​​Ajkaimról erőszakkal sem lenne eltávolítható a negédes mosolyom, így nincs rám hatással az sem, amikor a megjegyzésével akár a büszkeségemet is elkezdhetné kicakkozni.

– Nagyon igaz. Mr. Morton. Nagyon igaz – helyeselek inkább, csupán a tekintetemmel üzenve meg neki, hogy ez oda-vissza értendő.

Ha van valami, amit a javára írhatok, az egyetlen dolog: amikor szavát adja, elhiszem neki, hogy az ügyvédei tartani fogják a határidőt, ezért bár figyelmesen fúrom szemeimet az övéibe, csupán bólintok egyet, elfogadva az adott szavát. Nem azért szavazok neki bizalmat – ebben –, mert annyira becsületesnek tartanám, de épp elég dolgot tudtam meg róla – éppen a kérdéses cikk kapcsán –, hogy tudjam: az ügyvédek sem mernének ellenkezni vele.

Ez persze nem jelenti azt, hogy meggondolnám magam és lemondanék arról, amiért még idejöttem. A tervem tökéletes, a kivitelezés is gond nélkül bonyolódik le... de aztán belekerül az a bizonyos bűzös dolog a palacsintába, és még csak nem is értem, hogy hogyan. Egyrészről dühös leszek és gondolatban már a boszorkány nyakát tekerem ki, amiért – úgy tűnik – képes volt a szemembe hazudni, másrészről viszont először is el kellene kerülnöm, hogy az én nyakamat tekerjék ki itt helyben. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Anders Morton meg tudná tenni és ha a egy kicsit is megtörnék, meg is tenné. Ha nem is most, akkor később.

Éppen ezért nem hagyom, hogy bármit is lásson rajtam. Egyedül a negédességet dobom el, azt is csak akkor, amikor már egyértelműen fenyegetni kezd nem csak szavakkal, de a fizikai fölényével is. Válaszul én magam is jéghideggé válok, csak a mosolyom olvad le, hogy átadja a helyét az acélos arckifejezésnek. A fenyegetései leperegnek rólam még akkor is, ha a felszín alatt igenis tartok tőle; tudom, hogy könnyedén kárt tehetne bennem, de hiba volt elárulnia, hogy kamera működik az irodában. Innen már biztosan tudom, hogy nem érhet hozzám. Egyelőre.

– Eszemben sincs vesztegetni az időt – jelentem ki, pillantásomat keményen fúrva az övébe, miközben minden tartásomat és bátorságomat összeszedve nem csak leengedem a kezeimet a mellkasom elől, de fel is egyenesedem a fotelből. Egyáltalán nem zavartatom magam amiatt, hogy a fenyegető tartása miatt most olyan közel állunk egymáshoz, hogy a ruháink jóformán egymáson súrlódnak, rezzenéstelen arccal állom a tekintetét.

– Több esze is lehetne annál, mintsem fenyegessen, Mr. Morton, ha már kamerák vannak – sziszegem magunk közé. – Önszántamból jöttem ide, hogy békésebben meg tudjuk beszélni a kettőnk ügyét, de úgy látom, talán így is túl sok bizalmat szavaztam meg Önnek. – Adok neki néhány másodpercet, szinte pislogás nélkül meredve rá felfelé, de ha nem távolítja el magát az intim szférámból, tenyereimet a mellkasának feszítve kísérlem meg eltolni magamtól. Ha sikerül, már lépek is oldalra, hogy határozott léptekkel és mozdulatokkal összeszedjem a táskámat és a kabátomat.

– Csak hogy lássa, kivel van dolga, várni fogom az ügyvédei hívását és amennyiben meg tudunk egyezni, hajlandó vagyok megfeledkezni arról, ami most történt. Ha nem, nos... azt a képzeletére bízom – vetem még oda, aztán meg sem várva, hogy elköszönjön hozzám vágjon egy újabb fenyegetést vagy megpróbáljon fizikai erőszakkal visszatartani, feltépem az irodája ajtaját és úgy távozom, ahogy ő érkezett meg hozzám az első találkozásunk alkalmával.

