Olyan vallomások, beismerések, vágyak hangzottak el köztünk melyeket még nem is sokkal ezelőtt nem tartottam lehetségesnek. Még a nap elején vibráló óvatosság, a kérdések melyekből csupán néhányat sikerült szilveszterkor kiirtani... nos... helyükre magabiztos közeledés és elszakíthatatlan összekapcsolódás költözött. Nem csak testünk, lelkünk eddig elrejtett részei és odataláltak a másikhoz, még ha hosszabb időre is volt szükség és a botorkálás sok fájdalommal és saját árnyaink kergetésével is járt. Lola nekem adta a szívét - abban a pillanatban csak azt tudhattam, hogy a boldogság tavaszi virágzástól felrobbanó mezőt teremtettek a lelkemben. Akkor ott elfelejtettem, hogy mennyi mindenről nincs tudomása, nincs sejtése velem kapcsolatban, mert legcsúfabb részeimet így is sikerrel kozmetikáztam, s rejtegettem mint függő az őt kiszolgáltató szert.
Hát az enyém lett. Egyszeriben úgy éreztem magam mint aki régóta vágyott ajándékot kap minden előzetes ígéret nélkül. Néztem az ajándékomat és egyszeriben nem tudtam hogyan ünnepeljem. A legszebb helyre szerettem volna tenni, hogy minden erre járó megcsodálhassa. S közben mégis csak a sajátom legyen.
Még mindig ezek a gondolatok repkedtek eltompult agyamban mikor a zuhanyrózsa meleg vizét háta olívabőrére irányítottam. Sok mindent adtam volna, hogy csak utoljára a társaságában legyek és utoljára válaszokat kapjak arra, hogy miért tűnt el nyomtalanul az életemből. Nem nyomtalanul... hiszen átrendezte azt. A válaszok, azok teljességükben, ráértek.
Halkan elnevettem magam a területjelölés említésére.
- Nikkót kérném szakértői véleményért - idéztem fel öcsém korábban említett szokásait és lesöpörtem a szappanhab utolsó maradékait bőréről és nekiláttam a magam tusfürdőadagjának kiméréséhez. A minket megtisztító víz örvénylően távozott a lefolyón keresztül és a levegő megtelt az illatosított tisztálkodószerek bukéjával.
A szavak könnyedén és természetesen törtek fel ajkamról. Nem féltem saját vallomásom erejétől, mert annak igazságtartalmát ismeretségünk első pillanatától megvallottam neki. Tökéletes pillanatban tartózkodott az erdőben, a tökéletes gyógyszereket kínálta fel nekem. Tökéletes volt abban, hogy lerántotta a kikötőt szentelt olajjal behintő cselszövő tetteit. Tökéletes volt elérhetetlen közvetlenségével és ahogy összetört és szánalmas énemet gond nélkül helyettesítette azzal akinek a hajón vacsorázva látott. Miközben ő olyan távol állt mindentől mit női testbe zárva ismertem: gyerekeket nevelt és egy iskolában dolgozott. Hétvégente nem valamelyik lebuj zsíros pultját támasztotta és olcsó rúzzsal, nehéz parfümmel és a megkaphatóság ígéretével segítette magát férfiak kezére. Nem is az a típus volt kiről Timo barátommal meggyőződéssel hittük, hogy életünk asszonya: nem szelte szörfdeszkán az óceán hullámait és nem kapaszkodott bele a szabadságba, hogy az újabb és újabb helyekre repítse el a kötődés fikarcnyi terhe nélkül. Lola terheket vállalt. Kötöttségeket. Ezeket pedig éppen felrúgta azzal, hogy az éjszakát velem töltötte, de ettől ugyanaz a gondoskodó és áldozatvállaló ember maradt kit megismerhettem. Nem kellett ezekről saját szavaival mesélnie. A kép ezen része magától rajzolódott ki előttem.
Hálásan hagytam, hogy a mentolos tusfürdőt ujjaira kenve masszírozni kezdje vállam kötött izomcsoportjait. Ezen egyszerű és kedves mozdulat csodálatot váltott ki belőlem. Milyen más volt ez is... nem markolta meg követelőzően a karomat, nem használt durvaságot a szenvedély tudtomra adásához. Lola erdőjátó őzhöz hasonlított a maga törékeny fenségességével.
Éreztem, hogy kényesen ügyel Ashok fognyomainak elkerülésére mire megragadtam kezét és odairányítottam a néha még mindig sajgó, félhold mintájú hegre. A bőr sokkal érzékenyebb volt itt, de nem féltem attól, hogy finom mozdulatai fájdalmat okoznának. Ez is a tiéd, üzente olvadó tekintetem, Ez a pont ahol a leggyengébb voltam. Közben pedig csendes figyelmességgel szívtam magamba szavait. Viszonoztam azt a pajkos arckifejezést. Tetszett az a megoldás miszerint az ő tudatos választása feloldoz a méltatlanság terhe alól. Jó, üzente tekintetem, ezt így el tudom fogadni.
A zuhanyrózsát vette kezébe és eltüntette a tusfürdő habos nyomait. Egy pillanatra lehunytam a szemem ahogy megsimította az államat. Ez is tökéletes.
Karjai vállamra és nyakamra fonódtak én pedig engedelmeskedtem az erőnek és lejjebb hajolva összeérintettem homlokomat az övével. Derekánál fogva magamhoz húztam, a forró víz pedig a pazarlás nevetségesnek tűnő, jelentéktelen természetével csordogált alá.
- Én is szeretlek, Lola - szinte szerettem volna bőre alá férkőzni, hogy eggyé válhassak vele - Reménytelenül, kétségbeesetten, szánalmasan, de őszintén. Annyira amennyire csak tőlem telik. Minden szárnyaló magassággal és sötét mélységemmel.
Azzal ajkaimat az övébe fontam és újra bebizonyítottam neki, hogy így van. Az aznap éjszaka csak a miénk volt.
Kimondott és kimondatlan ígéreteket pecsételtünk meg. Lelkem után a testem is neki adtam, ahogy ő a kezembe helyezte a szívét, aztán hagyta, hogy a teste az enyémmé váljon. A pokol tüzének intenzitásával égtünk együtt, én mégis tudtam, éreztem, hogy ennél tisztább és őszintébb dolgot még aligha tapasztalhattam meg. Úgy illettünk össze, mint ahogy kirakós két utolsó darabja simul könnyedén a kerek egészbe. A szívem szárnyra kelt, megtalálta társát az övében, összekapaszkodott vele, és soha többé nem akarta elengedni; olyan ragaszkodással viseltetett iránta, mint amilyen szorosan Finch karjai fonódtak körém a becéző csók közben.
Abba a pillanatba boldogan haltam volna bele. Ott és akkor, hevesen zakatoló szívemmel, zsibbadó és fáradt végtagjaimmal, orromban Finch illatával és ajkamon az övével tizenhét év után először újra egésznek éreztem magam.
Akkor egyszer vissza kellene adnom ha megfizeted az árát. Halk, fáradt, még kissé rekedt, de tiszta szívből jövő nevetés nyert utat magának, egyenesen a szívemből. Egyik kezem az arcát simította, míg ezüstös tengerként csillogó szemei magukba szippantottak. Add nekem örökbe. Elengedtem az arcát, hogy tenyerem az ő kezére simuljon és a szívem fölé szorítsa azt.
– A tiéd, Finch – döntöttem homlokom az övéhez, és hagytam, hogy szívem nyugtalan zakatolása árulja el neki a folytatást: mindig is a tiéd volt.
A takaró betakarta testünket, még mielőtt a verejték és a tó vizének nedves emléke – ember legyen a talpán, aki meg tudta volna állapítani a különbséget – hűvös emlékeztetőbe csapott volna át. Fizikailag képtelen voltam az alapvető mozdulatoknál nagyobb távolságot állítani közénk; azt akartam, hogy bőre érintése letörölhetetlen billogként égjen az enyémre. Emberi szaglásom nem foghatta fel, hogy az illata éppen így keveredett össze az enyémmel és ült meg a bőrömön.
Ha nem hívja fel a figyelmem a hajó mozgására, talán fel sem tűnik, de ahogy egy pillanatra képessé váltam arra, hogy rajta kívül mást is beengedjek a fejembe, érzékeltem, hogy igaza van. Vele együtt nevettem, tekintetemben derűs boldogság csillant.
– Kész szerencse, hogy ezúttal tényleg elhoztál a világ végére.
És még annál is távolabb, egy felfoghatatlan helyre. Arcom a válla bőréhez simult, ujjbegyeim a bőrét térképezték fel finoman, az idő pedig megállt, ahogy fáradt, összegabalyodó testünk lassan kiengedett és lecsillapodott. Mindenhol és mindenhogyan éreztem őt, mégis azon kaptam magam, hogy a testemmel ellentétben elmém képtelen abbahagyni a folytonos zizegést. Vissza kellene mennünk? Nem, ez most így tökéletes. Lehet, hogy túl tökéletes... Lehet. Nem félsz? Szemeim feljebb táncoltak Finch nyugodt, békés arcára. Nem.Még sosem fordult elő, hogy nem aludtál otthon. Gondolataim megfestették Finch vonásainak íveit, állkapcsának vonalát, ajkainak görbületét. Önző akarsz lenni? Fejben kikevertem a tökéletes ezüstfehér árnyalatot, amellyel a holdfény oldalról világította meg az arcát. Önző akartam lenni.
A kérdés elhagyta az ajkaimat, felriasztva őt angyali békéjéből, de mintha mindeközben a gondolataimban is olvasott volna. Szemeim az övéibe kapcsolódtak, hagytam, hogy egyetlen pillantásával rendet tegyen a fejemben és távolra űzzön minden kétséget. Ne rontsd el, Lola, visszhangozta a fülemben a figyelmeztető hang, és én hallgattam rá. Arcom a gyengéden becéző ujjakhoz simult, szemeim egy pillanatra lecsukódtak, hogy megismételt vallomásához újra kinyíljanak, bennük minden érzésemmel. Hangja a fülemet, szavai a szívemet simították, és egyszerűen csak hittem neki.
Hagytam, hogy a fürdőbe vonjon magával, és titkon élveztem az odabenti szűkös teret, mert ez azt jelentette, hogy közel kellett maradnia hozzám. Tekintetem megtalálta a gyanús nyomokat a kezébe kerülő zuhanyrózsán, a kisebb-nagyobb horpadások a meleg fényben épp olyannak tűntek, mint a konyhapult cakkozása. Elnevettem magam, miközben a víz kellemes melege körbeölelt, de nem szóltam semmit, csak teljesítettem a kérését, fordulás közben a hajamért nyúlva és előrehúzva tincseimet egyik vállamon. Kellemes sóhajjal hunytam le a szemem, fejemet a vállamra ragadó hajszálak irányába biccentve, és csak akkor nyitottam fel őket újra, amikor újra megszólalt és éreztem, hogy mozdul. Elégedett mosollyal szemléltem meg a művészi alkotást, mutatóujjammal újra is rajzolva egyet-kettőt.
– Azt mondják, jó vagyok pingálásban – pillantottam hátra rá a vállam felett, a mosoly az arcomra ragadt. – Gondolod, hogy a boszorkány is területjelölő fajta...?
