- Ez... nem így van - szegtem fel államat, de a határozottságot sugalló mozdulat hasztalan próbálkozásom volt hamisan csengő hangom mellett. Amióta csak Kay felbukkant az ösvényen velem szemben haladva, szinte sebészi pontossággal látott vesébe és rendezte az ott termelődött méreganyagokat, melyekkel ki tudja milyen régóta vérteztem fel és károsítottam magam. Nem, nem volt ínyemre. Kay tiltott területre merészkedett és ez a hely elhagyatott volt, hiszen utoljára Zeke sétált rajta, amióta pedig nem gondozta az indaként nyúló és terjeszkedő gondolatokat, nos... titkaim kertje elvadult és gyakorlatilag csak macsétával lehetett volna utat törni benne. Nem lépett elém. Nem ragadott meg, nem húzott vissza, az ösvény pedig egyszeriben szabaddá vált köztem és a Tucker-Snyder ház között, Kay pedig lassan kikecmergett titkaimból és visszavonulót fújt. Mégsem éreztem úgy, hogy én lettem volna a nyertes kettőnk szócsatájában. Nyeltem egyet, hiszen nem hogy meggondolatlanságot, de semmit sem szerettem volna tenni. Terveim sorozata dominó módjára dőlt le és nem volt előre gondosan elkészített stratégia. Én maradtam. Legszívesebben újra a fiú torkának ugrottam volna, hogy beretvaéles szavakkal és az öklömmel olyan messzire kergessem őt magamtól, hogy soha még csak vissza se nézzen, de a bennem tomboló tűz mintha a fiola tartalmának legurításával légüres térbe került volna. Kialudt. Idegesen vakartam az így is kipirosodott bőrt a nyakamon és szavak nélkül maradva bámultam Kay-t. Végül biccentettem. - Köszönöm - mondtam kurtán és éreztetve, hogy nem érzem, hogy ezzel az adósává tettem volna magam, majd következő mondatára megráztam fejem, a hosszú tincsek körbelengték látómezőmet. - Nem fogok gimis lányokat gyilkolni és zombisítani őket - vágtam rá hűvösen, holott pontosan tudtam, hogy nem Avára gondolt, de bíztam benne, hogy az emlék újbóli előcibálása megteszi közénk vert éknek. Kay egyszeriben túlságosan közel került hozzám. Hatalmas sóhajjal fordultam meg és míg Kay futóléptei egyre távolodtak, úgy nőtt körém a sűrű csend és a sötétség. Saját légzésem hangja pára formájában reszketett elő ajkaim közül. A némaságban pedig egyszeriben melegség terjedt szét a mellkasomban, végigömlött tagjaimon és egy a semmiből érkező szélfuvallat végigrohant rajtam, majd ahogy jött, úgy távozott. Mozdulatlanul álltam és késztetést érezve a tenyeremet magam felé fordítottam. Kétszer kellett pislognom, hogy a sötétében elűzzem a furcsa fényjátékot mely a szemem előtt táncolt, hiszen a káprázat azt láttatta velem, hogy tenyerem bőre szikraszerűen felviláglott, majd újra eggyé lett a leereszkedő estével.
Úgy fest eléggé fején találtam a szöget. Ha nem éreztem volna ennyire feszültnek magam, biztosan megengedtem volna magamnak egy vigyort, most azonban csak az állkapcsom feszült meg és a kérdésére végtelennek tűnő pillanatig haboztam. Egészen eddig annál több közünk nem volt egymáshoz, hogy egy osztályban rontottuk a levegőt és eljártunk a kis kreált kovenünkbe csupa felelőtlen dolgot csinálni. Innen nézve nyilván utólag mi is okosabbak voltunk, biztos voltam benne, hogy ő is. De ez a hezitálás felőrölt valahol, hogy soha senkivel nem osztottam meg a legmélyebb titkom, neki mégis elcsúsztattam egy célzást rá. - Nem erről van szó? Bizonytalan vagy abban, hogy képes vagy bármire. - láttam a szemébnnen azt a fényt, amit én olyan sokszor, ha tükörbe néztem. Bár fogalmam sem volt arról, hogy nála mi történhetett pontosan a háttérben, én is csak a megérzéseimre hagyatkozva tapogatóztam a vaksötétben. Nem volt az olyan egyszerű így, hogy tényleg nem ismertem őt. És mintha mégis. - Ne csinálj meggondolatlanságot. - nem voltam senkije, hogy vigyázni akarjak rá, de ugyanolyan bűnösnek éreztem magam a jelenlegi helyzetben, hisz az előző kis kiruccanását is sikeresen megfejtettem. Ez a figyelmeztetés azonban ugyanúgy szólhatott volna magamnak is, hogy ne üssem ennyire bele az orrom, de már ennek régen mindegy volt, nem? Nem akartam azonban semmivel sem megakadályozni, hogy bármit tegyen, szíve joga volt elindulni a ház felé is. Vetettem is egy pillantást az épület felé. Ők sem a központban laktak, annyira eldugott helyen szinte, mint mi. Felszisszentem, ahogy még jobban kihátrált. Éreztem én is, hogy fogy a szuflám, tényleg nem akartam a végtelenségig feszíteni azt a bizonyos húrt, mégsem tudtam nyilván a nyelvemre lépni, mert az luxus. De egyfelől én is biztosítani akartam, hogy a nagy elhessegetése fölösleges. - Nem szólok erről senkinek. - ezzel cinkossá váltam sokszorosan, éreztem én abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam. Ha eddig ellenségesnek is tűntem, igazából nem ártó szándékkal maradtam itt. Sosem volt semmi bajom vele és nem most akartam elkezdeni gyűjteni az ellenszenves kapcsolatokat. - De ígérd meg, hogy nem csinálsz megint egy ilyet. Nincs szükségünk több áldozatra, a tiédre sem. - megint előtérbe tódultak az emlékeim, de most nem hagytam, hogy megint annyira a labilis döntések felé lökjenek, mint nem is olyan régen. A hangom tisztán és őszintén csengett. Azt pedig szintúgy nem tudhattam, hogy miképp jöttek ki a mentorával, de ahányszor összefutottam a Lackwood házban vele, minden egyes alkalommal arra gondoltam, mennyire jobban jártam, hogy nem őt kaptam. Mindig is volt egyfajta fura érzésem vele kapcsolatban. - Ha mégis meggondolod magad, tudod hol találsz. - adtam végül meg a végszót, vetettem egy pillantást a lányra, majd visszadugtam a fülhallhatót a fülembe, sarkon fordultam és ismét a futásra kezdtem koncentrálni. Szükségem is volt rá perpillanat. Tudtam azt is, hogy arra, hogy keressen, igen csekély volt az esély, de én mégis úgy döntöttem, hogy nem zárom kulcsra azt az ajtót.
