni.
Vendég
Vendég
Anonymous

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyKedd 26 Dec. 2023 - 8:48

- Azt... azt igazán nem tudom.
A kérdés váratlanul ér. Nem sok mindenki törődik a teával, ha már egyszer itt látják vendégül, arról nem is szólva, hogy énrám csak nagyon ritkán hárul ilyesmi. Az iroda és a teakonyha rendesen a vállalkozók, ceremóniamesterek, lelkészek és egyéb gyászhuszárok birodalma. Én, amúgy régiesen szólva, csak a kocsis vagyok. Kiismerem magam idebent, de azért odakint a helyem. Lassan oldom ki a teásdoboz fedelét rögzítő kapcsot, hogy belenézzek aztán. Vajon mi lesz, amikor hirtelen kiderül, hogy Leigh Bishopot meg lehet sérteni, ha az ember rosszféle teával kínálja? Gyakori az ilyesmi? Egyáltalán: mi a különbség? Szeretem a teát, de érteni nem értek hozzá. Kár. Igyekszem olyan arcot vágni, mintha tudnám, mi jelentősége van az egésznek.
- Szálas.
Nagy szerencsém, hogy nem gyászszertartásra jött.

- Nem tudom, illetlenség-e ezt mondani, de igen. Körülbelül azonos - sóhajtom, nem annyira gondterhelten, mint inkább óvatosan. Nem szívesen tekintek az emberek halálának körülbelül kiszámítható tempójára egyfajta vetésforgóként, de talán nem véletlenül hívják Kaszásnak a Kaszást. Karba fonom a kezemet a mellkasomon, derekam aljával pedig a konyhapultnak dőlök, úgy várakozom egy kicsit. Az elektromos teafőző gurgulázása és a kattanás, mellyel a fűtőszál reléje lekapcsol, nagyon hamar elérkezik. A vizet a bögrébe töltöm, a zárható szűrőbe tett kamillára. - Nem mondanám, hogy kevesebb - tekintek fel. - Lehet, hogy a Brandywine Cemetery még nagyobb is, mint ez. Egyszerűen más árban mérik. Tekintsd úgy, mint bármelyik ingatlant. Drágább környék, drágább parcella. Ha azt hiszed, egy miami ház sokba kerül, csak kérj ajánlatot egy jobb helyen és álmélkodj.
Arányaiban mindenképpen megdöbbentő lesz. Tízezer dollár alatt nemigen lehet megúszni, és ez még viszonylag szerény végösszeg. Ültem én már vadonatúj Towncar halottaskocsiban odaát, ami egymagában belekerült ennek a harmadába. Nem a jármű: a részvétele a temetésen. Leighnek valószínűleg - szerencsére - kevés a tapasztalata e téren. Helyet foglalunk az asztalnál.

Hümmögök. Nincs mit hozzáfűzni, hisz én idősebb vagyok mindkettejüknél, ha kevéssel is. Furcsa tréfája a sorsnak, hogy eléltem eddig. Főleg, hogy ez milyen sokszor múlt a puszta szerencsén... vagy mások jóindulatán.
Kicsiny csend. Nem kellemetlen, csak csend.
- Ez biztosan totálkáros - csóválom a fejemet. Duncan meghalt benne, és egy vérfarkast nem egyszerű átküldeni a másvilágra. Az a gépjármű aligha menthetőbb a gazdájánál. - Amennyire tudom, a helyi rendőrségé volt az ügy.
Csak azé lehetett. Duncan falkaügy, akár él, akár hal. Nem egy farkas akad a falkában, aki rendőrként keresi a kenyerét, akár egyenruhás, akár nem. Kétlem, hogy bárki mást a tűzhöz engedtek volna akár egy pillanatra is.

