Az utóbbi időben amennyire lehetett, igyekeztem azok társaságát kerülni, akikkel részt vettünk azon a szeánszon. Én már csak így igyekeztem rá gondolni, egyre jobban elrugaszkodva attól, hogy voltaképpen még mindig nagy jelentősége volt és nem tudtam volna letagadni, hogy sok mindenben befolyásol, holott nagyon is szerettem volna. Persze néhányakkal ez elég nehéz lett volna, lévén, hogy egy suliba, mi több egy osztályba jártunk vagy valamilyen módon voltak közös találkozási pontjaink. Én ilyenkor csak igyekeztem nem tudomást venni róluk, mintha soha nem is ismertük volna egymást jobban.
Mert ez így is volt, sokakat csak látásból ismertem és miközben a családi kötelék egyre több részvételt követelt meg a kovenben, már kezdtem érteni, hogy akár egy olyan aprócska dolog is sokat számít, mint a bizalom, nem minden az erő.
De ha arról volt szó, hogy bárkviel szócsatába keveredjek, akkor minden más csak mellékes volt, a büszkeségem és a makacsságom bizony vitt előre. Tess viselkedése nem tetszett, volt benne valami erősen titkolózó jellegű, amire kíváncsi voltam. Tényleg soha nem sok szót váltottunk egymással, a mostani nagyjából máris több volt, mint minden eddigi kontaktunk.
- Tudom! - vágtam rá hirtelen éllel és határozottsággal, amit aztón meg is bántam, mert azzal nem mentem sokra, ha csak letorkolom. Itt sokkal többről volt szó, mint valódi magyarázatról.
- Engem is figyelnek, tudom, hogy bárhol és bármikor képesek rá. De én csak kocogni jöttem és nem megütni a bokám, na és te? - nem hagyhattam, hogy tereljen, ahogy azt sem, hogy befolyással legyen az indulataimra, mert akkor tényleg más irányt vesz a beszélgetésünk.
Egy darabig csak figyeltem, ízlelgettem a hallott szavakat és közben próbáltam kikövetkeztetni, hogy mi mennyire ferdítés. A vagdalkozás, a szavak, a testtartása, de főleg a mimikája mind arra engedett következtetni, hogy a hangsúly nem a történteken volt, hanem azon, ami itt és most történt. Talán annyi bizonytalanság körbelengett, hogy mivel korábban sem ismertem túlságosan, nem volt mihez viszonyítanom a viselkedését és így roppant nehéz volt. De a folyamatos hárítás és az, hogy valami rossz érzést hozzon ki belőlem, mind azt erősítették meg, valamit előlem rejteget és azt akarja, hogy elmenjek.
- Akkor legalább ketten vagyunk már így, van min osztozni. - én is túl akartam lépni ezen, de ennyi idő úgy éreztem roppant kevés volt. Az pedig pláne nem segített a helyzeten, hogy életem első komoly, felelőtlen és meggondolatlan döntésének igazán nagy ára is lehetett volna, ami Damoklész kardjaként lebegett fölöttem. Fölöttünk. De az indulatokat nem tudtam csak úgy parancsszóra elfojtani és úgy provokálta ki belőlem, mintha erre mindig is képes lett volna, csak még nem voltunk ilyen szituációban. Úgy fest neki is van mit a tejbe aprítania.
Most kell észnél lenned, Kay!
Közben pedig egészen közel álltam meg hozzá, teljesen bevonzott a viselkedésével, a valamit takaró kezével, az egész lényével és még csak az sem zavart különösen, hogy ütlegelni kezdett. A csapkodástól nem lett nagyobb a haragom, inkább megláttam azt a kétségbeesett fényt csillanni a szemében, amitől én magam is annyira tartottam olykor.
- Nem vagyok jobb, csak próbálok jó lenni. Ez ennyire baj? - végül késztetést éreztem, hogy a kezére fogjak, utána nyúltam volna, ha már meghátrálásra nem tudott késztetni. Ahhoz túl jó erőben voltam, ő pedig olyan elesettnek tűnt, akit inkább a dac hajt, mint a puszta erő. Fékeztem az indulataimat, nem akartam, hogy rám is átragadjon mindez. Pedig tudtam, hogy amit mond, abban volt igazság. Nem kis igazság és ez a keserűség a lélegzetvételemmel együtt újfent belém mart.