Kay szinte minden megszólalásomra előre megírt, kész válasszal rendelkezett és csakhamar kezdtem úgy érezni, mondhatok én bármit a Llewellyn fiúnak, az akkor sem volt itt hagyni ha tiszta erőből a lábfejére taposok. Ami még mindig nem teljesen elvetett ötlet volt... - Miről beszélsz...? - mormoltam alig hallhatóan ahogy lesöpörte Zeke-et az asztalról, s kinek így helyében nem maradt fájó emlék, csupán megmoccanó kíváncsiság. Magasról tettem Kay Llewellynre meg az erejére, meg a kovenjükre, meg a céljaira. Igyekeztem annyi információt besöpörni róluk amennyi ahhoz kellett, hogy észrevétlen maradhassak és ne hívjam fel magamra senki figyelmét feleslegesen, de soha egy elvesztegetett percemben nem tűnődtem rajta meg a sorsán, meg ezen a furcsán nőkből álló boszorkánysorson. Szinte már a nyelvem hegyén éreztem a kérdést amely valójában nagyon is kérés volt, hogy fejtse ki kicsit bővebben, hogy mire is utalt ezzel a teátrális és bosszantóan izgató mondattal, de visszaszívtam a késztetést. Nem kellenek szövetségesek, emlékeztettem magamat a naplóm felgyújtásakor tett ígéretre, mellyel saját magamat tettem egyetlen és kizárólagosan megbízható cinkosommá, Nem kell tudnom semmit sem Kay-ről, mert már így is túl sok köze van hozzám. Arra persze még nem hozakodtam elő tervvel, hogy pontosan hogyan is altatom majd el gyanakvását, de beértem volna azzal a csekély jutalommal is ha meglóghatok közeléből és végre magamra csukhatom a remélhetően üresen ásító Tucker-Snyder ház ajtaját. - Lehet - szegtem fel büszkén az államat, hiszen a "megint" szócskában benne rejlett korábbi sikerem elismerése. Majd bosszankodva morogtam egyet az orrom alatt. A mentorom... Nora Lackwood sötét és antipatikus alakja szinte luciferien sejlett fel lelki szemeim előtt, de most az egyszer talán kapóra jött, hogy Kay felhozta. - Nem, de ha a fiola működött és érzel valamit, azt ő is érezni fogja - ha hagyta, úgy megkerültem és végre a ház felőli oldalra jutottam - Add fel, Kay... Menjünk haza és felejtsd el. Végül arcizmaim acélkeménységűvé váltak állkapcsomon és a fogam között szűrve ezt fűztem hozzá: - És ne beszélj erről Ariának vagy a családodnak... Haza akarok menni, le akarok feküdni és egyedül akarok lenni - e zutóbbi őszinte volt és ha a szemembe nézett, hát talán láthatta benne a próbálkozás fáradtságát is.
Szóval bajba kerültek. Ez több, mint elég konklúzió volt, mármint a válasza. Éreztem, hogy ennél többet akkor sem fogok tudni kihúzni belőle, ha sokkal módszeresebben állnék a témához és nem engedném ennyire el az indulataimat, amik nem az én malmomra hajtották a vizet. Leginkább az zavart ebben a szituációban, hogy most szívesen tudtam volna meg többet a hátteréről, mert amióta hivatalosan is a kovenem tagja lettem, átláttam, hogy az egységtől voltunk ennyire erősek. Ami pedig a mi tinikovenünket illette vagyis ahogy a legtöbbször csúfolták a kis társulásunkat, szinte alig ismertük egymást. Vakon bíztunk meg a másikban, de semmit nem tudtunk szinte egymásról. De az is könnyen meglehet, még igazából meg sem bíztunk egymásban, így pedig az erőnket is fölöslegesen pocsékoltuk és tékozoltuk el, miközben nem egy szabályt rúgtunk fel. Kizökkenve abból az időszakból már beláttam, hogy nem így kellett volna megtennünk sok mindent, de az idő kerekét visszaforgatni lehetetlen volt. - Nem Zeke a lányeg! Tudom milyen az, amikor nem hiszel az erődben. - ráztam meg a fejem legalább annyira hevesen, mint ahogy ő is próbált letorkolni. Nem hogy elriasztott volna a viselkedése, inkább csak arra ösztökélt, hogy tisztázni akarjam mire is akartam kilyukadni. Nem azért maradtam itt, mert unalmamban nem tudtam volna mit csinálni, nem is azért, mert bosszantani akartam, inkább csupán azért, mert attól tartva, hogy valami meggondolatlanra készül. De ami még ennél is nyilvánvalóbbá vált számomra az az volt, hogy tényleg nem hagyhattam volna így itt magára. Ez számomra rettentően kényes téma volt és zavart, hogy soha nem oszthattam meg senkivel igazán azt, mennyire elveszett voltam az erőm bizonytalan forrásával kapcsolatban, az anyám és a koven pedig letudta annyival, hogy majd egyszer el kell zárni minden képességem. Ez a frusztráció épp elég volt ahhoz, hogy egy kis szikrát gyújtson és most itt legyünk. És most tessék, kimondtam elég nyíltan azt, hogy nekem is voltak kétségeim. Kétségeim magamban, másokban, mindenkiben. Fájóan ordított róla is a bizonytalanság. - Aztán legközelebb megint elmész valahová szerezni egy fiolát? - valahogy nem hittem el, hogy ezt így ennyivel le akarta tudni. Annyira nem passzolt a válasza az én mondandómhoz, ráadásul ismertem azt a viselkedést, én is hasonlóan tereltem, ha valamiről nem akartam beszélni. Elvégre a kamaszokat senki nem érti meg, még ők saját magukat sem. De talán egymásban előbb felfedeztük a nem oda illő jeleket. - És a mentorod? Ő tud erról? - elvégre ő is kapott egyet, ahogy a kovenünk többi tagja is mindattól függetlenül, hogy kinek miféle képességei voltak igazából.
