Sora sokkal jobban fogadja az autó állapotára vonatkozó híreket, mint ahogyan azt előre sejtettem. Persze kibukott, de nem kezdett azonnal csapkodni, hogy most azonnal látni akarja, hogy mi az, ami menthető maradt belőle.
- A műhelybe vitettem, holnap majd ránézek, hogy mit lehet érte tenni – teszek ígéretet. Már korábban eldöntöttem, hogy mindent megteszek a taxiért, amit tudok, és valószínűleg mis hermanos is segíteni fognak benne, mihelyt felismerik a lány autóját a gyűrött, sárga motorháztetőben.
Tudom, hogy sem Sora bátyjait, sem a banda tagjait nem tarthatom távol sokáig. Csak idő kérdése, hogy egy féltucat hangos, spanyolvérű férfi csörtessen keresztül a folyosón, mindenféle ostoba, lebegő lufikat rángatva maguk mögött, hogy megtörjék a varázst. Egyelőre azonban nem akarok erre gondolni, önzőn markolom a pillanatot.
Nem terveztem a lánykérést. Legalábbis nem így, nem egy kórházi szobában, és egyáltalán nem úgy, hogy előtte majdnem elvesztettem Sorát. Azt hiszem, ez a löket kellett ahhoz, hogy átértékeljem magamban a dolgainkat. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem akarok olyan világban élni, amelyikben ő nem létezik.
- Mi esposa – dörmögő nevetéssel ejtem a szavakat, melyeket rögtön el is nyom egy újabb csók, amelyet ezúttal a kedvesem kezdeményez, és amely sokkal többet jelent, mint az eddigiek. Igent mondott, így a jövőnk fényesebben rajzolódott ki, mint eddig bármikor. Sora az enyém, és senki sem veheti el tőlem.
- De illik hozzánk, nem? – kérdezem nevetve, homlokom újfent az övének döntve. Sötét szemeim vágyakozva keresik a tekintetét, amiből talán egyértelmű lesz számára, hogy mi következne most, ha nem egy kórteremben lennénk, és nem csipognának mindenféle gépek körülöttünk. Szusszanva húzódok hátrébb, és hagyom ledőlni a párnákra, ha szeretne, hiszen mindketten tudjuk, hogy pihenésre van szüksége.
- Ha kikerülsz innen, kapsz igazi lánykérést. Virággal, csokival, és egy bazinagy gyűrűvel – simítom végig az arcát kedvesen. – De ehhez az kell, hogy pihenj. Itt leszek, amikor felébredsz – tekintetem lágyan fürkészi az arcát, miközben azon gondolkodom, hogy milyen piszok mázlista vagyok. Nem engedem el a kezét akkor sem, ha elalszik.
You never know how important something until you almost lost it
Érintése megnyugtat, kezem tökéletesen illik az övébe, ahogyan összefűzi az ujjainkat. Közelsége segít elviselni a fájdalmat, ami többek között a történtek felidézése okoz. - Jelenleg olyan porcikáim is fájnak, amiknek kis túlzással a létezéséről se tudtam eddig. - halványan felnevetek, de ez fáj a bordáimnál, így némileg eltorzul az arcom, ami szomorúságba vált át, amikor meghallom, mi történt az autómmal. - Ó ne! Menthetetlen? - talán furcsának tűnhet, hogy éppen túléltem egy balesetet, és a Priusom miatt aggódok, de igenis fontos számomra a járgány, kötődöm hozzá, és nehezen tudom elképzelni, hogy most le kell cserélnem. Remélhetőleg meg lehet bütykölni, műszaki varázslók dolgoznak a műhelyben, Marco-val az élen. Bízom benne, hogy tudunk vele valamit kezdeni. Egy megkönnyebbült bólintással nyugtázom, hogy kettőnk közül csak én sérültem meg, és bár most nem bánom, hogy ki akar sajátítani magának, bátyáim is minden bizonnyal halálra aggódják magukat miattam, így elkerülhetetlen, hogy záros határidőn belül őket is behívjuk, ám jelenleg kiélvezem a pillanatt Marco-val. Némileg mindkettőnket elragadnak az érzelmek, és nem a hevesség terén, hanem inkább az egymás iránt érzett mély