Furcsa hangulata lesz az estének, és én magam sem tudom, meghatározni, hogy mikor és hogyan alakult így a beszélgetés, miért vagyok hajlandó megosztani Alexanderrel olyan információkat, amik... hát elég személyesek vagy épp érdektelenek. A számára biztosan, hiszen az asszisztense vagyok, ugyanakkor a tanítványa is. Kicsit fura ez a két pozíció, távolságtartó és mégis közeli.
Szerencsére a zavaros gondolataimat nem csak Cseles próbálja elterelni, hanem a hirtelen témaváltás is, amitől azonnal kihúzom magamat, figyelek és magabiztosan bólintok a szavaira.
- Reggel ez lesz az első dolgom – ígérem meg automatikusan. A munkahelyi, hivatalos beszélgetés jobban is megy. Nincs semmiféle zavar, ingoványos talaj a lábunk alatt, ami bármibe is bezavarhatna. Ez pedig kényelmes, mert kiszámítható.
Nem igazán próbáltam maradásra bírni Alexandert, hiszen nem is lett volna miért. Aprót bólintottam, mikor jelezte, hogy távozni készül. Cselessel az oldalamon kísértem ki a férfit az ajtóig és kissé meg is torpantam, mikor visszafordult. A szavaira viszont egy nem várt, őszinte mosoly jelent meg az arcomon.
- Ugyan, szóltam volna, ha tényleg zavarsz – feleltem teljesen ártatlanul. Így is volt. Ugyan a gyakorlás, munka, háztartás hármas mellett nem sok időm volt önmagamra és ma pont szerettem volna kihasználni az énidőt, attól még nem bántam, hogy Alexander meglátogatott. Kicsit furcsa volt, különös, de igazából azt hiszem még örültem is neki. Néha jól jön egy nem várt társaság...
- Jó éjszakát, Alexander! - köszöntem el én is. - És még egyszer köszönöm a medált. - teszem még hozzá gyorsan, mielőtt bezárulna az ajtó mögötte.
Még jó néhány percig csak nézek egy kicsit magam elé, a bejárati ajtót, majd akaratlanul is a nyakamban lévő medált kezdem el piszkálni. Lassan, óvatosan érintem, ismerkedem a benne lévő mágiával és ezen a különös látogatáson gondolkodom. Olyan furcsa volt és mégis... Vajon tényleg csak a medál miatt jött? Vagy... Még magamban sem merem kimondani, így hát felkapom Cselest és megölelgetem, megszeretgetem izgalmamban és zavaromban. Egyik okát se tudom, de az idegrendszerem ezerrel felpörög és ez a jóféle izgalom, a bizsergető és... boldog? Ez olyan furcsa...

Valószínűleg a napszak miatt voltam közlékenyebb, mint máskor. Éjszaka, kissé fáradtan az ember mond olyanokat, és érez olyasféléket, amiket fényes nappal nem igazán vállalna fel. Anyámról talán sosem beszéltem volna ennyire részletesen, ha esetlegesen az irodában beszélgetünk erről Alexanderrel. De most, a saját komfortzónámban, a lakásomban, Cselessel az oldalamon kicsit másként hatott a helyzet, mint általában. Sokkal barátságosabb és őszintébb volt, azt hiszem.
- Nagymamádnak igaza van – bólintok aprót a bölcsességre. - Én sem értem anyámat, de talán már nem is akarom. Felnőttem – azt hiszem. Teszem hozzá magamban, mert ezt a bizonytalanságot nem szeretném megosztani Alexanderrel. Mindig erős, magabiztos igyekeztem lenni és persze professzionális. Nem csak a munkám, de ő is ezt várta el tőlem. Mást nem is tehetett volna.
- Ha egyszer gyerekem és családom lesz, sosem hagyom el őket. Soha – ingatom a fejemet meggyőződéssel a hangomban és csak akkor eszmélek fel rá, hogy mit mondtam, amikor már kissé késő. Talán nem jó pont a főnököm előtt ilyenekről beszélni, hiszen ezzel mintegy elárulom magamat a munkámat illetően is. A főnökök pedig nem szeretik, ha az alkalmazottaik a gyerekvállalás és család miatt háttérbe szorítják a munkájukat, ami érthető, de... Uh, ezt elrontottam. Próbálom semmisnek venni a kijelentésemet meg azt a bizonyos elhatározást is, amivel felszólaltam, így pont jókor jön a dicséret és egy őszinte, megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcomon. Ízlik neki.
