Caprice Decker magabiztosan állja a sarat, pedig nem átallok akár kukacoskodónak tűnhető keresztkérdéseket feltenni neki. Az én tárgyalási technikám már csak ilyen, szeretek meggyőződni arról, hogy akivel üzleti kapcsolatot létesítek, az megérdemli, és eléggé talpraesett, és ez mindenképp imponáló tulajdonság számomra. - Hmm, ha nem ülne most itt velem szemben, Miss Decker azt mondanám, hogy egy előre bemagolt szöveget ad elő, viszont látom, hogy tényleg így gondolja, szóval hiszek magának. - bólintok egyet, mintegy megerősítve a szavaimat, majd hibátlan érvelési pontokkal folytatódik a megbeszélésünk, amiben intermezzo-t csak az üzleti ebéd ötlete jelent. A vőlegényével kapcsolatos replikához nem fűzök további megjegyzéseket, inkább csak udvriasság volt a részemről az említése, de nem kívánok több szót fecsérelni Nicholas Baimaan-ről, inkább a péntek részleteit egyeztetjük. - Úgy vélem úgy illik, ha elmegyek Önért autóval adja meg, milyen címre mehetek, a többit pedig bízza rám. - amennyiben elmondja, én szépen felírom a jegyzeteim közé, de ha ragaszkodna ahhoz, hogy itt találkozzunk, akkor nem fogom erőltetni az én verziómat - most az egyszer. - Értékelem ezt a hatékonyságot, Miss Decker. Ha a további kooperációnk is hasonlóan fog működni, akkor egy elégedett üzletember leszek. - emelkedek fel a székből, majd viszonzom a kézfogást, miután megkerültem az íróasztalomat. Megteszem a pár lépést az ajtóig, majd az irodám ajtaját előzékenyen kinyitva kiterelem a nőt. - Pénteken. Addig is viszontlátásra. - biccentek én is, majd becsukom az ajtómat, és viszaülök az asztalomra. Egészen érdekesen alakult ez a megbeszélés, egy jó befektetésen kívül lehetőséget kaptam közelebb kerülni egy alapítóhoz. Pompás. Már csak ki kell dolgoznom egy megfelelő stratégiát, hogy két legyet üssek egy csapásra, viszont előtte lássuk alaposabban azokat a dokumentumokat.
A rövid beszélgetés alatt hamar rájövök, hogy Anders Morton nem az a fajta ember, akit le lehet becsülni. A kérdésével az elemembe talál, de nem torpant meg.
- A családom neve ott szerepel a város alapítólevelében. A Deckerek mindig is elkötelezett hívei voltak a városnak, és fontosnak tartották a fejlődését – úgy bólintok, mintha csak a saját szavaimat akarnám megerősíteni. Talán vannak elcseszett alakok a generációinkban – Gabriel -, de senkinek sem engedhettem, hogy ez alapján ítéljen meg minket, és degradálják le a szerepünket Rose Harbor életében. – Amit Ön elfogultságnak nevez, azt én úgy hívom, hogy hűség – mondom határozottan. Ez egy bevándorló üzletembernek ugyan nem mondhat sokat, de számomra mindent jelentett. Vagy valami nagyon hasonlót. – Ha valaki, akkor én tisztában vagyok Rose Harbor gyengeségeivel, és hátrányaival.
A tárgyalás ezen pontján még nem tudom, hogy hogyan fog zárulni ez a találkozó. A középső inga erősen kileng, de még egyik szélső golyót sem sikerült eltalálnia. Ha Morton taktikázik, és arra játszik, hogy megtörök, nagyon jól csinálja, de nem rezzenek össze. Amikor egy nő érvényesülni próbál a férfiak világában, nem hátrálhat meg lesütött szemmel.
Egy kis önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne mosolyogjak önelégülten, amikor kiderül, nem lövöldöztem vaktában az ingatlanokkal. Talán éppen ezzel sikerül majd megnyerni magamnak Anderst, ezért sem akarom elrontani azzal, hogy élből elutasítom a következő találkozó lehetőségét.
- Nicholasnak sok minden miatt aggódhat, de én nem vagyok köztük – vonom meg a vállamat játékosan, a fülig szerelmes menyasszony szerepét magamra öltve. A kapcsoltunk valóban elmélyült az utóbbi időben, és bizonyos téren intenzívebb lett, de még mindig ott motoszkált a fejemben a félsz, hogy Samantha Heavenford bármikor úgy dönthet, hogy megpróbál a helyemre furakodni. Nem vagyok vak, így tudom, hogy volt idő, amikor játszva megtehette volna, de most… Nos, igen. Ezen a téren közel sem vagyok olyan magabiztos.