​​Az egész helyzet olyan, mint valami kiélezett, de közben kínosan negédes sakkjátszma. Mindketten próbáljuk felmérni a másik helyzetét és fegyverarzenálját, igyekszünk kideríteni a gyenge pontokat és az esetleges nyerő kártyákat, úgy, hogy a másik minél kevesebb lásson meg a mi nyerő kártyáinkból, ezzel biztosítva azok tökéletes bevethetőséget. Egy másik helyzetben talán még tüzesnek is találnám a helyzetet, különösen a férfi nyilvánvaló adottságaival, de ez nem az a vita, amit a drága íróasztalra fekve meg lehetne oldani.​

– Higgye el, Mr. Morton, ha csak szavakkal akarnék dobálózni, nem jöttem volna idáig – biztosítom egy udvarias mosollyal.

Sikerül meglepnie azzal, amikor a magamfajtákat vádolja a saját módszereivel, de cseppet sem bánom, hogy nyíltan reagálok erre a nevetséges kijelentésre.

– Meglehet, hogy az ön szerény véleménye összekeveri az újságírói szakmát a befektetőivel – viszonzom a nyájas mosolyát a hanghordozásával együtt, könnyedén adva vissza a ketyegő bombát.

Komolyan gondoltam viszont, amikor azt mondtam, hogy nem csupán a felesleges szócséplésért jöttem, ezért amint megkaptuk a kávéinkat, akcióba lendülök. Több okból is. Érzem magamon a tekintetét, de nem zavar, minden mozdulatom nyugodt és megfontolt, akárcsak a szavaim. Amikor azt mondja, hogy ne nézzem amatőrnek, egy pillanatra a sötét szemekbe pillantok. Nem mondok semmit és ezúttal nem is mosolygok; az igazság az, hogy kevésbé tartok attól, hogy itt és most cafatokra szaggatja a dokumentumokat, mint attól, hogy én végzem darabokban valaki csomagtartójában.

Ezt viszont nyilván nem fogom megosztani vele. Inkább a dosszié átadására koncentrálok, meg arra a kis mellékesre, amivel remélhetőleg könnyen rövidre fogom tudni zárni ezt az egész helyzetet. Márpedig ezt annyira akarom, hogy még csak nem is mosolygok elégedetten, amikor az egészből nem vesz észre semmit.

– Természetesen – biccentek, miközben visszalépek a fotelhez és újra leereszkedem rá, keresztbe téve a lábaimat, karjaimat kényelmesen a karfára fektetve a két oldalamon. – Az egyezség az egyezség, Mr. Morton, a kölcsönös egyenesség az alapja, nemde? – vonom fel a szemöldököm. Róla természetesen pont nem ezt hallottam és láttam, de nem hiszem, hogy be fogja ismerni, ugyebár. – Használják ki az időt és értesítsenek, ha döntésre jutottak.

Ráérősen nyúlok a saját csészémért, míg Morton a dokumentumokat futja át és belekortyolok a kávémba. Szinte a győzelem ízét is érzem a számban a kávééval együtt, de uralkodok annyira magamon, hogy ne figyeljem élénken, amikor ő is az ajkaihoz emeli a csészéjét. Csak épp... nem kortyol bele. Megőrzöm a hidegvéremet, amikor a kezemre, majd a szemeimbe néz és egyszerűen csak kérdőn felvonom a szemöldököm. Bízom a bájitalban, a boszorkány azt mondta, hogy szagtalan és én sem éreztem rajta semmi különösebbet.

Aztán a szemöldököm még feljebb kúszik, amikor már vádlón szól hozzám.

– Parancsol? – kérdezek vissza. A gyomrom bukfencezik egy aprót, de nem hagyom, hogy bármilyen érzelem kiüljön az arcomra; nem reped meg az álcám, csak meglepetéssel vegyes értetlenséggel nézek rá.

Még fel is áll a székéből és elém sétál, nyilvánvalóan fenyegető testtartást véve fel.

