Kicsit duzzogok azon, hogy a húgom már megint hülyét csinál belőlem... belső farkasom morgolódik és ha nem a testvéremről lenne szó, akkor már biztosan helyre tettem volna a szukát, de Mara az Mara. A vérem, a rokonom, az egyetlen és csodálatos kishúgom. Őt nem fogom emlékeztetni a rangsorra vagy hátrébb parancsolni csak azért, mert rangidős lennék. Nem, vele szemben sosem alkalmaznék ilyesmit. Persze játékból ezerszer megráncigáltuk egymás bundáját, bajszát, ahogy most is az idegeimmel játszik... Isten mentse azt a srácot, aki szemet vet erre a nőszemélyre?! De! Épp előbb mondtam, hogy Marát nem adjuk, szóval kedves rose harbori férfiak, nem kell félni, hősiesen megmentem őket a húgomtól.
- Vissza is fogtam, látod? - mutatok magamra angyal mosolyt varázsolva az arcomra, mint aki nem épp az előbb fenyegette meg az összes élő és potenciális párjelöltet Mara számára. Az én húgomtól el a kezekkel, már csak azért is, mert a húgom, másodjára pedig a fentebb felsorolt pimaszsága és harmadjára pedig, mert szükségem van rá, tehát nem mehet innen sehova. Tudom, önzőség, de na... valahogy nekem is életben kell maradnom. Mara nélkül pedig ez nem menne.
- Persze, tudom. Csak... - néha magamba nézek és olyankor tisztában vagyok a hibáimmal és azzal is, hogy ez nem ideális egy gyereknek. A húgomhoz se kellene ragaszkodnom ennyire, vagy simán ideje lenne felnőnöm, de hát megpróbáltam én, csak... nem ment. Vagy ha ment is, akkor nagyon nehezen és közben még rosszul is éreztem magamat. Nem tudom, a szüleim mit rontottak el velem, de az biztos, hogy tanultak a hibáikból, mert Mara legalább normális. Hellyel közzel.
Jólesik a kedvessége, szinte már olyan, mintha anya lenne itt, szóval illik meghatódnom meg minden, csak az a gond, hogy kezd sok lenni ez a lelkizés meg nagy egymásra borulás, szóval menekülnék. Pláne, mikor bedobja az utolsó kérdést. Még a sörömet is félre nyelem, köhécselek és látványosan majd megfulladok.
- Mara! - morranok rá. - Ne huzigáld a farkas bajszát, mert megharap! - fenyegetem meg játékosan. - Az én szívemben mostantól csak és kizárólag három nő foglalhat helyet: anya, te és a lányom. - És ugyan anya már évekkel ezelőtt meghalt, jól hallotta Mara, még mindig fontos volt számomra. És tudtam, hogy minden hibám meg hülyeségem ellenére, de büszke azért, mert magamhoz vettem Lilyt.
- Utóbbit megyek megnézem, apa elég hangosan nézi azt a tv-t – No meg menekülnék is, meccs van és az előbb mintha gólt rúgtak volna, meg Lily is mocorogna, meg amúgy ez a téma is... ha tovább folytatom még a végén lelkiznem kell, amiből elég volt mára.
- Szólj, ha jöhetünk – játékosan megkócolom húgom szőke tincseit és a sörrel együtt eltűnök a nappaliban. Először valóban Lilyhez nézek be, aki békésen alukál, szóval nyugodtan lehuppanok apám mellé a kanapéra és vacsoráig meg sem moccanok onnan, vagy amíg a lányom utánam nem kiált...

Felvont szemöldökkel hallgatom a kinti pletykákat, szélesen elvigyorodom Mara hasonlatain. Imádom a húgomat, mondtam már?
- Nana, te csak Lilynek vásárolhatsz. Nem lesz újabb kisbaba... - Nagyon, nagyon sokáig. - Legyen nálad óvszer vagy szedjél gyógyszert vagy tudod mit, mindkettő. Az a tuti! - Igen, pont én papolok a védekezésről egy nőnek és igen, pont én akarom megszabni, hogy mit csináljon, de hát a a mai férfiaknak nem lehet már hinni... Ejjj... Odabenn szundikál az ilyesféle hiteltelenség eredménye is... Egyszer nem veszek gumit, aztán... bassza meg! De azért... Lily maradhat. Már megkedveltem.