- Péntek? – kérdezek vissza, miközben végig pörgetem a fejemben az aznapi napirendet, hogy mi az, amit könnyedén át tudok pakolni Mr. Morton kedvéért. – Fél kettőkor tökéletes lesz. Találkozzunk itt? – kérdem, de ha esetleg más javaslata van, beleegyezően rábólintok. – Még ma délután meg fogja kapni a tervezetet – teszem hozzá, miközben felállok. Úgy hiszem, hogy ez a találkozó egy gyümölcsöző üzleti kapcsolat kezdete lehet, de pontosan tudom, hogyan kell lepleznem az önelégültségemet.
- Akkor pénteken látjuk egymást – biccentek barátságosan kézfogás közben, majd felnyalábolva a mappámat és a táskámat, búcsúzom. Nem igénylem, hogy kikísérjen, de hálásan veszem, ha esetleg kiterel a felségterületéről. Amikor az ajtó becsukódik mögöttem, nem tudom tovább palástolni, magabiztosan elmosolyodom.
A pultnál ülő asszisztens még mindig szipog, amikor kilépek a férfi irodájából. Korábban nem vettem a védelmembe, és most sem terveztem, de az asztalához lépve mégis a fényes felületre csúsztatom a névjegykártyámat. – Ha esetleg munkára lenne szüksége – mondom, de ennél több magyarázatot nem fűzök hozzá. A kicsike van olyan tapintatos, és okos, hogy azonnal eltüntesse a zakója zsebében a kis kártyát, amire elégedetten bólintok. Talán még a HR-nek is szólok az érdekében, ha esetleg jelentkezne. Mindig jól jön egy-két szívesség.
Átveszem a kabátomat, és miután felöltözöm búcsúzóul üde mosolyt villantok a sírástól kipirult arcra. A mosolyom pedig még szélesebb lesz, amikor az épületből kilépve konstatálom, hogy időközben elkezdett hullni a hó. Az én kedvemet ugyan nem rontja el.
A plasztikai sebészet gondolata megpiszkálja a fantáziámat, de szkeptikusságomnak azért némileg hangot adok, és meg sem lepődök, hogy Caprice Decker-nek erre is kész válasz van a fejében, amit nem is átall magabiztosan megosztani velem. Csak aprót bólintok, nyugtázva a szavait, majd már készülnék elfojtani egy szemforgatást, amikor arról beszél, mennyire a szívügye a város, de szerencsére rövidre zárja a szentimentális áradozást. Amúgy sem menne vele sehova. Nem vagyok egy érzelgős ember, Rose Harbor nekem nem jelent mást, mint uralkodni vágyásom helyszínét, de lehetne ez akár bármelyik hasonló város. Na jó, talán mégsem, azért az itt húzódó Ley-vonal és az ezáltal idevonzott természetfeletti lények miatt azért van jelentősége, hol vetem meg a lábam. - Már csak az a kérdés, Miss Decker, hogy a város iránti szeretete és elfogultsága, nem ködösíti el esetlegesen az ítélőképességét? - dobom vissza a labdát, mintegy tesztelve a nőt, közben pedig hátradőlök székemben, karjaimat kényelmesen megtámasztva a hatalmas bőr irodaszékem karfáján. - Hm, valóban, a diszkréció egy olyan dolog, amiért sokan hajlandóak sok pénzt fizetni. - nekem aztán nem kell bemutatni, pontosan ugyanezt teszem én is. Lefizetem Duke-ot és még pár másik embert, hogy hunyjanak szemet néhány viselt ügyem fölött. De ugyanígy csilingel nálam is a kassza, ha tőlem várnak el ilyesmit. Természetesen csak akkor megyek bele ilyenbe, ha nekem hasznom származik belőle. Mephisto sosem tesz semmit, ami nem szolgálja az érdekeit. - Ön igazán jól informált. Valóban rendelkezem ilyen telkekkel, ahol akár nyaraló is állhatna. - halványan elmosolyodom, de csak rövid időre. Imponáló Caprice Decker felkészültsége, amivel ma meglátogatott, pont emiatt, no meg amiatt, mert tényleg van fantázia az ötletben hajlok afelé, hogy megtámogatom a beruházást anyagilag, természetesen üzletrészért cserébe. - Egy üzletember legyen merész, másképp nem lesz sikeres. - vonom meg picit a vállam, mikor nekem szegezi a kérdést, mindig így alkudozok-e. Félreértés ne essék, nem hívom minden potenciális üzletfelemet vacsorázni, bár volt már rá példa, egyiküket sem olyan hátsó szándékkal, mint ahogy a velem szemben ülő nőnek ajánlottam fel a dolgot. Keresem a szemkontaktust, amíg gondolkodik, majd egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon, amikor végül beleegyezik, bár azért egy kis módosítással. - Rendben van. - bólintok én is, egyébként magamban roppant jól szórakozva azon, ahogyan apró mozdulatokkal, nonverbális módon tudomásomra hozta, hogy vegyem észre a gyűrűt az ujján. Mintha nem tűnt volna fel. - A vőlegényének pedig nem kell aggódnia, nincsenek hátsó szándékaim, pusztán szeretem jobban megismerni, akivel üzletet készülök kötni. - teszem hozzá még, mielőtt az a vád érne, hogy megpróbálom ellopni másnak a menyasszonyát. Nem mondom, hogy ellenemre volna, ha ágyba vihetném őt, mert igencsak szemrevaló teremtés, ha lehetőség adódna rá, biztosan nem mondanék nemet, de informátoraim szerint úgy néz ki, szétrobbanthatatlan párosról van szó. Milyen kár. - Mit szólna a péntekhez? - kérdezem, ránézve a naptáromra. Addig van még három nap, addig pont ki tudom találni, hogyan puhatolózzak az alapítókról, meg egyébként is, teljesen be vagyok táblázva a pénteki nap kivételével. - Az üzletre visszatérve, mielőbb küldje meg a szerződéstervezetet, a megbeszéltek alapján, én pedig egyeztetek az ügyvédeimmel, és jelentkezni fogok. - kanyarodok vissza még az előbbi témához, elvégre mégis csak üzleti megbeszélésen vagyunk, ami lassan a végéhez közeledik. Ismét előredőlök a széken, becsukva magam előtt a kapott mappát, és kezeimet az asztalon összekulcsolva emelem tekintetemet Miss Deckerre, hogy van-e még bármi, amiről beszélni szeretne.
Alapos. A szóra megrándul a szám sarka jelezve, hogy a születendő mosoly megkezdte útját. A férfinek nem is sejti, hogy valójában mennyire végeztem alapos munkát. Utánanéztem minden olyan – publikus - üzletnek, amiben a férfinek az elmúlt öt évben érdekeltsége volt, hogy rájöjjek, egyáltalán érdemes-e felkeresnem egy ilyen ajánlattal. Végül úgy döntöttem, kockáztatok.
- Ebben a gazdasági helyzetben már tovább kell tekintenünk, mint a helyi lakosság igényeinek kielégítése – számítottam hasonló kérdésre, így a felvetés, hogy a rose harboriaknak talán nincs szüksége plasztikai sebészetre, nem ér váratlanul, így a hangom sem remeg miközben válaszolok. Ellenben testarttartásom kicsit megváltozik, az ölemben kulcsolom össze a kezeimet valamelyest jámborabb, visszahúzódóbb benyomást keltve.
– Rose Harbor a szívügyem, Mr. Morton. Az őseim okkal eresztettek itt gyökeret, és szeretném, ha az én gyermekeim is itt nőhetnének fel, de ehhez elengedhetetlen a fejlődés. Ha Ön arra kíváncsi, hogy hiszek-e az új szárny sikerességében, akkor a válaszom; igen – mondom határozottan, rezzenéstelen arccal fürkészve az üzletember vonásait. Készülhettem volna szívhez szóló beszéddel, vagy egy sor kielemezett kérdőívvel, amelyben megkérdeztük az utca emberét arról, mit gondol az új fejlesztésekről… A Morton-féléket az ilyesmi nem hatja meg.
– A megfelelő szakemberekkel, és bizonyos húzónevekkel a csapatban a szépészeti klinika híre eljut majd a megfelelő körökhöz, akik nagyon sokat fizetnek majd a békés környezetért és a kellemes nyugalomért. Kitudja? Talán lesz köztük olyan, akinek annyira megtetszik a mi kis városunk, hogy ingatlant is vásárolna a környéken. Úgy tudom, hogy Önnek vannak olyan telkei, ahol nagyon jól mutatna néhány nyaraló – tárom szét újfent a kezeimet, mintha utolsó mondatom nem a csali része volna, pusztán egy bolondos felvetés.
Tapasztalatból tudom, hogy Alexander Lackwood szemében már most ott villognának a dollárjelek, de okkal nem őt kerestem fel az ajánlattal. Egy Decker ne üzleteljen boszorkányokkal – ezt a fivéreimnek is meg kellene már tanulnia.
Egy újabb mosollyal nyugtázom, amikor elérkezünk az alkudozáshoz, mert úgy érzem, innen már nyert ügyem van. Alig vártam, hogy az irodába visszaérve felcsörgessem Doktor Austent, hogy elmondjam, mit sikerült elérnem. A boszorkányokkal ellentétben, a bukottakkal kapcsolatban nincsenek ellenérzéseim.