- Pedig igazán meg lehetne reformálni – bólintok egy mosollyal a szavaira, és amint kimondom meg is illetődök a könnyed, játékos hangnemem. Azt hiszem ezt nem kellett volna, de mentségemre szóljon, nem gondoltam át és nem is tudom... Zavartan elmosolyodom és inkább az asztalra felkéredzkedő Cseles buksiját nyomom vissza az ölembe. Tipikus reakció. Ilyenkor igyekszik elterelni a figyelmemet. Szinte össze vagyunk nőve, pontosan tudja, mikor és hogyan kell közbeszólni, belepofátlankodni a beszélgetésekbe.
- Bocsánat – nézek Alexanderre majd az állatra. A hermelin elkapja a kezemet és játékosan megharapdál. Nem erősen, meg sem látszódik a nyoma, csak játszik, ahogy az ujjaimmal szórakozik, a csuklómra kap és ilyesmik.
- Viselkedj már! - morgok rá, mire Cseles egy pillanatra abba hagyja, leugrik az ölemből és már rohan is be a nappaliba. Két perccel később vissza is tér az egyik játékával. - Biztos hermelin vagy te? - nézek a familiárisra gyengéd mosollyal, játékosan, ahogy kettőnk közé áll és nagy, csillogó szemekkel néz hol rám, hol Alexanderre.
- Most jól bemutatkozik – pillantok fel Alexre. Cseles alapvetően nagyon nyugis, nappal. Éjszaka viszont teljesen megbolondul, hiszen az eredeti fajtája éjszakai ragadozó, így érthető módon ilyenkor sokkal aktívabb és merészebb is.

A húgomra tett kérdésén elgondolkodom. Igen, pontosan Emily miatt költöztünk el, miatta vállaltam egy nagyobb lakást, magasabb bérleti díjat és rezsit, és pont a húgom volt az, aki a beköltözés után egy-két héttel lelépett. Nem volt képem visszakéredzkedni a szolgálati lakásba, no és azért még naiv módon hittem, hogy testvérem újabb szökése csak átmeneti és nemsokára visszatalál hozzám. Én elviselem, teret adok neki és szinte önálló életet élhet...
- Történt valami, ami miatt elköltözött pár napra – sóhajtom fáradtan. - Emily sokat komplikál. Most épp nem tudom mi a pontos problémája, de elfogadom. A testvérem, szóval mást nem tehetek – vonok végül vállat. Talán Alexander is megérti a dolgot, bár úgy tudom, neki csak unokatestvérei vannak, mégis mikor legutóbb Aria benn volt az irodában és láttam beszélgetni Alex-szel, kicsit másként éreztem. Attól, hogy nem volt testvérek, még úgy viszonyultak egymáshoz. Ebben biztos voltam.
Szerencsére ezen gondolatokról és kérdésekről a forrócsoki elterelte a témát, de sajnos nem épp a legkellemesebb vizek felé. Az alsó ajkamra haraptam a kérdést hallva, és Alexanderrel szemben foglaltam végül helyet, hogy aztán Cseles szinte azonnal felugorjon az ölembe. A közelemben akart lenni, mert tudta, hogy ez számomra nehéz téma. Még Emilynél is nehezebb.
- A szüleim nagyon korán elváltak. - kezdek bele a mesélésbe miközben kíváncsian próbálom leolvasni a boszorkánymester arcáról, mégis mit gondol a forrócsokimról. - Anya szeret utazgatni, mindig máshol van. Ez miatt maradtam apámnál, aztán... - elgondolkodom, lemondó sóhaj szakad fel belőlem, ahogy az emlékek megrohamoznak. A sírásom, a magányom, amit minden egyes látogatás után éreztem, majd a lemondott találkozások és végül hetekig majd hónapokig nem láttam néha anyámat.
