Különös érzés kerített hatalmába, ahogy átléptem a kikötőbe vezető kapun. Az orromba régi ismerősként kúszott a tenger friss, sós illata a nem túlságosan hűvös széllel, de talán ez volt az egyetlen régi ismerős érzés. Minden más, ami most a szívemben és a fejemben dolgozott, ismeretlen volt, egy kicsit még bizonytalan és óvatos... de, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, mindezeknek a jó értelmében kellett venni a dolgokat. Különösen most, hogy a lábaim már a dokkok felé vittek. Nem is olyan régen, talán pont egy hónappal ezelőtt még félelem és a negatívan értendő izgalom szorította el a torkom és emelte meg a szívverésem ritmusát, amikor ugyanezt az utat tettem meg, most azonban szó sem volt erről. Ez inkább ahhoz a nyári estéhez volt hasonlatos, ami végső soron – azt hiszem – ide vezetett.

Hogy izgultam-e? Pokolian. Ha őszinte akartam lenni, a különös érzések hada már otthon elkezdődött, amikor fél órán keresztül álltam a szobám közepén, és fogalmam sem volt, mégis mit vegyek fel. Úgy éreztem magam, mint aki visszautazott az időben, a lelkem mélyén újra tinédzser voltam, aki élete első randijára készült, ráadásul a suli legmenőbb srácával – nem, ilyen a valóságban soha nem történt –, és fogalma sem volt róla, mégis hogyan nyűgözze le és győzze meg arról, hogy érdemes lesz majd egy második randevúra is. Finch nem várná el tőled, hogy lenyűgözd, próbáltam mondogatni magamnak, vajmi kevés sikerrel. Végül csak azzal tudtam megnyugtatni magam, hogy a téli hidegre fogtam mindent, és innentől kezdve csak a legjobbnak ítélt farmeromat kellett kiválasztanom... hogy aztán tovább aggódjak minden más miatt. Fogalmam sincs, Tess mit gondolhatott az arcomat látva, amikor bekopogott a szobámba, mert szüksége volt valamire. Sejtései persze nagyon is lehettek, különösen akkor, amikor végül elindultam otthonról, és nem adtam semmilyen támpontot arra vonatkozóan, hogy mikor érek vissza – mert nem tudtam.

A kikötőben ezúttal nem voltak olyan sokan, mint akkor, a kezdődő nyár lusta melegében, de azt hiszem, most már akkor is megtaláltam volna a Whānau vonalait, ha közben egy valóságos tömegen kell átverekednem magam – és nem azért, mert egyszer megfestettem. Minél közelebb értem annál inkább a torkomban dobogott a szívem, pedig még csak azt sem tudtam, mire fel ez a nagy izgalom. Tényleg mint egy tinédzser, gondoltam lemondóan, még ha már jócskán túl is voltam azon az időszakon.

A mólón sétálva erősebb lett valamivel a szél, de továbbra sem éreztem kellemetlennek, amin talán az is segített, hogy a nap megajándékozott minket a hathatós jelenlétével aznap. A levegőáramlatok megzörgették a kezemben tartott zacskót, amiben a kései ebédünk vagy korai vacsoránk volt – ragaszkodtam hozzá, hogy ha már legutóbb ő főzött ránk, akkor ezúttal rajtam legyen a sor –, de nem aggódtam különösebben amiatt, hogy kihűlne, annál gondosabban csomagoltam be mindent.

Amikor a hajó ismerős alakja kibontakozott előttem, úgy igazítottam meg a hajamat, mintha annak bármi jelentősége is lett volna a szélben, és nem vettem tudomást arról, hogy az ujjaim mintha egy kicsit remegtek volna közben. Kezdtem azt hinni, hogy még a végén ezért fogom csúnyán beégetni magam valamivel, de azért ez a félelem sem tudott volna rávenni arra, hogy ne folytassam az utamat.

A tekintetem már Finch alakját kutatta a hajón, és az igazság az volt, hogy abban a pillanatban, amikor a szemeim megtalálták őt, úgy kattant a helyére minden, mintha nem izgultam volna át az utóbbi három napot. A szívverésem még mindig heves iramot tudhatott magáénak, de ennek már egészen más oka lehetett, mert minden más átadta a helyét az arcomra költöző őszinte, örömteli mosolynak, miközben engedélyeztem magamnak néhány pillanatot, hogy magamba igyam a látványát. Szilveszter éjjel óta nem láttam, és... nos, akármilyen szentimentálisan is hangzik ez, rá kellett jönnöm, hogy azt hiszem, hiányzott.

– Szia – üdvözöltem az utóbbi idők alighanem legösszeszedettebb köszönésével. – Remélem, nem késtem – emeltebb feljebb a kezemben tartott zacskót, mint valami zsákmányt, pedig pontosan tudtam, hogy ennek nem sok esélye van. Kínosan időben indultam el, hogy még véletlenül se fordulhasson elő.