A víz lemosta a hátamról a habot, de minden melege kevés volt a testemen végigfutó libabőr ellen, miközben ő a fülemhez hajolva suttogott. Nem tudtam eldönteni, hogy a csókjába reszkettem-e bele, vagy a testemen ismerősként átszaladó forróságba, amely a szavai nyomán keletkezett a bőröm alatt.
– Én mondtam, hogy kiváló idegenvezetőm van – idéztem fel az érzést, ahogy szinte cseppfolyóssá váltam és lángra gyúltam a karjaiban jóformán néhány kósza érintéstől. Szemeim mosolyogtak és magukban őrizték az izzás friss és ropogós emlékét, ahogy ismét megkerestem őt tekintetemmel a vállam felett.
És közben annyira tökéletes vagy. A szavak könnyedén beférkőzhettek volna az elmémnek olyan részeibe is, amelyek összetörték volna a pillanatot, de nem engedtem őket elég mélyre. Szerettem, hogy ő tökéletesnek lát. Szerettem volna az maradni a szemeiben, aminek ő látott engem. Elmosolyodva fordultam szembe vele, ujjaimat a tusfürdőt tartó kézfejére csúsztattam, hogy a segítségével a saját tenyerembe juttassak a gélből.
– Nagyon messze állok a tökéletességtől, de a kedvedért bármikor leszek az – javítottam ki él nélkül, el nem tűnő mosollyal, miközben eloszlattam a tusfürdőt tenyereim között, hogy aztán a vállaira simítsam azokat. Puha mozdulatokkal kezdtem elmasszírozni azt a bőrén. – Nem kell megérdemelned engem, Finch – folytattam, és a hangom épp oly finom volt, mint ahogy ujjaim tértek le a mellkasára és a karjaira. Felmosolyogtam rá. – Hiszen már mondtam, hogy ez nem cserekereskedelem. Ha úgy jobban tetszik, én választottalak. – Szemeimben huncutság csillant, hiszen ez egy nyilvánvalóan égbekiáltó hazugság volt. Hiába választottam volna őt, ha ő nem engedett volna be a szívébe.
Tenyereim és ujjbegyeim gondos alapossággal simították a bőrét, épp csak a nyakszirtjénél bizonytalanodtam el, mert fogalmam sem volt, nem taszítaná-e a gondolat, hogy megérintsem a fognyomokat. Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, ugyanakkor kérdezni sem akartam semmit, mert ez a pillanat túl tiszta volt hozzá. Inkább tovább mosdattam őt, ujjaimmal végigsimítva minden vonalon és íven, amit találtam, legyen az akár a hús és izmok, akár a tinta által odarajzolva.
– Soha nem voltál unalmas számomra – folytattam, visszaemlékezve néhány forróságtól homályos szóra, amit még a tóban súgott a fülembe. – Olyan mélységeid vannak, amilyeneket vászonra vetni sem lehetne. Egy egész világ van benned, némelyik része szabad és szárnyal, mint ahogy a Whānau bont vitorlát, míg néhány úgy kavarog, mint a viharos éjszakai tenger. – Kezembe vettem a foglenyomatos zuhanyrózsát, hogy ezúttal én öblítsem és simítsam le róla a habot, és miután ezt megtettem, a szemeibe pillantottam. Felemeltem a kezem, hüvelykujjam végigsimította az álla vonalát.
– Nem megfejteni akarlak. Boldogan fedezek majd fel mindent, amit megmutatsz nekem, de nem megfejteni akarlak – tisztáztam halkan, mielőtt még azt hitte volna, valamiféle felfedeznivaló rejtélyt jelent számomra, pedig ő minden volt. Lábujjhegyre álltam, hogy könnyebben áthidaljam a köztünk levő távolságot, tenyerem finoman simult a nyakára, orrom szinte az övéhez ért. – Szeretni akarom minden egyes porcikádat. Minden szárnyaló magasságodat és sötét mélységedet, ahová beengedsz majd. Szeretni akarlak.
Együtt zuhantunk, majd az ejtőernyő hirtelen kinyílt, a sebességet visszavette és mindkettőnket elernyesztett az ágy matracán. A bőrömbe kapaszkodó körmök helyét átvették a körkörösen simogató ujjbegyek és homlokom úy pihent Lola mellkasán mint akinek feje megsokszorozta súlyát, nyaka pedig már nem bírja tartani. Mikor finom mozdulattal magam felé fordította arcomat, készségesen engedelmeskedtem és szétfeszítettem lecsukódó pilláimat, majd élvezkedve fogadtam a gyengéd simítást. Minden porcikája engem kényeztetett míg meg nem szűntem létezni. Már fogalmam sem volt róla, hogy hol végződik saját testem és hol kezdődik az övé, saját bőrömön érzem az érintést, vagy az övén keresztül. Mindenemet hozzáláncoltam ehhez a nőhöz úgy ahogy ember első látásra szeret bele egy különleges lóba, majd minden vagyonával ráfogad. A kapuk pedig az imént kipattantak, a paripa pedig szállt, szállt, én pedig megsemmisültem.
Mellkasom szapora emelkedése csupán sokára akart csillapodni. Szemem ólomsúlyoknak engedelmeskedve csukódott lefelé, hogy fogadjam a szelíd, kedveskedő csókot és vállaim megfeszültek a mélyen beszívott levegőtől. Elvetted. Ezt a köteléket többé nem lehet porrá zúzni. Megszelídítetted a szabad madarat.
Minden erőmet összekapartam, hogy karjaimmal körbefonva istennői alakját magamhoz húzzam míg tartott a csók. Illata talán legfenségesebb esszenciájáig finomult a szeretkezés hevétől, ott éreztem kezemen, karomon, felsőtestem minden porcikáján. Megbillogozott. A sajátjává tett. Nem csak én foglaltam új területrészt, de ő is kiterjesztette rám igényét és immár az életem ahogy fizikai valóm is nem csak az enyém volt többé. Az olvadó csokoládéhoz hasonlatos ellágyulástól olyan szorosan öleltem mi csak telt tőlem. Szinte összeroppantottam szeretetemmel. Ha zálogba adnám neked a szívemet, elfogadnád...?
Újra laposan pislogtam fel és úgy vesztem el a holdfényben mi megült arca almácskáin, ajkán, állán és homlokán, mint ősi írás fölé hajoló régész.
- Zálogba? - motyogtam szinte lázálomban - Akkor egyszer vissza kellene adnom ha megfizeted az árát. Nem. Add nekem örökbe - megsimítottam mellkasát ott hol farkasfülem szíve zakatolását azonosította.
A takaróért nyúltam mi összegyűrődve préselődött a sarokba, majd lassú mozdulattal testünkre húztam. A száraz, ropogós és tiszta anyag úgy takart be minket mint menyasszonyt patyolat fátyol. A szertartás bevégeztetett. Többet jelentett ősi vérszerződésnél. Saját gyengébbik felemet csörgedeztettem ki, hogy helyére őt tegyem.
- Figyelj csak...! - emeltem mutatóujjamat a levegőbe, majd halkan elnevettem magam - Még mindig ringatózik a hajó.
Viharunk hullámai egyre elnyújtottabban, de elemi erővel bírták billegésre a Whānaut. Igen, Lola először a vitorlásom kormánykereke mögül vette át az irányítás szerepét, s talán ott kellett volna rájönnöm, hogy ezen kiváltság tulajdonképpen egyet jelentett azzal, hogy eddig fel nem fedezett, ki nem érdemelt világokba kalauzoljon el.
Még mindig bizsergett minden érzékeny pontom a násztól amikor magamhoz vonva a párnára hajtottam fejem. Hangos sóhaj hagyta el ajkam... de a végét már nem hallhattam. Fejbe vágott a fáradtság husángja, magával vonszolta tudatos lényemet használhatatlanná vált testemből. Pihenj, harcos, susogott a fülemben saját szívdobogásom, Ma éjjel békére lelsz.
Nem tudom meddig feküdhettem halotti mozdulatlanságban kincsemet a karjaim közt tartva. Lola kérdése úgy rázott fel mint mikor a palacsinta édes illata pattintja ki az ember szemét vasárnap reggel. Ezer éve történt velem ilyen utoljára, de még mindig emlékeztem az érzésre.
Itt maradhatunk, igaz?
Az oldalamra gördültem, hogy a szemébe nézhessek és a tőlem telhető legnagyobb gyengédséggel simítottam végig arcán homlokától az álláig. Meghagytam magamnak a boldogság rakétaként felrobbanó örömpillanatát, míg végül kiszáradt nyelvemet leválaszthattam szájpadlásomról és kutatni kezdhettem valami után mi megtette válasznak ezen gyönyört és félelmet keltő kérdésre.
- Lola, mindenem a tiéd - ismételtem meg a korábban nyögött vallomást sokkal csendesebb és átgondoltabb formában - A testem, a szívem, a hajóm, az életem. Az összes időm is. Gyere!
Nagy nehezen kikecmeregtem a paplan meleg és száraz oltalma alól és ujjaimmal magam után vonva a fürdőszobába vezettem. Bepréseltem testünket az egy személyre szabott kabinba, majd a farkasfognyomokkal díszített zuhanyrózsából vállára engedtem a melengető vizet. A helyiségben felszerelt led-csíkok meleg sárga fénybe vonták körvonalainkat.
- Fordulj meg - kértem szelíden, majd szappannal megdörgöltem a fürdőszivacsot és ha engedelmeskedett úgy hátának bőrén kezdtem el körözni vele. Nyakán még mindig ott virítottak a borosta-karcolt szerelemrózsák és karomat mozgatva észrevettem, hogy körmei karcolata művészi vonalakat festett rám.
- Egy művész alkotása - dugtam elé a történtekről árulkodó végtagot, majd a zuhanyfejet a hátán csücsülő habra irányítottam. Kissé közelebb hajoltam füléhez és mosolyogva súgtam mint aki attól aggódik, hogy bárki más meghallhatja.
- Folyton azt hajtogatod, hogy nem tudod hogy kell csinálni ezt - másik tenyerem lefelé söpörte a szappanmaradékot, majd a füle és állkapcsa közötti vékony határmezsgyére csókoltam - Pedig nekem egyáltalán nem úgy tűnt.
Úgy fájt visszagondolni arra a látványra mi akkor fogadott mikor combjai közé térdeltem mint masszírozó kezek alá engedni fizikai munkától sajgó izmokat. Leemeltem a polcról saját tusfürdőmet és élveztem, hogy a fürdőben keletkező pára elrejti előlünk tükörben visszatetsző alakunkat.
- Több arcod van mint amennyit meg tudnék számolni - szóltam újra miközben kicsattintottam a tubus száját - És közben annyira tökéletes vagy - a kezemben tartott tárgyról a szemébe néztem - Hogy egész végig azon gondolkodtam... már amikor eszembe jutott bármi is... hogy mit tettem, hogy mindezt megérdemeltem.
