Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Vas. 17 Szept. - 13:08
Kezdtem úgy érezni, Noah már kapizsgálja, miről is van szó itt most, aztán mondott valami olyat, vagy tett akár egy apró mozdulatot, amivel tökéletesen a tudtomra adta, nem eszik olyan forrón a kását és ilyenkor kedvem lett volna felsóhajtani, még a kezembe se vett tollat legalább képzeletben eldobni és útjára engedni. Az a részem azonban, aki komolyan akarta venni, amit csinál és igenis jól akarta csinálni, az kitartóan figyelte a srácot és megpróbálta összerakni a mozaikdarabokat, hogy a nagy egésszel segíthessen. Mert segíteni jó dolog, nem igaz? Csak az a szomorú, meg egy egészen hajszálnyit bosszantó, hogy olyan falakba tudok ütközni, mint például most is, amit ledönteni, vagy megmászni is nagy falat. Még szerencse, hogy kitartó vagyok. - Pontosan - bólintottam a tőlem tellő leghatározottabb módon, ezzel valamelyest leplezve magabiztosságom megingását, abból ma már amúgy sem maradt túl sok. Elengedem a fülem mellett a további esetleges kérdését, mint mondjuk a "mennyi lesz még?" és társait. Feleslegesnek tűnt belemenni, mi mindenre kell kitérnünk az elkövetkező néhány találkozónk alkalmával. Külön kérték a figyelmemet Noah Jacobs-ra, valami változást vártak tőle, aminek útján nekem kellett elindítani, s egészen addig, míg be nem viharzott az irodámba, hittem benne, sikerülhet. Most... most némiképp másként látom a dolgokat, ám mint mondtam már jópárszor, nem adom fel könnyen, igenis képes lehetek rá, maximum mindkettőnket megizzaszt, mire feladja az állandó ellenkezést, és a makacsságot, abból van neki bőven. Nyeltem egy nagyot, amikor fölém tornyosulú alakjának árnyéka megjelent az asztalomon. Kezem megremegése elleni küzdelmem megakadályozta, hogy egyből közömbösséget mutatva nézhessek fel rá, de viszonylag gyorsan összeszedtem magam és képessé váltam olyan egyszerű feladatot elvégezni, mint egy újabb időpont egyeztetése. Erőteljesen feszegette a határokat, alighanem próbálkozott, mivel tudna kizökkenteni, és remekül csinálta, mert a szélén táncoltam a teljes színészi tudásom összeszedettségének, de kitartottam. Ráérek utána meginni egy liter vizet, beleüvölteni a szerencsétlenül meggyötört szék feletti polcon lévő pingvin plüssbe, ami fogalmam sincs hogyan került oda, de jó szolgálatot tehetne,... Mindegy, nem számít, fő a megingathatatlanság látszata. - Te foglalkozz az iskolai feladatok rád eső részével, én pedig az enyémmel, így a legegyszerűbb - hangom magabiztosan, könnyedén és mosolyom tükrözően cseng, miközben felpillantok rá a naplómból. - Szóval, csütörtök vagy szerda? - Visszatérek az időponthoz, mielőtt ismét hagyom elterelődni akárcsak a gondolataimat is. Nem, nem, nem szabad. Álltam a tekintetét, nehezen, mégis sikerült, a torkomban növekvő gombócot is a többi "később" kupacba dobtam, hogy rá tudjak fókuszálni. - Ó, az ebédlő nem hiszem, hogy megfelelő helyszín lenne a terápiás célkitűzésein megbeszéléséhez. Szerintem maradjunk az irodánál, ez a hely sokkal... békésebb. - Kerestem a megfelelő szót és ez kúszott a számra. Pillanatnyi zavart láthatott átsunni az arcomon, amitől mosolyom megrezdült, azért a helyén maradt. - De nem szeretném, ha kihagynál egy fontos étkezést, így hozd magaddal, közben is beszélgethetünk. - Tündérien könnyednek és kedvesnek akartam látszani. Ehhez keményen oda kellett tennem magam fejben, ami rövid távon egészen jól működött. Úgyis a végére értünk a mai alkalomnak, kicsit kell kitartanom, legközelebb pedig jobban felkészülök, már nem fog meglepni ilyen könnyen. Úgy tűnt, Noah is egyetértett velem, miután egy rövid elköszönést követően útjára engedtem, távozott, miként érkezett, akár egy texas-i tornádó, nagy port kavarva. A por ezúttal gondolatok formájában jött, szinte elvesztettem az időérzékem, annyi minden cikázott a fejemben jobbra-balra. Épp a halántékomat masszíroztam lehunyt szemmel, mikor a résnyire nytiva hagyott ajtón kopogásra lettem figyelmes. Máris itt a következő diák? Nem, az igazgatóhelyettes állt az ajtóban. Ennyit a pihenőmről. Arcáról egyértelműen leolvastam, miért keresett fel, már csak azt nem sikerült eldöntenem az elmémben, mennyit mondjak el, hogyan tegyem és sokkal inkább, kell-e már oldalt választanom vagy egyelőre maradhatok pártatlan?