szerelem tör felszínre. Nehezen nyögök ki bármit is, ami nem hangzik műnek, vagy olyannak, amit csak a pillanat szült, bár tény, hogy a történtek miatt átértékelődtek bennem a dolgok, de csakis olyan értelemben, hogy felnyitotta a szemem, mi is az igazán fontos. Lehunyom a szemeimet, mikor kezei közé fogja az arcomat, amikor közel hajol, akkor pedig mélyen szívom be illatát, jelenleg nem létezik semmi és senki más számomra, csak Ő, amikor pedig megcsókol, szenvedélyesen viszonzom, és rádöbbenek, sose akarom többé őt elengedni. Mintha Marco fejében is hasonló gondolatok cikáznának. Hónapok teltek el, mióta utoljára szavakkal is elmondta, hogy szeret, így mikor a vallomás elhangzik a szájából, úgy érzem, a szívem ki fog ugrani a helyéről, mellettem a gép veszettül csipogni kezd, én pedig leszedem az ujjamról a pulzusmérő csipeszt, mert a hang ide fogja csalni az ápolókat, márpedig azt el akarom kerülni. Nem is olyan rég volt az, hogy Leoval történt egyik beszélgetésünk során elgondolkodtam azon, hogy ha Marco valaha megkérné a kezem, vajon hogy reagálnék, de akkor még nem tudtam rá választ adni. Most azonban egy pillanatig sem kell agyalnom rajta. - Mi amor...- fojtogat a sírás, ahogyan a karjaimat a nyaka köré kulcsolom, megfeledkezve minden fizikai sérülésről és fájdalomról. A torkomra forrnak a szavak, pedig annyi mindent akarok neki mondani. Hogy kizárólag vele vagyok egész. Hogy nem tudok nélküle élni. Hogy tudom, hogy nem lesz könnyű, de együtt mindent meg tudunk oldani. Mindezeket képtelen vagyok verbálisan közölni, ám ott van minden érzelem a tekintetemben, érintésemben. - Sí, mi amor. Quiere ser tu esposa lo antes posible..Soy todo tuyo carińo..- elfúló hangon válaszolok neki, majd megszüntetem azt a minimális hézagot is, ami ajkainkat elválasztja egymástól, és úgy csókolom, mint még soha. Ez valami új kezdete. A balesettel valami eltört köztünk, bennünk, de csak azért, hogy utána egy új, sokkal csodálatosabb dologban forrjon össze ismét. Nem áltatom magam, hogy innentől soha nem fogunk veszekedni, és időnként nem megyünk ölre a dominanciáért. Ám minden tökéletlenség ellenére mégis tudom, a kapcsolatunk szétrobbanthatatlan, és szerelmünk örök. - Az ember lánya általában nem így képzeli el a lánykérést...egy kórházban, tele sérüléssel, csapzott külsővel... - te jó ég, hogy nézhetek ki? Még jó, hogy nincs tükröződő felület a közelemben. - mégis...ez így volt tökéletes. - rámosolygok jövendőbeli férjemre, hű de fura ezt így kimondani, majd pár másodpercre lehunyom a szemem. Megint kezdek elálmosodni, de küzdök ellene, hiába tudom, az alvás hozzásegít a gyógyuláshoz, de én csak szorítom Marco kezét, és úgy érzem, jelenleg én vagyok a legszerencsésebb a világon.
Segítek neki inni, majd visszateszem a poharat az kisszekrényre a kancsó mellé, bár szinte fáj, hogy emiatt el kell engednem a kezét. Azt többé már nem akarom. Visszatelepszem az ágy szélére, ujjaimat az övéi közé fűzve, bátoritóan zárom bilincsbe a kezét, miközben azt hallgatom, hogy mire emlékszik a balesetből. Azt hiszem, hogy az agya megkímélte a csúnyább részletektől.
- Agyrázkódásod van, és néhány porcikád erősen be fog kékülni. A doki szerint szerencséd volt – mondom, s bár nem akarom felizgatni, egy mély sóhaj után mégis hozzáteszem: - A kocsi felfogta az ütközés nagy részét, de… Sajnálom, nińita. Teljesen gallyra ment – csóválom meg a fejem, mert úgy érzem, a taxi állapota valószínűleg jobban megviseli majd, mint a sajátja.