Mintha napok, vagy talán évek teltek volna el azóta, hogy lépteim a kíváncsiság és az ismeretlen izgalmával a Whānau felé vittek a kikötőben. A kíváncsiság volt az egyetlen, ami megmaradt; az a kíváncsiság, amivel egymást fedeztük fel, a természet rejtekében végre szabad utat engedve mindennek, amit addig elfojtani próbáltunk. A kétségeket felváltotta a vágyakozás, a bizonytalan lépéseket pedig a határozott érintések, amelyek lassan, ráérősen, mintha a világ minden ideje a miénk lett volna, de olyan máglyát építettek körénk, amely elemi intenzitású, de magasba emelő megsemmisülést ígért. Tudtuk ezt, mindketten éreztük. És folytattuk. Amikor elfogytak a szavak, mert a verbális vallomásokat a torkunkra égette a minket emésztő forróság, a lelkünk a testünkön keresztül kezdett egymáshoz kapcsolódni. Érintésekkel és becézésekkel mondtunk el a másiknak mindent, szorosan összepréselődő, tökéletesen a másikhoz illeszkedő és el nem távolodó testünk fejezte ki az összetartozást. Minden egyes mozdulatunk árulkodott valamiről a másiknak, mintha csak egy gyönyörteljes táncot jártunk volna, tökéletes koreográfiával; mintha egyszerre lettünk volna kizárólag a másiknak teremtett hangszerek és az azok játékát irányító karmesterek.
Vedd el. A tiéd. Mindenem a tiéd.
Úgy kínáltam fel neki a torkomat, mint aki egyszerre nem törődne azzal, ha a fogait mélyesztené belé és egyszerre tudja biztosan, hogy ez nem fog megtörténni. A tó vizétől nedves és forró ujjai birtokló mozdulattal fogtak az államra, és én megreszkettem ettől az érzéstől.
Vedd el. A tiéd. Mindenem a tiéd.
A külvilág magától szűnt meg létezni. Elmémre ugyanaz a köd ült rá, amely a külvilág elől is elrejtett minket, és ez egy éppoly természetes folyamat eredménye volt. Elvesztem bőrömre édes billogot égető ajkaiban, vágytól kavargó pillantásában, ezer vallomással felérő csókjának ízében, teste forró ölelésében. A legszebb és legpusztítóbb vágyban égve fogalmaztam meg egyetlen és egyben legfontosabb kérdésemet, miután orromat megtelítettem az illatával, ajkamat pedig nyaka finomságával.
És ő felszabadított.
Csuklóim úgy estek csapdába köréjük fonódó ujjai között, mint ahogy a szívem lakatolta le magát a nevével fémjelzett ketrecben: elkínzott üdvözüléssel. Azon sem csodálkoztam volna, ha a bőrömről távozó gőzpára nem a tó, hanem a saját vérem forróságát idézi, ahogy másik keze befejezett egy imént elkezdett, de akkor megszakított mozdulatot, hogy végre elvegye, amit felkínáltak neki.
Vedd el. A tiéd. Mindenem a tiéd.
Testem izzott és lassan minden érzékem lángba borult. Lázban égtünk, együtt, egymásért, míg már azt hihettük, hogy ez a láz forralja a tó vizét is. A ködpára a testünket rejtette el, a természet hangjaiba pedig a gyönyör azon halk manifesztálódásai vegyültek bele, amelyet épp nem egymás ajkain, a szenvedély forró, lázas csókjában hagytunk elnyelődni. Már nem csak a szívemben ébresztett fel addig szunnyadó és ismeretlennek hitt érzéseket, a testemben is olyan szenvedélyes vágyódást idézett elő, aminek még csak a létezéséről sem volt fogalmam. Ott és akkor azonban nem csak átéltem, de minden pillanatát mélységében tapasztaltam meg, míg fel nem robbant a szemeim előtt a világ, hogy egy olyan helyre emeljen, ahová csak őt és az általa okozott minden érzést vittem magammal.
A tiéd. Mindenem a tiéd.
Nincsenek emlékeim erről, hogyan kecmeregtünk ki a vízből, mi történt a ruháinkkal, mennyi idő alatt értünk vissza a hajóra. A szenvedély tüze melegített és tartott forrón minden egyes pillanatban, és mielőtt még a téli szürkület hidege elért volna hozzám, ott volt helyette ő, hogy lázas ölelésben fonódjunk össze, ajkunk pedig a másikéra égjen. Sosem voltam még olyan szabad és gondtalan.
A hajó fedélzete egyszer csak nedves talpunk alatt volt, aztán magába vont a kabin ismerősnek ható fa-illata. Karjaim úgy kapaszkodtak Finch nyakába, mintha odaragasztották volna őket, ajkam lázasan kereste az övét újra és újra. Nem vettem észre a magunk mögött hagyott felfordulást, a vérem vad dobolása a fülemben elnyomott minden mást; csak az ő zihálása és hangjai juthattak át ezen a kéjes ködön. Halk, rekedt nyögéssel feszültem neki, ahogy egy pillanatra édes csapdába estem a teste és valami kemény felület között. Fogaim végigkarcolták és finoman megkóstolták alsóajkát, amikor egy pillanatra meg kellett torpannunk, mert az utunkba került valami.
A lelkem tudat alatt sajdult bele a mozdulat finomságába, amivel a matracra fektetett, még ha az elmém akkor éppen nem is volt képes felfogni ennek jelentőségét. Testem türelmetlen lázban égve vágyódott az övé után, karjaim köré fonódtak, ujjbegyeim forró és nedves bőrét simították. Felsőtestem megemelve forrasztottam ajkaimat a vállára, a nyakára, míg ő felettem támaszkodva nyúlt ki oldalra, tökéletes ívet teremtve nekem arra, hogy elvesszek megrészegítő illatában. Hallottam a hangját, de nem tudtam kivenni a szavak értelmét.
Neve reszketeg imaként gördült le ajkaimról, ahogy a nyaka bőrére sóhajtottam azt. Ujjaim elvesztek a nedves hajtincsek között, míg combjaim reszketve helyet adtak a csípőjének... Ajkaim néma nyögésre nyíltak, körmeim a bőrébe mélyedtek a vállán és a tarkóján, ahogy testünk eggyé vált. A levegő sürgető, elhaló hangként távozott a tüdőmből újra és újra, szemeim fátyolosan itták magukba a látványát. A csillagok és a hold fénye alacsony szögben értek be a kabinba, hogy megtörjenek csillogó bőrén és ezüstös csillogással kirajzolják teste vonalat. Szemei akár a kavargó, éjszakai tenger néztek rám.
Boldoggá akarlak tenni, Lola. Annyira boldoggá. El akartam neki mondani, hogy nem létezik annál nagyobb boldogság, annál pusztítóbb megsemmisülés, mint amit ő ajándékozott és ajándékoz nekem most is, de elfogytak a szavaim. Az övébe kapaszkodó tekintetem próbálta átadni neki ezt az érzést, mielőtt tenyeremmel magamhoz nem vontam volna, hogy ajkait csókkal pecsételjem meg, mielőtt még a maradék levegő is elfogyott volna.
Az idő megállt, és én elvesztem benne. Fogalmam sem volt arról, hogy a megsemmisülés vagy az újjászületés fázisában tartok-e; a lángok felemésztettek, testem az övével egy ritmusban izzott, lábaim úgy fonódtak a csípője köré, mint ahogy a szívem hurkolta magát a kimondatlan vallomásokhoz. Zihálásunk és sóhajaink egymásba keveredtek aztán szétváltak, körmeim néhol pirosas csíkokat hagytak maguk után a bőrén, míg ujjai az enyémekbe fonódva nem szorították kezem finom határozottsággal a matracnak. Szinte erővel kellett nyitva tartanom a szemem, hogy egyetlen pillanatot se szalasszak el, hogy minden rezdülését és hangját az emlékezetembe égethessem.
Könnyed természetességgel segített az ölébe, ujjaim reszketve kapaszkodtak meg vállaiban, míg a csípőm felvette a maga ritmusát. Tenyerem vallomásként simult arcára, simította ki haját verejtéktől nedves homlokából, ködös tekintetem az övébe kapcsolódott. Az ezüstös csillogás beköltözött íriszeibe, és én boldogan vesztem el ebben a tengerben, mielőtt légszomjas csókra hajoltam volna.
A szemeim láttára semmisült meg, és én vele tartottam a végtelenbe. Nevem az ajkára égett, míg karjaim körbefonták őt, ajkaim a hajára szorultak, testem remegett az övén. Az érzés mintha egyszerre emelt volna a mennyek magasságába és pusztított volna el a pokol tüzével, de mellette nem féltem.
Zihálásom heves maradt és csitulni nem akaró, a szívem nyugtalan tempót diktált a mellkasomban, ujjaim azonban lassú, megnyugtató köröket kezdtek rajzolni bőrére ott, ahol korábban még a körmeim szerették volna a nyomukat hagyni. Másik kezem ismerős mozdulattal túrt bele finoman a hajába, a tincsek közé simítva, miközben ajkaim puha csókot hintettek a halántékára. A mozdulatot csak az elsuttogott szavak tudták megállítani egy pillanatra.
Gyengéd mozdulattal ösztökéltem őt mozgásra, szigorúan csak annyira szakadva el tőle, hogy a szemeibe tudjak tekinteni, egy kicsit sem engedve távolabb. Tenyerem az arcán simított végig, hüvelykujjam végigrajzolta a háromcsontját.
– Ez a legtöbb, amit kérhetek – suttogtam rekedten, és szemeim bár még mindig fátyolosan figyelték az övéit, őszintébbek voltak, mint valaha. Eltűntek a kétségeim. Nem volt többé kérdés, hogy mit akarok és hogy ő mit akar. Soha nem éreztem még ilyesmit. Nem tartottam volna érdemesnek magam rá. Nem kerestem, és mégis megtaláltam. Ott, akkor, az erdőben. Kis híján elvesztegettem, de most itt volt.
És az enyém volt.
Ajkam végigsimította az övét, az odaégő csók maga volt egy fogadalom, amely nem a kihunyó tüzet idézte, hanem a lángok után megpihenő, de még mindig izzó parazsat. Szívem elvétette a ritmust, a szavak ott voltak a nyelvemen, mégsem tudtam, hogyan fogalmazzam meg őket.
– Ha zálogba adnám neked a szívemet, elfogadnád...?
Vedd el. A tiéd. Mindenem a tiéd.
Nem tudom, mennyi időn keresztül voltam képtelen távolabb engedni őt magamtól, akár csak egy kicsit is, de még akkor sem akartam arra gondolni, hogy megszakítsuk ezt az egészet. Testem és lelkem az övébe kapcsolódott és ott is akart maradni, elveszve, a felszín alatt fulladva bele a boldogságba. Fejem a vállán pihent, szívverésem felvette az ő szívdobbanásainak ütemét, légzésem az ő lélegzetvételeinek ritmusát. Ujjaim puhán rajzoltak át egy égési sérüléshez hasonlító heget a vállán.
– Itt maradhatunk, igaz? – törte meg a csendet halk kérdésem. A napot teletűzdeltem önző kérésekkel, mégis hozzá kellett fűznöm a következőt. Fogalmam sem volt, haza tudnánk-e jutni egyáltalán, de most az egyszer nem bántam volna, ha nem. Ma éjjel még önző akarok maradni.
Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk vissza a hajóra.