- Van valakid? Halljam! - állok meg mellette szigorúan. - Megyek és ismertetem vele a szabályokat, szóval kivele! - persze, nem fogok beleszólni, de erről Mara nem tud. Jobb ha egy kicsit elhiszi, hogy ténylegesen törődök vele, ami igaz... Csak... ha talál egy rendes falkatagot, aki lenyomozható, tisztességes és még korban is passzol hozzá, akkor egye fene, csináljanak, amit akarnak. Csak ne gyereket... egy gyerek elég a családba, plusz én.
A pletykára viszont fel kapom a fejem, kissé elkomolyodom, farkasom megmordul. Nem az a baj, hogy engem sértegetnek, hanem, hogy a lányomat... Plakátoljam ki az egész várost az apasági teszttel és akkor elhiszik majd az igazságot? Félő, hogy még ez is kevés lenne.
- Ez még lightos, fel kell majd készülnünk, hogy a későbbiekben is gondok lesznek – sóhajtom komolyabban. Hosszút kortyolok a sörömből, az alkohol kissé fejbe üt, de nem eléggé, ellenben Mara hagymájával. A nevetése ragadós, meg is feledkezem néhány pillanatra az előzőekről.
- De bízom benne, hogy még ez is jobb lesz Lilynek, mintha nem tudná hova és kikhez tartozik. Ő is vérfarkas és ha egy olyan család fogadta volna örökbe, akik nem is tudják... Nem... - ingatom a fejem végiggondolva a lehetőségeket. Nem engedhettem, hogy a lányom árvaként nőjön fel, nem ismerve a származását, a fajtáját, az őseit. Neki velünk kellett maradnia és tudom, hogy erős, okos, talpraesett csajszi lesz, aki majd szépen tökön rúgja azokat a barmokat, akik kekeckedni mernek vele vagy megszólják miattam. Akikkel meg nem bír, megkóstolhatják az én öklömet is.
- Köszönöm, hogy itt vagy – pillantok hálásan Marára, tőlem szokatlan kedvességgel. Ajánlom, hogy értékelje, szökő évente egyszer láthat ilyent.

Mara néha úgy kezel, mintha én is egy kisbaba lennék. Ha ezt bárki látná a haverok közül vagy a falkából... nevetség tárgya lennék! Felháborító! Morgolódok is egy kört, mikor megdicsér, csak az a gond, hogy közben azért jólesik. Nem pont a dicséret, sokkal inkább, hogy segít és támogat. Meg kell hagyni, rémes testvér voltam, ezt az egyet hajlandó vagyok bevallani, mert egyébként meg hibátlan vagyok... és még a plafon se szakad ránk... Tehát visszatérve az előző gondolathoz: hálás vagyok Marának. Nélküle nagyon sok mindent nem tudtam volna, miként csináljunk végig: anya halálát, apám problémáit – hiszen már ő sem volt fiatal, akárhogy nem akarom elhinni – és most Lily körül is segít. Fogalmam sincs, hogy mindezt miként fogom meghálálni egyszer, ha hangosan is képes leszek köszönömöt mondani.
- Azért... el tudom látni magunkat – morgolódok még, de inkább hagyom elterelődni a témát: védőnő, egyéb dolgok meg a babakocsi. Mindjárt kész, már tényleg nincs sok hátra és határozottan büszkének érzem magamat, hiába is szívja Mara a véremet.
- Természetesen minden az én hibám – forgatom a szemem, de nem tagadom, rengetegszer riogattam Marát és az unokatestvéreimet is, ha lehetett. Élveztem, ahogy átsuhan az arcukon a félelem, aztán pedig kinevethettem őket, amiért ennyire nyuszik vérfarkaslétük ellenére is. Szórakoztató volt, csak felnőtt emberként ez már egyáltalán nem működött. Igazán kár.
Ismét morgok egy kört, de azért elmosolyodom a húgom szavain. Talpraesett, rám ütött, az tuti. Követem is a tanácsait és ha már emlegeti a sört, azt is veszek ki magamnak. A mai napon elég felelősségteljes apa voltam, itt az ideje a jutalomnak.
Leteszem a pultra a zöldségeket, és inkább a sörömmel foglalkozom. Marát meg sem kérdem, mostantól ő a felelősségteljes felnőtt a háznál, nem ihat alkoholt, ha akar, ha nem.