A kérdésére végig nézek magamon. A ruhám valóban csapzott, és van rajtam néhány vércsepp, ami ugyan nem a sajátom, de nyilván nem nézek ki jól. Jogos az állapotomra feltett kérdés.
- Semmi bajom – nyugtatom meg, szabad kezemmel előre nyúlva, hogy újfent a füle mögé igazítsak egy kusza hajtincset. Most, hogy magához tért, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá újra, és újra. S bőröm akárhányszor az övéhez ér, megnyugszom. Nem álmodom.
Mi amor. Mi ángel. Mi único…
- Bármelyikjüket gond nélkül seggbe rúgom, ha berontanak ide – horkantok fel, próbálva lazának tűnni, amikor a testvérei szóba kerülnek, de vannak pillanatok, amikor a legkeményebb fickóknak is meg kell törniük egy kicsit.
A takarónak vegyszerszaga van, de még az anyagon keresztül is érzem Sora illatát, amit pontosan annyira ismerek, mint a saját szagomat. Az utóbbi hónapokban mindig fájdalom nyílalt belém, amikor megéreztem, mert tudtam, hogy a lány a közelben jár, mégis messzebb van tőlem, mint valaha. Tudtam, hogy nem érdemlem meg, mégis vágytam rá, amitől az egész még rosszabb lett. Hónapokat vesztegettünk el a haraggal, és a vitatkozással, ma pedig majdnem… Szippantok, messzire űzöm magamtól a gondolatot.
A nevetése elűzi félelem jegecességét a mellkasomból, felemelem a fejem és a szemébe nézek. Annyi mindent akarok mondani, de a szavak valahogy megrekednek a torkomban. Sosem voltam jó a szónoklásban, vagy a bocsánatkérésben. A tettek mindig többet mondanak a szavaknál.
Újra elengedem a kezét, de ezúttal azért, hogy a két tenyerem közé foghassam az arcát, hüvelykujjaimmal letörölve a könnycseppeket a szeme alatt. Hozzá hajolok, és ajkam szinte kétségbeesetten tapasztom rá az övére. Tudom, ha most megígérném, hogy jobb ember leszek, nem tudnám betartani, de előttünk volt egy egész élet, hogy próbálkozzunk, elbukjunk, és újra meg újra megbocsátsunk. - Mi mundo esta completo contigo. Te amo, mi amor – a szám csak néhány miniméterre, homlokom megtámasztom az orra fölött. - Sé mi esposa. Mańana. O la próxima semana. Quédate conmigo. Para siempre – gördülnek le ajkamiról a szavak. Könnyen hiheti, hogy csak az elmúlt órák eseményei dolgoznak bennem, de minden egyes spanyol szót komolyan gondolok./div>
You never know how important something until you almost lost it
A fájdalmat már Marco látványa is enyhíti, szavai pedig melengetik a szívem, erőtlenül bólintok csak rá. Itt van. Azt mondja itt marad, rajtam mégis átfut egy pánik, nagy eséllyel a korábban történtek utóhatása. - Ne hagyj el... - szinte sóhajtom a szavakat, de kiérződik belőle a kétségbeesés. Azt hittem elveszítem, de azt nem élném túl. Megszorítom a kezét amennyire erőmből telik, bár ez jelenleg szinte egy tavaszi fuvallattal ér csak fel. További szavait már szinte nem is hallom, érzem, hogy legyőz az altató, de még mielőtt öntudatlan állapotba zuhannék, még érzékelem arcomat végigsimító ujjait. Álomtalan álomból ébredek, és bár fizikailag még mindig úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, szellemileg sokkal frissebb vagyok, mint korábban. Isten áldja az alakváltó géneket és a gyors regenerációt. Marco pillanatokon belül mellettem terem, orromat betölti illata, kiűzve onnan a kellemetlen kórház szagot. - De igen... köszönöm. - egy gyenge, de hálás mosolyt küldök a férfi felé, mikor segít az ivással, bár nem szeretem a kiszolgáltatott helyzetet, most be kell látnom, hogy jelenleg egy ilyen apróságban is segítségre szorulok. - Hmm... - igyekszem járatni az agyam, felidézni a történteket, amivel azt érem el, hogy még jobban megfájdul, így inkább maradok a felszínt kapargatva. - Elindultunk hozzád... aztán...elvesztettem