Kay kérdései szünet nélkül záporoztak az irányomba és egyszerűen csak vállat vontam. Egy szívdobbanásnyi szünet következett, megnyálaztam alsó ajkamat, azzal - még mindig teljes őszinteséggel - így szóltam: - Megoldottuk - bólogattam egy sort, inkább csak saját magam megerősítésére, és bármennyire kikívánkozott belőlem, hogy azt mondjam "megoldottam", a szót annak finomabb, de még mindig igaz verziójára cseréltem, s a sötétség pásztázása helyett a boszorkányra néztem. Megvontam vállamat. Kay-nek fogalma sem volt a tenyeremben előlobbanó lángról melyet a földre kényszerített Zeke és a vudu boszorka között pajzsként tartottam, már magam sem tudtam, hogy pontosan hogyan is. Szürreálisnak tűnt az egész. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy diadalomként véssem fel az ott túlélt bátorságpróbát, a fiola megszerzését, a homunkulusz jelenlétének elviselését, a pásztázó tekintetek kereszttüzét... Megoldottam. Aztán eltelt néhány hónap. Még mindig Kay-t fürkésztem, leplezetlenül és szemérmetlenül. A fiú akaratlanul is részese lett önálló vállalkozásomnak és a monológomba, melyet egyedül szőttem egy ideje most beleszólt egy másik hang is. Az övé. Mennyire más volt, mint Zeke. Magasabb, fiatalabb. Tényleg fiatal, nem csupán ifjúságában megfagyott halhatatlan. Nyers, őszinte és láthatóan képtelen volt a taktikázásra, az átgondolt stratégiára. Valami kifelé ordított Kay belsejéből, elég hangos volt ahhoz, hogy még védőbástyáim mögé is átszűrődjön és magára vonta a figyelmemet, melyet kizárólag a bájitalnak szerettem volna szentelni ezekben a fontos pillanatokban. Egyszer csak talpon volt és automatikusan összefontam mellkasom előtt karjaimat, rendeztem vonásaimat és fogaimat erőteljesen szorítottam össze. Hitetlenkedve mértem végig. Egyszeriben megértettem, hogy Kay logikája azért szöges ellentéte annak ami engem vezetett idáig, mert ő a Llewellyn koven tagja volt és az is marad amíg él, ott a varázslat szabályok és ősi szokásrendszerek medrében csordogált. Szúrást éreztem a mellkasomban arra gondolva, hogy Lolának soha nem jutott eszébe, hogy my Tucker-Snyderek a tragédiát követően szintén egy kovenben erősítsük meg magunkat és igen, ez tökéletes magyarázatként szolgált arra, hogy miért sulykolta belém újra és újra, hogy tartsam távol magam az efflé önálló akcióktól. Azoktól melyektől ő is jó ideje távol tartotta magát, amely tilos volt a számára, vagy logikátlan. Idegen. - Ah! Hagyjuk már Zeke-et! - hördültem fel és az indulattól ökölbe szorított kezekkel szabadítottam ki magam a mellkasom előtt font védekezőállásból - Ne viselkedj úgy mintha hirtelen mindent tudnál rólam, Kay! Egyszeriben megtelt a fejem a szavaival, zsongott minden keresetlen jótanácstól és szükségtelen féltéstől. Kay meg én szinte egymáshoz sem szóltunk a tárgyalás óta, hevessége és levakarhatatlanságára sehogy sem találtam magyarázatot. A hajamba túrtam és közelebb léptem, tenyereimet összeillesztettem magam előtt, majd átfésültem gondolataimat. Az erődet tisztán érzem, intenzíven pulzál, stabilabb, mint eddig valaha. Szinte könnyebb volt elhinnem, hogy hazudik. Hogy füllent a kedvemért. - Jól vagyok. Nem történt semmi. A legjobb lesz ha most hazamegyünk és ahogy mondtad, elfelejtjük az egészet. Nem történt semmi amit helyre kellene hozni. A legnagyobb önfegyelemmel lassan és higgadtan daráltam el a nyugtató szavakat, majd a beleegyezésére várva már a Tucker-Snyder ház felé lestem a válla felett.