- Ön mindig ilyen merészen üzletel? – vonom fel a szemöldököm, kissé megrökönyödve, de vonásaim inkább derűt, mintsem haragot tükröz. Hüvelykujjammal alulról megérintem a jegygyűrűmet, a körmömmel kocogtatva a finom fémet, bár egyáltalán nem gondolom, hogy a férfi figyelmét elkerülte az ékszer, amit azóta viseltem, hogy Nicholas az ujjamra húzta.
Rövid hezitálás után végül bólintok.
- Nyolc százalék, de vacsora helyett inkább legyen egy ebéd – teszem hozzá a magam részét az alkuhoz, kellemesen baráti mosolyt engedve meg magamnak. – Mit gondol, ez így elég méltányos? – kérdem, majd előrehajolva keverek egyet a kissé kihűlt teámon, hogy aztán magamhoz véve a csészét újfent belekortyolhassak. Úgy sejtem, a küzdelem első felvonása már lezajlott, de nem vagyok ostoba, így nem hiszem azt, hogy innen már egyenes út vezet a győzelemhez.
Érdeklődően, ám nem túl feltűnően fürkészem Miss Decker vonásait, amikor az asszisztensem sorsáról beszélek, de nem jelenik meg rajta különösebb érzelem. Vagy nem érdekli, vagy csak jól színészkedik, mindenesetre plusz pont jár neki amiatt, hogy nem kezdett el a nő védelmére kelni, esetleg felháborodni, vagy ilyesmi. Sokkal kevésbé tudtam volna komolyan venni ezután, így azonban még teljes figyelmemet élvezheti. Magabiztosan adja elő magát nő létére, nem hallok megremegést a hangjában, és azt sem érzem a kisugárzásában, hogy titkon maga alá csinálja, pedig a gyengébbik nemtől, de sokszor még a férfiaktól is ezt tapasztalom, mikor velem ülnek le tárgyalni. Nem mondom, hogy elvárom ezt a viselkedést, de azt sem mondom, hogy nem élvezem, ha látom a félelmet és bizonytalanságot a másik szemeiben. - Ön roppant alapos munkát végzett Miss Decker, ez az anyag kiválóan megszerkesztett, pontosan azokat az információkat tartalmazzal, amire egy üzletember kíváncsi. - biccentek elismerésem jeléül, ahogy lapozgatom, miközben ő az elért eredményekről, jövőbeli tervekről mesél. Hallottam sustorgást már arról, hogy bővítenék az Egészségügyi Központot, és igazából számítottam is rá, hogy fel fognak keresni, így voltak előzetes információim, ám a döntésemet jól alá tudják majd támasztani Miss Decker ábrái és jelentései. - Plasztikai sebészet Rose Harbor-ban? Ez nagyon érdekes elgondolás, és bár kétségkívül sok emberre ráférne némi beavatkozás, alátámasztják piackutatások, hogy eme kisváros lakosainak van-e igénye illetve megfelelő financiális helyzete, hogy megérje ez a fajta befektetés? - kérdezem enyhén megemelve a szemöldökömet, mert erre a válaszra bevallom nem számítottam, de óriási döbbenet természetesen nem ül ki ábrázatomra, a pókerarc pontosan annyira a mindennapi öltözetem része, mint az öltöny, ing és a nyakkendő. - Igazán megtisztelő, hogy rám is gondoltak, mint helyi vállalkozó. - közlöm egy félmosollyal, noha pontosan tudom, hogy nem elbűvölő személyiségem vonzotta ide Miss Decker-t, hanem a vaskos pénztárcám, és a sok nullát tartalmazó csekk gondolata, ettől függetlenül ténylegesen gondolkodom, hogy befektetek az egészségügyi központba. Mindenképpen előnyös számomra, és a jövőbeli terveimre nézve, ha a város nagyobb létesítményeiben részesedéssel rendelkezem, a kaszinó már megvan, több kisebb vállalkozás, az Egészségügyi Központ lehetne a következő a listán. - Legyen tíz százalék, és ebben az esetben talán hajlandó vagyok egy nagyobb összeggel hozzájárulni az Önök törekvéseihez. - dőlök előre, asztalomon összekulcsolva a kezeimet. Az öt százalékot kevésnek tartom, viszont a tízet gyaníthatóan Miss Decker fogja sokallni. - A másik ajánlatom, hogy 8%-ot ajánlanak, és eljön velem vacsorázni. - arcomon megjelenik egy kisebb mosoly, és úgy teszek, mintha nem látnám az ujján virító eljegyzési gyűrűt, és nem tudnám azt is pontosan, hogy ki a vőlegénye. Nem feltétlenül elcsábítani akarom, bár roppant dekoratív hölgy, legfőbb célom az, hogy egy kötetlenebb alkalomkor megpróbáljak információkat szerezni az alapítók köréről.