a kontrollt az autó felett, és volt ott egy tűzcsap... A következő emlékem, hogy itt vagyok. - nem sok, valószínűleg a kicsapódó légzsák miatt elszenvedtem némi fejsérülést, azért is akar lerobbanni a helyéről. - Te jól vagy? Nem sérültél meg? - kérdezem némi aggodalommal a hangomban, és tekintetemet végigfuttatom rajta, külsérelmi nyomokat keresve, ám a ruháján látok csak némi vért, ami akár az enyém is lehet. - Túl sokáig még te sem fogod tudni visszatartani őket, de egyelőre elég egy aggódó latino. - ugratására vicceskedő megjegyzéssel reagálok. Átfut az agyamon, hogy ez remélhetőleg azt jelzi, hogy legalább az elmém nem sérült, ha minden más porcikám viszont igen. Mikor a lábamra dől, kezem automatikusan simít végig a fején, és túrok bele tincseibe. Némileg megilletődök, szerintem sosem láttam még Marco-t sírni. A kapcsolatunk egy érzelmi hullámvasút az elejétől fogva, de ő mindig kemény volt, ritkán mutatva gyengeséget, ám most valami eltörhetett benne. - Túl makacs vagyok én a halálhoz, nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem. - kissé erőtlenül, röviden felnevetek, ám nem akarom elbagatellizálni a dolgot, annál komolyabb a helyzet. Kezem továbbra is lassan simogatja az arcát, fejét, vállát, jó érzés, hogy most itt van nekem, ám bevillan a legutóbbi nagy veszekedésünk, és hirtelen szörnyen érzem magam. - Marco... sajnálom... hogy ilyen nehéz velem...Minden amit mondtam... én... sajnálom. Te quiero más que a nada, mi amor. Meg tudsz nekem bocsátani? - szemeimet szúrni kezdik a könnyek, és jelenleg túl gyenge vagyok visszatartani, így látásom pillanatokon belül elhomályosodik, arcom hamarosan nedves lesz a legördülő könnycseppektől. Önző voltam, makacs, akaratos, és tudom, hogy nem érdemlem meg ezt a férfit. Mégis... önző vagyok, makacs akararos, és szükségem van rá.
Érintenem kell, hogy tudjam; itt van, hogy nem veszett el a számomra… Hogy él. A hajtincs, amit lágyan a füle mögé igazítok össze van ragadva, de nem akarom tudni, hogy mitől. – Itt vagyok, nińita. Nem megyek sehova – mondom, ahogy ajkamat elvonom az övétől. A félelem béklyója, ami kegyetlenül csavarodott a szívem köré, engedni kezdett, de tudom, hogy még sokáig érezni fogom a csomót odabent; a dobogóm azonos taktust ver az ütemes csippanással. Nem hazudok neki, készen állok rá, hogy jelenetet rendezzek, ha megpróbálnak kitessékelni a szobából.
- Pihenj, angyalom. Szükséged van rá – húzom végig hüvelykujjam lágyan a könnyek útján, letörölve a sós cseppeket a lány arcáról. A hangom rekedt, és az én szemem is szúr, de próbálok bátorítón mosolyogni, hogy ne ellenkezzen a gyógyszerek okozta gyógyító álommal. Tudom, hogy az alakváltó gének miatt hamarabb rendbejön majd, mintha emberként szenvedett volna hasonló sérülést, mégis halkan felnyüsszenek, amikor lehunyja a szemét.
Amíg alszik, beszélek az orvossal. Bizakodó. Rosszabb eredményre számított, amikor Sorát betolták. Csoda, hogy ennyivel megúszta, mondja, de én tudom, hogy az egésznek semmi köze a fentiekhez. Árnyékként követem a lányt, akit a vizsgálóból áttolnak egy betegszobába. Dokumentumokat löknek az orrom elé, amiket ki kell töltenem. Az egészségbiztosításhoz, vonja meg a vállát a nővér, miközben gépiesen x-szelem be a megfelelő válaszokat. Elmondom, hogy bármennyit hajlandó vagyok fizetni, csak Sora kapjon jó ellátást. Amíg a papírokkal bíbelődünk, megérkeznek a nyomozók, akik kérdéseket tesznek fel a balesetről. Formaiság, nyugtatnak, de az egyenruha mindig bizalmatlanságot ébreszt bennem. Ingerülten válaszolgatok. Vissza akarok menni a lányhoz. Megígértem, hogy mellette maradok. Az egész túl sokáig tart.