- Nem tudom, én is csak próbálom meghúzni magam, úgy tenni, ahogy elvárt. Te szabad ember vagy, én nem. - ezzel most eltalált. Kényes pont volt amióta csak tudtam, hogy anyám még mindennek ellenére, minden rossz ellenére is engem akart a koven élére. Mindketten ugyanabban voltunk vétkesek, mégis arról beszélt, hogy nincsenek lehetőségeink.
De, neki nagyon is vannak.
Mint ahogy egyszer minden megvilágosodik, számomra is egyértelművé vált, hogy mit rejteget, ahogy elhátrál.
Majd hátrált és hátrált, én pedig úgy indultam el ezzel egy időben vele, mintha valami képzeletbeli madzag összekötne minket. Erős bukfencet hányt bennem a tudat, hogy ez nem helyes és az, hogy mégsem kellene csak és kizárólag minden lépésünket úgy formálni, hogy az elfogadható legyen. Aztán meguntam a fogócskát és ha már elememben voltam, közvetlenül elé vágtam, hogy esélye se legyen meglépni.
- Mire készülsz? - tettem még egy nagyobb lépést felé. Nem rohantam le, nem csavartam ki a kezéből a fiolát, csak felé tartottam a tenyeremet. Talán kívülről elég groteszknek tűnhetett, ahogy így álltunk egymással szemben, de eszembe jutott, hogy mások is vígan folyamodtak tiltott dolgokhoz. A hirtelen beálló csendben azt éreztem csak, hogy meg akarom érteni őt.
- Mit akarsz tenni velem? - pillantottam le a kezére, majd tekintetem mélyen az övébe fúrtam.

Lehetett velem szórakozni, bunkózni, mi több, még a kritikát is egészen könnyedén elviseltem magamhoz képest. De ha valaki ilyen vagy olyan, teljesen mindegy milyen okból kifolyólag próbált hülyére venni, azt nagyon nem szerettem. Márpedig éreztem ebben a kérdésben egyfajta lekoptatást, palira vevést és nem kevés titokzatoskodást. Sosem volt igazán szem előtt a társaságban sem, ezért nem is ismertem meg jobban közelebbről. Talán ő is inkább másokat akart jobban kiismerni, mint magára vonni a figyelmet. Mindenesetre most ez eléggé sikerült elérnie nálam.
- Nyomozás? Indokolt lenne utánad nyomozni? - a kérdés önmagában is úgy tűnt, mintha ordított volna az után, hogy derítsem ki, mire készül. Persze nyilván nem éreztem azt, hogy több közöm lenne hozzá, mint bárki másnak, mégis annyira próbálta a figyelmet eltolni magától, hogy pont ezzel a viselkedéssel vonta magára. Álltam a pillantását, egy kicsit sem hozott zavarba. Ő sem ismert még igazán engem és emiatt talán arra gondolt, hogy visszahúzódóbb vagy gyengébb jellem lennék, mert kevésbé vagyok a társaság középpontja. Ezzel gyakran tévednek velem kapcsolatban és már csak akkor bizonyosodnak meg az ellenkezőjéről, amikor már nyakig belemerültek ők is a szituációba.
Sajnálom, nem tehetek arról, hogy ha valami felkelti az érdeklődésem, akkor nehezen tágítok.
- Őt most ne keverjük ide. - gyűlöltem, ha felmerül bárkinél, bárhol. Szívesen kerültem volna el a témát, de ha egy mód volt rá, akkor kénytelen voltam beleállni a beszélgetésbe. Kelletlenül is vékonyra préseltem az ajkaim, ahogy vettem közben egy nagy levegőt. Nem hagyhattam, hogy kézbe vegye a beszélgetés irányítását, amikor én olyan szépen megragadtam. Valami azt súgta, hogy szándékosan hozza fel, hisz ő ugyanolyan érintett volt benne és ugyanúgy mindannyian meg voltunk akkor borulva. Aki azóta azt mondja, hogy nem, az csak hazudik.
