Mimikája beszédes, tudja vajon, hogy mennyire árulkodnak vonásai arról érzékeny témát érintettem az ittlétével kapcsolatban? Szemhéjaimat alig láthatóan – de ha tudnám, hogy egy vérfarkassal állok szembe, akkor lehet ennyire sem, mert hát azok elől semmi sem maradhat észrevétlen, ugyebár – húzom összébb. Ajkaimat összepréselem és aprókat bólogatok végül a magyarázatra, amit ad nekem.
- Ühüm. A szél kicsípi, majd ki is kérgesedik, ha nem ápolja rendesen az ember hirdratálókkal – tekintek én is abba az irányba, amerre a tenger szürke hullámaival támadja a partvidéket. A tenger meg tudja viselni azt, aki napi szinten kapcsolatban áll vele, elevenen ég a lelki szemeim előtt a megannyi halász kérges bőre, akik mindennap keményen megdolgoznak azért, hogy a város gazdaságát tudják táplálni és persze a saját családjukét is.
De azok is meg tudják szenvedni a sós levegőt, akik csak húzamosabb ideig itt élnek; nem beszélnék azokról az évekről, amikor a hajam rendszerint összeragadt, a sós levegőtől, amit a szél folyamatosan hozott az utcánkban. - De ezt már te is tapasztalhattad – már ha valóban ilyen régóta itt él.
Különös, hogy valójában mennyire kicsi a világ, vagy épp a véletlenek mit produkálnak?
- Sajnálattal hallom a veszteséged – mind a válást, mert ezek szerint azon kellett keresztül mennie, mind azt, hogy egy hozzá közel állható személy is a túlvilágra távozott. - Szép várost választottál az újrakezdéshez. Kicsi, békés, már-már unalmas és nem annyira van város jellege, mint inkább községé – mosolyom hirtelen szélesedik ki, ahogy szülőföldemet jellemzem.
Sokan nem osztozkodnak az általam képviselt nézetben, miszerint minden is vagyunk, de nem város. A lakosság alacsony és amennyivel növekszik annyival is csökken, ha nem épp többel. A demográfiai görbe nem kecsegtet derűs kilátásokkal a jövőbe nézve.
Előbb, vagy utóbb ki fog halni ez a város is, vagy majd egybeolvad egy másik nagyvárossal aki addig-addig növeli a határait, amíg el nem érnek Rose Harbor táblájához. Akkor lesz itt igazán felfodulás.
Aztán ki tudja, lehet addig egy személy felvásárolja az egész várost és szellemvárost csinál belőle, mert hát nem sokakat érdekel ez a tény… Látszólag – és nagyon remélem, hogy ez csak a látszat.
- Ó, az öreg Huang még él? - egyenesedem ki hirtelen. Két kezemmel kabátom két gallérját rántom meg, hogy feljebb húzzam a nyakamon, mintha ezzel gátat tudnék szabni, hogy ez a párás, szitáló levegő bejusson a nyakamhoz és végigcsorogjon a gerincem mentén végig. - Kedves egy beste – már amennyire egy vérfarkas az lehet. A vigyor újra visszatalálja az utat magának az ajkamon. Régi becenevén említem az öreget, még gyerekkoromban aggadtam ezt rá és valamiért hagyta, hogy így hívjam, talán mert tudta, hogy így van.
Különös, az érzés hasonló Charlie közelében, mint amilyen a beste mellett, de vajon miért lehet ez? Valami különös varázslat lehet a temetői dolgozókon?
- Még épp érdekelhetsz is – pajkosan vonogatom fel a szemöldökeimet, de ez inkább jele annak, hogy van valami forgatnivaló a fejemben, mint valóban becserkészni akarnám. - Ami azt illeti a lapnak dolgozom és akarok írni egy cikket az elmúlt idők elhunytjairól… egyfajta tiszteletadás, másrészt statisztikailag is. Tudod, hogy kik, mikor, miben haltak meg, milyen társadalmi helyzetben voltak, mi volt a múlt és ebből milyen jövőt lehet megjósolni, valami hasonlót akarok kihozni belőle – nem hazudok… teljesen. A cikket tényleg megakarom írni, de az információk összeszedése nem elsődlegesen ennek a célját szolgálja.
- Tudnál ebben segíteni? - legutóbb nagyon készségesen válaszolt a kérdéseimre. Nem volt könnyű dolga, hiszen minden erejével azon volt, hogy elfedje azt, ami az otthona berkein belül uralkodik. Az addikciós problémák kezelése kihívásokkal teli és belegondolni is félelmetes mit érezhet az, aki mindennek szemtanúja és szemlátomást tehetetlen az ügyben.
