Alec Ward, a vérfarkas tudta, hogy néha kegyetlennek kell lennie ahhoz, hogy megtarthassa a helyét a falkában. Alec Ward, az ember, azonban sokkal jobban örült annak, ha mások kedvelik, nem pedig félnek tőle. A lelke mélyén örült neki, hogy nem sikerült végleg elvágnia annak lehetőségét, hogy a végén barátok legyenek Colbyval.
- Tudom milyen érzés. Mármint építeni valamit, amiben egy kicsit ott vagy te magad is – bólintott Alec a férfi szavaira. A beszélgetésük alatt most először érezte azt, hogy látott valamit Finch-ből; túl a tengerész álarcán, túl a béklyók között tekergő farkason, betekintést nyerhetett egyenesen a lelkébe. Ezért pedig hálás volt.
- Köszönöm, majd megemlítem Beccának – mosolyodott el a félszeg invitálásra. Tudta, hogy nem több puszta udvariaskodásnál, ezért nem állt szándékában visszaélni a másik farkas vendégszeretetével; farkasként pontosan tisztában volt vele, hogy mit jelent a magánszféra, és azt is, hogy mikor illik belépni egy falkatestvére lakhelyére. Egyelőre mindkettejük számára jobb lesz, ha ezt a határt nem lépik át.
Alec lassan felállt, majd kezét bátorítóan a másik vállára tette. Hiába volt ő a fiatalabb, most az idősebb, és tapasztaltabb szerepét magára öltve, szinte atyai mozdulat volt ez. Szerette volna erősíteni a másikban, hogy nincs egyedül. Sem mellette, sem a falkában.
- Visszakísérlek a kocsihoz – mondta egyértelmű jeleként annak, hogy a mai találka véget ért. Ha a férfi nem ellenkezett, akkor hagyta, hogy kövesse. Amikor a vérfarkasok leckéket vettek, általában messzire elkerülték a turistaútvonalakat, de Alec korábban felfigyelt rá, hogy Finch nem tájékozódik túl jól a szárazföldön, ezért a vadőrállomástól nem messze parkoltak.
Határozottan odaintett az unokatestvérének – Richard Mason -, aki éppen elhajtott mellettük az egyik szolgálati járműben.
Kicsivel később, amikor Alec már hazafelé tartott – ha kellett kidobta Finchet a kikötőben -, a lelkében nyugalom ült. Úgy gondolta, hogy jól cselekszik azzal, hogy segít megtanulni Colbynak uralni a farkasát, ettől pedig jól érezte magát.
Részemről lezárt! Köszönöm szépen ezt a remek játékot!
A béta olyan megvilágításba helyezte a vérfarkaslétet, amely üdítően és egyszerre sokkolóan újként hatott. Nikkóval sosem beszélgettünk ilyesmiről – illetve lehet, hogy ő beszélt, én meg a képzeletemben felhúztam őt az árbócra a hátszőrénél fogva. Ez a vizuális kép pedig kiégetett minden más információt, azt hiszem nem véletlenül. Amit Ward mondott nem volt esztelenség, csak éppen diszkomfortos. A béta szándékosan konfrontációra késztetett saját magammal, mely olyan volt, mint pár hosszú tengeren töltött hét után megint kilépni a szárazföldre: elkerülhetetlen és nem túl jó. Mivel se bú-t, se bá-t nem tudtam mukkanni magyarázatára, csak aprókat bólogattam és hol átható tekintetét, hol a környezetünk lassú, de lüktető moccanását követtem szememmel. Mintha Alec tekintetéből valami más is visszanézett volna rám: a felettesem, a sosem létező bátyám, a riválisom, a társam, valahol az ellenfelem is és apám helyett apám. Mindez persze a tudatalattim megfoghatatlan szürke zónájában lebegett, én pedig csak sodródtam. Majd kivet a part valamerre.
- Rendben – válaszoltam a határozottan utasításként hangzó mondatra és hamar elvetettem magamban, hogy hozzátegyem, „Ott leszek”. Micsoda hülye mondat lett volna. Nem volt más választásom. Sose volt választásom a farkaslétemmel kapcsolatban. Nem szerettem volna ismételni magamat, hogy „Jaj nekem, én nem erre születtem”, vagy „Nem akarok farkas lenni, akarjon akinek két anyja van”, mert gyűlöltem a szánalom és a szánásra késztetés érzését mindkét oldalról. Hajlandó voltam folytatni sodródásomat és a különös viszonyrendszer ellenére elfogadni Wardot. Úgy éreztem e röpke óra után mégis csak ő a hozzám legközelebb álló farkas, kit valaha ismertem. Erről az érzésről pedig öcsémnek sosem kellett tudnia.