Azzal eddig is tisztában voltam, hogy volt ereje, azzal is, hogy elég sokat tudott a boszorkány hagyományokról, az általunk tákolt koven miatt pedig mindannyian tanultunk a közös élmények által valami újat. Nem csak rossz tapasztalattal gazdagodtunk akkor, mégis rettenetesen rossz vége lett. Azzal azonban kevésbé számoltam, hogy kettőnkön kívül ez az egész szituáció hirtelen többtényezős lesz. Zeke. Majdnem el is felejtettem, hogy ők nem is olyan nagyon régen még folyamatosan együtt lógtak, mintha kötelező lett volna. Most hirtelen megvilágosodtam, hogy talán amiatt, mert komoly közös célokat hajszolhattak. Vagy valami olyasmi. Nekem is komoly célokat kellene hajszolnom, mégsem tudtam még mindig erőt meríteni magamban, hogy elszánjam magam a masszív tanulásra. Helyette hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik és a szenvedés. A pánik magamtól vagy az erőmtől, még nem döntöttem el. De Tess úgy fest elég hamar túllendült a történteken és törekedett arra, hogy más úton haladjon tovább. Kevésbé legális úton. Legális ez egyáltalán? Miért titkolta volna különben annyira, ha legális lenne? Vagy csak én voltam annyira zavaró tényező, hogy nem akarta megosztani? Én pedig voltam olyan makacs és erőszakos, hogy beleártottam magam. Gratulolok magamnak. Ebből azonban ezen a ponton már nem is akartam kimászni. Talán nyomorult mindennapjaimban azt kerestem, mikor lehetek hasznos, leginkább mások számára, hogy ezzel is törleszkedjek magam felé. A válasza hirtelen érkezett és pár másodpercig méregettem, de voltaképp miért akarnék kételkedni olyanban, amibe amúgy sem látok bele? Őszintének tűnt és nem láttam jeleit annak, hogy bármit is takargatni próbálna. - Vagy úgy. Bajba kerültetek? - azért szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy most voltaképpen az, amit szereztek volt-e eltitkolnivaló, amiatt, ahogy szerezték vagy egyszerűen csak nem akarta az orromra kötni, hogy mire készült. Ez utóbbi is teljesen logikus volt, hisz amióta csak együtt koptattuk a sulipadot nem beszéltünk ennyit összesen, mint ma. Még jó, hogy tudni akartam. Annyira kaotikusnak hatott minden mozdulata. Először szinte megragadott, akarta, követelte a választ talán valami kapaszkodót keresve, aztán csak eleresztett és tétován kezdett el mászkálni fel és alá. Én meg sem mozdultam, csak figyeltem. Igyekeztem következtetésekre jutni, mi játszódott épp le benne, ami elég nehéz volt lévén ilyeneket már nem osztott meg velem. De újszerű és teljesen más volt az aurája, a rezgései és mintha tényleg kicserélték volna. Mintha eddig nem is ez a Tess Snyder állt volna velem szemben. Végül lassan én is feltápászkodtam és úgy követtem a tekintetemmel a lépteit. Átéreztem a bizonytalanságát, ó de még mennyire. Én sem lehettem elég biztos saját magamban, de teljesen más miatt. Annyira szívesen segítettem volna valahogy... - Miért nincs? Nem beszéltem hülyeséget. - ezt már határozottan jelentettem ki, miután megkérdőjelezte az előbbit. Vagy csak magát vagy a logikáját. Nem is érdekelt, hogy sötétedett, az önérzetem egy kicsit előtérbe került, sőt egészen elfutott a harag, ahogy megint csak hárított. Nem amiatt, mert annyira lerázni akart volna vele, hanem mert úgy éreztem, hogy ezzel a srácot védi. Ha én ennyire bizonytalan helyzetben lettem volna és akad valaki, akiben megbízok és otthagy, akkor arra igen is haragudtam volna. Ez pedig egészen felpaprikázott. - Te nem érted. Nem is az a fontos, hogy honnét és hogyan lett ez a cucc, már az üvegcse sincs meg! - csattantam fel a hangomat ingerülten erőteljesebben is kieresztve. - Sőt, nem is érdekel, hogy miért lépett le, de hogy hagyhatott téged itt egyedül egy ilyen fontos döntéssel? Ez nem olyan dolog, amit egyedül elintézel, mert kemény vagy. És ha rosszul leszel közben? Mi van, ha valami olyat csinál veled a szer, amihez mások megtámogatása kell? Egy koven erős, te kibírod, ha az életed forog kockán és senki nem hallja a segélykérésed? Te ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlanságot, így is követtünk el olyan hibákat, amiket az életben nem hozunk helyre. - magam is meglepődtem azon, hogy ezt mind mennyire hevesen reagáltam le, mint ahogy az a fejemben talán elképzeltem volna. De akartam, hogy tudja, az ereje nem játék. - Az erődet tisztán érzem, intenzíven pulzál, stabilabb, mint eddig valaha.
Aki lelépett... tenyerem tompán puffant minden egyes alkalommal ahogy az üvegcsét kerestem a nedves földön. Fogaim olyan erővel szorultak egymásnak, hogy kis híján hangosan is megcsikordultak. Milyen találó jellemzés, gondoltam szigorúan a homályba burkolózó ösvény avarját vizslatva és volt abban valami hányingert keltő, hogy Zeke, a bukott angyal, csupán ennyiként marad meg egy évfolyamtársa emlékeiben: "aki lelépett". És marad meg örökre. Akkor is amikor Kay Llewellyn már rég halott lesz, Zeke pedig él, valahol, lelépve, örökkön örökké... Feladtam és épp akkor fordultam vissza a boszorkány felé amikor a második borotvaéles kérdést szegezte a torkomnak. Az iménti szédülés és a testemen végigrohanó erő ellenére kissé felszegtem az államat és határozottan így válaszoltam: - Együtt szereztük - magam sem tudtam, hogy miért az őszinte igazsággal kínáltam meg Kay-t és hogy miért fúrtam szemem az övébe - Csak segített nekem. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel elárulom-e régi szövetségesemet, avagy sem, de Zeke-nek már nem volt szüksége arra, hogy hazugsággal az irháját mentsem, mentette ő a sajátját elég serényen és sürgősen. Mégis... valószínűleg Kay rosszallása volt az amitől képtelen voltam hazugsággal mindent Zeke-re kenni. Milyen könnyű lett volna azt mondani, hogy igen, a bukott angyal volt az aki ezt az almát leszakította minden tudásnak a fájáról, ő az oka és egyetlen felelőse mindennek, utána vérebek és boszorkányégetők... én mosom kezeimet. Ehelyett azonban kettőnk vállára tettem annak a New Orleans-i szökésnek a súlyát és Zeke-et szinte fehér köpenyes lovagként tüntettem fel. Valószínűleg kinevetett volna ha tudomást szerez minderről. Szerencsére Kay engedelmeskedett, talán mert valóban szerette volna elmesélni, talán mert elege lett abból, hogy a ruhájánál fogva rángattam. Pontról pontra ugrált a tekintetem vonásain melyeket már csak egészen nehezen vettem ki a sötétségben, majd a válasz elhangzásával ujjaim kiengedtek és kissé csalódottan eresztettem le kezemet. Szám elhúzva igyekeztem értelmet nyerni a fiú szavaiból. Agyam szinte hangosan zakatolt az erőlködéstől. - Mi...? - suttogtam magamnak egészen halkan és a türelmetlenségtől eltorzult arccal, majd seperc alatt állóhelyzetbe tornáztam magam és idegesen tettem egy lépést az ösvényen jobbra majd balra. A fiola helye már csak nem is füstölgött többé. Lábaim automatikusan hajtottak a sétára, csakhamar egyenes vonalban megsűrűsödtek a lábnyomaim ott ahol fel és alá jártam. - Ennek semmi értelme... - motyogtam megint csak magamnak. Egyik kezemmel idegesen piszkáltam alsó ajkamat, de csak az utolsó kérdésre torpantam meg. Akkor Kay felé fordultam és hosszan szívtam tele a tüdőmet mohaszagú oxigénnel. Legszívesebben sarkon fordultam volna és meg sem álltam volna a Tucker-Snyder házig most, hogy tulajdonképpen már nem kellett rejtegetnem az italt Kay elől. Azonban volt egy olyan érzésem, hogy utánam futott volna, elállja az utamat és nem enged míg válaszokat nem kap. Nem csoda, ha annyi kotnyeles nővel él együtt... - Ezeket nem oszthatom meg veled, Kay - ráztam meg a fejem és néhány barna tincs körbelengte a perifériámat. Tenyeremmel ledörzsöltem a fenekemre ragadt faleveleket. - Ki akartál maradni mindenből ami bajt hozhat rád, de most így is túl sokat tudtál meg. Meg kell ígérned, hogy senkinek nem beszélsz erről amíg ki nem derítem, hogy működött-e... Meg kell esküdnöd a Lewellyn kovenre! Ha nem teszed meg akkor elmegyek megint - újra megráztam a fejem - Most már nem hátráltathat többet senki.
Dehogy is gondoltam azt egy percig sem, hogy én lennék a legalkalmasabb személy, aki valaki olyan fontos pillanata mellett legyen ott, akit addig noha több időt töltöttünk el egy légtérben, mint azt szokványosan bárki mással tehettem volna, tényleg nem sok szót váltottunk egymás között. De ezt akkor még nem tudtam, amikor csak próbáltam kideríteni, hogy miben sántikál. Tényleg aggasztott, hogy nagyobb slamasztikába kerül és általa én is, tehettem volna úgy is, hogy sarkon fordulok, tovább kocogok, mint akinek semmi keresnivalója nincs errefelé, sőt itt sem voltam, de nem tudtam volna így tenni, ez akkor sem én voltam, ha megszakadtam volna közben. Azt tanították nekem, hogy mindegy milyen nehéz feladattal szembesülök, azt úgyis ott kellett a lehető legnagyobb beleadással megoldanom. Hogy ennek mekkora igazság alapja volt, csak most kezdtem érzékelni, hogy hirtelen a velejében voltunk az eseményeknek abban a pillanatban, hogy lehúzta az üvegcse tartalmát. Megfordult a fejemben, hogy mi van ha valami méreg vagy olyan szer van benne, ami árthat neki, elvégre nem ismertem a szétoszlott koven egyik tagjának lelkivilágát és csak abból tudtam kiindulni, hogy nekem mennyire pocsék volt. Talán ezért is kapaszkodtam annyira kétségbeesetten bele a karjaiba, hogy elkapjam, mert ezzel is tenni akartam valamit, valami ellen, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. Egyszerre volt kétségbeejtő és teátrális élmény, de talán a lélekjelenlétem volt annyira erős, hogy ne zuhanjak hirtelen annyira meg, mint ő. Pedig egy hajszál kellett hozzá, hogy a hirtelen kerekedett furcsa érzés engem is bekebelezzen. Annyira megváltoztak az energiái és annyira elsöprő volt, mintha nem is ő kapsszkodott volna az előbb még annyira gyengén belém. Mégis annyira különös volt az érzés, olyan ismerős és mégsem az enyém. Deja vum lett tőle. Végtelen időnek tűnt az a gyaníthatóan csak pillanatnyi történés, ami után kikötöttünk a földön mindketten. Ilyenben még soha nem volt részem, csak az ellentétében, de elég hamar elkaptam a fonalat, hogy voltaképp min mehetett ő most át, általa pedig én is. Még mindig bizonytalanul méregettem, de nem rándult grimaszba újfent az arca, hogy azt gondoljam, még a rosszab része most jön. Ehelyett a fiolát kezdte el keresni. Miért olyan fontos az az átkozott üveg? Egészen felegyenesedtem a sarkaimra kényelmesedve, bár tenyeremmel még mindig a földet támasztottam, ahogy tekintetem folyamatosan a matató kezei és a tekintete között cikázott. - Zeke? Várj, aki lelépett? - nem váltottunk soha egy szót sem, nekem túl hivalkodó volt a viselkedése, az ilyen fölényeskedő alakoktól pedig csak a hideg kirázott. Persze nem gondoltam, hogy az lett volna az igazi indok a lelépésre, de nem érdekelt annyira, hogy akarjam tudni a valóságalapját. Neki viszont úgy fest fontos volt, ráadásul beleborzongtam újfent Ava nevének kiejtésébe. Ki is zökkentem rendesen. - Ő adta ezt neked? - vontam fel rosszallóan a szemöldököm. Hirtelen érdekes volt mégis a srác is a képletben, noha nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá. Azt láttam, hogy egy időben sokat lógtak egymás társaságában, annyira viszont nem figyeltem, hogy következtetéseket vonjak len kettejük kapcsán. Közös érdekük is lehetett, hisz a srác nem volt átlagos ember, éreztem rajta. Mielőtt azonban bárminemű következtetést levonhattam a vonásait tanulmányozva, újfent belém kapaszkodott, ezúttal közel sem olyan gyengén. Tompa bólintás lett a válasz, miközben egészen elképedtem a gyors kis akcióján. Bár lehet én is elég zaklatott lettem volna az ő helyében. Nyeltem egy nagyot, megpróbáltam felidézni a hirtelen jött érzéseket. - Olyasmi volt, mint az enyém, de mégsem az enyém. A tiéd határozottan más, most is sokkal intenzívebb, mint az ital előtt. Határozottan más és új és... kellemes. - megráztam a fejem és úgy pillantottam újból a szemeibe. Ennek így semmi értelme nem volt. - Nem egészen értek néhány dolgot. Még nem ébredt fel előtte fel az erőd úgy igazán? Honnét szereztétek ezt a cuccot? - millió kérdésem lehetett volna, amit most úgy tettem fel neki, hogy talán nem is tartozott nekem válasszal. De érdekelt. Most, hogy teljesen belerántott akaratán kívül, már tényleg érdekelt. Őszintén. Rossz lehetett így egyedül megoldania, Zeke már rég a habokban sem volt. - Miért hagyott magadra az a marha ebben?