Kiszakítottam a gátakat tartó dúcokat és Lola a karjaimba omlott, s a szó mögött rejlő gyengédséget meghazudtoló szenvedéllyel és határozottsággal indult meg keze karom mentén. Vedd el. A tiéd. Mintha a víz egyszeriben jégtáblák medencéjévé változott volna: megborzongtam. Vedd el. Tégy vele amit akarsz. Szinte ráérősen térképezett fel és követte azt az ötletet mellyel én nyakának papírvékony bőrét tettem ismeretlenből ismerőssé. A sajátommá. Ne tétovázz. Eleget vártunk már. Vállam izomrostjai megkeményedtek tenyere alatt, majd az összehúzódás egész hátamat megfeszítette ahogy keze továbbsiklott. A mozdulattal egyúttal közelebb is húzta testét az enyémhez és amit én eddig féltem megérinteni most magától közeledett és csókolta rá bélyegét bőrömre. Lusta sóhajom karikatúrája volt a a bennem lezajló vehemencia visszatartásának.
Pontosan értette, hogy mit szeretnék mikor combjait megemelve csípőmre húztam, lábait pedig halálos indaként kulcsolta össze mögöttem. Úgy illettünk egymáshoz ahogy kacskaringós vonal mentén szétvágott papírlap két újra összetolt darabja, a napfelkelte felül kibukkanó félkorongja a horizont alatt megbúvó másik felével, Hold leárnyékolt arca a hidegen sütő másikkal szemben.
Nem csak elviseltem...
Elhittem neki. Összepréselt húsunk között lélegzetvételnyi hely sem maradt hazugságnak, álcának, próbálkozásnak. Te voltál a végzetem attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak, üzente combján köröző hüvelykujjam. Teljesíts be.
Éreztem gerince reszketését őt tartó kezemen keresztül. Nem volt már szükségem arra, hogy lássam a körülöttünk lévő világot, szaglásom és tapintásom, halk nyögését befogó hallásom ezerszer jobban és részletesebben kódolta lényét, így szó szerint vakon vesztem el minden csókban melyet adtam, melyet kaptam.
A nevemet hallani a száján olyan volt mint halálos ítéletet nevetve fogadni. Egyik karom kiemelkedett a vízből, ujjaim állkapcsára fonódtak és ebben a félredöntött, védtelen és fenséges istennőt idéző pozícióban tartva akkor sem engedtem volna kibontakozni ha a vágytól önkéntelenül összehúzódik minden porcikája. Ujjai biztató energikussággal kapaszkodtak hajamba és tekintetem lassan nyílt fel ahogy határozott parancsának engedelmeskedve ott hagytam gömbölyű vállát és mélyre buktam csókjában. Nyakára szerelemrózsákat karcolt borostám, arca halálos láztól égett. Egészséges volt. Erős. Magabiztos. Az engedelmesség és tudatosság mellyel arra vezetett mire a legjobban vágyott csak olajat öntött az eddig is elszabadultan tomboló futótűzre. Nyögése ajkaim odújában végezte, mire mellkasom emelkedése és süllyedése zihálva váltott tempót, majd kezem megismételte azt a birtokló mozdulatot mellyel szegycsontjától köldökéig kijelöltem újonnan megszerzett területem középpontját... Ám ezúttal nem álltam meg köldökénél. Csak haladtam lefelé.
Mégis kérnem kell tőled valamit.
A hirtelen szavak megtorpanásra késztettek mielőtt ujjaim végcélt érhettek volna és egy pillanatra kirántott a kéj birodalmából, pont úgy ahogy mély alvót ráznak fel álmából, s laposakat pislogva vesztem el nedvesen csillogó ajkai mozgásában, majd megkerestem fekete tűztől izzó tekintetét. Kérj bármit. Nem tudtam megszólalni. Kérj bármit. Kérlek, kérj tőlem valamit.
Sziklának feszülő talpa finoman ellökte hátamat a durva felszíntől, mely csipkézett mintát vájt nekitámasztott izmaimba, majd amint helyemre siklott körém kulcsolt lábaival visszahúzott magához, nekem pedig meg kellett támaszkodnom tenyeremmel a kövön. Épp ahogy a faház falánál tettem szilveszter éjjel.
Mire készülsz?, vetett szét a kíváncsiság és lassítottan követtem le minden egyes rezdülését, miközben meg sem fordult a fejemben, hogy szavakba öntött vágya valami olyasmi lehet mi egy csapásra véget vet az esztelen őrültségnek melybe rántottam magunkat. Melybe rántottuk magunkat.
Egy meglepetten lehelt "ó" hagyta el forró ajkaimat amint közel hajolva nyakam érzékeny elektródáit bizsergette ajkával és úgy bele kellett markolnom az őt támasztó szikla egyik kiszögellésébe, hogy a szorítástól a kezemben maradt.
Meg kell ígérned, hogy most nem fogsz megállni...
Leeresztettem a követ a víz aljára. Egy gyors és határozott mozdulattal jobb kezemmel összefogtam mindkét csuklóját és feje fölé a sziklára szegeztem ezáltal karjait. Felsőteste sziréneket idéző csillogással emelkedett ki a párából, bőrének minden részletéből dőlt a gőz. Másik kezem pedig befejezte azt amit az előbb elkezdeni sem kezdhetett, miközben zihálva belefojtottam magam nyelvünk táncába.
Mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem. A világ szeme előtt elrejtett tó belefésülte az erdő természetes és vad hangjaiba sóhajainkat, a víz csobogása beleillett a finoman csörgedező patak tápláló zubogásába. Légy annyira boldog amennyire engem teszel azzá, udvarolta körbe minden mozdulatom testét és lelkét. Szabad vagy.
Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk vissza a hajóra.
A sűrűsödő szürkületben az erdő szeme nem láthatott mást mint két egybefonódó embert, kik hol egyesülve, hol szétszakadva botorkálták végig a korábban andalogva megtett utat. Vizes lábnyomainkba kéken fénylő tükröt rajzoltak az első csillagok. Valahol felrepült egy madár.
Szinte lebucskáztam a lépcsőn, s magammal rántottam nem egy régebben biztonságos helyen tárolt tárgyat. A szekrény, melyből korábban a nadrágokat húztam ki reccsent egyet ahogy súlyunkkal nekifeszültünk. A falba vert szögről lebucskázott a festmény és pilinckázva állt meg a térképasztal sarkán. Vadul zihálva húztam Lolát a hálószoba felé és úgy vetettem magam a lepedőre mint a tó vizébe. Karommal teste alá nyúltam és a matracra fektettem. Úgy mint aki törékeny és felbecsülhetetlen értékű kincset tart a kezében, hiszen pontosan ezt jelentette a számomra.
Négykézláb boltívet borítottam még mindig csillogó teste fölé, ujjaim remegve nyúltak a fiók felé, hogy benne a későbbi meglepetéseket megakadályozó óvszercsomagot megleljem. Ott kellett még lennie. A fiók hátsó falához préselődve.
- A francba - káromkodtam el magam mikor túl messzinek tűnt ahhoz, hogy közelebb húzzam, majd egy szenvedélyes mozdulattal széthajtottam Lola combjait, akár a minden édes és fájó tudás könyvét... A matrac pedig besüllyedt alattunk. A hajó ereszkedésnek indult, két testünk eggyé vált és elviselhetetlen teherként a gravitációs vonzás zuhanásélményt idézett elő. A nő feje alatti párnába nyögtem és testem, mi eddig megfeszített csavarként tette boldoggá az övét a tó vizében ringatózva kiengedett. Magam voltam a kalapáccsal ütött szikrázó acél, a pattanásig feszített kötél. Menetébe tört csavar. Kettészakadó vitorlavászon.
Szerettem a testét és fizikai részein keresztül megvallottam mindent lelkének is. Akartalak. Hiányoztál. Fontossá váltál. Csípőm minden egyes hulláma egy újabb letett eskü volt. Ujjaim belemarkoltak a lepedőbe, aztán az övére kulcsoltam őket. Testem az övébe lakatoltam. Végérvényesen. Nem volt visszaút és saját kezűleg pusztítottam el magam a romlás oltárán.
Karjaimat teste alá csúsztattam és a mozgás folytonosságával olyan természetességgel cseréltem meg pozíciónkat ahogy ő rúgta el magát a sziklától. Hátamat nekitámasztottam a fával borított falnak és tenyerem ugyanazzal a mozdulattal irányította a megfelelő helyre csípőjét ahogy a tóban.
- Látni akarlak - suttogtam felfelé nézve keresve tekintetét, ujjaim pedig dús hajzuhatagába túrtak. Nem tudtam betelni látványával és nem is akartam. Mohón habzsoltam a felfoghatatlan élményt. Egészen addig míg az a menetébe szorult csavar porrá nem zúzódott. Arcom eltorzult és homlokomat két melle közé temettem, miközben ujjaim háta bőrébe markoltak. Ajkamról a neve szállt fel. A szeretkezés megsemmisített.
Azon részeim is elernyedtek melyekről nem is tudtam, hogy hogyan és milyen régóta feszültek meg pattanásig. Karjaim lassan lehulltak, gerincem a matracra dőlt. Hasam haláláig hajtott versenyló szuszogását megszégyenítően emelkedett és süllyedt, kulcscsontom sótartóinál izzadtság fénylett. Mit tettem? Mit tettem, hogy ez megérdemeltem?
Az ólmos fáradtság függönyén keresztül Lolát kerestem, még akkor is, ha teste ott volt közvetlen közelemben. Kezem öntudatlanul fonódott dereka köré és közelségünket visszaállítva hasához bújtam, mely az imént még titkos és bűnös kincsek rejteke volt. Fejemet zakatoló szívére hajtottam.
Akkor gyere és vedd el. Az invitálás ott csengett a fülemben, hangja rekedtes mivolta pedig szinte izzott az elmémben. Finch testét elnyelte a ködpára és a tó hívogatóan meleg vize, de az én szemeimre ráégtek az előző pillanatok. Sosem voltam gátlástalan, de rajta nagyon is gátlástalanul felejtettem a tekintetem, miközben szinte felkínálta nekem a lehetőséget minderre. Játszott velem, és én nem csupán élveztem ezt a játékot, de partnerré is váltam benne. Meg akartam érinteni, ujjbegyeimmel is fel akartam fedezni mindent, amit az imént még csak a szemeim tudtak végigsimítani. Nem voltak többé gátak, sem pedig gátlások. Sosem éreztem még ilyen elemi, mélyről jövő, fájóan tiszta izzást, de most szerettem volna elevenen elégni benne. El akartam venni és azt akartam, hogy ő is elvegyen tőlem mindent.
A bőröm minden egyes pontja felizzott tekintete nyomán, intenzívebben, mint ahogy még akkor mért végig, amikor ott állt mellettem a vízparton, egészen addig a pontig, míg el nem felejtettem minden saját magammal kapcsolatos kétségemet. Belekapaszkodtam az érzésbe, miszerint képes lettem volna lángra kapni, és magammal vittem ezt a forró vízbe, egyenesen őhozzá. Mire felbukkantam a vízből, már közel volt hozzám, olyan közel, hogy ha kinyúltam volna, képes lettem volna megérinteni őt, de még csak a szemeim fogadták magukba a látványt, nem kevesebb mohósággal. A szemei majdnem olyan sötétkéknek tűntek, mint a körülöttünk lágyan fodrozódó víztükör, és olyan köd kavargott bennük, amit én is éreztem magamon: forró volt és elfedett minden józan gondolatot, ahogy a vízfelszínről felszálló gőzpára rejtett el minket a világ elől.