Noah nyelvével pofazacskója bőrét piszkálta idegessége jeléül. Koszos converse cipős lábát nyugtalanul rázta és varkasvérétől kiélezett érzékei vezérletére szeme nyugtalanul ugrált a helyiségben és a terapeután. Elképzelte amint egy szemvillanásnyi idő alatt felölti farkasalakját és rávicsorog a nőre, majd a folyosón végigrohanva megszabadítja magát a szorult helyzettől.
Lezserül megvonta vállát Samantha megállapítására és magában csuklóból elutasította a képtelennek ható ötletet. Lennél csak te a falka tagja, az ordas hangja szinte hallhatóan morgott torkában, a bunyón kívül nincs más amivel az ember helyet szerezhet magának. Vagy nőt. Vagy a kaját. Vagy mit tudjam én...
Sokkal inkább a falkában felállított törvényeket alkalmazta a való élet minden területén mintsem, hogy elvonatkoztasson azoktól civil működésekor. Kazinski kórházban van, Betty meg a fal mentén közlekedik. Mondd, hogy nem oldott meg semmit...
- Következő találkozó... - szemöldöke megindult hajvonala irányába és úgy köpte ki a szavakat mint akivel közölték, hogy motorját a roncstelepre szállították, gitárja alágyújtós lett az osztálykirándulás tábortüzéhez és az éjjeliszekrényében őrzött megbontott doboz kotont lufiként fújták fel öccse hétvégi szülinapi bulijához. Nyelt egyet, mert menten azt hitte, hogy köpni fog helyette.
- Hány találkozó lesz? - kérdezte bizalmatlanul és gyanakodva már előre tartva a lehetséges választól. Nem elég az a rohadt közmunka... Keze ökölbe szorult combján és fogát úgy szorította össze, hogy állkapocsizma lüktetve dagadt ki arcán. Mélyet sóhajtott, a levegő reszketve távozott orrlyukain át.
- Nagyon remélem, hogy közös randink azért nem lesz - grimaszolt, majd gonosz mosolyra húzta a száját és a fogain keresztül kieresztett levegővel együtt egy rövid nevetés is távozott - Mármint Kazinskivel. A többiről nem tudok nyilatkozni - bujtatta az őt elöntő rémületet és igazságtalanság érzetét pimaszság mögé és olyan lendülettel állt fel, hogy az irodaszék amin helyet foglalt néhány centimétert hátrasodródott. Katonai zsákját széles vállára lendítette, majd Samantha asztalához lépett és e roppant magasságból pislogott lefelé a barna hajú nőre, kinek keze között megjelent egy határidőnapló, melyre börtönrácsot rajzolt a fogság érzete.
- Azt hittem a St Andrew's-ban volt utoljára divat a büntetés - a foci megvonásától szerzett seb úgy sajgott kamaszos lelkén mint a seb mire sót hintenek - A pszichológusnak nem ezt kéne csinálnia szerintem. Ebben az iskolában semminek nincs értelme a focin kívül.
Ha nem tanul meg uralkodni a benne élő bestián, testén úrrá lett volna a remegés az elkeseredettségtől. Engem nem fogtok megtörni, rohadékok, átkozta el az egész kócerájt és fájdalommal telt tekintetével bilincsbe verte Samantháét. Ajkát durcásan lebiggyesztette ahogy mindig jellemzően megtette, majd egy szemvillanásnyi idő alatt pillantott a naptárra és vissza a nő szemeire min végül megállapodott.
- Legyen ebéd randi - bökte ki végül merészen - Ha nem fél velem ülni az ebédlőben - toldotta meg, hiszen csütörtökön külön matek és gazdaságtan órákra járt az edzés előtt, de még magának sem vallotta volna be, hogy némileg kedveli e kettőt és szívesebben viseli el a kíváncsi tekinteteket és az ebédlőben uralkodó alapzajt mintsem, hogy újabb lemondásra kényszerüljön.