– Azt hittem, távol áll öntől az alaptalan vádaskodás, Mr. Morton – jelentem ki hűvösen, egyértelműen a fenyegetésre reagálva ejtve le magamról a negédesség álcáját. Nem mondom, hogy nem tartok tőle, hiszen pusztán a fizikai adottságaiból következik, hogy ha akarna, nagyon is tudna ártani nekem. Pont ez segít viszont abban, hogy kitartsak; ha bármit tesz velem, máris megvan az eszköz kezemben ellene, ezt pedig ő is tudja, magyarán ha valóban tudna is valamit sem tehetne semmit. Patthelyzet. Ismét.

Leteszem a csészémet magam mellé és védekezőn összefonom magam előtt a kezeimet.

– Semmit nem tettem a kávéjába, úgyhogy hálás lennék, ha eltávolítaná magát a személyes teremből.

​​Nem igazán változnak a körülmények a legutóbbi találkozásunk óta, de persze nem is igazán számítottam rá. Én mondjuk udvarias érkezést tudhatok magaménak az ő múltkori belépővel szemben és most az ő irodájában is vagyunk, de az szemernyit sem változott, hogy mindketten töretlen magabiztossággal állunk a szituációval – és egymással – szemben. Ebből még azzal sem tud kizökkenteni, amikor alaposan megnéz magának, épp csak átfut a fejemen, hogy vajon forgathat-e valamiféle ördögi tervet a fejében, aminek talán köze van a méregetéshez.

Helyet foglalok vele szemben, a​ felvett testhelyzetemmel is töretlen magabiztosságot sugallva – ahogyan ő is –, és megtisztelem azzal, hogy nem rabolom az idejét feleslegesen. Rögtön a lényegre térek, felállítok neki egy csapdát is, de persze nem sétál bele. Túl egyszerű lett volna. Mégsem keseredek el, ennél azért én is felkészültebb vagyok. Amikor azonban visszakérdezve terhelőnek vélt dokumentumokról beszél, negédesen elmosolyodom.

– Természetesen mindent elhoztam, ami a magam részéről az egyezségünk megkötését támogatja – gesztikulálok egyik kezem felemelt tenyerével könnyedén a táskám irányába. – És biztosíthatom, Mr. Morton, ezek a dokumentumok nem pusztán gyanút keltők. Ezt persze ön is megláthatja, amennyiben hajlandóságot mutat a megállapodásra – teszem hozzá. Nem vagyok ostoba, addig nem fogok vele megosztani semmit, míg ő a maga oldaláról nem mutat hajlandóságot.

A következő szavai, vagy egyenesen vádaskodása hallatán meglepetten kúszik feljebb a szemöldököm, az utolsó kijelentésére pedig egyenesen egy rövid, halk nevetést is hallatok.

– Igazán hízelgő, hogy mit ki nem néz belőlem, Mr. Morton – billentem kissé oldalra a fejem. – Feltételezem ezt nem valódi vádnak szánta, hiszen bizonyítékok hiányában ez ugyebár nem lenne túl bölcs dolog – teszem hozzá könnyedén elmosolyodva. Nem esik nehezemre kimondani ezt, hiszen én már bevallottan azért vagyok itt, amit nem tudok egyértelműen bizonyítani, ráadásul nincs félnivalóm Mortontól ebben a tekintetben. Kettőnk közül nem nekem áll érdekemben másokat fenyegetni és zsarolni.

Amikor a férfi asszisztense újra megjelenik, elhallgatok. Megvárjuk, míg leteszi a kávékat és a különböző ízesítési lehetőségeket. Megköszönöm neki a saját részemet, és a magam részéről kevés tejet öntök a csészébe, a cukrot és az édesítőt azonban kihagyom. Amikor Morton újra megszólal, némileg mintha türelmetlennek tűnne, de én csak halványan elmosolyodom, és befejezem a kávé összekeverését a kiskanállal.

– A felajánlásom már elhangzott, Mr. Morton. Amennyiben eltekint az ügy bíróságra vitelétől, hajlandó vagyok megjelentetni egy korrekciós cikket a Naplóban, kizárólag azokra a pontokra vonatkozóan, amelyekre csupán közvetett bizonyítékokkal rendelkezem. – Továbbra is nyugodtan beszélek, a domináns kisugárzásával nem tud megrémíteni. Miközben beszélek elengedem a kiskanalat, majd a fotelből felállva a táskámhoz lépek, hogy elővehessem belőle az odakészített mappát. Egyszerű, átlátszó irattároló, nem vehet észre rajta semmi gyanúsat, mert nincs is. Nem ott van.