Ez... tökéletes, mondtam, pedig még csak ebben a pillanatban érintett meg. Ujjai a csípőmre simultak mindkét oldalamon, és miközben a lélegzetem forró páraként hagyta el elnyílt ajkaimat, hagytam, hogy közelebb vonjon magához. Mintha apró, elektromos kisülések égtek volna a bőrömre ott, ahol megérintett, és ahol meztelen bőrünk összeért a közelségnek hála. Kezeim felfedezőútra indultak, a tekintetem korábbi gátlástalanságával táncoltak felfelé ujjbegyeim a kézfejétől indulva, fel az alkarjain, végigsimítva a felkarját, majd megállapodva a vállain. Ráérősen mozdultam, mint aki minden egyes rendelkezésére álló pillanatot ki akar használni a másik felfedezésére; éreztem bőre forróságát, az alatta megbúvó izmok türelmetlen feszülését. Most. Most tökéletes, gondoltam elködösülő tekintettel, míg kavargó pillantása rabul ejtette az enyémet.
Nehéz volt eldönteni, hogy az elnyílt ajkaim között kiszökő újabb halk sóhajt mi idézte elő pontosan: a pillanat egye hevülő súlya, a szinte fülembe suttogott vallomása, ujjai finom tánca a hasamon, esetleg mindez egyszerre. Egy pillanatra lehunytam a szemem, elmémben felrémlett a pillanat, ahogy együtt úsztunk a tengerben, az érzés, ahogy szavak és tettek nélkül vágyódtunk egymás után, némán küzdve a minket egymás felé vonzó erő ellen. Egyik kezem hátrébb siklott a válláról a hátára, ujjaimat szétterpesztve érintettem háta forró bőrét, míg másik tenyerem a nyakára kúszott, és míg ő megpördített minket a vízben, az én ajkam felhevült emlékeztetőként simult a szája sarkára, éppen oda, ahol először merészeltem igazán megérinteni. A szívem lángra lobbant, de az általa gyújtott lángoktól izzó testem ezúttal nem szökött ki a karjai közül, mint azon az éjszakán. Maradtam. Maradni akartam.
Elvesztem a nevetése hangjában és látványában, miközben a szívem egyre hevesebb és türelmetlenebb ütemet diktált a mellkasomban. Meglehet, hogy a kérdésemben ott volt egyfajta kihívás, és tudtam, hogy ő érteni is fogja, de egyetlen pillanatnyi zavart vagy szégyent sem éreztem emiatt. A lelkem mellett a testem is izzott érte, a kezdetben finoman nyaldosó lángok pedig egyre intenzívebb támadásba lendültek minden múló pillanattal, míg ennyire közel volt hozzám, miközben a testünket épp csak a víz egy finom, láthatatlan rétege választotta el egymástól.
Tenyere végigsimított az egyik combomon, és én lángra gyúltam. Egyik, majd a másik lábamat is a teste mellé vonta, és miközben késlekedés nélkül köré fontam azokat, az olyannyira vágyott elevenen elégés megkezdődött. Halk, elhaló hang tört fel a torkomból, ahogy testünk közül szinte a víz is eltűnt, forró bőrünk összesimult, és hirtelen nem létezett porcikám, ahol ne éreztem volna őt. Teste úgy illett az enyémhez és az enyém az övéhez, mintha arra lettem volna teremtve, hogy ott, a tó vizében, a ködpára rejtekében vesszek el a karjaiban.
- Nem csak elviseltem... - A vallomás fátyolos, megremegő hangon gördült le ajkaimról, miközben szemeim egy pillanatra újra lecsukódtak. A testemen végigfutó árulkodó borzongást ha akartam sem tudtam volna elrejteni előle, csakúgy, mint az ajkai érintése nyomán a nyakamtól induló libabőrt.
Elmélyülő, forró légzésem elnyúlt a nyakamra szórt csókok nyomán, a torkából felszűrődő nyögés pedig végigremegtette a gerincemet. Ujjbegyeim belemélyedtek a bőrébe, egyik kezem ujjai utat találtak nedves hajtincsei közé, mintha attól féltem volna, hogy el akar távolodni tőlem. Már nem bírtam volna ki, ha megteszi. A színtisztán és hevesen izzó vágy végleg ködöt vont az elmémre, szinte szét akarta feszíteni a bőrömet.
- Finch... - Hangot adott felismerésének, és én nemhogy nem ellenkeztem, de ezúttal rajtam volt a sor, hogy a neve elhaló, torokhangú nyögésként távozzon ajkaim között. Csókjai felelevenítettek minden izzó billogot, amelyet a hajó fedélzetén festett az államra, a nyakamra és a kulcscsontomra, én pedig ismerős, ösztönös és tehetetlen mozdulattal billentettem hátrébb a fejemet. Légzésem halk zihálássá fokozódott, testem megreszketett, aztán még mohóbban feszült az övének, mintha csak át akartam volna lépni a fizika törvényeit is. Megtettem volna, ha képes vagyok rá.
Nedves tincsei között megbúvó ujjaim mélyebbre túrtak, és amikor már úgy éreztem, hogy elviselhetetlen az izzó feszítés a testemben, egyetlen szó nélkül, elkínzottságtól határozott mozdulattal vontam el ajkait a bőrömről, hogy aztán ajkam a mozdulathoz hasonló hevességgel égjen az övére. A csók ezúttal nem volt puhatolózó és óvatos; azon a lépcsőn már nagyon régen túl voltunk és a testemben gyújtott lángok miatt kettesével szedtük a fokokat, mire eljutottam erre a pontra. Akarlak, ez volt az üzenete mindennek. Vágytam rá, minden egyes porcikájának érintésére, teste forróságára, minden ingerre, amit kiváltott belőlem. Ajkaim halk, rekedt nyögéssel nyíltak el az övéi alatt, bár a hangot elnyelte a csók, az érintés szenvedélye pedig méltón tükrözte hevesen száguldó vérem forróságát.
- Mégis kérnem kell tőled valamit - szakadtam el ajkaitól egyetlen pillanatra. Zihálásom olyan forró páraként csapódott le a száján, mint ami körülvett minket, szemeim tisztasága pedig rég a múlté volt; olyasmi izzott benne, amihez hasonlót még sosem éreztem.
Lábammal finoman ellöktem magunkat a hátának feszülő sziklától, hogy aztán ezúttal én fordítsam meg magunkat, és amint megéreztem hátam mögött a nedves kő érintését, újra köré fontam a lábaimat. Ajkam szinte bizsergett az övé után, mégis engedélyeztem magamnak egy kis kitérőt: ezúttal rajtam volt a sor, hogy elvesszek egy kicsit benne. Halk sóhajjal hajoltam a nyakához, orrom végigsimította azt az oldalt, ahol nem őrzött a bőrén fájdalmas emlékeztetőt. Magamba szívtam azt a mély, fűszeres illatot, ami mintha mindennél erősebben érződött volna, és szinte megrészegített, miközben ajkaim felfedezték a puha bőr érintését. Megízleltem őt a csókommal, a nyelvem hegyével, utam lassan vezetett felfelé, hogy ajkaimmal ezúttal én égessek forró útvonalat a bőrére, állkapcsának markáns vonalára, a füle alá.
- Meg kell ígérned, hogy most nem fogsz megállni... - mormoltam végül a fülébe rekedt hangon, mielőtt újra a szemeibe néztem volna. Hacsak ő nem volt gyorsabb, mohó vágyakozással húztam újra magamhoz, ajkam szenvedélyesen tapadt az övére. Testem türelmetlenül szorult az övéhez, és én boldogan hagytam, hogy a csókja íze elkábítson, a véremet lángra gyújtó és bőrömet feszítő földöntúlian tiszta, erőteljes lángokkal égő vágy pedig végleg felemésszen. El akartam veszni és újjá akartam születni benne.
Azt hittem nem megy bele. Magabiztosságom mögé rejtőzve fülemben dobolt a tam-tamot verő vér és a farkas legszívesebben előhasadt volna bőröm alól és játékra hívta volna a boszorkányt. Szaladni. Szagolni. Érezni. Vadászni. Bőröm gőzölgött a lapos, délutáni napsütésben, a sugarak reflextorszerűen világítottak át a fenyők tűlevelei között, s a mágikus hely elrejtett minket a világ szeme elől. Nem, nem éreztem a Ley szokásos vonzását, a lüktetést, mely kifejezetten farkasalakban vált érzékelhetővé. A tó, az azt tápláló patak, a természetformálta szín, a szagok, a testünk... senki sem tudott róla. Ennél izgatóbbat és szabadabbat pedig festeni sem tudtam volna. Lola talán igen. De hogy akart-e... erről kellett színt vallania.
A fehér póló vitorlaszerűen ereszkedett a földre, világos anyagát máris pecsétessé tette a nedvesség. A föld is izzadt, nem csak engem táplált geotermiájával hővel. A fehér anyag úgy vette át az erdő barna érintését ahogy Lola által beleszerettem az erdőbe. A pókhálókon megült vízcseppekbe, a szarvasnyomban rejtőző illatba, a magánytalan egyedüllétbe, az élet és halál táncába.
Csilingelt övem és ujjam kisegítette a fém fogat a kapocsból. Nem estem zavarba attól, hogy Lola pillantása oly' mohósággal és vággyal töltötten mért végig. Felfedtem előtte testem minden porcikáját mit tudtomon kívül rejtegettem előtte: Ashok fogsorát a nyakszirtemen, egy soha be nem gyógyult égési sérülés nyomait a vállamon, tetoválásaimat, pigmenthiányaimat, a napcsókolta pöttyöket. Nadrágomat magával rántotta a gravitáció és kiléptem belőle, a mozdulat pontosan tükörképet állított annak ahogy az ő lábát segítettem a viharnadrágon át.
Nem nézek.
De néztem. Izzó parazsat szabadítottam rá, elképzeltem amint az anyag leolvad olíva bőréről, felfedi idomait, titkait, sérüléseit, ajándékait. Haját füstössé teszi, ajkát megforrósítja.
Én megtettem.
Istenem, ez a nő... Szinte kínpadra vert a vágyakozás.
- Akkor gyere és vedd el - nem ismertem fel saját rekedtesen susogó hangomat, csupán a parton hagytam alsónadrágomat és belevetettem magam a kénköves poklot idéző vízbe. Mintha ezer apró elektromos kisülés keletkezett volna felsőtestemen, majd lábujjam végéig érve elektrizálta valamennyi éber és szunnyadó porcikában. Egy erős karcsapással fellöktem magam az iszapos aljzattól, majd körbefordultam. Ha nem Lola áll a parton, ha nem történik meg az a mágneses húzás ott a hajó szivacsain, ha nem tudok semmit, csak azt, hogy ezt a nőt nekem teremtették... akkor is elkárhoztam volna a tó közepén ringatózva, mikor megpillantottam őt a kioldott ásványok illatától fűszeres gőzben. A szellemszerű pára transzcendentális alakot formált belőle. Sziluettjét hízelegve rajongta körbe a hő. Még lendületes mozdulatai ellenére is kínzó lassúsággal hámozta ki testét a ruhák rabságából, de kedvem lett volna közelebb úszni és a fülébe suttogni: csináld újra.
