Alexander Lackwood taktikus volt. Amikor felderengett egy lehetőség előtte, a lehető legtöbb irányból próbálta megvizsgálni a dolgot, hogy aztán minden kimenetelre felkészülhessen. Ritkán esett meg vele, hogy meglepjék, mert az esetek kilencven százalékában felvetései valósak voltak. Sötét ragadozószemei mégis egyértelmű várakozással függtek a szőke boszorkányon, mert bár tudta, hogy Sydney Slora ambiciózus teremtés, abban nem volt biztos, hogy a sötétmágia olyasmi, amit könnyedén bevenne a gyomra.

A kedvezőtlen kimenetelre felkészülve lapult egy üvegcse a zsebében, amely egy memóriatörlő és átíró varázslatot tartalmazott, amely képes eloszlatni a kellemetlenséget, amit a titka kifecsegése okozhatna. Ezután pedig rövid úton meg is válunk majd egymástól, summázta a végeredményt. A felbukkanó vérfarkas húg elegendő indok lenne, ha erre lenne szükség.

Szerencsére ez a gondos felkészülés hiábavalónak bizonyult. A fiatal nő a könyv felé nyúlt, amelyről Alexander pontosan tudta, hogy mekkora csábítást jelent, de úgy érezte megéri vállalni a kockázatot, és engedni, hogy a szőkeség megérinthesse. Érezhesse. Ez a lehetőség még Aria számára is csak ritkán adatott meg, Norának pedig még soha.

- Ez a hatalom, Miss Slora – búgta sejtelmes hangon a boszorkánymester, amikor a nő végül átvette a könyvet. Önként adta a kezébe, de ezzel nem hatalmazta fel arra, hogy használja is. A könyvben lakó mágia, amely éppen úgy élt, mint minden más varázslat, pontosan tudta ezt, így nem engedelmeskedett volna könnyedén a lány akaratának, mert nem csörgedezett az ereiben a Lackwoodok vére. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz, és nem okoz nekem majd csalódást – rándult meg Alexander szája sarka elégedetten. Nem volt rossz előérzete ezzel a szövetséggel kapcsolatban, de nem is olyan ember volt, aki megtorlás nélkül hagyná az esetleges hibákat.

- Menjen haza, és aludja ki magát – mondta végül, kezét kinyújtva varázskönyv felé, amely könnyedén csusszant ki az asszisztense ujjai közül, hogy újra Alexander oltalma alá kerüljön. – Fontos, hogy kipihenje magát, hogy kellően bele tudjuk vetni magunkat a tanulásba. Ha jól teljesít, hamarosan találkozhat a különlegesebb ügyfeleimmel… - újabb mosoly, ami ismét nem ígért túl sok jót azok számára, akik közelről ismerték a mágust.

Részéről befejezte az aznapi beszélgetést, így sarkon fordult, de még mielőtt belépett volna az irodájába megtorpant, és csak a válla felett, könnyedén odavetette:

- Azt hiszem, hogy innentől kezdve nyugodtan szólíthatsz Alexandernek. Elvégre partnerek leszünk, nem igaz, Sydney? – nevetett fel halkan, és ezzel el is tűnt az irodája ajtaja mögött. Csak egy kattanás jelezte, hogy elfordította a kulcsot, és ezzel magára hagyta a boszorkát a gondolataival.

Sydney már egy ideje Alexandernek dolgozott. A boszorkánymester általában nem sok időt szánt a számára jelentéktelen alkalmazottak megismerésére, ellenben azokkal, akiktől elvárt valamit. A szőke boszorkány már az első interjú alkalmával felcsigázta az érdeklődését, amely azóta csak mélyült. Sydney Slora fiatal volt, ambiciózus és gyönyörű, bár Alexander ízlésének talán fiatal, de volt szeme arra, hogy észrevegye ezt az aprócska tényt.

Ritkán foglalkozott alkalmazottjai magánéletével, bár azt előre sejtette, hogy a lány vérfarkasrokonsága még okozhat kellemetlenséget számára. Szigorú szemei egy pillanatig még elidőztek az asszisztensén, aztán egy bólintással elengedte a szigorát.

- A családját nem választhatja meg az ember – sóhajtott. – Bízom benne, Miss Slora, hogy kegyed a lehető legjobban tudja kezelni a helyzetet. De kérem, ne felejtse el, amit mondtam. Fontos megtartanunk a békét a falkával – fűzte tovább megjegyzését, de ezzel el is engedte ezt a témát, megengedve Sydneynek, hogy a maga szájíze szerint summázhassa ezt a megjegyzést. Nem azt kérte tőle, hogy dobja ki a testvérét, és azt sem, hogy elköltözzenek a lakásból, de mégsem visszakozott, amikor a lány felhozta ezt a lehetőséget.