- Viszlát, Miss Heavenford - érintette meg mutató és középső ujjával halántékát mintha csak szalutálna, majd ha Samanthának nem volt több mondandója feltépte az ajtót és kiviharzott a kihalt folyosóra. (A részemről így kerekíteném le, ha jól sejtem amúgy is még el kell viselniük egymás társaságát nagyon köszönöm, hogy te és Sam bírtátok a menetet. Egy élmény volt (nekem, Noah-nak nem )
Nagyon kemény dió landolt az irodámban, ami várható volt az ő életvitelével, de most először érzem azt, meg fog gyűlni a bajom egy diákkal. Ő nem olyan, mint a többiek, nem szimplán verekszik, vagy vannak egyéb problémái, hanem... minden egyben. Igyekszem megtalálni a kiskaput, amin át elindulhatunk, s néha mintha azt látnám, Noah partner ebben, máskor szinte látványosan elzárkózik előle. Az egyik ilyennél higgadt arcvonásaim megváltoznak, elhúzom a szám, majd rajta kapva magam, gyosan helyrerázom a nyugodt kisugárzást és igyekszem a feladatomat maximálisan jól elvégezni. Már amennyire a velem szemben ülő nyakigláb fiú engedi. Hm, milyen magas lehet? Százkilencven, százkilencvenöt? Talán a két métert is súrolja, csodálom, hogy nem a kosárlabda csapatban találta meg a helyét. Gondolatom beigazolódott, a lány egyszerűen megcsalta, méghozzá a legundorítóbb módon. A fiú helyében én sem hagytam volna annyiban, ellenben az iskola közepén megveni minden, csak nem tanácsos. - A verekedés nem megoldás, egy újabb probléma forrása - Foglalom össze szétszéledt gondolataimat, melyek a hallottak alapján indultak útnak. Igazából nem tudom, én mit tennék a helyében, hogyan oldottam volna meg. Alighanem darabjaimra hullok, mint az a lányok esetében sztereotipikusan elvárható. Néhány kivétellel a mi lelkivilágunk jóvas sebezhetőbb a férfiakénál, ezt több kutatás is alátámasztja. Egyeseknek megadatik, hogy a keletkező feszültséget másképp adja ki magából, míg mások cipelik és idő kell, mire elhagyják azt. - Nagyon szépen kérlek, fogd vissza magad a következő találkozónkig, mindkettőnknek fontos, hogy ne csinálj több ostobaságot. A srác és az exbarátnőd kétségtelenül szemét módon bánt el veled, de ha fejjel mész a falnak, attól még nem változik semmi. - Megereszkedik a vállam, ahogy kiadom a fejemben felgyűlt szavakat. - Jelenleg ő van a kispadon, miattad. Az, hogy miért kezdeményezted a verekedést nem tartozik az iskolára, viszont a végeredmény csak rád vonatkozik. Amint olyan állapotban lesz és visszatérhet, őt is be fogom hivatni, de nem azért, hogy ítéletet mondjak bármelyikőtök felett inkább csak... mert muszáj. - A másik fiú nem ezt az oldalt fogja erősíteni, amit az imént hallottam, valószínűleg saját hasznára fogalmazza át a történteket, akárcsak az igazgatónak tette. Így, hogy az elöttem ülő Noah nemtörődöm alakját figyelem, már nekem is másképp áll össze a kép. Nem rossz, nincs vele semmi visszafordíthatatlan probléma, szimplán másképp kell kezelni, mint a többieket. Lázadó egyéniség, saját véleménnyel, szabályokra fittyet hányva, miközben belül egészen más rejlik. Jó lenne, ha tudnék gondolatokat olvasni, egyszerűbbé válna minden. - Nézzünk egy következő időpontot, ami neked is megfelel. Figyelembe veszem az edzésed, de előre szólok, ha még egy büntetést kapsz vagy bármi szabályszegést követsz el, ki fognak rakni a csapatból. - Nem hivatalos infó, a tanáriban hallottam. Az edzőn múlik mikor és hogyan közli vele, nem is értem, miért nekem sikerült kikotyogni. Talán, mert sajnálom a srácot. A bordó, bőrkötésű határidőnaplómért nyúlok és a könyvjelzőnél nyitom ki. Egyiptomi mintákat szőttek bele, az egyik kedvencem, az elődját csúnya mód elhagytam valahol. - Igen, találkozunk még párszor - gondolom, nem erre számított, szóval ha megkérdezi, ha nem, válaszolok. - Mit szólnál a csütörtök három órához délután? - Végigfuttatom mutatóujjam a jövőhetem hasábjain és megállok az üres résznél. Lesz egy szabad órám, ott beleférne. - Nekem a szerda ebédszünete is megfelel, de gondolom azt nem hagynád ki, tehát választhatsz. - Őszintén szólva, én sem szívesen engedném el az ebédszünetemet, de ha ezen múlik, kivételesen kivételt tehetek.