- Neked talán az lett? Úgy állsz ott, mint anno mindannyian, amikor ő leleplezett minket. - vágtam vissza neki a feldobott képzeletbeli labdát. Ő szerette volna, tessék, én nem mozdultam, mi több, inkább csak közelebb lépdeltem hozzá. Az eddigi különös tompa melankóliából egy pillanat alatt rántott ki a szavaival és most jobban érdekelt mindennél, mit csinál ő itt az erdőben.
- Azt nem dugdosnád, nem igaz? Ha csak bűntudatod lenne... tilosban jársz? - hirtelen úgy éreztem magam, mintha lecsapni készülnék valami rosszra, ami nem rám vallott. Soha nem ütöttem jobban bele az orrom mások dolgaiba, amíg azok nem tették ezt az enyémekkel. Ő sem tette különösebben, de az iménti szavaival olyan sebeket mardosott meg, amik még igazán be sem gyógyultak. Én lelkiismeretes voltam, ez pedig nekem is túl nagy falatnak bizonyult. De én akartam megbirkózni vele. Én akartam leküzdeni, ehhez pedig nem kértem segítséget. Mindannyian elég messze távolodtunk egymástól, hogy ne tudjuk, a másik mennyire van jól avagy nincs.
- Nem tudom mire készülsz, de ne rúgj fel még több szabályt, ha nem muszáj. Így is épp eléggé figyelnek minket. - azzal pedig egészen közel léptem hozzá, ugrásra készen is, ha úgy van. Most már felettébb érdekelt, mire készül.

Furcsán hatott az erdő ezen szakaszán egy olyan társaságba belebotlani, mint Tess volt. Nem tudtam volna az okát megmondani, talán azért, mert olyan észrevétlenül sétált a fák takarásában, mint én szoktam, amikor nagyon szerettem volna elérni azt, hogy tényleg, de tényleg senki ne lásson meg. Mindemellett az is igaz volt, hogy ő hozzám hasonlóan az a fajta személy volt, aki a suliban sem magára szerette volna fehívni a figyelmet, ellenben mindig mindenből felkészült volt és alapos. Mondhattam volna azt is, hogy rokonlelkek vagyunk, de igazábó sem a suliban, sem a sokunk által generált "kovenben" nem igazán közeledtünk egymáshoz.
Nem vettem ezt égi jelnek, csupán csak mindketten más dolgok motiválhattak.
Persze az is könnyen meglehetett, hogy igazából hasonló dolgokat jelenthetett ez, de ettől még egyikünk sem szánta rá magát arra, hogy esetlegesen nyisson a másik felé. Hozzá hasonlatosan én sem egy társaság lelkének számítottam. Itt a fatörzsébe belekapaszkodva, félig kilógva a takarásból mégis úgy éreztem, hogy rajtakaptam valamin, amiről talán nem szerette volna, hogy tudomást szerezzen.
Honnét gondoltam ezt?
Cak egy megérzés volt, az ismerős testtartás, a dacoló tekintet, a gyors reakció és az óvatos léptek. Valahol mintha magamat látnám, miközben épp próbálok kimászni egy kellemetlen szituációból. Azért abból nem indulhattam ki, hogy voltak hasonló vonásaink. Abból sem, hogy minden ember eredendően titkolja a lénye egy részét, az pedig főképp tőle függött, hogy mekkora részét. Mégis volt valami megmagyarázhatatlan az egészben.
- Ez most kérdés vagy kijelentés? - furcsálltam a kettő vegyességét, ahogy jelen pillanatban használta. Kétségkívül azt erősítette, hogy próbálja valamiféleképp felvenni a fonalt. De ki voltam én ebben a pillanatban, aki csak szeretett volna embereket elemezni az egyetemen és ehhez jelenleg fikarcnyit sem értettem?
Végigpillantottam az említett ösvény irányába, de amikor ismét rá emeltem a tekintetem, hamarjában a háta mögé csúsztatott karjára siklott a tekintetem. Valami volt nála, amiről nem szerette volna, ha meglátom.
Felettébb gyanús.
Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, kaptam egy frappáns megjegyzést. Egy olyan megjegyzést, amit nem tudtam, nem is hagyhattam volna igazán figyelmen kívül. Hisz ő is ott volt, pontosan tudta, vagy legalább sejthette, hogy miért festek ennyire szarul.