- Mikor apámat átváltoztatták anya egyre kevesebbet járt hozzánk. Nem vitt el, nem harcolt értem – vonok vállat. - Sokszor évekig felém se nézett. Szóval elég semleges a kapcsolatunk, mégis általában szomorúsággal és némi haraggal gondolok rá. - Közben lassan simogatni kezdem Cselest. Cselest, az egyetlent, aki mindig ott volt nekem. Mindig. - Pár hónapja meg tudta, hogy itt vagyok a városban. Pénzt akart, elküldtem. Évekig nem láttam előtte, még a diplomaosztómra se jött el. - ingatom a fejem. - Bocsáss meg, ez nem tartozik rád. - kérek elnézést szabadkozva, enyhén zavarban. Alexander valószínűleg csak udvariasságból érdeklődött az anyám iránt, én pedig a nyakába zúdítottam az egész családi drámámat. Meggondolatlanság volt.
- Hogy ízlik a forrócsoki? - érdeklődöm végül, próbálván terelni a témát.

Rose Harbor-i életem egyetlen stabil pontja az ingatlaniroda volt: a munkám és Alexander. Többször végig gondoltam, számot vetettem az elmúlt időkben, pláne mióta húgom elköltözött, hogy miért vagyok még mindig a városban, és minden egyes alkalommal itt kötöttem ki. Találtam egy célt, egy stabil pontot, még ha ez a stabil pont nem is volt annyira tiszta, de talán a mágiám iránti elköteleződésem és annak fejlődése elég motivációt ahhoz, hogy megpróbáljak nem foglalkozni ezzel. És meglepő módon ment is. Nem akartam ismét lelépni, tovább állni, ahogy az elmúlt években tettem. Csúnya mód elkezdtem kötődni, amit sosem akartam és terveztem igazán. Anyám lánya vagyok… apámtól rendszeresen ezt kaptam meg, hiába is szeretett, és mint anyám lánya, örök mozgásban kellene élnem, mint neki. Fittyet hányva a pénzre meg a saját erőmre, de én erre nem voltam képes. Magam és Cseles miatt sem.
– Ez teljesen érthető – bólintok aprót, mikor Alexander a nyaklánc mágikus védelmét említi. Gyakorlatias ötlet, nekem is eszembe juthatott volna, mikor előszőr megéreztem azokat az energiákat, de az amulettek még igencsak messze álltak tőlem. Ugyanakkor a gyakorlatias ajándék mellett nem tudok csak úgy elmenni, ahogy a dicsérete, szóljon is lánchoz vagy nekem, szintén jóleső. Némileg el is pirulok. Alexander ezen formáját nagyon ritkán vagy még sosem láttam.
Óvatosan érintettem meg a medált, miközben az előszoba tükrében próbáltam megbarátkozni a képpel. Tetszett a látvány, valahogy mintha illett volna hozzám, bár az pizsama és lazán leengedett, kifésült hajam nem éppen passzolt stílusában a medál cirádáihoz se színben, sem formában.
Alexander szavai kizökkentenek a gondolataimból, óvatosan kapom fel a tekintetemet a tükörről és a medálról. Rövid mosoly jelenik meg az arcomon a kérdésére.
– Még van egy adag. – jegyzem meg. – Pár órája készült, de ha felmelegítem, ugyanolyan lesz, mint frissen. – javaslom, és ha engedi, beljebb invitálom a konyha felé. – Leültem egy kicsit rajzolni, tervezgetni. Cseppet belemerültem, de jólesett a nyugalom. Bár Cseles továbbra is egyre virgoncabb. Tudom, hogy már beszéltünk erről és örülök is a lelkesedésének, de egyre nehezebb jól lefárasztani. Csak abban bízok, hogy idővel tényleg megszokja az erőm fejlődését. – gondolkodom hangosan és ha Alex végül követ a konyhába, akkor elkezdem felmelegíteni a maradék forrócsokit. A csokoládé illata gyorsan felfrissül, körbe lengi a konyhát és idecsalja Cselest is. A hermelin hiperaktivitása érezhetően az erőm fejlődéséből fakadt és néha okozott kellemetlen helyzeteket, amivel sajnos nem mindig tudtam mit kezdeni. Bár a bundaváltás nagyon hasznos képességnek bizonyult nála, az ezzel előbukkanó kíváncsisága és kiszökési vágya már nem tetszett.