Volt Kay Llewellyn átható tekintetében valami amelytől a hátam egy olyan pontja kezdett el viszketni melyet magamtól soha sem tudtam volna megvakarni. Hatalmas kerek szemei átvilágítottak és megvilágítottak és nem álltam messze attól, hogy a képébe sziszegjem: Ne nézz már így! Volt benne valami... Igen, Zeke is tudott így nézni. A maga tenyérbe mászó és nyálasan elbűvölő stílusával, meg úgy több ezer év tapasztalatával gyakorlatilag úgy rombolta le az ember falait mint szélroham a fogpiszkálóból épített várat. De Kay ember volt... ember és halandó, méghozzá velem egy évfolyamba járt, ugyanazt tanultuk, ugyanazokon az órákon bámultuk a tankönyvet és a táblát, sőt, emlékszem rá, hogy az egyik reálos megyei versenyen még egy csapatban is kellett dolgoznunk. Az nem lehetett, hogy a hatalmába kerítsen és kiforgasson mint ahogy kiforgatja a zsebét ha keres benne valamit. Így megerősítettem magam a titkokkal melyekről tudtam, hogy sosem kerülhetnek a birtokába és úgy álltam közeledését és szabad mozgásom elvesztését mint az aláhulló jeges esőt. Ha szerettem volna akkor mélyen elmerülök a sietős és sokat sejtető válaszban, ám el akartam kerülni, hogy fikarcnyi empátiát is érezzek Kay iránt. Hogy esetleg megértsem a helyzetét melyre cseppet sem voltam kíváncsi. Tess. A magány nehéz. Megöli a lelket. Talán teátrálisnak hangzik majd, éppen az én számból, de engedd meg, hogy adjak egy utolsó tanácsot, mielőtt elbúcsúznék: Ne marj el magad mellől mindenkit, és bátran fogadd el a segítő kezet. Zeke sorai a mai napig kísértettek és ezt a segítő kezet legszívesebben leráztam volna magamról, hisz' fájdalmasan keserű szájízt hagyott. Kay közeledése segítő kéz lett volna? A magány mégis csak könnyebbnek tűnt, mint, hogy a végére járjak. Így könnyebbnek tűnt legurítani a fiola tartalmát mely akár méreg is lehetett volna egyenesen New Orleans-ből, de az biztos, hogy akár ilyen teátrális módon is kiszabadíthattam volna magam a slamasztikából. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig így is úgy tetszett, hogy különös és éteri utazásra indultam és kiszakadtam saját bensőmben, míg egyszer csak megnyílt minden kapu a Llewellyn fiú irányába és úgy szívtam magamba azt a felemelő és hatalmas pulzálást mint levegőt mélymerülés után. Azok a pontok ahol Kay megragadta a karomat szinte csatornaként engedtek közel az érzés forrásához. Telekinézis. Anélkül is tudtam, hogy ilyen lehet Kay Llewellynnek lenni, ilyen lehet bírni a telekinézis képességével, hogy egy tanult boszorkány megerősített volna benne. Belebámultam Kay arcába ahol szemei tágra nyíltak és hirtelen bent ragadt minden szó mellyel korábban olyan mesteri éllel bánt. Szinte erővel parancsoltam meg görcsösen összezáródó markomnak, hogy engedjem el futóruháját és önkéntelenül kaptam saját testemhez. Amint elszakadtam tőle, az egekbe repítő erőt mintha késsel vágták volna el. Hiába kerestem gyomromban és ajkamon a folyadék hányingerkeltő ízét, mintha soha nem történt volna meg az ami az iménti fél percben bekövetkezett. Soha. Csak az első kérdés elhangzásakor tudatosult bennem, hogy Kay még mindig aggodalommal telve szorongat és kissé stabilabb ülőhelyzetbe tornáztam magam, hogy végül megszemlélhessem változatlannak tűnő környezetem. A fiola nyom nélkül eltűnt... hiába simítottam végig helyét ott ahol a földre ejtettem, csupán egy vékonyka füstfelhő gomolygott a magasba a nyirkos ösvényen, hol semmi egyéb nem gyulladhatott meg az évszakot és időjárási jellemzőket figyelembe véve. - Zeke tudott róla - válaszoltam élénken és tekintetem pánikszerűen ugrált pontról pontra az egyre sűrűsödő sötétségben, de hasztalanul próbáltam az üvegcse nyomára bukkanni - Igen, az az Ezékiel O'Sullivan aki tavaly Avával járt. Kay is tudta, hogy Zeke már nem kezdte el a tavaszi félévet a gimiben, hanem egy nagy gonddal kozmetikázott hazugsággal örökre eltűnt mindenki szeme elől ki valaha is ismerte a városban. Nem tudhattam, hogy a "fiúmként" álcázott angyalról Kay valaha is megsejtette-e, hogy égi és ősi teremtmény volt, vagy, hogy gyanakodott-e kettőnk románcáról, esetleg szöget ütött-e a fejébe, hogy a szeptemberi tárgyalást követő "szerelmes szökésünk" valójában közös céljaink hajszolása volt csupán, de... nem hittem, hogy érdekelte annyira, hogy felesleges idejében ezen morfondírozzon. Mostanáig biztosan nem. Feladtam a fiola keresését és térdemet kissé átölelve a mellettem gubbasztó Kay felé fordultam. Zaklatottan pásztáztam vonásait. - Az erőm? Érezted az erőmet?! - megint kinyúltam és elkaptam ruhája anyagát a karjánál, hogy közelebb húzhassam - Mit éreztél?! Mondd el, Kay! Tudnom kell, hogy működött-e!