Megkérdezik, hogy a helyszínelés után hová vigyék azt, ami Sora autójából megmaradt. Gondolkodás nélkül adom meg a műhely címét. Ha helyre lehet hozni, kipofozom. Sora túlságosan is szereti azt a kocsit, sosem menne bele, hogy roncstelepre szállítsák. Az megsem fordul a fejemben, hogy nem akar majd többé vezetni.
Be kell majd jönnie aláírni a vallomását, búcsúznak, én pedig bólintok, miközben a kezem már Sora szobájának kilincsén van. Tudom, hogy a gyógyszerektől mélyen alszik, mégis óvatosan slisszanok be hozzá, mint a macska, amelyik nem akarja, hogy csínytevésen kapják. Leülök a kényelmetlen fotelba, és karjaimat a térdemre támasztva őrködni kezdek.
*
Elbóbiskoltam. Az egész nem tűnik többnek egy pillanatnál, mégis, amikor kinyitom a szemem látom, hogy odakint sötét van. Rádöbbenek, hogy Sora hangja ébresztett, úgy pattanok fel, mintha az elmúlt órákat nem egy apró fotelbe gémberedve töltöttem volna. Áttelepszem az ágy szélére, és megfogom Sora kezét, ami a szokottnál is apróbbnak tűnik a tenyeremben.
- Nem vagy szomjas? – kérdezem. A válaszától függően töltök neki a langymeleg vízből, ami szobában van, és segítek neki inni néhány kortyot. – Mire emlékszel? – billentem oldalra a fejem, hüvelykujjammal kedvesen cirógatva a kézfejét. Szándékosan kerülöm meg a kérdést, mert a doktor szerint agyrázkódása van, ezért szeretném, hogy magától idézzen fel annyit, amennyit csak tud.
- Lebeszéltem a testvéreidet arról, hogy rád törjék az ajtót – mondom. – Azt hiszem, hogy kinevezhetsz a hősödnek – ugratom, s bár ajkaimon mosoly fut át, érzem ahogy a torkom újfent elszorul. Mire észbe kapok, előre dőlök, fejemet a lány combjára fektetve. Arcomon könnyek. Az elmúlt órák összes gyötrelme tör a felszínre, karba öltve a megkönnyebbüléssel. - Annyira féltem – vallom be, és furcsamód nem érzem gyávának magam miatt. – Azt gondoltam, hogyha te… Nem akarok nélküled élni, mi amor. Veled teljes a világom, ha te nem lennél… - amennyire lehet megrázom a fejem, de nem fejezem be a mondatot.