Noah-nak villanásszerűen eszébe jutott a St. Andrews-ban töltött rövid idő alatt megtörtént számtalan fegyelmi tárgyalás. Déja vu érzésként idézte fel magának ahogy néma csendben, sajátos értelmezett egyenruhában ülte végig az igazgató, a tanári kar és szülei beszélgetéseit. Az elején a pénz mindent megoldott, de eljött az a pont, mikor már már az is kevésnek bizonyult. Noah nem szégyellte csapni a szelet a fiatalabb prefektáknak és tanároknak, s egészen sok unalmában befektetett idő bekövetkeztével egyikük sóvárogva csüngött kamaszos ajkain az éjszakai holdvilágban. Persze a kertet nem csak tilosban járó diákok és alkalmazottak járták egy ilyen szigorral működő intézményben, így a tanár és Noah is azonnali eltanácsolásra került, a holdfényes romantikának pedig hamar vége szakadt.
Rose Harbor azonban más volt. A fiú megnyugtató otthonosságot érzett a városban, olyasmit, melyet Európában élve nem volt lehetősége megtapasztalni. A falka és az ismerős utcák kamaszkorának talán eddigi legkiegyensúlyozottabb időszakához segítették hozzá még úgy is, hogy külső szemlélőként az ember ennek szöges ellentétét feltételezhette.
Noah növekvő oldottsággal méregette Samanthát, agyának fogaskerekei lassan, de az információkat alaposan feldolgozva kattogtak. Nem volt ostoba gyerek, csupán kallódó.
A terapeuta határozott fellépésére lesütötte szemét és koptatott nadrágjának ráncolatait fixírozta, mintha problémái megoldása és valami titkon beleszőtt feloldozást is rejtett volna a farmeranyag. Nem azért kapta el tekintetét mert zavarba hozta volna az utasítás. Pontosan erre számított, s ilyen tapasztalatokkal a háta mögött meg sem lepte a forgatókönyv mely szerint az ülés alakult. Szeretett volna szobája magányában lenni. Szerette volna elfeledni, hogy születésnapja hetén köznevetség tárgyává vált - még akkor is, ha valószínűleg csak ő volt olyan szigorú saját magához, hogy a megcsalást ekként könyvelje el magában.
- Jól hangzik - motyogta lehangoltan még mindig nadrágját méregetve és mélyet sóhajtott, széles vállai megemelkedtek, majd lesüllyedtek. Odakint síp hangja harsant. Megkezdték a bemelegítőköröket csapattársai.
- Miért... - rántotta meg vállát és fejét ingatva elnézett a falon kirakott képek és naptár irányába mint aki ott keresi a választ a feltett kérdésre - Betty Washington a csajom volt nyár óta. Aztán a szülinapi bulimon eltűnt. A barátnői azt mondták, hogy rosszul lett és hazament - magyarázta közönyösen, de az utolsó szó után szemében a harag lángja villogott - Hát, lehet, hogy hazament, csak nem egyedül. Szóval, ja. Érti - pillantott a nőre és egy pillanatra állta a szemkontaktust mint aki reménykedik, hogy ennyiből is szót értenek egymással és nem szükséges tovább magyaráznia a részleteket.
Noah komolyan vette az íratlan farkastörvényeket. Úgy védelmezte azt, mit a sajátjának tartott mintha az élete múlt volna rajta. Ez a falka életében értékelendő és erőt adó tulajdonságnak bizonyult, míg az iskolában fegyelmi eljárás és kilátásba helyezett közmunka járt jutalmául.
- Jövő héttől mehetek melózni a kikötőbe - kerekítette le a történetet és egy szívdobbanásnyi idő után visszakérdezett - Szeretne még valamit megtudni, vagy vége?
Sejtelme sem volt róla mit akarhat még tőle Samantha. Azt sem, hogy a megígértetett jó magaviselet megszegéséért milyen újabb és súlyosabb büntetésre számíthatott.
