​Miután átbeszéltük a legújabb cikkét és kitessékeltem az irodámból Abigailt, senkinek nem adok esélyt arra, hogy újra megzavarjon. A lány mögött lépkedek oda az ajtóhoz, és míg ő elsétál, én egy sokatmondó, szigorú pillantással fúrom tekintetemet Francisébe az asszisztensi asztal mögött.

– Senkit ​nem akarok látni a következő egy órában – jelentem ki, és már csukom is be az irodám ajtaját. Francis ismeri a szabályt: ilyenkor a vészhelyzet fogalmát sem ismerem. Illetve de, azt az egyet, amikor épeszű ember egyébként is a mentőket hívná, nem engem.

Az iroda másik felében elhelyezett konyha-részlegnél töltök magamnak egy pohár vizet, amit azonnal le is húzok, aztán újratöltöm a poharat. Automatikus mozdulatok ezek, mint az is, ami utána visszavisz az asztalom mögé. A gondolataimba merülök, ugyanis fejben már a rám váró telefonbeszélgetést futtatom le újra és újra, felkészülve minden eshetőségre. Nincsenek tőle rossz érzéseim. Rohadtul nem szeretek visszavonulót fújni, bár azzal nyugtatom magam, hogy ez tulajdonképpen nem az lesz...

Azért valamennyire mégis csak. Ezt pedig pontosan tudni fogja Morton is, nagyjából abban a pillanatban, hogy megtudja: én hívom. Amitől csak még rosszabb lesz az egész fekvése.

Nagy sóhajjal veszem a kezembe a telefont és pillantok rá a cellux-szal bénán összeragasztott névjegykártyára a telefonszámért. Abba kell kapaszkodnom, hogy van egy jó tervem, amivel még mindig előnyt kovácsolhatok ebből a nevetséges helyzetből. Még akkor is, ha most félig ezüsttálcán kínálom a nyakam Mortonnak és biztos vagyok benne, hogy ő is ennek megfelelően fogja diktálni a feltételeket.

Még azelőtt tárcsázok, hogy meggondolhatnám magam. Hátradőlök a székemben és türelmesen várok,  hogy egyáltalán felveszi-e a telefont; ha nem, akkor legfeljebb még egyszer próbálkozom meg vele, tíz perccel később, egyébként kénytelen lesz ő visszahívni, ha viszont a kettőből egy próbálkozásra meghallom a hangját a vonal túlsó felén, én sem húzom az időt.

– Üdvözlöm, Mr. Morton – szólalok meg a magam szokásos, nyugodt magabiztosságával. – Yasemin DeVries vagyok – mutatkozom be, megadva neki a lehetőséget, hogy kifejezze, mennyire nincs meglepve azon, hogy végül felkerestem, bár ha így is tesz, figyelmen kívül hagyok minden megjegyzést.

– Azt reméltem, beszélhetünk, ha tud rám valamikor időt szakítani – mondom aztán kertelés nélkül. Azt nem fejtem ki, hogy miről szeretnék beszélni; úgyis tudja.