You never know how important something until you almost lost it
Egy sikoly...csattanás...majd sötétség... Bíztam benne, hogy ha egyszer utolér a halál az gyors lesz, odaát pedig béke van, boldogság, és pontosan ezt látom magam előtt. Marco alakját, ahogy közelít felém, arcomra széles mosoly kerül, ahogyan felé futok, majd elé érve a nyakába ugrom, és megcsókolom. Ajkai érintése az enyémen teljesen olyanok, mint a valóságban. Viszont valami nem stimmel. Miért sajog mindenem? És mi ez a csipogás? Mi történik? Ismét sötétséget látok, és pánikszerű érzés fog el. Megerőltetem magam, és kinyitom a szemeimet, ám az éles fény miatt egyből vissza is csukom, majd óvatosabban kezdem el nyitogatni, felmérni a terepet. Szétrobban a fejem, fáj kábé az összes létező porcikám, és... büdös van. Vér és fertőtlenítő szag keveredése. Nem, ez határozottan nem lehet még a halál. Ahogy veszek egy mély levegőt, megérzek még egy illatot, amit millió közül is felismernék. Mi amor... - Marco...- felé nyújtom a kezem, legalábbis nagyon próbálom, de mozdulatom lassú, a fájdalom pedig grimaszra húzza az arcomat, de nem foglalkozom vele. Hozzá kell érnem, hogy tudjam, nem csak képzelődök. A mellettem lévő gép a korábbinál gyorsabb ütemben kezd el csipogni, jelezvén, hogy a pulzusom, mint mindig mikor Marco közelében vagyok, megemelkedik. Minden egyes csippanás olyan, mintha kalapáccsal ütnék a fejem, az éles hang bántja a fülemet. - Azt...hittem...soha nem...látlak többet... - a szavak erőtlenül hagyják el ajkaimat, és érzem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, és egy-kettő csepp ki is buggyan, versenyautó módjára száguld le az arcomon. Annyi mindent akarok mondani neki, de érzem, hogy elnyel a köd, gondolom telenyomták a szervezetemet gyógyszerrel, esetleg altatóval. Küzdök ellene, de szemeim leragadnak, és ismét elnyel a sötétség... Amikor ismét magamhoz térek, ki tudja mennyi idő után, tekintetem pánikszerűen keresi Marco-t, akit ha megtalálok, halvány, megkönnyebbült mosoly kerül arcomra. - Tehát nem álom volt... tényleg itt vagy... - hangom gyenge, de egy fokkal jobban vagyok, mint korábban. - Mi...mi történt? - dereng a jég, meg a tűzcsap, de semmire nem emlékszem ami a koccanás és aközött történt, hogy magamhoz tértem.
A kezemet tördelve sétálok felalá a folyosón. A fejemben újra, és újra lejátszódik a képsor, ahogy az autó, és Sora… Sora.
Csak ott lóg, fejjel lefelé a biztonsági öv szorításában. Körülötte szétszóródott üvegszilánkok, a levegőben pedig ott úszik az üzemanyag nehéz szaga. Kékes füst szivárog az összetört motorháztető alól, miközben teljes erőmmel azért küzdök, hogy a lányhoz jussak. Sora. Sora. Valakik kiabál. A hangja éles, tele kétségbeesésessel. Én vagyok az. Az én hangom az.
Nem emlékszem rá, hogy hívtam a mentőket, csak arra, hogy Sora feje az ölemben nyugszik, miközben remegő kézzel, gépies mozdulatokkal simogatom a moccantalan arcát, miközben olyan ostobaságokat mondok, hogy minden rendben lesz, hogy megváltozom, hogy innentől örökre együtt leszünk. Csak ne hagyjon el. Maradjon velem. Mi amor. Mi ángel. Mi único…
Nem lehetnék ezen a folyosón, de megfenyegettem a kórházi személyzetet… Ha hívták is a biztonságiakat, eddig még nem értek ide. Indulatosan a hajamba túrok, és felrúgok egy műanyag ládát, amibe mindenféle használt kesztyűk és lábzsákok hevernek. Gyűlölöm ezt a várakozást. Csak azt akarom, hogy engedjenek be hozzá.
Mi amor. Mi ángel. Mi único…, mantraként gördülnek le a szavak az ajkaimról. A vér vasszaga kegyetlen élességgel szökik bele az orromba, egyetlen szippantás elég, hogy tudjam, kihez tartozik. Nem tudom eldönteni, hogy a szobából jön-e, amit kegyetlen őrként zár el előlem az a fehér ajtó, vagy csak a ruhámon maradt foltok kínoznak. A percek kegyetlen lassúsággal vánszorognak, miközben vizsgálják.
Mi amor. Mi ángel. Mi único…
- Mr. Domínguez? – bizonytalan hang szólít meg, és egy sovány arc bukkan ki az ajtó takarásából. Érzem a levegőbe pöffenő félelem szagát. Tőlem fél. Az indulataimtól. Nem érdekel. Éhesen nyomakodom közelebb, a hozzátartozók kétségbeesett pillantását vetve a nővérkére. – A doktor úr végzett a vizsgálattal, most már be… - meg sem várom, amíg befejezi, egyszerűen félretolom az ajtóból és belépek a szobába, már nem is látok mást, csak Őt. Az én fejemben nincs ott sem az orvos, sem az ápoló. Egyetlen hosszú lépéssel hagyom magam mögött a távolságot, de mozdulataim sokkal puhábbak, amikor végül elérek hozzá.