Felmerülhetne bennem ugyan, hogy egyszerűen csak itt hagyhatnám és csináljon magával azt, amit akar, de azt a tényt sohasem tagadhattam meg magam előtt, hogy azon az éjszakán egy rosszul meghozott közös döntés akaratlanul is összekovácsolt mindannyiunkat és ez alól ő sem volt kivétel. Azóta pedig senki sem erőltette, hogy keresse a másikat, mintha mindannyiunk önkéntes néma esküje lett volna, hogy soha többé ne is foglalkozzunk egymással csak járjuk a saját utunkat. Én így tettem, igyekeztem következetesebb lenni, nem beleállni a balhéba, noha soha nem tudtam megállni, hogy fel ne csattanjak, ha belém kötöttek. Ezt a részemet igyekeztem úgy kezelni, mintha nem is az én lényem része lenne és semmi közöm nincs hozzájuk. Én hittem abban, hogy a valójában nem látható kötelékek váltak a legerősebbé, de ezen nem is csodálkoztam, hisz egy koven kötelékében teljesen más volt felnőni, mint egy kívülállóként, aki csak próbálgatta az erejét vagy próbált úgy tenni, mintha az valós lett volna, amit annyira akart. Akadtak ilyenek is, ezt nem tagadnám le, Tesst nem tudtam sosem eldönteni, kik közé sorolnám. Álltam a tekintetét a fenyegetése ellenére is. Elhittem, hogy képes lenne ártani, de ha azt hitte, hogy ezzel majd elrettent, akkor kicsit sem ismert. A makacsságomat mindezzel a húzásával csak táplálta és úgy peregtek le rólam a szavai, mintha nem is nekem kellett volna magamra vennem ezt az iget. Pedig másnak nem igazán szólhattak, mint nekem. - Ez nem ilyen egyszerű... - vágtam rá, bár igaza volt, megkönnyíthettem volna a saját dolgom és nemes egyszerűséggel odébb sétálhattam volna, de mikor is hallgattam a józan eszemre ilyenkor, amikor a másikról is úgy pattogott a feszültség, hogy azzal voltaképpen engem is töltött. Éreztem az energiáját, az indulatos rezdüléseit és nem akartam hátat fordítani neki. Ilyenkor olyan szívesen lettem volna egyszerű ember, aki sokkal kisebb inger által vezérelten hoz meg döntéseket. Nem ismertem annyira Tesst, hogy kikövetkeztessem, tulajdonképpen mit fog tenni, de nem sűrűn követték szavak a fenyegetőzését, még talán ha csak tovább hátrált volna. Önnön döntése volt, hogy így meglódult felém, én pedig már nem akartam reakció nélkül hagyni. Szinte ösztönösen jött, elnyomva a leghalkabb suttogó hangját is annak, hogy hagyjam őt magára, ne keveredjek bele az ő ügyeibe, ezt már rég magunk mögött hagytuk és minden annyira magától értetődő láncreakcióként indult be. Ahogy utána kaptam, ahogy utána indultam, ahogy megláttam a tekintetében a saját érzéseimet, valami elképesztően ijesztő és hívogató volt. Hirtelen magamat éreztem a helyében és az sem tudott igazán elriasztani, ahogy megjelentek a lángok, csak az visszhagzott egyre hangosabban és zakatolóbban a fejemben, hogy nem hagyhatom itt. Mert én is bármennyire éreztem úgy, hogy minden problémával kész voltam megbirkózni, a végtelen elveszettségnél nem volt rosszabb érzés és ettől egészen meghasonlottam. Már nem is érdekelt annyira az, hogy kiderítsem, amit szorongat, abban voltaképpen mi van, mert annyira másodlagos, sőt sokadlagos tényezővé vált, hogy már csak akkor ocsúdtam fel a tompa melankóliából és éreztem ismét teljesen a sáros talajon magam, amikor egy hirtelen mozdulattal lehúzta a fiola tartalmát. Csak megrökönyödve figyeltem, hogy mi történik vele. Legszívesebben csak biztosítottam volna arról, hogy megoldjuk, bármit is csinál most, de ahogy belém kapaszkodott, csak belém forrasztotta a szót. Úgy kaptam a karjai után félve attól, hogy menten összeesik itt nekem, mintha ezzel a saját mankómba is igyekeztem volna kapaszkodni. Teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés és a bizonytalanság, mégsem tudtam megmozdulni sem. Már csak azon kaptam magam, hogy a talaj alattam is bizonytalanná válik és arccal előre zuhanok, de ez inkább csak olyan érzés volt, mert már a földön térdepeltem nem foglalkozva azzal, hogy bármennyire is koszos lesz a ruhám, Tess kezeit pedig még mindig szorongattam, mintha azzal bármit is megoldanék. Kiszáradt alsó ajkam bizonytalanul haraptam be és próbáltam visszatérni fejben is a valóságba és realizálni, mi is történhetett. Még a megállapítására is elfelejtettem reflektálni, inkább csak a tekintetem árulta el, hogy mennyire fején találta a szöget. Már kezdtem kapisgálni, hogy miben volt részem, ugyanezt láttam a családom férfitagjain is, amikor az erejüket elfojtották. Csak most... ez mégis más volt, mert utólag érezte és ez csak egy valamire engedett következtetni. Sokkal intenzívebben éreztem a rezgéseit, mint eddig valaha is. - Jól vagy? - figyeltem csak, ahogy megtapogatja a hasát, majd a száját, a kezei olyan könnyedén csusszantak ki a tartásból, csak akkor kaptam azon magam, hogy nem igazán engedtem el egészen eddig. A hajamba túrtam. -Erről senki nem tudott, igaz? Egyedül akartad meginni. - mondtam ki a nyilvánvalót, amiért csak arra tudtam gondolni, mekkora hülye is vagyok. Persze, hogy egyedül. Nem akartam én lenni az, aki mindjárt megkorholja érte. Mégsem tudtam még mindig eltávolodni és nem beleütni az orrom a dolgába. - A te képességed eléggé... vad.