– Biztos hosszú napod volt. – jegyzem meg elgondolkodva. – Én ilyenkor mindig tömény csokival és cukorral pótlom az energiáimat. – mosolyodom el barátságosan, ahogyan kitöltöm a gőzölgő forrócsokit egy bögrébe. – Még a nevelőanyám tanított meg forrócsokit készíteni. – folytatom. – Sosem jöttünk ki túl jól, és nem is vagyok egy konyhatündér, de az alapokra már nagyon korán megtanított. Hogy ne hagyjam el magam. – és mintegy végszóra átnyújtom a bögrét Alexandernek, aztán kicsit izgatottan, kicsit félve várom a reakcióját, mikor meg kóstolja. Tudom, butaság, de számít a véleménye.

A főnököm és a mesterem, tanárom. Sosem tudtam, hogy melyik szót használjam Alexanderre és bár tegeznem kellett, mindig volt a hangomban némi távolságtartás, tisztelet a jelleme és az ereje iránt. Azt hiszem kicsit csodáltam is a tartását, a hatalomért, amit meg tudott szerezni és tartani is. Ő erős. Én nem. Ezt elég hamar beláttam, pláne mikor a húgom lelépett tőlem és meg sem próbáltam visszahívni vagy valahogy segíteni. Nem, én kifejezetten gyenge voltam és nyámnyila, mert nem voltam hajlandó szembeszállni vele, de... nem én vagyok az anyja. Ezt ismételgettem magamban, és még akkor is, mikor apám majd a mostohám is majdnem szó leharapta a fejemet, amiért ilyen könnyedén elengedtem Emilyt. Még szerencse, hogy csak sima videóhívásban voltunk. Élőben nagyobb lett volna a káosz, az már tuti.
Em mindenben a szüleire ütött, leginkább apámra. Ő volt ilyen forrófejű és sosem tudtam eldönteni, hogy a vérfarkassága miatt vagy mert tényleg ilyen a jelleme... Egyáltalán nem emlékeztem a boszorkányapámra és nagyon, nagyon sajnáltam ezt.
- Oh, hát... - lepődtem meg őszintén, mikor Alexander kijelentette, hogy miről lenne szó. Kicsit meg is illetődtem, ahogy beengedtem és éreztem, ahogy hirtelenjében tetőtől talpig zavarba jövök. Nem csak a szavaitól, hanem a jelenettől is: én egy szál pizsamában, a lakásomon fogadom éjszaka a főnökömet, a boszorkánymesteremet... Mit is mondhatnék?
- Nem számítottam látogatóra. – néztem körbe a lakásban, de nem volt mit szégyellnem, hiszen teljes rend uralkodott. Néhány párnát és játékot ugyan Cseles már szétlökdösött, megharapdált, de csak azokat, amiket engedtem neki. Szerencsére egész jól meg tudtam értetni vele, hogy mi az övé és mit rombolhat, illetve mi az, amihez egyáltalán nem nyúlhat. Az említett kíváncsisága az enyémmel arányosan nőtt, mikor előkerült az ajándék. Ajándék? Nekem? Alexandertől?
- Köszönöm – mosolyodtam el félszegen, őszinte meglepettséggel átvéve a kis dobozkát. Cseles a lábam mellől figyelte a történéseket, ahogy kinyitottam a dobozkát. Meglepődött, de boldog mosollyal emeltem ki a láncot és a rajta függő medált. Érdeklődve forgattam meg. Éreztem a benne pulzáló mágiát, így feltételeztem, hogy egy amulettel állok szemben.
- Gyönyörű. - feleltem őszinte csodálattal és a közeli szekrényre tettem a dobozát, hogy a nyakamba tegyem. Persze a kapocs nem nagyon akart engedelmeskedni. Így ugyan óvatosan, de Alexander felé fordultam.
- Segítenél? - kértem megszeppenve. Ez a helyzet kicsit új volt, kicsit... nagyon. De őszintén örültem az ajándéknak. Sikerült levennie a lábamról, nem számítottam ilyesmire...