Mivel épp háttal állok neki, nem nehéz elrejtenem a mozdulatot, amivel mintha csak megigazítanám a blézeremet, de közben a kézfejem árnyékában az ujjaim közé vándorol a kis fiola, azzal a begyakorolt csuklómozdulattal, amit a saját irodámban már tökélyre fejlesztettem. A kis zsinegre fogva könnyű azt a csuklóm belsejéig csúsztatni, a blézer ujja alá, hiszen a gravitáció elvégzi a dolgot helyettem is. Az egész nem több két pillanatnál, pont, míg előhúzom a dossziét, amivel a kezemben aztán visszafordulok felé. Könnyedén sétálok vissza az asztalhoz, és nem sétálok át az ő oldalára, megállok a saját térfelemen, vele szemben.

– Ezek a dokumentumok mind bizonyító erejűek lehetnek egy tárgyaláson. Mielőtt még a megsemmisítésükre apellálna, szeretném, ha tudná, hogy mindezek csak sokszorosított másolatok, tehát felesleges ebben bíznia megoldás gyanánt. A többi másolat hollétéről pedig nem csak én tudok – teszem még hozzá, de azt nem magyarázom meg, miért tartom ezt fontos közlendőnek, hiszen nem ismerte el a zsarolást és a megfélemlítést bevett módszeréül – még –, én pedig nem vádolhatom meg vele. Mivel az asztala széles, kissé előrehajolok, hogy elé tudjam csúsztatni a dossziét, de nem csak ennyit teszek. A mozdulat közben másik kezem ujjaival a fiola aprócska dugóját tartó zsinegre fogok, hogy azt az üvegcséből kihúzva a fiolában fekvő néhány cseppnyi átlátszó bájital utat találhasson a férfi kávéscsészéjébe.

​​Nem zavar a telefonbeszélgetés tömörsége. A lényeget megbeszéltük, és még ha meg is lepett ezzel a gyors rendelkezésre állással, hülye lennék hangot adni neki, inkább kihasználom a​ lehetőséget. Így talán neki is kevesebb ideje lesz csapdát állítani... bár ezt a lehetőséget inkább gyorsan le is szavazom. Előbb kinézném belőle azt, hogy a csapdát már akkor felállította, amikor decemberben kiviharzott az irodámból. Nem terveztem megadni neki a lehetőséget arra, hogy ezt esetleg ki is használja, nem akartam megadni neki az örömet, hogy esetleg mégis felkeresem, de túl mocskosan játszott. Én pedig untam már az állandó fejfájást emiatt.
Indulás előtt még szánok pár percet arra, hogy szóljak Charlesnak, mert nem akarom, hogy ne tudjon róla, hová megyek, de nem vagyok hajlandó vitába szállni vele azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet-e. A tervem bizonyos részeit egyébként sem oszthatom meg vele, és anélkül nehéz is átlátni a kerek egészet - a döntést pedig már egyébként is meghoztam.

Amikor megállok a férfi irodáját is rejtő épület előtt, már nem ellenőrzöm az elrejtett kis üvegcsét, mert tudom, hogy minden készen áll. Talán paranoiás vagyok, de sok mindent kinéznék Mortonból, még azt is, hogy kamerán nézi végig, mit csinálok a kocsimban kiszállás előtt. Magamon veszem a táskámat, kiszállok, bezárom magam mögött az autót, majd a slusszkulcsot a táskámba süllyesztve, határozott léptekkel indulok meg a célom felé. Gyorsan megtalálom az irodát, jobban mondva a vörös hajú, fiatal asszisztenst, de én – Mortonnal ellentétben – betartom az alapvető társadalmi normákat, és ahelyett, hogy rátörném az ajtót, bemutatkozom a lánynak és elmondom, miért jöttem, aztán türelmesen várakozom odakint.

Amikor a lány jelzi, hogy bemehetek, töretlen határozottsággal indulok el, a táskámhoz és a kabátomhoz illő fekete tűsarkú határozott koppanásai által kísérve.