Összeszűkülő szempárt villant rám. Nem neheztelek, érezzük egymáson a természetfeletti mellékízét: ha teljesen pontosan talán nem is, ennyit azért elfoghat két ismeretlen is a másikról. Nem kezdeményezek. Mi okom lenne rá? Az holtbiztos, hogy nem alakváltó, vagy csak a szaga sterilebb az átlagosnál. Ha nyitnánk is egymás felé, velem nem volna sokkal előrébb. Annyit tudnia kell a vérfarkasokról, hogy közöttük a magamfajta a legutolsó lehet csak minden sorban.
Pont, mint annak idején az emberek közt.
- Csak futólag - vonok vállat. Új beharapottként szemtől szemben is álltam vele, de sosem kerültünk természetesen közel egymáshoz. Alec Ward, a béta volt inkább, aki megpróbált erre-arra megtanítani, és meg kell hagyni, ahhoz képest, amilyen rossz természetű kölyökfarkas voltam, nem is teljesített rosszul. A magam módján igazából kedvelem - még magas státusza és bizalmatlanságomat mindegyre fölpiszkáló magabiztos ereje ellenére is. Duncan Roth, ahogy városiasan mondják, mindezzel együtt egyszerűen kimaradt nekem. - Nem ismertem-ismertem őt, ha érted. Sokan kedvelték őt. Sokan nem. De nem tartozott az én barátaim vagy szomszédaim közé soha.
Kis szünet. Méregetem Leigh-t, nem ellenségesen. Kíváncsisággal.
- Innen származol, igaz? Eredetileg - billentem félre a fejemet. Megengedek magamnak egy lágy mosolyt, mielőtt tőle idéznék. - Az Isten háta mögül. Túl otthonosan mozogsz, hogy új legyél. Már Wichitában is hallottam a beszédeden, hogy nem középnyugati vagy. De odáig elutazni csak munkaügyben... elismerésem. Feltéve, hogy nem épp hazaköltözöl.



There is always the return.
And the wound will take you there.
Charles Talent Manx
A rose harbori falka tagja
Charles Talent Manx
Elõtörténet :
Titulus :
rose harbor temetkezési vállalat sofőrje
Zenedoboz :
Karakter idézet :
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
Back to Where We Started UjObPmH
User :
hellebore

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyHétf. 18 Dec. 2023 - 22:45


Charlie & Leigh
Még akkor sem tűnik fel ujjaimnak akaratlan mozdulatai, amikor elkapom Charlie pillantását; másodlagos reflex, pont annyira természetes, ahogy a lélegzés is; íriszeinek kereszttüzének nem tulajdonítok nagy jelentőséget ebben a pillanatban.
Ami azt illeti jobban leköt ő maga és amit érzek körülötte. Mi történhetett vele? A mágia utat talált volna hozzá? Esetleg egy fenevad keresztezte volna az útját, amikor áthaladt a városon négy éve, vagy csak a ley szórakozik velem és a belőle áradó finom érzékeket tulajdonítom a természetfeletti jelenlétének? Nem, a megérzéseim ritkán csalnak és hiába vagyok itthon, tudom, hogyha valamiben, bennük megbízhatok teljes mértékben.
Valami történt vele. Épp annyira fogalmaz ködösen, ahogy én is kérdezem tőle: nem fogja olyan egyszerűen elárulni magát. Kósza félmosoly kerekedik ajkam szegletében, mintha csak a fehér kesztyűt dobta volna le elém, amit nem vagyok rest felvenni. Türelmes ember vagyok Charlie.