Az erdő fái mögött a nyirkos és szagos avar alá bukó nap teljesen szürkévé színezte Kay vonásait. Finoman megborzongtam a sűrűsödő hidegtől és egyszeriben olyan hívogatóvá vált az ösvény végén álló Tucker-Snyder ház mint az utóbbi talán egy évben soha. Köztem és a bejárati ajtó között azonban egy óriási akadály állt: Kay Llewellyn a maga égbekiáltó magasságával és rossz ügybe ütött orrával. Kedvem lett volna a mellkasába bokszolni. Az indulattól végül csak az ajkamba haraptam és megráztam a fejem a boszorkány újabb visszavágására. Add már fel! - Akkor fogod megütni a bokádat ha belemászol a dolgaimba! - fenyegettem meg nyíltan és szemem úgy villant mint aki a benne rejlő éllel felnyársalná Kay-t ha tehetné. Túl messzire süllyedtünk már a vagdalkozásban és az eddig előtte lebegtetett álcát lyukacsosra szaggatta minden kimondott szó. Nem hagyott más választást, és míg a hátrálásra mégsem vitt rá a harciasságból kovácsolt önérzet, úgy legalább ezt a megtévesztést el kellett engednem, hogy legalább elijeszthessem magamtól. Az ötlettől felbátorodva hozzáfűztem: - Ha nem akarsz szabályokat felrúgni és nem akarsz bajba kerülni akkor ne nyomozz, Kay! - szűrtem a fogam között és olyan sötét baljóssággal fúrtam a magamét az ő kékes szempárába amennyire csak állni bírtam a szemkontaktust - Ha ez a vágyad akkor most hagyj elmenni... Puszta logikával élve ha Kay valóban erre vágyott, hát most kellett egy szó nélkül félreállnia az ösvényről és utánam sem nézve elengednie a magam útjára. Valamiért elkeseredetten szólalt meg bennem egy vékony hangocska, hogy nem így fog tenni. Nem, hiszen az az éjszaka őt is megváltoztatta... gondoltam bizonyosságot érezve. De Kay olajat öntött a tűzre. Szinte ugyanaz a sajgó és öntudatot beborító forróság ömlött szét a csontjaimban ami akkor járt át mikor a vudu papnő földre kényszerítette Zeke-et. Kay vonásai szépen lassan elmosódtak, helyében megjelent a jóval alacsonyabb kék szemű és sötétbarna hajú, kaján vigyorú bukott... Szinte Zeke ábrázatába csaptam az öklömmel mikor Kay mellkasán csattantam. Alsó ajkam megremegett és talán még épp elég időben húzódtam vissza ahhoz, hogy a lefejtésemre emelkedő kezeket elkerüljem. Aztán a forróságból jeges rémület vált. Olyan fürgén igyekeztem elhátrálni miközben a fülemben visszhangzott Kay minden keserű szava, hogy félő volt, a saját lábamban, ha nem is egy kiálló gyökérben bukom fel. Tenyerem olyan nyirkossá vált, hogy a fiola megóvásának érdekében másik kezemet is rá kellett kulcsolnom - nem, nem volt már értelme tovább rejtegetni a féltve őrzött kincset. Kay Llewellyn úgy leplezett le, hogy szinte alig kellett megerőltetnie magát, a haraggal átitatott szégyentől pedig szinte a helyszínen kaptam lángra spontán gyulladással. Könnyek csípték a szemem sarkát amint védekezve tartottam egyik karomat kettőnk közé, s egy kövér könnycsepp legördült az arcomon ahogy a fiú fürge mozgásával egyértelművé vált: hasztalan, hisz' nem tudom megvédeni magamat vele szemben. Vele szemben sem... A két kérdé hangosabbnak hatott a beálló halott csendben mint a korábban egymás fejéhez vágott bántások. Mire...? visszhangzott bennem Mire is készülök fél éve...? Mire is készültem mielőtt Zeke-kel találkoztam volna? Eredeti célom mintha feledésbe merült volna és most kikristályosodva bukkant fel a színre. Hüvelykujjam finoman lefejtette a parafadugót az üvegcse tetejéről, hang nélkül hullott a tornacipőm elé. Ha nincs itt Zeke akkor egyedül kell megcsinálnom, világosodtam meg, hogy mi az egyetlen olyan lépés amivel megmenthetem saját álmaimat, majd egyetlen villámgyors mozdulattal az ajkamhoz emeltem a fiolát és felhajtottam a benne lévő folyadékot. Szinte azonnal vissza is öklendeztem a poshadt halastóra emlékeztető löttyöt. Köhögve töröltem meg kézfejemmel a számat, ujjaim közül az üveg is a dugó mellé hullott. Csontjaim megolvadtak, ujjaim szinte ellilultak a hidegtől és a hirtelen szédüléstől megragadtam Kay felsőjét és belekapaszkodtam. A külvilág egyetlen fehér villanással foszlott semmivé, ám mindennél erősebben éreztem, hogy szinte a rengeteg fölé emel egy újfajta és ismeretlen felhajtóerő... Bokám kifordult alólam és finoman a fenekemre huppantam. A vakító fehérség helyett az erdő sötétbarna foltjait bámultam és néhány szapora lélegzettel megtöltöttem a tüdőmet friss oxigénnel. - Telekinézis - bukott ki belőlem önkéntelenül és úgy meredtem Kay arcába mint aki először látja őt - Az erőd. Éreztem. A kezemre meredtem, de a felhajtóerő, a könnyedség a múlté volt már. Tanácstalanul tapogattam meg hasamat és megérintettem a folyadékot elnyelt ajkaimat is. Az érzés ahogy jött, úgy távozott.
Kezdőlap