Egészen addig fel sem tűnik, hogy az asszisztens zaklatottsága milyen szintekre nyúlik, amíg tompa zokogásba nem kezd. Ekkor jövök rá, hogy a főnöke szigorúbb büntetést mért rá, mint ahogyan azt elsőre gondoltam, ami aztán megerősítést nyer a férfi szavaiból. Ezek szerint kirúgta. Egy nálam érzékletesebb nő védelmébe vette volna Miss Drencót – talán egy másik alkalommal még én is -, de most megkeményítem a vonásaimat, és csak annyit jegyzek meg, hogy egy kis tejet is szeretnék a teámhoz.
A kis közjátékon átlendülve elérkezünk a jövetelem valódi céljához, amit a legjobb tudásomhoz mérten igyekszem a férfi elé tárni. Amikor megérkezik a tea, tekintetem egy pillanatra a másik nő arcára rebben, de ennél több időt nem pazarolhatok rá.
Mielőtt idejöttem, pontosan utánanéztem a velem szemben ülőnek, így tudom, hogy Anders Morton üzleti életben sikeres, szóval számítottam rá, hogy mihez kapcsolódnak majd az első kérdései. A profithoz.
- Az Egészségügyi Központ nem jótékonysági intézmény, Mr. Morton – tárom szét a karom könnyed mosollyal, mintha a dolog eddig is egyértelmű lett volna. – Kötöttünk szerződést néhány egészségügyibiztosítóval, hogy bizonyos alapvető szolgáltatásokat ingyenesen tudjuk a lakosság részére biztosítani, de a fő profilunk semmiképpen sem ez. Vannak terápiás jellegű foglalkozásaink, és rehabilitációs ellátásaink, amelyek kiemelkedő eredményeket produkálnak… - beszéd közben előrébb dőlök, és kibontva egy filtert a csészébe helyezem. Fontosnak érzem, hogy a férfi lássa, hogy a kérdéseitől nem feszülök meg, nem kezdek habogni. – Talán mondanom sem kell, hogy léteznek olyan emberek, akik képesek sokat fizetni azért, hogy néhány problémájuk ne kerüljön felszínre. Ha jól megnézi az általam összekészített anyagot láthatja, hogy nagy hangsúlyt fektetünk a különböző szenvedélybetegségek kezelésére – egy kockacukrot ejtek a pohár aljára, majd háromnegyedig megtöltve vízzel ráérősen kavargatni kezdem az egészet. Hagyok időt a férfinak arra, hogy a megfelelő oldalakra lapozhasson, ha szeretne.
- A központnak eddig nem volt fekvőbeteg ellátásra alkalmas részlege, eltekintve a sürgősségi betegellátótól, ahonnan a paciensek rövid úton átkerülnek a legközelebbi wilmingtoni kórházba – citromlé helyett egy korty tejjel egészítem ki az italomat, mielőtt az ujjaim közé fogva a csészét kortyolgatni kezdeném. Kellemes. Látszik, hogy Mr. Morton ízlése ezen a téren is elvárja a tökéletességet.
- Az új szárny kialakítása ezt is orvosolná, illetve helyet adhatna a specifikus… Hm… Pácienseknek – mosolygok bele a csészémbe. – A plasztikai sebészet rohamosan fejlődő iparág, szinte napról-napra születnek új, korszakalkotó megoldások, amelyek a legkevesebb vágással és fájdalommal segítenek elérni a kívánt külsőt. Úgy gondoljuk, hogy ez olyasmi, amibe érdemes pénzt, és energiát fektetni. Már folynak a tárgyalások a legkiválóbb szakemberekkel, de neveket persze egyelőre nem mondhatok… - húzom ajkam titokzatos mosolyra, visszahelyezve a csészét az aljára.
- Természetesen más befektetők is szóba kerültek, és mindig vannak lelkes támogatóink, de fontosnak érzem, hogy elsősorban a helyi vállalkozókat… Nos, hogy őket keressük fel – kulcsolom össze az ujjaimat, és helyezem az ölembe a kezeim, hogy ezúttal egyenes tartással, rezzenéstelen eltökéltséggel figyelhessem az üzletember arcára kiülő változásokat, árulkodó jeleket.