- Ja, amúgy Kazinskinek is be kell majd ide jönnie? - ráncolta össze a szemöldökét pikírten - Vagy őt nem érinti a fegyelmi?
Ijesztő hanggal reagált az első szavaimra, szerintem össze is rezzentem, de legbelül nagyon azon voltam, ne lásson mindebből semmit. Rendíthetetlen tekintettel néztem egyenesen a szemébe, őszintén remélve, belső megingásom elég jól lepleztem előtte. Kisebb nyerteseknek járó örömmel figyeltem a mozdulatait. A "hogyan"-nal nem foglalkoztam, amit lehetett volna finomabban is, már az sikernek számított úgy gondolom, nem állt neki ellenkezni. Oké, menni fog ez. - Máshol sem korábban - teszem hozzá, mert bizony, ezt is tudom. Előny, ha a teljes aktákhoz hozzáférsz, amit a diákokról vezetnek. Vagyis, vezetünk. Jamie-ét nem mertem megnézni, valamiért helytelennek éreztem, mintha a naplójába akarnék belepillantani. A lényeges, mint testvért érintő dolgait tudom, ennyi épp elég. Amikor elkezdtem itt a munkám, volt bennem némi késztetés, hogy a régi, raktrba számúzött mappák közül kikeressem például a sajátom, de aligha találnék benne arra érdemeset, hogy erre vetemedjek. - Helyes! - vágom rá egyetértően. - Akkor tartsd magad ahhoz, hogy a továbbiakban se okozz nekik kellemetlenséget a meggondolatlan cselekedeteiddel. - Teszem hozzá, mert előtör belőlem a nevelői énem, aki meg kell mutassa, van az a bizonyos szintkülönbség, amit úgy hívnak "tisztelet" és igenis figyelembe kell vennie, amit mondok. Ez az oldalam elég undok tud lenni. - Például, igen - kezedésnek megtenné, ha megkímélné a srácot, bármivel is provokálta ki, hogy most akaratlanul lett lábadozó pihenőre küldve. - Leegyszerűsítve pontosan így van - A szavai hallatán valahogy degradálóbbnak hatott az egész, vagy nem is tudom. Én fogalmaztam az imént így? Jobban meg kell válogatnom a szavaimat ezentúl. Felvonom a szemöldököm meglepettség kérdőjelét rajzolva vele az arcomra. Egészen új információt hallok, amiről eddig nem tudtam. - Miért is mentél neki Greg Kazinskinek pontosan? - Teszem fel a kérdést kertelés nélkül, közben a válasz darabkái kezdenek összeállni a fejemben. Ó! Típikus kamaszfiús ok, de a srác pechjére a másik fél ereje némiképp többszöröse volt a látszatnak. Nem mintha az nem lenne elég, mert szigorúan nem Olyan értelemben, Noah sportolói tehetsége egészen jól megmutatkozott a külső szemnek is nyomot hagyva itt-ott, amit nem lehet nem észrevenni. Ha nem lenne az, aki, most rajta is lenne némi nyoma az egész verekedésnek, valószínűleg. Miközben a választ hallgatom, felveszem egyszerű tucat-tollam az asztalról és két szót írok a kikészített A5-ös papírlapra. Ennyit jegyzeteltem, s alighanem ennyit is fogok, ha csak Noah elő nem rukkol még pár hasonlóval. Megoszlott a figyelmem közte és a saját gondolataim közt, miként rendezhetnénk az egész helyzetet a legjobban mindenki számára. A velem szemben ülő srác nem fog beavatni a legféltettebb titkaiba, még harminc hasonló elbeszélgetés után sem, ez világos. Az igazgató azt várja tőlem, találjak valamit, amivel békét varázsolhatok közte és úgy az egész világ közt, amennyire fel tudom mérni a dolgokat. Nehéz valakivel közös nevezőt találni, aki látszólag van itt, fejben bárhol máshol jár, míg letelik az idő, amelyet kötelezően velem kell kettesben töltenie.