Beljebb kerülünk a ravatalozóban, a zárt helyiség jótékony hatása azonnal megteszi a hozzá fűzött reményeket. Mintha a kinti szitáló eső és a vele együtt jelentkező pára felszívódott volna; nem akar többé a ruhám alá mászni, a bőrömet érinteni, azt a hatást keltve, hogy be akar egészen alá furakodni és ott akar maradni egészen addig, amíg egy kellemes fürdőt nem veszek.
Mennyi alkalommal éltem ezt át és mégis, bárhol máshol a világban nem zavart ez a jelenség, csak itt, Rose Harborban.
- Filteres vagy szálas? – érdeklődöm a teát illetően. Az ember azt hinné alig van köztük különbség, holott a boszorkány megérzi azt, főként az, akinek a húga szinte mesteri szinten űzi a hasonló füvek termesztését és keverékét. Mellette a pultnak támasztom a csípőmet, ekként kérdezem. A jegyzetfüzet fedelét hirtelen csapom fel és ezzel egy időben hagyom is abban ujjaim játékát. Bőröm finoman bizsereg a toll felületének szüntelen érintése után. Szemöldököm ráncolom össze, de ennek ellenére figyelek arra, amit mondd.
- Mióta itt dolgozol úgy érzed, hogy az itt lévő munka mennyisége körülbelül azonos évről-évre? – cirádás betűket vések a lapra: többnyire helyiek; van-e helyi kötődés; szabad parcella; a szomszéd városé drágább, ide járnának át temetkezni? – Hogy-hogy drágább? Kevesebb ott a szabad parcella ezért megválogatják kinek adják el? – talán így, hogy ebben dolgozik jobban rálát más városok miként intézik a dolgaikat, ha nem?
Az sem gond, lesz egy fuvarom Wilmingtonban is. Az utazást soha nem bánom, főleg, ha érdekes információk felgöngyölítéséről van szó és talán másoknak ez nem tűnik annak, van valami benne, ami felkelti az érdeklődésemet.
- Köszönöm – a teát hálásan elfogadom és annak függvényében, hogy milyen fajtájút kaptám, úgy teszek bele egy ki mézet, vagy iszom tisztán. A forró folyadék végigmarja a torkomat, de jólesik, amiként a torkomon csorog végig, átmelegítve az egész lényemet. A párától megvizesedett hajam a fülem mögé tűröm.
- Tragikus – felelem előbb csak egy szóval az egykori vezér halálhíréül. Már azt, hogy miként érte el őt a kaszás. – Fiatal volt még. Egy évvel volt csak idősebb tőlem – a csuklyás szele nem először csapott már meg életem során, az ilyen eseteknél mégis rájövök, mennyivel szerencsésebb voltam eddig… és hogy talán nem kellene játszanom ezzel a mázlival. Torkom enyhén megköszörülöm és leteszem a teát még egy kicsit, hogy ázzon a finom gyógyvirág a vízben.
- Elvontatják, főleg, ha idegenkezűséget is sejtenek a háttérben. Ha nem jelentkezik senki érte sokszor a roncstelepen végzik ezek a járművek már ha teljesen totálkárosak. Azt hiszem van arra is precedens, hogy árverésre bocsátják – vállamat enyhén megvonom, igazából ahány rendőrség, annyi féle képpen intézik ezeket az eseteket, legalább is a tapasztalatom szerint. A rose harbori hatóság foglalkozott az esettel, vagy a wilmingtoni, nem tudod? – meglehet, hogy igaza van és nem történt más, csak egy egyszerű baleset… szerencsétlen véletlenek megesnek az életben. Tudom, hogy nagy port kavart az ő vezetése, bár erről igazán keveset lehet tudni.
Pontosabban én tudok keveset, a családom csak azért, mert őket nem érdekelte a falka ügye. Mintha nem tudnák az információra éhes lelkemet! ’De hát itthon sem voltál!’ hallom húgom sápitozó hangját elmémben.
Szemréseim enyhén összébbhúzom. A szavak, ahogy kiejti sejtetni engedi, hogy többet tud, mint amit elárul és talán tudja is, hogy én is többet tudok, mint az egyszerű halandónak tudnia kellene?
- Nem is találkoztál vele az elmúlt években? – őszinte meglepődés rejlik a hangomban. – Mindig meglep, hogy egy ilyen kis város, egy ennyire kis közösség mennyire tud úgy egymás mellett élni, hogy igazán nem is beszélgetnek másokkal – lágy mosollyal az ajkamon tekintek a férfira, majd a noteszre pillantok. Az említett férfi nevét firkantom rá.
- Sok embernek volt egyébként dolga Duncannel? – tekintek fel, anélkül, hogy a fejem úgy igazán megmozdítanám.
Vendég
Vendég
Anonymous

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyVas. 10 Dec. 2023 - 14:35

Magára vonja a figyelmemet, ahogy a tollával játszik. A bravúr Cassie-re emlékeztet, a feleségem is képes volt erre. Elképesztő ügyessége tollakon kívül mindenféle másra is kiterjedt; kamaszként, amikor járni kezdtünk, sokszor hosszú percekig le tudott kötni azzal, hogy egy negyeddolláros érmét táncoltatott az ujjai hátán ide-oda. Amikor először észrevette, hogy bámulom, pökhendi vigyorra húzta a képét. Jó, mi?, kérdezte, én meg megráztam a fejemet, nem is az, feleltem szándékos biggyesztés közepette, csak most látok először ennyi pénzt egyben. Ezen aztán nevetett, és egy darabig próbált megtanítani a trükkre, de soha nem sajátítottam el egészen. Inkább mindvégig lelkes nézője maradtam: most, hogy Leigh tollát követem a tekintetemmel, hirtelen eszembe jut, hogy mióta nem láttam már senkitől hasonlót. Rámosolygok, elszakadva a látványtól. A hangulatból időközben elillant a korábbi keserű nehézkesség.
- Olyasmi. Még egy darabig maradok. Most itt lakom a belvárosban.