Varázskönyvébe kapaszkodva függesztette ragadozószemeit a szőkeségre. Kivárt a válaszra, nem szólt közbe… Valóban Sydney szavai érdekelték; nem akart sugalmazni, nehogy saját elvárásai tükre verődjön vissza.

Vállai kissé csalódottan rogytak meg, amikor Sydney elengedte a bármi lehetőségét. Ennél egy kicsit bátrabbnak hitte.

- Az ereje talán azért rekedt meg, mert nem a megfelelő oldalon keresgél. Erre nem gondolt még? – a férfi szája sarka ismét megrándult, miközben közelebb vonta magához a könyvét, egyik karjával szinte magához ölelve az irományt, amely évszázadok óta a családja, és a Lackwood boszorkánymesterek hatalmát jelképezte. A tudást, amelyre egy démonúr is szívesen rátenné a kezét, ha lenne olyan ostoba, hogy hagyja. A könyv volt a hatalom kulcsa, és Alexander birtokolta ezt a kulcsot.

- Ön okos, Miss Slora – mondta, bár hangja inkább megállapítás volt, mintsem valódi bók. – Talán már rájött, hogy az én mágiám a sötétségből táplálkozik. Ezt a fajta tudást ebben a városban nem becsülik meg ellégé, sőt, mondhatná azt, hogy egyenesen elítélik… - utalt is az Alapítókra és az Elsőkre, akik egyezménybe foglalták ezen praktikák tilalmát. - …éppen ezért óvatosan kell bánnunk vele, és amennyire lehet megőrizni a diszkréciót – jelentőségteljesen nézett a lányra, ezzel is emlékeztetve, hogy éppen az imént ígérte meg, hogy megőrzi a titkokat, amelyeket hajlandó rábízni.

- Vannak varázslatok, amelyek több embert kívánnak. Az unokahúgaim elfoglaltak, és bizonyos ügyfeleimet nem is mutathatom be számukra… - biccentette oldalra a fejét jelezve, hogy nem kíván arról beszélni, hogy miért nem mutathatja be ezen ügyfeleket Ariának és Norának. Bár Aria is kacsintgatott a sötét oldal felé, egyértelmű volt, hogy sosem kötne alkut démonnal, Nora pedig már most nagyobb fenyegetést jelentett, mint amit a férfi szívesen elismert volna.

- Ismeri a mondást, miszerint; Ha te megvakarod a hátam, én megvakarom a tiéd? – tudakolta, bár már sejtette, hogy a lány szép lassan megértette, hogy mit vár tőle. – Ha Ön vállalja, hogy partnerem lesz ezekben a varázslatokban, én vállalom, hogy kitanítom – egyértelműsítette a korábbi köntörfalazást, majd a vaskos könyvet Sydney felé nyújtotta, hogy megnézhesse. Ha a lány elveszi tőle, az azt jelenti, hogy az alku megkötetett. A végső döntés csak rajta állt.

Amikor Alexander felvette Sydney-t még nem sejtette, hogy hasznos szövetségest talál-e benne, vagy csak egy csinos kis díszt az irodája előterébe. Ha őszinte szeretne lenni, bizonyára elmondaná, hogy sokat tesztelgette; időnként olyan feladatokat is rábízott, ami nem feltétlenül tartozott a munkakörébe, aztán figyelte, hogy képes-e megugrani az újabb, és újabb lépcsőket. Egyelőre nagyon elégedett volt a szakmai eredményekkel, de…

És mint tudjuk, a lényeg mindig a de után kezdődik, a nő mágiája nem győzte meg. Érzett egy leheletnyi növekedést, de Sydney hatalma mintha megrekedt volna egy láthatatlan üvegfal mögött, ahonnan nem tud kitörni. A boszorkánymester érezte, hogy ott van, és mégsem tudta elérni. Az persze meg sem fordult a fejében, hogy éppen a szakmai terhek azok, amelyek megrekesztik a nőt ebben a kiszáradt mederben.

- Jó estét – biccentett végül a férfi, mert mélyen nyugvó udvarias énje nem engedte, hogy köszönés nélkül folytassák a beszélgetést. Lidérc időközben belökte Alexander irodájának lengőajtaját, és valószínűleg elfoglalta a számára kijelölt helyet; A kutya ugyanolyan volt, mint a gazdája, aki nem foglalkozott olyasmivel, vagy olyasvalakivel, aki nem érdekelte. Bár ragadozó volt, hamar megtanulta semmibe venni Cselest, akit Sydney gyakran behozott az irodába a táskájába rejtve.