Noah olyan hangosan hördült fel Samantha első mondatára, hogy torkából már nem is emberi, sokkal inkább szénfekete farkasának hangjai dörögtek. B*ssza meg!, őrjöngött magában és az indulatok felfokozódására belső bestiája is zúgolódni kezdett. A vérfarkas is roppant módon élvezte a felfestett gyepen való hancúrozást és labda utáni szaladgálást, ráadásul a csapat részét nem egy falkatársa is képezte, például Lucas Eams is. Kettejüket érte hát a csalódás és Noah kamaszos lelke, mely alapból is ezer sebtől sajgott, szinte facsarodott egyet a szomorú hírektől. Nem sok örömöt lelt az iskolalátogatásban. Nem mintha sok szomorúság érte volna, hiszen kiváltságosan jó egzisztenciában nőtt föl - minden szülői figyelmet nélkülözve -, megvolt saját motorja, hangszere és attól sem kellett aggódnia, hogy ha egy egyetem sem biztosít neki bebocsátást akkor utcaseprő marad élete végéig.
Noah állta a pszichológusnő fürkésző tekintetét, állát meg is emelte mint aki csak jelezni kívánja, hogy az első lefegyverzés ellenére teljes vállszélességgel áll a további munka ellehetetlenítésének elébe. Marha fiatal ez a csaj, konstatálta újfent és ajkát kissé le is biggyesztette, majd olyan kamaszos testvonszolással melyet csupán ez a korosztály képes produkálni feltápászkodott az ülőalkalmatosságról, elcsoszogott a legközelebbi szemetesig és ízeset köpött bele a kelleténél nagyobb nyálgombócot hagyva a kuka műanyag zsákján.
Felvonta szemöldökét és hanyagul széttárta karjait, most jó?, üzente tekintetével, majd úgy vágta le magát az irodai székbe, hogy a hang alapján egy azt összetartó csavar gurult el a sarokban álló szekrények alá. Tenyerét combjaira fektette és újra lecsúszott a támlán, fejét kissé a támlának döntve nézte Samanthát. Lelke mélyén pontosan tudta, hogy kiköpetik a rágót és hogy felesleges volt magával citálnia az egész edzéscuccot - bár úgy gondolta fut négy lábon egy jót az erdőben, ha végzett -, de szokásához híven először elrohant minden határig és hetykén várta, hogy visszatessékeljék a vonalon belülre.
Jön a szentbeszéd, sóhajtotta és tekintetét a plafonra szegezve hallgatta a terapeuta mondandóját.
- Hát, az pár napja volt és Greget azóta nem engedték vissza a suliba... szóval, ja - szúrta be a verekedés margójára és elfintorodott diáktársa nevének említésére. Noah-nak pokoli születésnapi hete volt és a múlt hétvégi buli csak arra volt jó számára, hogy begőzölt idegeit alkohollal jegelje. Becsukta száját és várta a szóáradatot mely úgy ostromolta szakadatlan mentális falait mint a kikötő hullámtörőjén csapkodó Atlanti-óceán hullámai. Mindig ez van, törődött bele sorsába, aztán ahogy Samantha hangnemet váltott hirtelen visszafordította rá tekintetét.
- Hát, még csak két hónapja van suli, szóval ennél előbb még sosem küldtek - szájalt vállát megrándítva. Tanárai szerint idén jó eséllyel indult az érettségi letételére - azaz harmadjára a tizenkettedik osztálynak - és a reáltárgyak terén nem is rendelkezett olyan katonás jegyekkel. Végzős évére felvette a gazdálkodás és menedzsment fakultációt is melyet a legelviselhetőbb óraként tartott számon. De Samanthának igaza volt. A sport volt a lényeg.
Noah szemöldöke a fiatal nő minden egyes mondata után feljebb és feljebb csúszott homlokán, míg végül eltűnt leomló hajtincsei mögött. Kimerevedve bámult rá, egy pillanatra még arról is elfeledkezett, hogy mással foglalkozzon. Lebiggyesztette ajkát és lassan bólogatott, alaposan megízlelte a neki feltett ajánlatot.
- Hé! - tettem fel mutatóujját - A falka szent.
Egyelőre ennyit fűzött a mondandóhoz. Mivel Noah fiatal gyerekkorát a városban töltötte a szülei okításán keresztül értesült az összes Alapító családról és az Elsők örökségéről is, ám kissé mégis meglepte, hogy a Heavenford lány ilyen nyíltan beszélt a vérfarkasokról. Annál egyszerűbb, döntötte el magában és mély levegőt véve végre tartalmas választ produkált:
- Az együttműködés alatt azt érti, hogy ne nyomjam Kazinski fejét az aszfaltba, ha visszatér a rehabról? - nézett újra az ablak felé és lassan megingatta fejét mint akinek nincs ínyére az ajánlat, bármilyen következményekkel is járjon annak visszautasítása - Meg kezdjek valamit a jegyeimmel? És akkor majd kevesebb a gond velem?