Az is pocsék érzés, amikor azzá válsz és érzed a késztetést, hogy használni akarod a forrást, amit nem tudsz elfelejteni, ami minden szabad gondolataidat kitölti. Ilyen számomra a ley… vigyáznom kellene vele, de a franc essen bele, az eufória jár át minden alkalommal, amikor hagyom, hogy átjárja energiája a lényemet.
- Tud információkat a halottakról? Ha máshogy nem abból, hogy itt élsz? - vonom fel esdeklőn a jobb vállamat.

Meglep a férfi jelenléte, legalább is annak a ténye, hogy most és itt van és úgy tűnik, hogy ő az autó tulajdonosa. Az élet tud néha érdekességek produkálni, de olyat még nem láttam, hogy egy olyan személlyel sodorjon össze a sors a saját szülővárosomban, akivel annak idején hosszasan elbeszélgettünk, viszonylag kellemesen.
Vagyis remélem, hogy ekként emlékszik rá ő is, a kezdeti döcögősség után a kávézóban már nagyon jól el tudtunk beszélgetni. Tudott szolgálni olyan hasznos információkkal, amelyekkel tudtam dolgozni és végül teljes képet tudtam adni az érdeklődőknek, hogy mi is történt valójában Kansas államban.
- Ó igen, a csonka farkú egyedek – teli szájjal vigyorgok, de csak néhány másodperc erejéig, mert fordítsuk komolyra a szót. Fejem egy pillanatra lehajtom, torkom is megköszörülöm hozzá, mert ez nem a viccelődés ideje, most kellően prominensnek kell lennem.
- Hogy került ide az Isten háta mögé? – akár így is lehetne nevezni a városunkat én legalábbis mindig így tettem és így is éreztem. Gerincem alján még most is megül annak az ingere, hogy valójában semmi keresnivalóm nincs itt.
Szándékaim ezúttal komolyak, de vajon lesz bárki is, aki ezt elhiszi majd nekem? Olyan történések mennek végben a településen, amely nem kicsit aggasztanak – már csak a családom miatt is – és mindennek a végére szeretnék járni. De utána vajon mi lesz? Valaki akarja majd, hogy végleg itt is maradjak?
Egy különös érzés kerít a hatalmába, ami nem jelentkezet, amikor legutóbb találkoztunk. Más lett, mint egykor volt, vagy ez a kisugárzás már akkor is körbejárta? Nem, mert sokkal többet jártam volna a személye után is. Amikor legutóbb találkoztunk még ember volt.  
- Elnézést, a Cityből indult ki az egész ügy és végigsepert az egész államon. A név és az állam megvolt, azon belül eltudok veszni az információban – zavartan vakarom meg a tarkómat, boszorkányból vagyok, nem születtem tévedhetetlennek, pedig milyen jó lett volna. – Nem, dehogy, örülök, hogy összefutottunk – legyintek könnyedén a dologra. Emlékszik és ez annál jobb, mert egy gondolat születik meg a gondolataimban.
- Itt dolgozol? – nézek körbe a temetőben, majd onnan a tekintélyt parancsoló Cadillac-re, majd végül vissza rá.
- Lenne rám esetleg néhány percnyi időd? Persze ha nem sietsz – emelem meg a kezem az utolsó mondatnál, mert ha valahova mennie kell, akkor nem szeretném feltartani, de egyéb esetben szívesen beszélgetnék vele. Hátha tud olyat, amit én nem és mivel jó ideje nem voltam itthon, máris előnyben van.

Ennél közhelyesebb kicsit sem lehetnék, ezt a látogatást a temetőben még akkor sem tudtam volna összehozni, ha direkt így tervezem. Az időjárás előrejelzés ugyan jelezte a mai pocsék időt, de hát nyár lévén nem lehet kiszámítani mennyire mondanak igazat, egyébként is, 60%-ra írtam az eshetőséget annak, hogy a fekete fellegek vonuljanak fel a város felett, a halászoknak nehéz napot adjanak, nekünk meg földi halandóknak pedig kellemetlenséget.
Ennek ellenére nem esik, de valami sokkal rosszabb lett. A fekete fellegek megjelentek, melyek inkább szürkék, de a démoklészi kardot ott forgatják a kezükben, fenyegetve az élőket, hogy ez az állapot megváltozhat, mert se közel-se távol nincs egy felszakadt bárányfelhő sem.