- Te sem festesz sokkal jobban. Nem tudom, lehet a tavasz teszi. - meg Ő. Nem voltam a bókok koronázatlan hercege. Lehetett az őszinteségemért szeretni, lehetett utálni. De azt nem szerettem, ha valaki úgy tett, mintha minden rendben lenne és az élet gondok nélkül peregne.
- Mi van a kezedben? - nem hagytam azonban elúszni a lehetőséget, hogy feltegyem a kérdést. Talán nekem is kapaszkodó volt ez, nem akartam annyira beszélni arról, miért festek szarul, amikor épp azért indultam el futni, hogy kiszellőztessem a fejem.

Ahogy a nap egyre alább és alább bukott, miközben az ég alja rózsaszínbe öltözött, úgy vált a kellemes, tavaszi kellemes idő hűvös hideggé. Szerettem az évszak ezen kettősségét, most mégis a hideg futkosott a hátamon. Nincs mit szépíteni a helyzeten: fáztam, mégsem gondoltam meg magam, csak tovább futottam. Tudtam, hogy ki kellett szellőztetnem a fejem, haladni az árral, erre pedig a futás nagyszerű megoldásnak bizonyult.
Tudtam, hogy lassan vissza kéne érnem, de még egyszerűen úgy éreztem, hogy nem megy - Ava Morris halálának első évfordulóján egyszerűen képtelennek éreztem magam arra, hogy bármennyire is funkcionáljak, másra is összpontosítsak rajta, és a történteken kívül. Igyekeztem, de nem ment...
Vízbefulladás.
Ahogy azt az illetékes szervek megállapították, természetesen. Csak néhány személy akadt ezen a földön, aki tudta ezt. A bizottság, amely előtt feleltünk, a beavatott boszorkányok és mindannyian mi magunk fiatalok, akik elkövették a szörnyűséget. Mi mind némán voltunk cinkosok, mégis olyan gyengének éreztem ezt a köteléket közöttünk, mintha örök ellenségekként jártunk volna össze már korábban is.
A szegény balga lány, ugyebár.
Sóhajtva szakadtam el a fodrozódó víztükörtől ahogy megálltam kifújni magam, majd kényszerítettem magam, hogy a kezemben tartott mobiltelefonra koncentráljak és keressek valami pörgős zenét figyelemelterelés végett. Lehet csak az erdőt kellett volna kerülnöm ebben az időszakban, kevesebb kényes emléket és érzést idézne meg bennem, mint most.
Még most, ennyi idő elteltével is képtelen voltam megállni az őrlődést, mire észbe kaptam, már erővel szorítottam a telefont, miközben egy ütemes szám készült sérteni a dobhártyámat. Mozgásra figyeltem fel a fák törzsei között és bár pillanatra mindennél jobban szerettem volna hinni, hogy csak egy elkóborolt állat, tudtam hogy nincs így. Túlságosan megfontolt lépéekkel haladt és teljesen szemmagasságban pillantottam meg az árnyat. Mintha megállt volna egy helyben, aztán nem folytatta az útját.
Tulajdonképpen nem akartam mást, csak egyszerűen nem létezni.
Megtehettem volna, hogy csak tovább futok, de most minden jobb ötletnek tűnt, mint visszamélyedni a gondolataim fogságába és ismét a rabjává válni. Feltekertem hát a fülhallgatót a telefonra és azzal együtt mélyesztettem a zsebembe.
Csak fordulj vissza és hagyj itt, kérlelhettem is volna magam némán, miközben, bár tudtam, hogy lehetetlen, megpróbáltam beleolvadni a fák takarásába, amint haladtam előre, hátha úgy akkor se vesz észre, ha közelebb érkezem.
- Tess? Te mit csinálsz itt? - tekintetem találkozott az övével, ahogy félig megkerülve őt kiléptem a fák közül, de az jobban érdekelt, amit a kezében tartott. Már csak ez kellett, valakivel úgy összefutni, hogy tisztában voltam vele, ő gyökeresen megváltozott a közösségünket tekintve. Ellenben a matek fakultáción többet láttam talán, mint a többieket összességében együttvéve. Különös, hogy itt futottunk most össze.