– Mr. Morton – biccentek, és az udvarias mosoly az arcomon marad még akkor is, ha kedvem lenne azt gúnyossá faragni a "szerény" jelző hallatán, vagy épp azért, mert arra sem veszi a fáradságot, hogy ő udvariasságot mímeljen és felálljon a székéből. Elég gyorsan körbepillantanom az irodájában, hogy tudjam: az minden, csak nem szerény. – Köszönöm, hogy időt szakított rám – fejelem meg a jelenetet még több udvariassággal, nyájas mosollyal, megőrizve a méltóságbeli fölényemet.

Hagyom, hogy az asszisztense lesegítse rólam a fekete kabátot, és kérek egy hosszú kávét, feketén. A szemeim nem csillannak fel annak hallatán, hogy nem csak én kérek kávét, annál azért jobban uralom az érzelmeimet; inkább csak leülök a bőr fotelbe, amire a férfi az imént mutatott, a táskámat elérhető közelségbe helyezve - hiszen benne vannak a dokumentumok másolatai -, de azért nem feltűnően közel - mielőtt ő is paranoiássá válna. Ő is ugyanúgy belevág, mint én tettem a telefonban, de egyáltalán nem zavar, hiszen a felvétel már megy, és először egyébként is magam teszteltem volna, mennyit hajlandó elmondani ösztönzés nélkül.

– Azért jöttem, mert egyezséget akarok ajánlani Önnek – jelentem ki egyszerűen, de határozottan. Kényelmesen hátradőlök a fotelben, lábaimat keresztbe teszem egymáson, kezeimet azonban nem fűzöm össze, hanem könnyedén a kartámaszokra fektetem magam mellett, ezzel is könnyed magabiztosságot sugározva. – Gondolkoztam a... hm, kedves felajánlásán, amit legjobb tudomásom szerint azóta különböző módokon igyekezett meg is támogatni. – Tekintetem áthatóan fúrom az övéibe, hiszen mindketten tudjuk, miről beszélek, de nem én fogom kimondani, hogy fenyegetőzik és zsarol, ha kimondjuk egyáltalán. – Hajlandó vagyok bizonyos engedményeket tenni. A Napló nem fog teljes egészében bocsánatkérő cikket közölni, de megegyezhetünk egy korrekciós cikkben, kizárólag azokra a pontokra koncentrálva, amelyeket nem tudok közvetlenül bizonyítani. A szóbeli forrásaink közül meglepő módon sokan félnének Ön ellen tanúskodni – jegyzem meg szárazon, a szokásos mosolyommal. Nincs ebben semmi meglepő, de ezt sem én fogom kimondani. Ami azt illeti, egyelőre nem is mondok semmit, tekintetem türelmesen emelem rá, várva, hogy milyen reakciót vált ki belőle az ajánlatom.

​Különösen nehezemre esik felemelni a telefont és beütni azt a számot, amit megfogadtam, hogy sosem hívok fel, a névjegykártyáról, amit egyszer már összetépve a kukába hajítottam, és ezen a legkevésbé sem segít a tény, hogy ezt a vonal  másik felén levő alak is nagyon jól fogja tudni. Talán tisztelnem kellene Anders Mortont azért, mert képes nekem ilyen hosszantartó fejfájást okozni – ez csakugyan ritka képesség –, de túl sok minden szól ellene ahhoz, hogy ilyen pozitív dolgokat szavazzak meg neki. Erre a hívásra is egyedül a gondosan összerakott tervem tud rávenni.

Azon talán meg sem kellene lepődnöm, hogy már eleve úgy veszi fel a telefont, hogy pontosan tudja: én hívom. Máskor valószínűleg imponálna is, hogy előre elmentette a telefonszámomat, de sajnos tisztában vagyok a mögöttes szándékaival, és abban nincs semmi impo​náló. A kellemes meglepetés hallatán csak negédesen hümmögök egy kicsit, és inkább nem jegyzem meg, hogy remélem, az én hívásom a napja legkellemesebb pontja.