Megemelte vállát és leeresztette. Tanácstalanul.
- Örömmel kihagyom a gyerekkoros izét, de... - tétovázott, mert nem tudta szavakba önteni érzéseit. Mi lenne ő a tekintély nélkül amit teremtett az iskolában? Két hónap elég volt hozzá, hogy bedolgozza magát a focicsapatba és ellenségeket szerezzen minden folyosón. Ha hirtelen meghunyászkodna... nem, a farkasok nem így szokták. A megszerzett pozícióhoz mindenki foggal körömmel ragaszkodott.
- Pontosan akkor mit is vár tőlem? Amit mindenki más? A falka nincs veszélyben - hárította el pimasz magabiztossággal a feltételezést - Számíthatnak rám. Ami az enyém ahhoz meg ne nyúljon senki - utalt Betty Washingtonra, ki már nem igen számított neki annak ellenére, hogy múlt héten még egymás száján lógva álltak az iskola lépcsőfordulóján. Inkább a büszkeségén esett csorba fájt.
- Nos, Noah - kicsit jobban kihangsúlyoztam a nevét, hogy érzékelje, tényleg itt vagyok és Rá nézek, mert eddig ebben mintha egyikünk sem lett volna biztos -, azt hiszem, a mai edzését kihagyod. Előre szóltak, komolyan felkészítettek, hogy egy nehéz esettel lesz ma dolgom, de amikor ez a nyakigláb srác szinte berontott az irodámba még levegőt venni is elfelejtettem. Csak bámultam rá, majd az ajtóra, amin át bejött és szépen elkezdtem összeszedni magam. Mire az edzésre tett megjegyzéséhez ért, úgy nyolcvanöt százalékban sikerült is. Vetettem egy pillantást az elöttem lévő három papírból álló kupacra, aztán ismét a fiúra. Nem vagyok az a jegyzetelő típus, amiket összeraktam is az aktája egy részéből és az elmúlt eseményekből álltak össze, tehát nagyjából képben voltam vele, miért is kértek neki időpontot hozzám. Mindössze azon kellett elgondolkoznom, hogyan kezdjek hozzá, a belépője hatását éreztem még egy ideig. - Kérlek a rágód köpd ki a szemetesbe, itt sokan nem szeretik és jobb, ha egy toleránsabb embernél kezdesz el hozzászokni, hogy megvagy nélküle egy ideig - Fejemmel az elején az említett tárgy felé bökök az ajtó irányába, majd várakozóan fonom össze ujjaim, miután magam alá húzva a székem, előrébb dőlök, s az asztallapra támasztom az alkarom. - Szóval, kezdjük az elején, Samantha Heavenford vagyok, mint tudod és azért küldtek ide hozzám, mert finoman fogalmazva, problémák vannak az indulatkezeléssel. - Elég tömör összefoglalás, és finom, mert az iskolai körben járó mondjuk úgy, szóbeszéden túl, nem mellesleg vérfarkas, tehát megvannak az eszközei, no meg néhány ok, amivel rámutathat tettei alapjára. - A legutóbbi, amennyiben azóta nem történt valami, amiről nem kaptam információt, egy verekedés, ahol... - lenézek a papírra, s egy pillanatra megemelkedik a szemöldököm -, péppé vertél egy srácot. - Nem pont így akartam megfogalmazni hangosan. - A tanulmányi eredményeid sem az igaziak, és meglepő módon még csak most küldtek hozzám - Őszintén lepett meg, hogy korábban nem járt erre, s az aktája szerint, mióta itt tanul még egyszersem került az elődömhöz sem. Érdekes. - Ellenben a sportban kimagaslóan teljesítesz. Nagyjából ennyi, amit el tudok mondani róla, és összerakja a képet. - Mi az, ami a sportban motivál? - Ez jutott eszembe először, szóval innen közelítettem felé, kell egy pozitív alap, amire lehet építkezni. - Ott találtál magadnak egy fókuszpontot, míg a többi iskolában eltöltött idő alatt ez nem létezik. - Ötleteim akadtak a válaszra, már délelött gondolkoztam ezen, amikor két feladat közt kezembe vettem a papírjait. - Oké, figyelj - Szerintem nem is hagytam szóhoz jutni, mert már más felé jártam fejben. - Nem fogok hegyibeszédet tartani, se elkezdeni elemezgetni a gyerekkorodtól minden pillanatot, mert akkor itt ülhetnénk akár egy hétig és azt egyikünk sem szeretné, szóval keressünk valami használható megoldást, legalább papíron, és a többit úgy beszéljük, ahogy jön. Nem nyeltem karót, van két öcsém, az egyik történetesen tegnap ült itt velem szemben - ezt miért is tettem hozzá? -, és bármelyikük megmondhatja, cseppet sem hasonlítok az elődömre. Azt szeretném, ha nem vernéd szét az iskolát, se a többieket, mert nem tudod visszafogni és elszáll az agyad. A te képességeiddel és az erőddel ez mégfontosabb, mert nem csak saját magaddal tolsz ki, hanem a többiekkel, a falkáddal és úgy nagyjából mindenkivel. Saját magaddal is, igen. - Egy szuszra hadartam el az egészet, amitől a végére kicsivel több apró rásegítő levegővételre volt szükségem, s finoman ellökve magam az asztaltól, néhány centit elgurulva tőle hátradőltem a székemben. - Szóval, hajlandó vagy együttműködni, vagy nehezítsük meg egymás életét? - A mostaninál jobban.