A kedvessége derűs szusszanásra bír. Kedvesség, mert hiszen fogalma sincs rólam, nem ismer közelről és mégis a pártomat fogná. Intek a fejemmel, ahogy beleegyezik a maradásba és kinyitom az ajtót a rám bízott kulcsokkal: a recepcióról beljebb kerülhetünk pár lépés árán, a ravatalozó bal kézre van meg a kápolna, a mi utunk meg jobbra visz a folyosón, az iroda meg a kisebb helyiségek felé. Hellyel kínálom őt egy kicsiny, elülső szobában: oldalt teakonyha kellékei várakoznak. Kinyitom a szekrényt. Máris a teásdobozok közt kutakodom.
- Van kamillatea, meg méz is hozzá - jelentem ki, pakolva is elő a fekete színű porcelánbörgét meg a dobozt. Kanál, vízforraló, alátét, satöbbi. Szinte nem is figyelek, olyan természetes mindez. Közben a mondandójára figyelek.
- Több lenne? - tűnődöm apró szemöldökráncolással. - Meglehet. Nekem összefolynak a munkák sokszor, pedig igyekszem érzékeny lenni. Van néhány olyan köztük, aki nem itt élt, de a többség helyi. Attól is függ, van-e Rose Harborban családtag eltemetve... vagy éppen szabad parcella mellette. Wilmingtonban drágábban mérik, szóval találsz olyanokat, akik anyagi megfontolásból kerültek ide. Néha sajátból, de több esetben az örököseikéből. Rendszerint olyanok, akiknek azért van közük a városhoz, de nem mind idevalósiak. Tessék.
Leteszem elé a kész teát, a bögre alátétjén kanalat meg néhány tasak mézet. A kamilla még benne ázik: homályos emlékeim szerint sok időre van szüksége. Az illat, bár nem áll közel hozzám, énrám is éppúgy hatással van, mint bárkire. Érzem, hogy belülről kellemesen átmelegszenek a nyálkahártyáim. Szusszanok, egészen aprót csupán.
- Duncan Roth autóbalesetben halt meg - válaszolom teljesen őszintén, némi tűnődéssel. Autóban könnyű meghalni, én már csak tudom. Ahhoz képest, mit gondolnak az emberek, akik minden nap beülnek a magukéba, túl könnyű is. - Úgy tudom, a saját kocsijával indult el valahová, ahová aztán nem érkezett meg. Errefelé és innen északra, Wilmington irányába nem egy helyen csúszós és beláthatatlan az út, rossz időben még az autópálya is. Nem lepne meg, ha nem ütközött, hanem egyedül balesetezett volna, de nem láttam semmit a helyszínből. Az autóját sem láttam azóta, sem tréleren, sem saját lábon. Azt hiszem, már nem is fogom.
Csak ha valami különös gyászfolyamat még különösebb részeként elnézek a wilmingtoni roncstelepre. A gondolat nem olyan taszító, mint képzeltem volna. Hátradőlök a széken.
- Akinek eddig Duncannel volt dolga, annak most Zane Warddal van. Helyi. Te talán ismered. Én csak látásból.



There is always the return.
And the wound will take you there.
Charles Talent Manx
A rose harbori falka tagja
Charles Talent Manx
Elõtörténet :
Titulus :
rose harbor temetkezési vállalat sofőrje
Zenedoboz :
Karakter idézet :
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
Back to Where We Started UjObPmH
User :
hellebore

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started EmptyKedd 5 Dec. 2023 - 22:55