Aztán a tó vize szilánkosra törött és felsóhajtottam a légszomjtól. Vörös posztóba tekeredett bikaként egy lábtempóval közelebb rúgtam magam és szinte lassított felvételként láttam ahogy áttöri a felszínt, ajka szétnyílik a friss oxigén befogadásával. Szempillái összetapadtak a víztől, haja éjsötét fátyolként lebegte körbe vállát és tekintetemet mágnesként vonzotta minden mit a sejtelmes ködön keresztül már megpillanthattam, most pedig a sötét víztömeg sejtetett belőle éppen annyit amennyivel korai halálomat lengette meg. Néhány vízcsepp indult meg arcán, felgyorsultak, majd lelassultak vonásai görbületein... tökéletes volt. Kortalan. Fenséges.
Ez... tökéletes.
A vízben kezem érte nyúlt. Lábujjhegyen kerestem egyensúlyomat a meleg tóban és ezúttal nem ujjaihoz kapcsolódtam, hanem fájóan lassan ragadtam meg két oldalt csípőjét. Igen, egyszer már elképzeltem ezt a pillanatot. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ujjaimmal megkeressem majdnem csupasz testét a víz alatt, s hogy a hideg vízben forrónak ható bőrét közelebb vonjam az enyémhez. Megálltam azonban, hogy leszakítsam a tiltott gyümölcsöt és úgy éreztem ő sem szeretné, ha nagyobb kalamajkába keverném magunkat, mint amiben eddig is ültünk. Így csak közelebb úsztam hozzá, lábammal sötét és fehér habos örvényeket vetve a vízre.
A víz ezúttal forróbb volt mint valaha és közelebb vontam bőrét az enyémhez. Nem álltam meg. Nem akartam már.
- Hosszú időbe telt, Lola Tucker - néztem szemébe a kéjfátyol és a tó páráján keresztül és közelebb hajoltam füléhez. Meztelen melle megsimította csupasz mellkasomat.
- Tudtad, hogy egyszer már meg akartalak érinteni így? Pontosan így - a mozdulatot demonstrálva ujjaim végigsiklottak hasfalán szegycsontjától a köldökéig - De akkor még túl sok volt a gát.
Biztos voltam benne, hogy tudni fogja melyik pillanatról beszélek. Megpördültem vele, a víz csobogott és az aljzatot taposva lassan ringatózásni kezdtünk. A tavon túli világ összemosódott, az örökzöld és gránitszürke odaveszett a gőzben. Elnevette magát és gyönyörű volt. Fehér fogai kivillantak. Az utolsó gyűszányi önuralmamra is szükségem volt, hogy a felszínen maradjak.
Kérdését meghallva csak horkanva felnevettem és szédülve pördültem meg. Felszólítást éreztem arra, hogy demonstráljam a meglepetést mely az orrunk alá dörgölte elkerülhetetlenségét. Ha mégis elkerülhető... jobb ha azon nyomban szívrohamban meghalok.
Még közelebb vontam csípőjét és egyik tenyerem megindult combja külső oldalán, felemelte lábát és derekam köré hurkolta azt, majd ugyanezt tettem a másikkal. Nem csak mellkasunk, de testünk majdnem összes porcikája megtalálta párját a másikéban, s éreztem, hogy hátam a vízfelszín alól előtörő sziklának ütődik.
- Régen mindig ilyen voltam - suttogtam fülébe és ajkam súrolta cimpáját, majd végigsúrolta nyakának vonalát - Minden meglepetés volt. Tényleg szerethetsz velem lenni, ha elviselted az unalmas Finch Colby-t mindezidáig.
Csókot leheltem szaporán doboló ütőerére, majd még egyet néhány centivel lejjebb. Torkomból halk nyögés tört elő, hátam bőrébe belevájt a szikla valamennyi foga.
- Elárultad magad a hajón - motyogtam és homlokomat vállának döntöttem, s üvölteni tudtam volna a belsőmet széttépő ösztöntől - Ezt nagyon szereted.
Azzal megismételtem az útvonalat nyaka, álla és végül kulcscsontja között. Ebben a Bermuda-háromszögben felejtettem minden emberi akaratomat. Ajkam ismerős útként járta be a távot, lassan és ráérősen mozdult. Reakciót vártam tőle. Az utolsó lehetősége volt arra, hogy ellökje magát, kiússzon, eltűnjön. A kezemben lobogó fáklyával ott álltam a gát előtt és meg akartam gyújtani az alátámasztó fát. Mögötte pedig készülődött az ez idáig visszatartott víztömeg.
Nehéz volt eldönteni, hogy melyik érzés varázslata ért mélyebbre: a minket körülvevő, érintetlen csoda, vagy az, ahogy mintha miközben a szemünk a környezetünket, addig a szívünk észrevétlenül egymást fedezte fel. És ehhez nem kellett több mint, hogy... ott voltunk, ketten, együtt. A testem olyan tökéletesen illeszkedett az övé mellé, mintha ezt valaki pontosan így találta volna ki; felé eső karom könnyedén fonta körbe őt a derekánál, hogy a kézfogást felváltva így kapaszkodjunk egymásba a továbbiakban. Körbevett a teste melege, az egész lénye, a fel-felhangzó kérdései, és azon kaptam magam, hogy nem csak a január csípős hidege nem jut már el hozzám, de egészen... kizártam a világot. Mintha egy csak nekünk teremtett, békés kis buborékban lettünk volna, és még ha hamis is volt ez a kép – hiszen a külvilág és annak minden problémája nagyon is ott volt –, én hagytam magam elveszni benne. Csak még egy kicsit, mondogattam magamnak minduntalan, újra és újra belélegezve ezt az érzést. Őt.
Az örökzöldek észrevétlenül vették át a hangsúlyt körülöttünk, ám bizonygatásom, miszerint nyilvánvalóan halálra untattam, süket fülekre és egy szívhez szóló mosolyra talált. Bőröm bizsergett, ahogy megérintett, és nem kellett kérlelnie, hogy tekintetem maradjon is rajta. A foglalkozásomra tett megjegyzése már-már büszkének hatott, ami megérdemelt tőlem egy örömteli mosolyt, következő szavaira pedig vidám kis nevetésnek adtam hangot, miközben arcom könnyedén belesimult ujjai érintésébe.
– Egyszer majd kérdezd meg Noah-t, mennyire élvezi a rajzóráimat – feleltem töretlen vidámsággal, és meg sem próbáltam eltüntetni az arcomról annak jeleit, hogy a mondatába beleszőtt is ugyanúgy simogatta a szívemet, mint ujjai az arcomat.
Orromat megcsapta egy kicsit idegen, a természettel mégis teljes összhangot alkotó illat, amit először nem tudtam hová tenni. A gondolataim mélyén kaparászott a felismerés, de Finch szavai lekötöttek, így inkább nem is erőlködtem tovább. Apró mosollyal az arcomon figyeltem és hallgattam őt, elraktároztam a szavakat, mert bár szívesen megkérdeztem volna, mi vezetett idáig, milyen volt a kapcsolata a falkával, tudtam, éreztem, hogy ennek nem most van itt az ideje.
– Örülök, hogy velem osztod meg – mosolyogtam inkább rá, amikor szemei ismét rám tekintettek. Ez volt a legfontosabb ebben a pillanatban.
Ha eddig lenyűgözőnek éreztem, amit mutatott nekem, ez csak akkor érte el a tetőpontját, amikor a fenyők között, azoknak zöld ölelésében felbukkant egy kis tó, amely hívogató gőzpáraként jelezte, hogy sokkal kellemesebb hőmérsékletet ígér a tél hidegéhez képest, ha valaki van olyan bátor, hogy belemerészkedjen. Azt hiszem, még a szám is eltátottam egy kicsit, ahogy az éteri, valóban mesébe illő látványt figyeltem, és szinte megbabonázva követtem Finchet a tavacska partjára.
– Vagy egyenesen egy mesében – adtam hangot a gondolataimnak, miközben mellé guggolva én is megérintettem a vizet, kíváncsian merítve bele az ujjaimat. Valóban olyan hőmérsékletű volt, mint amilyet a látványa ígért, kézfejem szinte azonnal felmelegedett benne, és ez mosolyt csalt az arcomra. – Varázslatos – figyeltem mosolyogva az ujjaink alatt finoman fodrozódó víztükröt, miközben a felszálló pára az arcomat is melengetni kezdte.
Finch kérdése váratlanul ért; úgy kaptam felé a tekintetem, mintha hirtelen oldalba bökött volna. Fürdés...? Tekintetem bejárta az arcát, felmérte az ajkaira ülő pimasz mosolyt, és alig akartam elhinni, amit mond, pedig a következő pillanatban már felegyenesedett, keze pedig a kabátja cipzárjáért nyúlt.
Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta, mert rájöttem, hogy kiszáradt. Figyeltem a lassú mozdulatot, ahogy a cipzár egészen lekúszott, hogy aztán a kabát lekerüljön Finchről és a földre essen. Vagy csak nézem? Igen, most határozottan azt csináltam, mert nem igazán találtam a szavakat, még ha nem is azért, amit talán ő sejtett. Lassan én is megtaláltam magamban az erőt, hogy álló helyzetbe tornázzam magam, de ahogy felé fordultam, egy kulcscsomó jelent meg az arcom előtt, amiről néhány pillanat alatt összeraktam, hogy legutóbb akkor láttam, amikor Finch beindított vele a Whānau motorját.
Aztán a kulcs ívesen a tavacska közepe felé vette az irányt, anélkül, hogy utánanézett volna. Az én tekintetem sem sokáig követte az útját, ahogy meghallottam a vérlázítóan arcátlan szavakat. Sajnos elejtettem. Lassan, vontatottan fordultam ismét felé.
Aztán ugyanilyen vontatottággal elmosolyodtam.
– Én sajnos a növények között vagyok igazán ismerős... – Pillantásom elrévedt, ahogy ujjai megragadták a pólója nyakát. – De szerencsére ismerek egy kifejezetten jó vízi idegenvezetőt.
A tekintetem követte a mozdulatot, ahogy megszabadult a pólójától, de aztán nem a ruhadarab útját követte tovább, hanem az alóla felszabadított testrészeket és bőrfelületeket pásztázta végig lopva. Ebben a pillanatban már a torkom is száraznak érződött, pedig még csak ekkor hallottam meg az öve csilingelését és egy rövidebb cipzárnak a hangját. Hirtelen már nem is a tó hője melengette az arcomat, hanem a saját vérkeringésem, de nem törődtem vele. Tudhatta már, hogy nem vagyok annyira szívbajos – bár ezúttal nem volt nálam fürdőruha a fehérnemű későbbi helyettesítésére.
– Én megtettem – közöltem vele szenvtelenül, arcomon egy huncut mosollyal. Felesleges lett volna tagadni a nyilvánvalót, hiszen csak abban a pillanatban emeltem fel rá újra a szemeimet, pedig előzetes szándékaim szerint csupán rövid felfedezőutat kellett volna megtenniük.