Nem akarok fájdalmat okozni neki, amikor az ajkamat az övére tapasztom. Rövidke csók, mégis benne van minden, amit érzek. A szerelemtől a kétségbeesésig minden. Azt hittem örökre elveszítem.
You never know how important something until you almost lost it
Ez a balhé ezzel az idióta szőke szukával úgy kellett még a hangulatomhoz, mint egy dupla púp a hátamra. Ráadásul a sors nagyon humorosnak képzeli magát, amikor Marco-t is pont oda sodorta, aki természetesen hős, domináns lovagként kelt a védelmemre, mintha én magam nem boldogultam volna egyedül. Roppant bosszantó jószág, mit ne mondjak, közben viszont odavagyok érte. Most ezt rakd össze. Szívem szerint már rég nem is lennék a helyszínen, de a cuccaim a földre esnek, még mielőtt bepattanhatnék a kocsiba, így nem tudom elkerülni Marco-t. Nem beszéltünk a legutóbbi nagy veszekedésünk óta, az pedig nem tegnap volt. Szerintem mióta ismerem nem töltöttünk ennyi időt úgy, hogy ne találkoztunk és ne kommunikáltunk volna. Sokat agyaltam, rágódtam, de mindig ugyanoda lyukadok ki. Ha Marco nem hajlandó néha lenyelni a büszkeségét, hogy én legyek a fontosabb, akkor talán nem az van megírva, hogy mi együtt legyünk, bármennyire ezt üvölti minden porcikám és sejtem most is, ahogyan segítőkészen felszedi a hóba esett tárcámat. - Fantasztikusan vagyok. - válaszolok tömény szarkazmussal a hangomban, mielőtt a kelleténél talán agresszívebben kapom ki a kezéből a pénztárcámat, hogy aztán úgy ahogy van mindent bedobáljak a táskámba, majd felegyenesedek. Nem válaszolok a kérdésre, mi is volt ez, egyáltalán nem lényeg, ha a libának szerencséje van, akkor nem találkozunk többet. Eleinte kerülöm Marco tekintetét, de aztán nem bírom ki, és ránézek és ahogy tekintetünk találkozik, pár pillanatra úgy érzem, elgyengül a térdem. Elképesztő hatással van rám ez a férfi, kár, hogy úgy néz ki, a kapcsolatunk el van átkozva, amiről kéne csevegnünk, ám a helyszín nem megfelelő erre. - Beszélnünk kéne. A bátyáim otthon vannak, mehetünk hozzád? - kérdezem, miközben igyekszem higgadtságot erőltetni a hangomba, kevés sikerrel. Az idegeim pattanásig feszültek. Ha Marco beleegyezik, akkor mivel mindketten külön kocsival vagyunk, bepattanok a Priusomba, míg a férfi is a sajátjába. Veszek néhány mély levegőt, amíg kicsit bemelegítem a motort, majd elindulok a belvárosi műhely felé. Rutinos sofőr vagyok, viszont most nehezen megy a koncentráció. A fejemben gondolatok százai kavarognak a mai balhéval, Marco-val, a kapcsolatunkkal, saját magammal kapcsolatban, így lehet, hogy nem figyelek arra, hogy a park mellett elhaladva az út szélén egy jégsáv csillog. Jobb első kerekem megcsúszik, én pedig - hiába a több éves tapasztalat és az alakváltó reflexek - elveszítem a kontrollt az autó felett. Bármennyire is próbálom egyenesben tartani a járművet, nem sikerül, az autó orra nekiütközik egy tűzcsapnak, a légzsák kirobban a kormányból, és utolsó emlékem, hogy az autó elkezd oldalra borulni. A filmekben mindig azt mondják, ilyen baleseteknél lepereg az ember előtt az élete. Én viszont lelki szemeimmel Marco barna tekintetét látom csak, és nem tudok másra gondolni, minthogy az nem lehet, hogy az utolsó beszélgetésünk egy veszekedés volt, és most így van vége mindennek.
Kezdőlap
༄ ༄ ༄