Közlöm vele, hogy miért hívom, elkerülendő a felesleges udvariassági köröket, a válaszával azonban sikerül meglepnie. Na nem a nyájas hangnem okoz meglepetést, annak pontosan értem az okait, de nem zavar – higgye csak, hogy nyerésre áll. Még az is egyértelmű volt, hogy nekem kell majd elmennem hozzá, hiszen éreztetnie kell, hogy kettőnk közül nekem kell vezekelnem előtte – szerinte. Az lep meg, hogy máris képes lenne megejteni azt a bizonyos beszélgetést, ugyanis előbb számítottam volna arra, hogy csak valami jóval későbbi időpontot ajánl fel, ezzel is éreztetve velem, hogy ő van a nyeregben és ő diktálja a feltételeket.

Nem válaszolok rögtön. A táskámra pillantok, ami az irodám szemközti oldalán pihen az asztalon, és már ott van benne a kis fiola, amit elővigyázatosságból jócskán előre beszereztem. Amikor ezt megtettem, még azt hittem, a paranoia dolgozik bennem, de most kiderült, hogy nagyon is jól tettem.

– Ó, nem, nem szükséges – kúszott az arcomra egy mosoly, amikor azt mondta, ha ma nem, akkor legfeljebb jövő héten. Ez már sokkal inkább egyezett azzal, amit vártam volna, de ha már ilyen kegyesen felkínálta a lehetőséget... Minél előbb túlesünk ezen, annál jobb. – Mindenképpen személyesen szeretnék beszélni önnel, de szerencsére a ma délutánom nekem is szabad. Akkor 16 órára az irodájánál leszek. – A határozottságom nem változik, de hangom is ugyanolyan megjátszott negédességet őriz, mint az övé. Több kellemetlenséget okoz nekem ez az egész, mint szerettem volna, de megijeszteni továbbra sem tud, és egyébként is felkészülten megyek majd, csak épp ezt ő nem tudja.

Remélem, sokat utazott ma és megteremti nekem a szükséges lehetőséget.

Amennyiben nem táncol vissza és tesz úgy, mint akinek mégis közbejött valami, nyájas udvariassággal megköszönöm neki a rendelkezésre állását, aztán bontom is a vonalat, mondván hamarosan találkozunk. Leteszem a telefont az asztalra, majd az órára pillantok. Nincs sok időm felszívni magam, de sebaj, talán jobb is így. Kiadom Francisnek a határozott utasítást, hogy mondja le az összes délutáni programomat, aztán küldök Yarának egy sms-t, hogy ma mégsem tudok érte menni. Kinyomtatom a bizonyítékként felhasználható dokumentumok másolatát, mint amolyan tárgyalási alapot, aztán a táskámért megyek, hogy belesüllyesszem a mappát, mielőtt hozzá látnék a tervem... mocskosabb részleteihez.

Előtúrom a fiókomból az aprócska és észrevehetetlen, de annál jobb(nak ígért) hangrögzítő kütyüt, amit el tudok rejteni a táskám belső cipzáras zsebében, a varrás mögött, aztán megnézem magamnak a kis fiolát is. Nem szívesen szavazok bizalmat sem idegeneknek, sem boszorkányoknak, pláne nem idegen boszorkányoknak, de ezúttal kénytelen leszek rá, ha Mortonnak szüksége lenne egy kis löketre ahhoz, hogy beszélni támadjon kedve... Az apró üvegcsét jobb híján a dekoltázsomban rejtem el, biztonságosabb és kevésbé feltűnő, mint ha a táskámban kezdenék majd turkálni a megfelelő pillanatban, ami talán tényleg csak egy pillanat lesz.

Veszek egy mély levegőt, aztán magamra kapom a kabátomat és egyik kezemmel felmarkolom a kocsikulcsot, a másikkal pedig a táskámat. Így utólag belegondolva minden összeállt a mai napra: apám végre nem erőltette rám a sofőrszolgálatát, és még az a tűzpiros nadrágkosztüm is tökéletes az ütközetre, amit reggel találomra kiválasztottam.

Még egyszer ellenőrzöm az időt, aztán el is indulok. A pontosság nagy erény, ez a beszélgetés pedig nem volt erényekben bővelkedni... legalább ezzel tiszteljük meg.