Ha volt egyetlen dolog, amit rossz volt nézni, az az volt, hogy a hőmérséklethez képest sok időt töltött idekint, így egyben ez volt az a dolog is, amiben igyekeztem eltérni tőle. Nem gondolkoztam. Félredobtam a dilemmákat, nem gondoltam át, hogy fogunk megtörölközni, mi lesz a hajammal, hogy nem fogunk megfázni, amint kijövünk a vízből... Nem törődtem semmivel, csak igyekeztem minél gyorsabban megszabadulni a ruháimtól, különösen azután, hogy a hideg első hulláma elérte a kabát, majd a póló alól előbukkanó csupasz bőrömet, mert az aztán igazán csípős volt. Természetesen ha Finch a saját pimaszságom oltárán feláldozta a maga ígéretét, és mégis nézett, az okozott a fejemben nem kis mértékű zavart, de innen már nem gondolhattam meg magam. A fedélzeten susogós nadrágban és kabátban húzott az ölébe, nem fogja érdekelni, hogy nem vagy olyan tökéletes, mint az eddigi nők, próbáltam biztatni magam, és ennek a gondolatnak is inkább az első felére koncentráltam, mert még tovább melegítettek az emlékek.
Így egészen lerövidült az idő, mire végre az utolsó ruhadarabtól is megszabadulva én is a vízbe ugorhattam. A tó meleg vize úgy ölelte körbe és simította végig a testem, ahogy valódi forró fürdő engedi fel az embert egy fagyos nap végén. A víz tiszta volt és érintetlen, az előbb még hidegtől csípő bőröm most kellemesen bizsergett végig, és egy pillanatra ismét a forró tengerben voltam, azon a nyári éjszakán.
Ahogy felbukkantam a felszínre, tenyeremmel megtöröltem az arcom, majd széles mosollyal az arcomon hátrasimítottam a hajam a homlokomból, míg megkerestem a tekintetemmel Finchet a vízben.
– Lerombolsz bennem minden gátat, Finch Colby – vádoltam meg nyilvánvaló vidámsággal, és ahogy megráztam a fejem, elnevettem magam. Körbepillantottam, tekintetem magába itta az éteri környezetet, a vízfelszínről felszálló párát, hogy aztán végül megállapodjon azon, akinek ezt az egészet köszönhettem. – Ez... tökéletes.
Közelebb úsztam hozzá a vízben, tekintetem kíváncsian, mosolyogva függesztve az arcára.
– Szóval... az idegenvezetés csak a kulcs megtalálását célozza majd, vagy tartogatsz egyéb meglepetéseket is? – kapcsolódott az övébe a tekintetem.
Mosolyogva helyeztem tenyeremet Loláéba. Ez az érintés teljesen más természetű volt mint a korábbi éhes és vad súrlódások mellyel egymásnak estünk. Itt a mocsári deltától védett öbölben, a nád között az érzések úgy csillapodtak le ahogy a tengervíz simult ki érintetlen tükrű felszínné. A szél el elült, csupán a növényen suhogtak lágyan. Kihúztam másik kezemet is az élénk színű kabátból, de csak azért, hogy orra hegyét megérintve fejezzem ki a végtelen hála és idill ólmos, jól eső fáradtságát.
Lesegítettem a hajóról, majd lassan andalogva indultunk meg a magasösvényen. Úgy botorkáltunk a kacskaringózó, természet illataitól terhes deszkaúton ahogy csak gimis tinik tudnak ballagni. Ugyanúgy csodálkoztunk rá a világra ahogy két ártatlan szív tudja újra felfedezni a környezetét mely tulajdonképpen semmi változáson nem esett keresztül. Az itt magasra törő fák, a fűfélék, bogyós bokrok semmiben sem különböztek azoktól melyeket ismertem és vagy Rose Harbor, vagy még Georgetown erdeiben láttam. Egy kócsag rezzent fel jöttünkre, egy róka szaladt a nádba. Farkasom megkönnyebbülten szívta magába az újra ismerős tájat, miután nyálkahártyáját tompává tette a sós levegő, s szemmel tartott minden felrebbenő állatot és aláhulló levelet mi utunkat keresztezte.
Átkaroltam Lola vállát, karom tökéletes magasságban futotta körbe és húzta őt közelebb felkarjánál fogva. Mesélj. Mondd el. Vezess. Susogta minden porcikám felé és csodálattól bugyuta arccal hallgattam beszámolóját. Olykor kérdeztem tőle. Jól ismertem már, hogy farkasom milyen növények közelségét keresi, s mivel Lola igen csak jártas volt az erdőben fellelhető kincsek terén, hát igyekeztem választ kapni, hogy a bennem szunnyadó fenevad miért kedveli például az egyik bogyós gyümölcsöt hullató cserjefélét a másiknál kifejezetten jobban. Miért nem húzódnak bizonyos madarak délire és hol találhatok rá a legközelebbi olyan növényre minek valamilyen természetfeletti hatása befolyással bírhat ránk.
Úgy tértünk a nádas közül az örökzöldekkel és szürke sziklatömbökkel szétszórt rengetegbe, hogy szinte fel sem tűnt az időbeli és térbeli váltás. Az a lágyság ami Lolából áradt olyan biztonságérzettel ölelt körbe mintha nem én tartottam volna testem melegéhez közel őt, hanem láthatatlan védőburkával ő terített volna be tetőtől talpig. A tűlevelek között átszökő téli napsugár megvilágította páraként gomolygó leheletünket. Arcomra letörölhetetlen mosoly kúszott.
Mikor a természet témájának kivesézése hirtelen abbamaradt, én még szorosabb ölelésbe fontam és kezemmel állát megemelve fordítottam tekintetét sajátom felé.
- Le sem tagadhatnád, hogy tanár vagy - szinte büszkévé tett ahogy Lola ragyogott saját közegében. Azt sem tagadhatta volna le, hogy ő az erdő gyermeke volt, erdei boszorkány, talán már-már tündér aki tökéletesen illett a kopár és olykor örökzöld képződmények közé. Olívaszínű bőre, sötét haja és seprűszerű szempillája megidézték a feketefenyők finom barna színét és szúrós lombjuk feketeségét.
- Kíváncsi lennék, hogy a tinifiúkat, is ennyire le tudod-e venni a lábukról - simítottam meg arcát és ráérősen rakosgattam egymás elé lábamat, mint akinek eszébe sem jut, hogy az utat még visszafelé is meg kell tenni, nem is beszélve a hajóútról. Úgyis jön a parti szél, csitítottam el minden gondolatot mi ki merészelt volna zökkenteni a keresés nélkül talált idillből.
A patak és a meleg kövek alkotta medence illatát már messziről meghozta a lágy szellő. Kissé kénes, de meleg párája csalogatóan intett ujjával, s habár a délutáni hőmérséklet már zuhanásnak indult, a geotermikus hő még így is távol tartotta a januári hideget.
- Nem mondhatnám - ráztam meg fejem az emlékeimet felidézve - Túl kockázatos lett volna ha véletlenül egyedül alakulok át farkassá. Még a Rose Harbori erdőben is csak bizonyos idő elteltével járhattam kísérő nélkül. Aztán meg... ha nem a kikötői munka akkor a falkában elfoglalt pozíció tett számos dologért és többek között másokért is felelőssé. A jelenlegi szabadidőm töredéke annak ami egykor rendelkezésre állt. De nem bánom - néztem le rá mosolyogva. Nem volt helye annak, hogy felemlegessük Daniel halálát vagy a boszorkányok és farkasok közti feszültséget. Szavaim teljesen más üzenetet hordoztak magukban.
A fenyők törzse között lassan körvonalazódni kezdett a gőzszakállát rázó meleg vizes medence. Elengedtem Lola vállát és ujjainál fogva léptem a kis tavacska mellé melyet vékony sugárban táplált a hegyekből lezúduló patak. A túlpart szinte párába veszett a hőmérséklet különbségtől.
- A víznek rengeteg különböző formája van - jegyeztem meg leguggolva és tenyeremet végighúztam a tükörsima vízfelszínen. Valahol egy szarka csattogott szemrehányóan, néhány énekesmadár bolydult fel jöttünkre. A béke... tökéletesnek hatott.
- Olyan mintha nem is Delaware-ben lennénk - jegyeztem meg továbbra is a vizet simogatva - Mintha messze, nagyon messze lennénk innen... A semmi közepén... A világ másik oldalán...
Arcomat szinte sütötte a tavacskából kisugárzó hő. Úgy szívtam magamba levegőjét mint influenzával küzdő beteg a meleg, gyógynövényekkel gazdagított borogatást.
- A vezetésnek része a fürdés? - sandítottam felé és pimasz, de nagyon halvány mosollyal vártam a reakciót. Magamat csak azért nem leptem meg vele, mert abban a pillanatban megfogant bennem a bűnös ötlet, hogy a mólóra tettük a lábunkat - Vagy ahhoz veszélyességi pótlék szükséges?
Felegyenesedtem a guggolásból és a cipzár nyakáért nyúltam, majd lassan, végtelenül lassan húztam végig, míg halk kattanással elengedte a kabátszárnyakat összefogó lenti kapcsot. Kibújtam belőle és a földre ejtettem. - Vagy csak nézed...? Nekem az is jó.
Tettetett nemtörődömséggel kibújtam a cipőmből azzal, hogy először az egyik majd a másik sarkára léptem rá, majd a farzsebembe nyúltam. A Whānau kulcsát leltem meg benne és Lola arca előtt megcsörgettem. Hagytam, hogy legyen elég ideje felismerni, hogy ez mindenképp szükséges eleme a motor beindításának, majd villámgyors reflexekkel a tóba hajítottam.
- Jaj... - nem fáradtam azzal, hogy pillantásommal kövessem a tárgy útját. A loccsanás elég bizonyítéka volt annak, hogy nem tévesztettem célt - Sajnos elejtettem.
A pólóm nyakáért nyúltam és lehúztam magamról. A tél mintha ijedtségében eltávozott volna a környezetemből és felvettem a harcot a hőt termelő forrással. Szinte vibrált a levegő csupaszon maradt bőröm körül.
Egy percig sem kerített hatalmába az aggodalom. A kulcs karikáján ugyanis egy színes, könnyű szivacsból készült kulcstartó fityegett, mi természetesen fent tartotta a felszínen az apró fémtárgyat. Enélkül már számos bosszúság ért volna hajós karrierem során. De ezt nem kötöttem Lola orrára... hacsak nem szúrta ki a lebegő holmit a párán keresztül.
Kattant az övem, majd egy újabb cipzárhang közepette a nadrágomat is meglazítottam. Biztatóan néztem a nőre.
- Nem nézek - ígértem meg, s helyette szinte a pillantásommal tüntettem el róla a feleslegessé vált téli ruhákat. Mondj igent. Menj bele, kérleltem magamban és kisvártatva minden textiltől megszabadultam, majd beugrottam a medence vizébe.
A Whānau mosódja nem várt menedéket nyújtott... volna, ha hatásos lett volna bármi is, amivel próbálkoztam. Mély levegő? Ha-ha. Hideg víz locsolása az arcra? Több szerencsét legközelebb. Ahogy a tükörképemre pillantottam, az még mindig ugyanazokkal az érzésekkel telve nézett vissza rám, makacsul ragaszkodva mindenhez, amit próbáltam kitörölni a fejemből; nem azért, mert el akartam felejteni – isten őrizz, hogy elfelejtsek bármit is –, hanem azért, hogy képes legyek józanul gondolkodni. Az ajkam és a bőröm még mindig Finch csókjaitól égett, mintha az ajkai egyfajta édesen kínzó billogot hagytak volna maguk után, a bőröm alatt szövődött lángok pedig aligha akartak csitulni. Ismeretlen érzés volt, de a maga ismeretlenségében olyan vonzó, mint ahogy Finch vonzott magához az egész lényével. Mintha két, ellentétes pólusú mágnes lettünk volna.