- Lényegesen csökkenti a költségeket, hogy nem építkezésről, hanem felújításról van szó. A régi villának, amelyben a központ is létesült, vannak olyan melléképületei, amik a statikusok szerint alkalmasak arra, hogy befogadjanak egy ilyen komplexumot – felelek a kérdéseire, de ha Mr. Morton figyelmesen megnézi, az előzetes kalkuláció szintén ott lapul a dossziéban. – Az új részleg pénzügyileg és szakmailag is elhatárolódna a központ jelenlegi formájától, így mondhatjuk azt, hogy önálló egységként működne. A részvények nagy része természetesen a jelenlegi tulajdonos kezében maradna, de a támogatásért cserébe bizonyos százalékokat kiárusítanánk, és az ezek után járó profit természetesen a befektetők kezébe kerülne – hátrébb dőlök, amennyit lehetett elmondtam, a pénzügyi adatok pedig valóban ott lapulnak előtte, és nála is hagyom, hogy nyugodtabb körülmények között is áttekinthesse.
- Az ajánlatunk öt százalék a tulajdonrészből, amennyiben úgy dönt, hogy támogatna bennünket – viszem be a végső ütést, mintegy megkoronázva a korábban elmondottakat.
Nem szeretem, sőt kifejezetten utálom, amikor az emberek nem azt csinálják, ami az előírás nekik. Életképtelen szerencsétlen az összes eddigi asszisztens aki az irodámban megfordult. Ebben a városban tényleg nincs egy normális munkaerő? Na mindegy, némi rásegítéssek Miss Drenco végre teszi a dolgát, így végre Caprice Decker megkaphatja azt a bánásmódot, amit az első pillanattól kellett volna a vendégemként. - Én a tökéletességet várom el. A hanyagságot hagyja meg a következő munkáltatójának. - jelentem ki határozottan, és mivel a nő még mindig az irodámban tartózkodik, nem kerüli el a figyelmemet a röpke hang, amivel a sírását igyekszik elfojtani, ám ez engem a legkevésbé sem hat meg, figyelmemet Miss Decker felé fordítom, finoman végigmérve őt, megállapítva, hogy igazán szemrevaló nő. Mindketten helyet foglalunk, amikor pedig vendégem belekezd jövetele céljának ismertetésébe, időnként ránézve, időnként pedig az előttem heverő mappára tekintve hallgatom. A tea is megérkezik, de asszisztensem nem mer egy szót se szólni, szinte egér méretűre összehúzva magát jön be, teszi le Miss Decker elé a tálcát a csészével, négyféle teafillterrel, cukorral illetve édesítőszerrel megpakolva. Időnként aprókat hümmögök, ahogyan a számokat nézem a kimutatásokban. - Valóban impozáns az a bevétel növekedés. Sok profitorientált vállalat nem tud ilyet eredményeket elérni, kérdem én, egy egészségügyi központnak, ahol nem a profit áll a prioritasi lista élén, hogyan sikerült ezt kiviteleznie? - kérdezem, mert picit nekem talán gyanús. Történetesen tudom, hogy a főorvos egy bukott angyal, talán benne lenne simlis dolgokban? Nem állnak tőlem távol a fekete ügyek, épp emiatt nem lepne meg, ha ez állna a háttérben. Bár hogy a hivatalos verzió nem ez, az már biztos, így kíváncsi vagyok a válaszra. - Mit ért specifikusabb és kockázatosabb alatt? - kérdezem, és ki se kell mondania, mit szeretne tőlem, már tudom. - Mi a tervezett költsége az új szárnynak? Illetve találtak már más befektetőt, vagy engem tisztelt meg először a felkereséssel? - egyenes háttal hátradőlök a bőr irodaszékemben, mivel bőven adtam megválaszolni való kérdéseket Miss Decker-nek, így miért ne helyezném magam kényelembe?
Az élet minden területén maximalista voltam, így ritkán értem be a legjobbnál kevesebbel. Tudtam, ha sikerül megszereznem Mr. Morton – mint a környék legnagyobb üzletemberének – támogatását a központ új szárnyához, bizonyíthatok. Megmutathatom, hogy többre vagyok képes, mint rábólintani a szórólapokra, interjúkat szervezni, vagy szimplán elérni, hogy a helyi adó naponta többször is leadja a reklámunkat.
Igyekeztem leplezni a vonásaimon, de éreztem egy kisebbfajta megkönnyebbülést, amikor végül beengedtek a férfi irodájába. A mosolyom kissé elmélyült a kézfogás közben. Eddig csak fényképen láttam Mr. Morton, szóval ez még izgalmasabbá tette a személyes találkozást.
- Természetesen, csak tessék – bólintottam kissé meglepetten, amikor türelemre intett, és már ki is lépett az irodából. Szerencsére nem voltam éretlen bakfis, hogy nyaktekerve bámuljak utána csak azért, hogy kiderítsem, mit csinál. Helyette barna őzikeszemeim az iroda berendezését vették górcső alá, amely sokkal több volt, mint ízléses. Méregdrága, vontam fel a szemöldököm megállapodva az egyik falra függesztett képnél.