Ha beszűkült világképpel rendelkező némber lennék a mai napot látva azt is hihetném az egész Földgömböt valami szürke réteggel festette be, emiatt nem jut át az augusztusi nap fénye. Magából valami hidegnek ható, párás szutykot ereszt, amely szerintem rosszabb minden esőnél; lenne inkább egy gyors nyári zivatar, de neeem, minek az. Legyen szél és ez a minden ruha alá befurakodó szutyok, amely éreztetni magát minden alkalommal.
A sírok között sétálva azért felmerül bennem, miért nem hoztam esernyőt, az legalább megvédhetne, de kérlek; ez elől semmi sem véd, kikerülni az ernyő védő rétegét és akként mászik be egészen a bőrödig, olyan mintha Venom a kátrányos csápjait köréd tekerné és lassan kebelezne be. Na meg… nem tudok egyik kezemmel ernyőt tartani a másikban noteszt és a harmadikban egy tollat, hogy a fejfákon lévő neveket és dátumokat jegyezzem fel. Fizikailag nem megoldható, így hagyom, hogy ez a szitáló, párás valami magába faljon, de legalább tudok haladni.
Miben is?
Igen… mert nincs elég érdeklődési köröm, úgy gondoltam miért is ne jöjjek ki a temetőbe és nézzek utána a halálozási rátának az elmúlt időszakban a városban? Így is kelhettem volna és hasraütésszerűen is tervezhettem ezt a kirándulást… de ami azt illeti már egy ideje tervben van nálam ez a látogatás.
Városunk kicsi, bárki is mondjon bármit. Kevesen vagyunk és egy ilyen kicsi közösségben feltűnik minden apró változás. Ahogy drága húgom és öcsém felhívta a figyelmemet több haláleset történt az elmúlt időszakban, mint gyerekkorunkban összesen. De vajon miért? Arról lenne csak szó, hogy egy kiöregedő városdemográfiával rendelkeznénk és az idősebbek adják át helyeiket az utókornak?
Ennek járok utána, mert az ösztöneim azt súgják, hogy ez nem csak ennyiről szól.
Az egyik fejfa előtt kirázz a hideg, a bőrkabát ellenére is érzem a karomon megpihenni a párát, érzem vízcseppekké változni bőröm felületén.
- Na, ennyi elég volt! – csapom be a jegyzetfüzetet és a ravatolozó épület felé veszem az irányt. Van egy olyan szokás, hogy az újonnan elhalálozottak listáját kifüggesztik, leginkább amiatt, hogy tudósítsák a hozzátartozókat, mikor is kerül a test elhamvasztásra, vagy a koporsóban több láb mélyre a föld alatt. Meg akarom nézni, hogy az utóbbi időszakban történt-e valami és mindemellett még fedett helyiségben is lennék.
Csizmába bújtatott lábakkal haladok az épület felé, amikor megpillantom a halottaskocsit az épület mellett. Ó, ez nem volt még itt, amikor idejöttem egy-két órája! Nagyszerű.
- Már csak a sofőrt kell megkeresnem – nyakam nyújtóztatom kissé, hogy hátha megpillantok egy alakot és… bingó! – Elnézést! – sietős léptekkel indulok meg az alak felé, aki feltehetően férfi – noha ezt a mai világban már nem lehet annyira egyértelműen megállapítani, de kövessünk el egy nagy hibát a politikai korrekció oltárán-, - Elnézést, uram, lenne egy perce?
Csak néhány lépés választ el az alaktól, aki még így háttal is ismerős érzést kelt. Ebben a városban ez nem szokatlan, ahogy az sem amennyi emberrel akadtam már össze, hasonló testfelépítéssel nem csak ő rendelkezhet…
Amíg utol nem érem annyira, hogy láthassam az arcát, vagy ő meg nem fordul… Baszki én őt ismerem.
- Mr… Manx? – torpanok meg hirtelen. Van annak már pár éve, hogy találkozunk Kansas City-ben… az arca láttán a neve ismerősként csúszik nyelvem hegyére, ilyenkor áldom a remek arc- és névmemóriámat. – Leigh Bishop vagyok, évekkel ezelőtt találkoztunk Kansas Cityben a hullarablás ügy miatt – ha esetleg egyirányú lenne az ismeretség, tudja hogy nem vagyok pszichopata, aki utána néz mindenkinek is és zaklatóvá válok ettől.