- A mágia gyarapodása nem olyasmi, ami miatt elnézést kellene kérnie, Miss Slora – mondta Alexander, sötét, de rideg szemeivel a szőkeséget fürkészve. A szája sarka megrándult, amelyet tapasztalatlan szemek akár mosolynak is értelmezhettek. Elengedte a füle mellett a problémáról szóló részt, mert úgy érezte, hogy ez nem olyasmi, ami szót érdemelne. – Azért talán már illene, hogy egy vérfarkast költöztetett be abba a lakásba, amit tőlem kapott anélkül, hogy megkérdezte volna róla a véleményemet. A húga, igaz? – billentette oldalra a fejét. – A boszorkányoknak ebben a városban igen érzékeny a kapcsolata a falkával, de mivel ön nekem dolgozik, talán nem tudja, de a védelmem alatt áll. A húga Omega, és bár eddig nem okozott bajt, még hozhat számomra kellemetlenséget – fűzte tovább a szavakat, szabad kezének ujját végig húzva az íróasztal szélén, mintha csak porcicákra vadászna. Egy ideje már tudott Emily Slora városba ékezéséről, de úgy döntött kivár, amíg az asszisztense avatja be, de nem tette. Igazából nem csalódott, és ha aznap este Mephistopheles fogdmegjei nem szorítják sarokba, hogy készítsen elő egy varázslatot a démonúrnak, talán fel sem hozta volna.

- Ön azt mondta nekem, Miss Slora, amikor idekerült, hogy szeretne mágiát tanulni. Jól emlékszem? – kérdezte a férfi, majd megemelve varázskönyvét, szinte meglebegtette a nő előtt, nem törődve azzal, ha az időközben pakolni kezdett. – Van néhány nagyon fontos ügyfelem, magánügyfelek, akik rengeteget fizetnek azért a tudásért, ami ebben a könyvben van, és nemcsak a pénzre gondolok. Hatalom, Miss Slora. A hatalom az, amely mozgatja ezt a világot – szónokolt. – Mondja csak, Miss Slora, ha most felkínálnám Önnek, hogy átadom a tudásom egy részét, mit tenne meg érte? – ragadózószemekkel várta a választ egyértelműen éreztetve, hogy minden csak attól függ, hogy Sydney hogyan felel erre.

Lidérc árnyékként osont gazdája mellett az iroda parkolójában. Alexander Lackwood megjelenése most is kifogástalan volt, bár összeszorított ajkai komoly feszültségről árulkodtak. Az ujjai között pulzált a mágia, s bár képességét sokkal inkább az intuíció vezérelte, hatalma mégis rémisztő lehetett azok számára, akik érezték azt. Hóna alatt tartotta grimoire-ját, amely ugyan kopott volt és régi, de éppen ezt tette igazán értékessé. Lackwood boszorkányok egy egész sora használta már a könyvet, amelybe egyedül csak a koven vezetőjének volt joga beletekinteni.

Alexander hosszú léptekkel vágott át a parkolón a vállalat bejáratáig, ahol egyetlen varázsszó és egy dühös intés elég volt ahhoz, hogy az ajtó kitáruljon. Nem számított rá, hogy ilyen későn bárkit is bent talál – általában a legszorgalmasabb munkaerő is távozott már ilyenkorra -, így kissé meglepődve torpant meg, amikor a varázslat félreérthetetlen szikráját megérezte a levegőben. Sydney Slora, ösztönös gondolat volt, amely az ismereteiből fakadt. Már viszonylag elég régen dolgozott együtt a fiatal nővel ahhoz, hogy mágiája ösztönösen felismerje a boszorkáét.

- Miss Slora – szólította meg, miközben belökte a lengőajtót, amely elválasztotta az asszisztense felségterületét a folyosótól. Alexander irodájának üvegajtaja, pedig innen nyílt, hogy Sidney mindig kéznél legyen, ha szüksége volna rá. – Ön gyakorolt – jegyezte meg, s bár hangjában ott ült az este feszült hangulata, mégis csendült benne némi elismerés és kiváncsiság. – Mondja csak, miért nem otthon műveli ezt? – tudakolta levágva a távolságot kettejük között, majd egy pillantást vetett a munkában lévő számítógépre. Alexander jól tudta, Miss Slora legalább annyira maximalista, mint ő maga, de ilyesfajta elszántságot nem várt tőle. – Mindjárt éjfél – jegyezte meg az laza mozdulattal a háta mögé intve, ahol egy falra szerelt antik óra árulkodott az idő múlásáról. Másik kezében még mindig a varázskönyvét tartotta, amely elég vaskos volt ahhoz, hogy ne kerülje el a szőkeség figyelmét.