Most hülyén érzem magam amiért azt hittem, hogy a vérfarkasság és nem a hajóm közbeavatkozása lesz a szerelmi életem akadálya.
A szavak, amelyek még most is ott csengtek a fejemben, a szívemen hagytak ugyanolyan lenyomatokat, mint az ajkai a bőrömön. Szégyelltem magam, amiért ott helyben nem tudtam mit mondani. Egyéb reakcióra nem adott lehetőséget, mert feltűnően kerülte a tekintetem, én viszont csak a partra vetett hal előadását voltam képes előadni azokban a másodpercekben, míg ő el nem indult visszafelé a tálcával. Szerelmi élet? Még mindig meg tudtam volna szédülni, olyan heves tempót kezdett diktálni a szívem. Ez vagyok neked, Finch?, szerettem volna megkérdezni, ha kijön hang a torkomon. Szeretnéd, ha ez lennék?
Elfordultam a tükörtől, és ahogy kezemet a nemesfa ajtó kilincsére helyeztem, szinte tarkón vágott az egyértelmű felismerés: én szeretném, ha az lennék. Ujjaim megszorultak a kilincsen és egy pillanatra lehunytam a szemem. Miért áltatnád magad, Lola? Te is tudod, hogy elvesztél. Már nagyon régen elvesztél. Elhagytam a mosdót, hogy aztán a fedélzetre kapaszkodva szemeim megkeressék Finch magas és erős alakját, amint szakértő mozdulatokkal tett-vett a kormánykerék, a vitorla és a kötelek között, a szívembe pedig kérlelhetetlenül beleégett az érzés, amely egyszerre kötött gúzsba és szabadított fel.
Nem zavartam meg a kikötés műveletében, de ott voltam, ha esetleg segítségre volt szüksége, és úgy látta, több hasznot hoznék mint ártalmat. Finch mellé léptem, és ahogy körbemutatott a csendes és varázslatos látképen, elmosolyodtam.
– Csodálatos – mondtam ki a gondolataimat, körbekémlelve az elénk táruló látványon, ahol tenger és folyó, erdő és mocsár találkoztak egymással. Tenger és erdő. A gondolatra a mosolyom szelídebbé vált, és az előttünk elnyúló mólót szemlélve arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a mi utunk is ilyen egyenes és egyértelmű. Bántam-e bármit? Igen. Néhány hónapot, amelyet talán feleslegesen vesztegettünk el, biztosan. Semmi mást.
Finch elém lépett, én pedig felnéztem rá, miközben az arcomon ülő mosolyba talán több gyengédséget csempésztek a gondolataim, mint eddig. Nem feledtem, hogy gyújtott lángra könnyedén nem sokkal ezelőtt, de most arra a kis csodára koncentráltam, amit szeretett volna megosztani velem.
– Nagyon sok mindenről tanulok most másfajta megközelítéseket – szólaltam meg lágyan, hangommal is kifejezve, hogy ez egyáltalán nincs ellenemre, de rábíztam, hogy megérti-e a jelentéseket a szavak mögött. – Szerintem még sosem jártam itt, de ez a hely egészen varázslatos. Köszönöm, hogy megosztottad velem – mosolyogtam újra Finchre.
A kérdésére vegyülő bizonytalanságra fittyet hányva és annál nagyobb határozottsággal nyújtottam felé a kezem szinte azon nyomban. Nem akartam félni. Nem akartam arra gondolni, hányféleképpen ronthatom el. Nem akartam tudni, mekkorát eshetek. Már így is zuhanórepülésben vagyok.
– Menjünk – jelentettem ki, és ha elővarázsolta nekem egyik kezét a zsebéből, olyan természetességgel fogtam meg azt, mintha mindig is erre lettünk volna kitalálva. – Szerencsére jó navigátor vagyok az erdőben... majdnem annyira, mint egy farkas – somolyogtam rá. Szerettem volna az ő szemeibe is visszacsempészni a mosolyt a bizonytalanság helyére, és finoman megszorítottam a kezét. Ne félj. Ha zuhanunk, azt együtt tesszük.
A mólón végigsétálva magamba szívtam a végtelen béke illatait, színeit és hangjait, ahogy a tenger tiszta, sós levegője lassan beleolvadt a mocsár nehezebb légáramlataiba, összekeveredve az erdő friss illatával. A tél színei nem töltöttek el szomorúsággal, mert a hamarosan meginduló zizegő, tavaszi életet láttam alattuk. Miközben ujjaim Finch kézfeje közé fonódva felejtődtek, azzal untattam, hogy elmeséltem neki, mennyi kincset rejthet – számomra – az erdő télen – is –, és azt is, hogy a mocsaras vidék sokkal kevesebb életnek hagy teret, mint a fagyos hótakaró. Fogalmam sem volt, hogy érdekli-e, de én csak ezzel tudtam iránytűként szolgálni, vitorla és hajó híján. Közben engedélyeztem magamnak azt is, hogy a tekintetem néha rajta vesszen el pillanatokra, őt is felemelve a táj csodái közé, és ugyanúgy az agyamba égetve a képet, mint ahogy a nevét forrasztottam a szívemre.
– Most már elmondhatod, hogy eddig halálra untattalak – mosolyogtam rá vidáman, miközben a fák körbeöleltek minket. – Gyakran tértél vissza ide, mióta felfedezted? – néztem fel az örökzöldek lombjára, majd vissza Finch szemeinek kékjébe, amelyek felidézték az elrejtett ég tiszta kékjét.
Lola a karbaimba omlott én pedig erősen tartottam őt. Úgy simult hozzám ahogy csak két egymáshoz csiszolt kő tud háborogni a hullámokkal, mikor azokat a víz elég ideig görgeti a parton. Egyszeriben dagonyázni kezdtem a dölyfösség azon mocsarában mi azt a látszatot keltette, hogy a boszorkányt egyedül nekem készítették.
Teljesen más volt őt érinteni mint bárkit ezt megelőzően. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy nő testét lehet használni amennyiben én is használatra bocsátom az enyémet, s kölcsönös megállapodás fejében kielégítjük szükségleteinket, megtanítjuk egymást finomabbnál finomabb fortélyokra amivel a másikat meg lehet győzni arról, hogy jól járt az egyezséggel, de... Mi egészen más megállapodást kötöttünk és ennek súlyát nem csak nem tudtam, de talán nem is akartam mérlegelni. Elbánok vele, nyugtattam felajzott idegeimet a vad tánc közben.
...
Aztán a tengervíz szó szerint földhöz vágott. Rohadt életbe, morogtam magamban szinte dühöt érezve amiért a természet ereje konkrét értelemben vetett véget annak, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül egymásnak estünk.
Szóval... te hiszel az anyatermészet figyelmeztető erejében...?
Már nyitottam volna a számat, hogy rávágjam, hogy "hát ez egy rohadt nagy hülyeség", de csak tátogtam mint a levegőtől megfosztott hal és meghasonultam az ártatlan kérdésben. Persze, mert tengerész vagyok. Nem, ezt nem mondhattam, hiszen ezzel beismertem volna, hogy örültem neki, hogy a Whānau aljas játékot űzött velünk. Francokat, ez meg szimplán nem lett volna igaz, hiszen már réges-rég meghaltam volna ha nem hiszek annak a bizonyos anyatermészetnek (melyet egész más anyjának vonatkozásában emlegettem most a fejemben) meg a hülye figyelmeztetéseinek... mire vonatkozóan...?
Végigszántottam hajamat tenyeremmel, kíváncsian fedezve fel, hogy Lola ujjai megint csak fodrászmunkákat megszégyenítő volument kölcsönzött neki, majd a sarkamra ültem és fátyolos tekintettel a matracot bámulva csupán ennyit mondtam:
- Most hülyén érzem magam amiért azt hittem, hogy a vérfarkasság és nem a hajóm közbeavatkozása lesz a szerelmi életem akadálya.
MIT MONDTÁL? kerültem Lola tekintetét és inkább a tálcáért nyúltam, de közben két gigantikus tamtam dobot is ütni kezdett agyamban az ösztön: újra és újra megjelent lelki szemeim előtt amint a nő fejét hátra biccentve kínálja fel bőrét csókjaim bélyeghelyének, s ahogy teste a legérzékibb pontokon feszült és vált puhává az enyém ellenében. A második pedig... Milyen szerelmi élet? Kedvem lett volna benyúlni a póló nyaka alá és meglibbentve kiengedni a saját szavaim által okozott megadás omlasztó érzését. Mielőtt minden paradicsomszószos lesz idefent. Nem, a legkevésbé sem attól tartottam, hogy minden paradicsomszószos lesz idefent.
Szerelmi életem van... Kimondtam... Úgy gondolom...? Talán. Biztos...? Lola nem fizikai valójára vágyom. A lelke kell nekem. Akkor ez egy légyott? Nem...! Akkor...? Szerelmi...? Élet...?
Kocsonyává vált térdekkel botladoztam vissza a konyhába, még az üres pohár is feldőlt a tálca mellett. Nem foglalkoztam túlzottan a pakolással, helyette felkínáltam a mosdóhasználat lehetőségét Lolának, elvégre bő egy órája úton voltunk, majd visszakapaszkodtam a kormány mögé és leszereltem a robotpilótát. Pár száz méterrel előttünk a parton már körvonalazódott a Leipsic folyó deltatorkolata teremtette láp, s ideje volt betekerni a fock vitorlát, leereszteni a grószt és motort indítani az elhagyatott famólóhoz kötéshez. A Whānau nem sokkal később újra teljes csendben ringatózott. A kikötőkötelek erőteljes rántásával igyekeztem felgőzölt agyamat is a helyére tenni, majd szuszogva térdemre támaszkodtam és elmosolyodva körbemutattam a sós és édesvíz találkozásából született nádas és mocsári erdő látképén.
- Még tavaly tavasszal fedeztem fel ezt a helyet - hangom körbezengte a láp mozdulatlan, csupán neszezés és madárhangok oldotta csendjét - A móló az erdőbe vezet. Ott van egy forrás - mutattam a magas lábakra épített hídszerű tákolmányra, mely nem, hogy lakkot, de festéket sem látott az elmúlt évtizedekben. Habár a terület természetvédelem és őrzés alatt állt, az alacsony számú látogató miatt nem sok erőfeszítést tettek többek közt a móló ápolására. A jegyszedésre emelt bódé is üresen tátongott és habár a késő délután felhői kissé elhomályosították a vakító napsütést, a helyből végtelen békesség és kortalan nyugalom áradt.
Lola elé léptem majd belesüllyesztettem zsebembe a kezem. A korábbi érzelmi felfokozottság helyén most türelmes és lassú figyelmesség bontakozott ki.
- Te sokkal régebb óta élsz itt, ezért biztosan nem újdonság. De vízről megközelítve egészen más - mosolyodtam el, majd tekintetem bejárta a vidéket. Rose Harbor határait már réges-régen elhagytuk, a területet pedig sem másik falka, sem egyéb fenyegetést jelentő természetfeletti nem járta.
- Van kedved megnézni...? - kérdeztem bizonytalanul a pillantását keresve miután kibámészkodtam magam - Lehetsz a szárazföldi idegenvezetőm. Vagy szárazföldi kapitány.
Kezdőlap
our time
our time
our time
our time