Ez az egész egy rohadt nagy szívás!, Noah a méregtől felpaprikázódva akkorát csapott folyosói szekrényére, hogy annak zsanérjai kissé megereszkedtek és sejthető volt, hogy hétfőn reggel csupán kisebbfajta erőfeszítés árán lehet majd kinyitni. Nem mintha az erőfeszítéssel gondjai akadtak volna a fiúnak. Letekintett kézfejének fehér heges bütykeire, melyek még őrizték a pár nappal ezelőtti folyosói verekedés emlékét. Vérfarkasi génjeinek köszönhetően ez a pár karcolás is szinte nyom nélkül tűnt el Noah bőrén, míg Greg Kazinski már túlesett orrműtétjén a wilmingtoni kórházban és kezét is gipszben pihentette. Hülye f*sz, dohogott tovább magában és tornádó módjára viharzott végig a teljesen elnéptelenedett iskola folyosóján. Az órákról kicsöngettek, fociedzése pedig perceken belül megkezdődött. De nem, nekem ezzel a rohadt suli pszichológussal kell pofáznom, szidalmazta Samantha Heavenford-ot, kihez személyesen még nem volt szerencséje és legszívesebben frissen gyógyult öklével kiütötte volna az iroda ajtóüvegét, melyre frissen pingálták rá a terapeuta nevét. Megköszörülte torkát és mély levegőt vett, ám az mit sem segített a vérében tomboló farkasgének, tesztoszteron és kamaszos hormonok túltengésén. Ez utóbbi szokatlanul erősen volt jelen a fiú testében, hiszen éppen a héten töltötte be 20. életévét. És pont ebből adódott a probléma.
Kettőt kopogott, minek erejétől csilingelt az ajtóüveg, majd a választ meg sem várva berontott a helyiségbe.
- Üdv! - dörmögte szinte figyelemre sem méltatva Samanthát és ledobta magát az első szabad ülőalkalmatosságra mi látóterébe került. Focifelszerelését tartalmazó khakizöld katonai táskáját ledobta maga mellé, majd lecsúszott a támlán és összefonta hasán ujjait. Idegesen rágta mentolos rágóját és szigorú szemekkel vizslatta a pszichológusnőt. Baszki, milyen fiatal, gondolta magában, hát ez alig idősebb mint én. Felvonta szemöldökét, majd leeresztette és nyűgösségét kifejezve elfordította fejét az ablak irányába melyen keresztül tökéletes kilátás nyílt a focipálya kopott zöld füvére. Kissé kinyújtotta nyakát - véletlenül sem egyenesedett volna fel a székben -, hogy lássa csapattársai megkezdték-e már a bemelegítést, azzal türelmetlen horkantással visszafordult és szemét Samanthára szegezte.
- Na, akkor? - húzta fel értetlenül a vállát és teletöltötte a szájában levegővel a rágógumit, majd nyelvének nyomásával kipukkantotta azt. Vérfarkasa orra megállapította, hogy a terapeutának sem boszorkány, sem alakváltószaga nincs, így még annyi érdeklődést sem tudott kicsikarni magából, hogy elgondolkodjon vajon a fiatal nő kiféle-miféle szerzet lehet.
- Igazából nekem most fociedzésem lenne - toldotta meg parádés bemutatkozását.