Charlie & Leigh
Bal kezem magam előtt tartom, ujjaim közé a kis notesz szorul, noha nem olyan erővel, hogy annak maradandó baja essen, amíg a jobbomat magam mellett tartom. Ujjaim között a tollamat forgatom, mutatóujjamtól egészen a kisebbik, majd vissza.
Lágyabb mosoly költözik az ajkamra, fejemet kissé félrehajtva fogadom a háláját, noha ez a legkevesebb, amit a magamfajta boszorkány tehet. A veszteség ellen nem tudunk feloldozást nyújtani, bármennyire is szeretnénk, szeretném én magam is, ha egyfajta nekromanta képességekkel áldott volna meg az ég, az udvarias és őszintének ható részvétnyilvánítás az egyetlen, amit ilyenkor képesek vagyunk megadni embertársunknak.
Vagy annak, ami előttem áll, mert határozottan megváltozott az utolsó találkozónk óta. Tekintetének a villanása sokat sejtető, szemréseim leheletnyit szűkülnek mindössze.
- Áthaladóban voltál és pont itt kaptál defektet és miután eltöltöttél itt egy kis időt, úgy vélted itt is maradsz? – mosolyom egyre inkább szélesedik, megpróbálom a korábbi rossz hangulatot magunk mögött hagyni, nem ezért kerestem fel elsősorban.
Oké. Valójában nem tudtam, hogy őt fogom felkeresni, a nem kívánt részleteit nem faggatnám az életének. Nem akarja, hogy bolygassam azt, ami akkor történt, amikor először pillantottam meg és bár a kíváncsiságom olykor nagyobb, mint ami egészséges volna, tudom, hogy hol van a határ. Egy információért bármeddig is elmennék, de ez nem azok közé tartozik. Ez az ő magánélete, amit, ha nem kíván velem megosztani, tiszteletben fogom tartani.
Olyannyira próbálta elvonni a figyelmemet a feleséségéről, az apósáról, az a legkevesebb, ha meghagyom abban a hitben, nem vettem észre semmit.
- Így is fog maradni – legyintek könnyedén, a noteszes kezemmel. – Az öreg Beste részét képzi a temetőnek és a ravatalozónak is. Még ha a halál el is marná, akkor is visszatérne ide – hetykén vonom meg a vállamat, egyfajta elismerésének annak, milyen tisztelettel viseltet a munkája iránt.
- Ne becsüld le magad – a szavak könnyedén csúsznak az ajkamra, ahogy ő is méltatja a munkaadóját – vélhetőleg minden okkal… ha valakiről nem tudnék egy rossz sort sem leírni, az épp Huang, még akkor sem, ha tudom, hogy milyen fajt képvisel.
- Bármilyen információért hálás vagyok – biztatom, egy újabb mosoly kíséretében, legutóbb is azt hitte, hogy nem tud a segítségemre lenni, pedig sokkal többet tett azért, hogy fel tudjuk kutatni a rejtélyt, mint azt elsőnek hitte. Nem tudom, hogy végül olvasta-e a történetet, ami kansas-i temetőkben történt, de kulcsot adott akkor a kezemben… még ha nem is úgy, ahogy azt sokan hinnék elsőre.
- Az szuper lenne! Már a csontomig hatolt ez a párás idő. Az egyetlen ok, amiért nem tudom szeretni ezt a várost – inkább az egyik oka, de lehetőleg nem mennék bele miért nem éltem itt az elmúlt jó néhány évben huzamosabb ideig és mivel eltökélt szándékom, hogy ezen változtassak nem is kellene észben tartanom ezeket az indokokat. – A tea tökéletes lesz. Van esetleg valami gyógyfüves variáció, vagy a megszokottakkal operáltok? – ha elindult be, akkor követem én is és ekkor hagyom csak abba a toll forgatását a kezemben. Szemöldököm ráncolva tekintek az írószerszámra… sokszor fel sem tűnik már nekem ez a fajta pótcselekvés.
- Igazából az tűnt fel, hogy az elmúlt egy-két évben több az eltemetett, statisztikailag, mint az előtte lévő időszakokban. Inkább olyanok hunytak el, akik a városban éltek, vagy akiknek kötődésük volt ide és végül itt kerültek végső nyugalomra? – persze a Morton óta több baleset is történt, de ezekről aligha akar bárki is beszélni és emiatt nem is hibáztatom őket… csakhogy én tudni akarom, mi húzódik a háttérben.
- Valamint láttam, hogy Duncan Roth nemrég elhunyt, mi történt? – a családom ezt valahogy elfelejtette említeni, de amennyire beleártják magukat más fajok ügyeibe, ezen nem is csodálkozom… bár ennyit említhettek volna, hiszen csak néhány hetes a történet.  
Vendég
Vendég
Anonymous

Back to Where We Started Empty
TémanyitásBack to Where We Started Empty

Ajánlott tartalom

Back to Where We Started Empty
 

Back to Where We Started

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next