Hosszú napom volt, hosszú és kellőképpen fárasztó, már ami a szellemi részét illette. Örültem, hogy egy kicsit hamarabb el tudtam szakadni a munkából, így volt időm normálisan bevásárolni, nézelődni egy kicsit a városban. Este megfürdettem Cselest, aki ma ismét barnában óhajtott nyomulni és az új lakás, ami ugyebár Emily elköltözése miatt nem is kellett volna, magányában élveztem a szabadságomat. Talán kicsit egyedül voltam, és talán nem volt ez annyira jó, mint az elején gondoltam, de elég fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy ne agyaljak ezen. Egyébként is az estére szabadságot vettem ki minden tekintetben: nincs mágia, nincs munka, nincs semmi, ami stresszelne. Egyszerűen csak létezni szerettem volna a magam kis világában.
Halk, andalgós zenét kapcsoltam, korán megfürödtem és kényelmes pizsamába bújtam, hogy aztán rajzolgassak egy kicsit a tabletemen. A formatervezés is kikapcsolódásnak számított, hiába is kapcsolódott szorosan a munkámhoz, manapság már nagyon nem ezzel foglalkoztam, ami egy kicsit feszélyezett. Nem pont ezért tanultam az egyetemen, de azzal, hogy hobbiszintre süllyedt, sokkal szabadabban kezeltem a magam felé mutatott elvárásaimat és így szinte szárnyalt a fantáziám. A mágián és munkán túl ez volt az, amire a legtöbb időt fordítottam, bár Alexander elvárásai és módszerei mellett nehéz volt több mindenre figyelnem. Az Emilyvel való kapcsolatom se nagyon változott meg és még mindig csak halvány sejtéseim voltak az elköltözését illetően. Mégis, nem erőltettem. Tudtam, hogy időre van szüksége és ha ilyen sok időre, akkor megkapja. Nem az én dolgom beleszólni a döntéseibe, nem én vagyok az anyja. Szerencsére.
Órák teltek el, az előre elkészített kakaóm kihűlt, ahogy elmerültem a rajzolásban. Celes se nagyon zavart, az új játékával, egy plüss egérrel szórakozott, amit ha így halad, pár napon belül teljesen szétcincál. Lehet valami igével kellene ellátni a játékait, hogy ne tépjen szét mindent? Gondolkoztam el magamban, mert mióta én is fejlődtem, ő azóta egyre hiperaktívabb lett, ha az eddigi aktivitása nem is volt elég.
Fáradt sóhajjal tettem le a tollat, ittam pár kortyot és a hermelinhez léptem, hogy játszadozzak vele. A képességem segítségével megemeltem a plüss egeret, táncoltattam neki, ő pedig élvezettel követte, kapott utána. Vicces és szórakoztató volt, pláne mert ezzel nagyon jól fejlődött a koncentrációm is. Sajnáltam, hogy nem kezdtem el korábban így szórakoztatni.
A játék közben ért a megérzés. A bejárati ajtó felől jött, egyre erősödött az ismerős energia, hiszen elég időt töltöttem ahhoz a férfivel, hogy pontosan felismerjem a jelenlétét. Alexander. Vajon mit keres itt késő este? Lehet nem is miattam jött... aztán eme gondolatot azonnal el is söpörte a kopogás. Cseles lelkesen az ajtó felé vette az irányt én meg kevésbé lelkesen, inkább egy enyhe gyomorgörccsel követtem. Ha Alexander hajlandó volt eljönni hozzám, akkor annak biztosan nyomós indoka van. Ennyit a pihentető estéről...
Kicsit óvatosan, elgondolkodva nyitottam ajtót, későn kapcsolva, hogy épp pizsamában vagyok, ami persze nem volt se kihívó, se lenge. Az otthonosabb, kényelmesebb darabok híve voltam.
- Jó estét! - bukkantam fel félve, az ajtó mögül kilesve Alexre. Cseles ennél merészebb volt, a szabad helyen kislisszant és teljes barnaságában pislogott fel a mesteremre. Már egész jól megszokta a jelenlétét, nem igazán tartott tőle, bár azért ugyanolyan tisztelettudó maradt, mint én.
- Valami gond van? - tettem fel az első ösztönös kérdést, majd ráeszmélve, hogy mennyire faragatlan vagyok, jobban kinyitottam az ajtót és beljebb invitáltam. - Bocsánat. Nem számítottam látogatóra. Kerülj beljebb!