- Mi újság a városban? Eleget suttognak Lilyről meg rólam? Az itteni népeknek mindig kell valami és most, hogy lenyugodóban vannak a kedélyek az eltűnések körül, biztos felkapták az első kézzel fogható pletykát... - Ilyenek ezek a kisvárosi népek és rohadtul nem érdekelt. Ha nekik ebben van örömük, akkor basszák meg. Nekem tök mindegy, már mindenfélét hallottam magamról és megtanultam figyelmen kívül hagyni. Felesleges figyelni ezekre a hülyeségekre, semmi hasznom nincs belőlük.

Tápszer, pelenka, hintőpor, törlőkendő és ezeregy márka... mert persze Lily bőre kényes, a pocija fájós, nem ehet akármit. Oké, hogy a lányom, de azért ennyire nem kellene problémásnak lennie a felnevelésének. Az elmúlt egy hetem arról szólt, hogy ezeket tanulmányoztam, teszteltem. Szerencsére egész sok segítséget kaptam a nagyszüleitől, akikhez heti kétszer át is viszem majd látogatóba, mert végül is az unokájuk... Tudom, hogy problémás keretek között került hozzám a kislány és a lányukat is cserben hagytam, de őszintén próbáltam valamit jóvá tenni. Fogalmam sem volt, hogy mit, mert Lily anyját alig ismertem és csak is egy éjszakát töltöttünk együtt. Pont ezért volt ijesztő, hogy a baba tényleg az enyém... és tényleg az enyém. Ott van Mara karjaiban, itt sír a házunkban és apám egészen megfiatalodott tőle. Egy gyerektől. Hihetetlen.
- Nem vagyok sóher – morgom, ahogy viccelődik a pénzről, de azért... ugye nem költötte el az összeset? A gyerekszobát épphogy sikerült kifestenem, a tavasszal majd normálisan felújítjuk és berendezzük kislányosra, még meg is ígértem Marának, hogy ő dönthet mindenben. Nem kellene ész nélkül költekezni, szerintem Lilynek mindene megvan, amire szüksége lehet. Példának okáért itt vagyok én, Mara és apa. Meg néha Rob és az unokatestvérei is bejelentkeztek, még Cameron is. Bár gondolom ő csak szórakozni jön. Be sem engedem. Kívül tágasabb meg minden. Max ha hoz sört, akkor talán megenyhülök.
- Kötelező minden másodpercben a felelősségteljességemmel pedáloznod? - morgok hátat fordítva neki, mint valami gyerek. Mara kezdi kihúzni a gyufát, kell neki ennyire piszkálódnia. Nem elég, hogy hazahoztam Lilyt? Megpróbálok neki mindent megadni, láthatják is rajtam, hogy tényleg próbálkozom. Napok óta nem maradtam ki éjszakára, eljártam dolgozni, egy sörnél nem is ittam többet. Ez már elég nagy felelősségteljesség, nem? Aztán még könyveket is olvassak? Mara megbolondult...
A továbbiakra is csak morgok. Mara pont olyan, mint anyja volt. Le sem tagadhatnák egymást, még a szavajárásai is azonosak, nem csak a kisugárzása, külseje. Meg az is, ahogy beleszól a férfiak dolgába.
- Jó, jó – fogadom el az okoskodást és egy fáradt sóhajjal veszem tudomásul, hogy igaza volt. Tényleg, mint az anyánk. És anyánk hasonmása szerencsére néhány percre magamra is hagy, hogy mire visszatér egész babakocsi formát találjon maga előtt. Már csak a huzat hiányzik és egyéb apróságok, de már szinte kész vagyok. Büszkén intek a művem felé, határozott dicséretet várva. Zseni vagyok, kérem a jutalmam! Üzeni a tekintetem.
- A tegnapi fél pizzát. Apának ismét nem volt étvágya, nem akarta, hogy főzzek – Alap dolgokra képes voltam: spagetti, sajtos tészta, rántotta meg hasonlók, amihez nem kell sok odafigyelés vagy nagyon gyorsan kész van.
- De biztos vagyok benne, hogy ha te főzöl, ő is enni fog – hízelgek testvéremnek. - A doktor nyolctól rendel, ha gondolod mehetünk akkorra. Legyünk túl a nehezén – hozom fel ismét az orvos-témát, mert arra mintha előzőleg elfelejtettem volna válaszolni. - Még emlékszem, hogy te mennyire sírtál az első szurid után. - heccelem vidáman, ahogy előbújik belőlem a kisördög. - És mindegyik után hisztiztél. Sokszor már előtte is – vigyorgok pofátlanul. Imádtam heccelni Marát, még ha utána erőteljes megtorlásokra is számíthattam.