Rövidesen a ház ura visszatért, nyomában meghunyászkodott asszisztensével. Valószínűleg sikerült rossz pontot szereznie a főnökénél, amin nem is csodálkozom. Köszönettel átnyújtom a kabátomat, majd kértem egy teát, és szavakkal ugyan nem, de egy mosollyal azért jelzem felé, hogy megbocsátom a korábbi, kissé hideg fogadtatást, de aztán minden figyelmem Mr. Morton felé irányul.
- Igazán nem történt semmi. Az asszisztense tette a dolgát, csak ezúttal nem jól mérte fel a helyzetet – mondtam, elseperve egy gyűrődést világos ingem ujján. Reméltem, hogy nem tűnök iskoláslánynak fekete ceruzaszoknyámban, és fehér blúzomban, mert mindenképpen azt akartam, hogy az üzletember komolyan vegyen. Leültem a felkínált helyre, elegánsan összefűzött bokával, megőrizve a egyenes tartásomat.
A mappa, amelyet korábban hoztam, immáron az asztalon pihent kettőnk között, mert gondosan lehelyeztem, amikor az alkalmazottja elkérte a kabátomat. Finoman felé intettem, hogy vegye csak el, hiszen azért hoztam, hogy megtekintse.
- Ön nem olyan embernek tűnik, aki értékeli a körítést – a hangom magabiztosságról árulkodott, hiszen a férfiak uralta világban, szükség volt rá, hogy megtanuljam, miként érhetem el, hogy komolyan vegyenek, és ne csak a külsőm legyen az egyetlen fegyverem. – Hosszú évek teltek el úgy, hogy Rose Harbornak nem volt kórháza, így az Egészségügyi Központ betelepülése hiánypótló a város lakossága számára, akik egyre nagyobb bizalommal fordulnak az orvosaink felé. Az általános egészségügyi szolgáltatáson túl, van mentálhigiénés és rehabilitációs részlegünk járóbeteg ellátással, de ha megnézi a dossziét, ez mind ott van, számadatokkal alátámasztva – hajoltam kissé előrébb, és ha eddig nem tette, egy mosollyal biztattam, hogy nyissa ki a fekete mappát. – Csak ebben az évben sikerült húsz százalékkal növelni a bevételeket, ami egy egészségügyi egység esetében nem csekély, kiváltképp egy ilyen apró közösségben, és egy olyan világban, ahol az emberek biztosítása alig fedez valamit.
Megvártam, amíg lapoz és maga is megbizonyosodik a dokumentumokból, hogy nem hazudok. A titoktartás miatt részletes mérleget nem hoztam, de a féléves statisztika szintén ott lapult az oldalak között.
- Jövőbeli terveinkben szerepel egy új szárny kialakítása, ami kicsit specifikusabb és kockázatosabb, mint az eddigiek, de lényegesen megnövelné az ellátottak körét, és a bevételeinket – mivel elérkeztünk a lényeghez. – Ehhez az új egységhez keresünk befektetőket - tisztában voltam vele, hogy most kellene bajuszon ragadnom az oroszlánt, de nem árt, ha kissé húzom az időt, és megvárom, amíg ő kérdez rá a terveinkre, hátha úgy érzi majd tőle, hogy ő irányítja ezt a beszélgetést..
Bár alapvetően az a célom, hogy bekerüljek a város vezetésébe, sőt, annak az élére, de hogy megőrizzem a látszatot, folytatom Anders Morton munkáját az ingatlan bizniszben. Egészen megkedveltem ezt a fajta üzleti tevékenységet, bár a korábbi Andershez képes szigorúbban felügyelem a munkát, és magasabb fokú precizitást várok el mindenkitől, és ha valami nem úgy történik, ahogyan azt én elvárom, akkor kíméletlenül szankcionálok is. Sajnos nem úgy, mintha lent lennénk a démonok között, hiszen nem hívhatom fel magamra a figyelmet, nem eshetek át a ló túloldalára, hiszen ennyi erővel ki is táblázhatnám, hogy "Hé, Rose Harbor egyik legnagyobb ingatlan befektetőjét megszálta egy démonúr". Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak. A mai nap tárgyalásokkal teli, szinte egymásnak adják a kilincset a meglévő és potenciális ügyfelek, de fáradhatatlan démonként nem terhel meg túlságosan. Leginkább várt tárgyalópartnerem a mára kétségkívül Caprice Decker. Már régóta meg akartam ismerni, csak még kerestem a megfelelő alkalmat, ami úgy tűnik, most jött el. Az asztalomon lévő vezetékes telefon privát vonalán jelzem asszisztensemnek, hogy készen állok, hamarosan pedig meg is jelenik a nő. - Üdvözlöm Miss Decker. Részemről az öröm! - veszem elő elbűvölő mosolyomat, majd egy határozott, ám nem túl szorongató kézfogásban részesítem. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a kabátját nem vette még le, így ujjammal türelmet kérek, kilépek az irodámból, és az asszisztensem asztalához lépek. - Miss Drenco, miért van a vendégemen még mindig kabát? Hányszor elmondtam, hogy el kell venni, és megkérdezni, kér-e kávét, vagy bármit? A mai nap az utolsó munkanapja, holnap már nem kell jönnie, maga haszontalan nőszemély. Most pedig nyomás, intézze el amikre kértem. - sziszegem oda a nőnek halkan, hogy Caprice ne hallja, és nem csodálkoznék, ha maga alá csinált volna, félelem csillogott a szemeiben. Asszisztensem csak hebeg-habog, láthatóan ideges, de megteszi amire kértem, így elkéri Caprice Decker kabátját, és udvariasan, ám némileg remegő hangon érdeklődik, hozhat-e valamit inni, majd eltűnik. - Elnézést kérek a kellemetlenségekért, többet ez nem fog előfordulni. - lépek vissza vendégem elé, és megigazítom sötétkék nyakkendőmet, ami jól passzol fehér ingemhez, és sötétkék öltönyömhöz. Az asztalommal szembeni szék felé intek, hogy nyugodtan foglaljon helyet, majd ha ez megtörtént, én is helyet foglalok a fekete bőr irodaszékben. - Nos, Miss Decker, minek köszönhetem megtisztelő látogatását? - fordulok Caprice felé, az asztalon összekulcsolva a kezeimet nézek a nő szemeibe, megpróbálva szemkontaktust tartani, amennyiben nem fordul el. Az asszisztensem említett valamit az egészségügyi központtal kapcsolatban, de szeretném inkább Miss Decker-től hallani a tényállást.
Hónom alatt a mappámmal lépdeltem be a pattintás, belvárosi irodába, ahol Anders Morton rendezte be a székhelyét. A látogatásom üzleti volt, nem az Alapítók érdekeit képviselte, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek elég felkészült. Előre megbeszélt találkozónk volt, amit csak némi fortély árán sikerült összehozni, mert a férfi asszisztense valamiért nem akart időpontot adni. Hosszas egyeztetésbe került, hogy végül itt legyek, szóval nem volt humorom elbaltázni a lehetőségeimet.
- Caprice Decker vagyok, és Mr. Mortonhoz jöttem – helyeztem a névjegykártyám a recepcióspultra, ahol a hölgy ellenőrizte az időpontomat, majd felettébb udvariasan arra kért, hogy foglaljak helyet, amíg a főnöke nem végez az előző vendégével. Tekintve, hogy időben érkeztem, kissé felvontam a szemöldököm, nem-e holmi olcsó trükkel próbál lerázni, de aztán a táskámmal a kezemben elfoglaltam a felkínált széket. Ha törik, ha szakad, én innen nem hagyom kidobni magam, dőlt el a fejemben.
Ha az Egészségügyi Központ jövőre terjeszkedni akar, már most el kellett kezdeni a szükséges tőke begyűjtését – reményeim szerint Mr. Morton képezi majd a biztos alap oroszlánrészét, de ehhez az kell, hogy meggyőzzem, érdemes hosszú távra terveznie Rose Harborban. PR-osként az volt a dolgom, hogy eladjak, én pedig piszok jól végeztem a munkámat, amit reméltem, hogy rajtam kívül lassan más is felismer majd.
Küldtem egy üzenetet az esküvői fotósnak, majd írtam Gabrielnek, hogy ne feledkezzen el anyánk születésnapjáról, különben a láthatatlan farkasával fogom megetetni a legérzékenyebb testrészét, és még arra is volt időm, hogy némileg kedvesebben, de Marcust is emlékeztessem ugyanerre. Maggie-vel már napok óta szerveztük az ünnepséget, szóval reméltem, hogy a fiúk nem fogják elszúrni. Szerencsére Nicholasra mindig mindenben számíthattam. Éppen a vőlegényem neve felett lebegett az ujjam, amikor Mr. Morton asszisztense szólt, hogy a főnöke vár rám, így kénytelen voltam eltenni a telefonomat.
- Mr. Morton! – a legprofesszionálisabb mosollyal léptem be az üzletember irodájába, és nyújtottam is felé szabad kezemet, hogy kézfogással köszönthessem. – Caprice Decker! Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – tettem hozzá udvariasan.
Mivel odakint nem volt fogas, és senki sem kínálta fel a lehetőséget, hogy megszabadulhatok a bézs kabátomtól, így azt eddig magamon tartottam.
Kezdőlap
