Azt hiszem a húgom nélkül nem sokra mentünk volna itthon. Nem zargathatom minden percben Jet-et, Rob meg pont annyira értett a kisbabákhoz, mint én. Mara viszont ismét időben érkezik, már épp tárcsáznék valakit, bárkit, aki ért a gyerekekhez meg a síráshoz, mikor megmentőként betoppan. Fáradt sóhajjal könyvelem el a jelenlétét, mire apám csak a fejét ingatja. Na igen, azt hiszem ő még most sem hiszi el, hogy komolyan nekem van gyerekem... Szó se róla, imádja Lilyt, de a tudat, hogy a kicsi az enyém, na az inkább kiakasztó. Apám mindig is mondta, hogy nem vagyok családapa-alapanyag, amivel teljes mértékben egyet is értek, csak épp Lily engem választott és nem igen volt szívem ott hagyni. Az én gyerekem, nekem kell felnevelnem, ha már a sors ilyen kegyetlenül elbánt vele: az anyja meghalt, az apja meg én lettem. De legalább a nagynénje egy tündér, és könnyedén kezeli.
- Te vagy a fény az éjszakában, húgi – dobok puszit testvérem felé, mikor az elveszi Lilyt és máris nyugtatgatni kezd. Áhá... szóval álmos. Erre gondolhattam volna én. Próbálom megjegyezni, hogy mit tapasztaltam az elmúlt öt percben, hátha legközelebb már felismerem a jeleket. Spoiler: valószínűleg nem. De senki nem mondhatja, hogy nem próbálkozom. A cumit pedig tutira megjegyzem, mostantól ahányszor sír, azt adom elsőnek. Úgy tűnik, hogy elég erős hatása van, mert Lily percek alatt megnyugszik a húgom karjaiban. Hát na... gondolom az anyjára emlékezteti... Vajon Marát fogja az anyjának gondolni? Ő lesz majd a példaképe? A húgom jó példakép, olyan, mint anyja volt. Támogatom ezt az opciót. Addig se lesz olyan, mint én. De ha olyan lesz, mint én, akkor bezárom a pincébe és ki sem engedem onnan. Pláne, mikor elkezd kamaszodni!
Ahogy húgom elkezd heccelni meg is gondolom magamat azt illetően, hogy Lilynek rá kellene hasonlítania. Nem, jobban járunk, ha inkább csak egy keveset örököl a húgomtól, egy keveset meg tőlem és akkor már rendben is vagyunk. Remélem.
- Lily elterelte a figyelmem – morgom, ahogy visszatelepszem a kőre és megpróbálok eligazodni az összeszerelési útmutatón: ezt ide, azt oda és láss csodát, váz. Aha... lerajzolva egyszerűbbnek tűnik, mint a valóságban.
- Sikerült elkölteni a fél fizetésem? - nézek fel a leírásból, Marához hasonlóan halkan beszélve, hogy a lányom... hihetetlen... szóval a lányom nyugodtan el tudjon aludni. Legalább addig is csend lesz meg minden. Rám férne egy kis csend, meg más is...

- Miért nem jó a régi babakocsi? - morog apám, miközben a kis Lilyt ringatja a konyhában én meg mellette próbálom összerakni az új babakocsit. Mert természetesen vettem újat. Mara is meg a dokinő is rám szólt, hogy néha vigyem ki a levegőre Lilyt és ne csak az udvarra, hanem sétáljak is vele. Az erdőbe nagyon szívesen vittem volna, de mindenki azt mondja, hogy egy pár hónapos babának az még sok... Nem tudom, vérfarkas, szerintem jobb ha, minél hamarabb megszokja az erdei levegőt. Csak ezen az elven senki nem osztozott velem, így még tegnap berongyoltam a legközelebbi bababoltba és vettem egy babakocsit, kéket, mert én ugyan biztosan nem fogok rózsaszín, kislányos kocsit tologatni. Pasi vagyok, egy igazi alfa... férfi. És ugyan gyerekkel, de ez nem von le semmit az érdemeimből, sőt inkább büszkeség, láthatják a hölgyek, hogy igenis tudok. Már van egy gyerekem. És egyébként remélem, hogy csak egy...
Az első perctől kezdve szeretem a kicsikét, bár nem vallanám be senkinek. Oké, Robnak mondtam... sokszor... de csak mert sokszor ittam le magam a sárga földig, amikor úgy állt a szénánk, hogy Lily nem maradhat nálam. Aztán nálam maradhatott... Isten áldja Robot meg azt az okos fejecskéjét! Majd meghívom Lily keresztelőjére, lehet ő a keresztapa.
- Fater, láttad azt a kocsit? A moly szétrágta a huzatot, a rozsda megette a vázat. Csak nem akarod az unokádat abban tologatni – Mert persze nem csak én fogom abban tologatni Lilyt. Apa meg Mara is eljárhatnak vele sétálni. Addig is nyugtom lesz és csajo... dolgozhatok. Felelősségteljes vagyok, még véletlenül se hárítom a húgomra a lányom felügyeletét. Oh... egy picit se. Én ugyan nem!
Lily időközben felsír, és egy sóhajjal kelek fel a konyhakőről, amin épp próbálom összerakni a babakocsit. Egyelőre kevés sikerrel és mert a lányom ismét átkéredzkedik hozzám.
Átveszem apától, a vállamra teszem, próbálom nyugtatgatni. Fogalmam sincs, hogy mi a baja. A pelus tiszta, nem érzek kakiszagot, kaja pedig tíz perce volt. Nem tudom... talán fáj a pocak? Miért nem tud beszélni? Nagyban megkönnyítené a dolgomat... mikor tanul meg beszélni?
- Shhh, Lily – csitítgatom a kislányt, ahogy fel-le járkálok vele a konyhában.