Nem igazán éreztem bánatot vagy gyászt Lily anyját illetően, hiszen a nővel mindössze egy éjszakára kerültünk össze, alig ismertem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz majd, ha egyszer erről beszélnem kell a lányommal. Remélhetőleg jó messze van az az idő és nagyon, nagyon sokáig nem kérdez rá, hogy mi miért történt... Persze a hírem hozzá is elér majd, a városi pletykákat lehetetlen elkerülni, lehet hamarabb megismeri a történetét, mint én elmondhatnám neki. Ami ha azt nézzük elég gáz, de hát az én lányom, erős és okos csajszi, Marával felkészítjük majd ezekre. Bíztam a húgomban, bár minden egom ellenére nem akartam ráhárítani Lilyt. Mara erős, független nő, és mégis örömmel vetette bele magát a gyereknevelésbe. Remélem nem bánja meg...
Duzzogva fordulok vissza a babakocsi összeszereléséhez meg a leíráshoz, miközben húgom még mindig a véremet szívja. Hihetetlen ez a lány, fogjon magának egy pasit, akinek a vérét szívhatja...
A gondolat gyorsan megszületik bennem, aztán jó alaposan fel is pofozom, mert az én egyetlen húgomhoz ne nyúljon senki! Ő marad szépen itthon és vigyáz Lilyre. Ez a sorsa... oké, ez meg elég hím soviniszta megjegyzés. Mert amúgy meg tisztelem a nőket, a pult mögött, a konyhában, az ágyban, gyereke nevelés közben... meg persze ilyesmik. Nélkülük üres lenne a világ és hasonló faszságok, amikkel a „költők” jönni szoktak.
- Szégyellem is magam – morgok vissza durcásan, de ahogy meghallom, hogy elköltötte a fizumat nagyot nyelek. Sosem gondoltam volna, hogy egy gyerek ennyibe kerül... Minden tiszteletem a szüleimnek, amiért két gyereket is ki tudtak gazdálkodni. Szó se róla, nem panaszkodhattam az anyagiakat illetően, szerintem továbbra is kényelemesen kijövünk majd a fizetésünkből, ha kevesebbet költök piára... Ez a lemondás viszont nem tetszett, csak hát a lányom miatt meg nem árt. Még eléggé szokatlan volt ez az érzés, fogalmam sincs, hogy mások miként csinálják ezt évekig én már egy hét után is elgondolkoztam azon, hogy mikor kellene világgá menni. Mióta Lily itthon volt csak még jobban tudtam értékelni az erdő csendjét, a történt szörnyűségek ellenére is.
Húgom cirka húsz perc alatt legalább háromszor sokkol, szóval csak nagy, ártatlan szemekkel nézek fel rá.
- Hogy mit is mondtál? - kérdezek vissza pislogva, mire apánk csak halkan elneveti magát és úriember módjára távozik, mondván lassan kezdődik a meccse a tv-ben. - Én és a könyvek? Mara, édes, egyetlen húgicám, láttál valaha is könyvet a kezemben? Úgy nézek ki, mint aki tud olvasni? - Tudok, persze, valahogy elvégeztem a sulit, de sosem voltam éltanuló vagy könyvmoly. A szakmámat is inkább tapasztalatok alapján tanultam ki, illetve néhány átvirrasztott éjszaka alatt a vizsgák előtt. Semmi extra, szerencsére zsigerből jött.
- Ha van bennük sok kép meg ábra, akkor talán. Majd olvasok mesekönyvet Lilynek. Az még engem is szórakoztat – folytatom a gondolatmenetet és ismét visszatérek a babakocsihoz. Sikerül megtalálnom egy alkatrészt, összecsavarozok egy elemet, majd még egyet, miközben testvéremet hallgatom. Azt hiszem kezdem elkapni a fonalat.
- Holnap be kell mennünk Lilyvel a gyerekorvoshoz, beregisztrálni hozzá és ilyesmik. Be tudsz jönni velem? Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi szokott lenni. Meg beszélt valami kötelező oltásokról is. Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden van egy kisbabával – Tényleg nem gondoltam volna, és bíztam abban, hogy Mara velem tud jönni. Ő egyébként is legalább a szakmában van, talán jobban meg érti majd a dokit, mint én.