- Nem voltál kegyetlen – néztem rá hitetlenkedve – Te nem tudod az milyen – csúszott ki a számon, majd egyet hümmögve inkább még egy gondolattal tovább fűztem, hogy tartsam a kettőnk közötti vékony határt – Az én idegeim kötélből vannak.
Visszaadtam hajózáshoz köthető hasonlatát és arra gondoltam, hogy a legtöbb tengerről szőtt mondás, vagy metafora tökéletes szemléltetője nekem és életemnek egyszerre. Egyszerűen csak minden ilyesmit egy vaskos, ormótlan és sószagú könyvbe kellett volna gyűjteni és akkor az, aki rászánja magát, hogy kezébe vegye megspórol magának néhány kellemetlen kört velem kapcsolatban, s rögtön megtalálja iránytűjét.
Habár a béta mosolya őszintének tűnt, viszonzásul szánt mosolyom kis grimaszba fulladt, átmenetet képezve valami kellemes és idétlen arckifejezés között. Egyik lábamról álltam a másikra és ezt számtalanszor megismételtem, nem tudva, hogy jogomban áll-e visszautasítani Ward invitáló fapaskolását, mellyel maga mellé hívott, aztán úgy döntöttem egy kis férfias egymáshoz simulás végül is minden tengerész életében alapból kijár, a fa pedig nem új alapkellék hozzá. Odafészkelődtem mellé, kissé feszengve, csak lopva nézve rá a szemem sarkából. Igazi puhapöcs lettél, Colby, hecceltem magamat és megpróbáltam még egyszer bizalomgerjesztően Wardra mosolyogni, talán most valamivel több sikerrel.
- Értettem – válaszoltam újabb utasítására – Igyekszem majd – és komolyan is gondoltam. Bármennyire is nehezemre esett, muszáj volt…
A Whănau nevének hallatára mintha az egész Himalája szakadt volna le a lelkemről. Vállaim leereszkedtek, arcizmaim ellazultak, idegesen doboló ujjaimat pedig ölembe ejtettem. Nyelvem végigfutott az ajkamon és úgy éreztem vér tolul az agyamba és valami jó érzés a lelkembe. Ezt érezhették az apák, mikor kezükbe fogták első szülött gyermeküket, vagy a szerelmes krapekok, akik életük értelmére néztek.
- Köszönöm – motyogtam halkan és a dicséret tényleg jól esett. Nem csak a hajót, hanem minden egyes mély vágást a tenyeremen, minden gyalulással és kopácsolással töltött órát és minden vihart átvészelt alkalmat dicsért ezzel Alec.
- Majdnem egy évig építettem. Nagyon sok tervezést igényelt és először ki akartam tapasztalni mit szeretnék egy hajóban. Hogy mire van szükségem és mivel tudok dolgozni. Dél-Afrikában olcsón jutottam alapanyaghoz, mert ácsként dolgoztam a hangárban és engedték, hogy munkaidő után ott csináljam – magyaráztam és a korábbiakkal ellentétben ömlött belőlem a szó. Egy pillanatra megtorpantam és egy rövidet sóhajtottam.
- Néhányan segítettek vízre emelni, de nagyrészt egyedül csináltam… de hát mennyi lehettem akkor…? Fiatal… – fűztem hozzá befejezésképpen és mivel úgy éreztem illendő lenne viszonoznom a béta türelmét, figyelmét és udvariasságát, folytattam – Eljöhettek a menyasszonyoddal bármikor – kissé haboztam, mérlegeltem, hogy komolyan gondoltam-e szavaim jelentését. Ward jó srácnak tűnt és mintha most más hangnemben szólt volna hozzám, mint az imént. Talán ez a helyes döntés. Jótett helyébe jót… csak tartsd magad ahhoz, amit te is elvársz, Colby.
Csak annyit tudtam, hogy a bétának menyasszonya van és hogy előtte az egész falkának tartania kellett száját. Én aztán a sírba vittem volna a titkát, így nem aggódtam, hogy elszólnám magam. Viszont láthatóan szükségem volt ezekre a leckékre. Habár Alec meggyőződéssel állította, hogy a mai egy komoly lépés volt, megint hosszú idő telt el és én még mindig nem voltak a farkas ura.
- Szóval ott vagyok, tudjátok melyik – tettem pontot kurtán a mondandóm végére, majd röviden Alecre pillantottam és vissza a sáros fűcsomóra, melynek szinte már minden szálát memorizáltam agyamban.
Természetesen Alec tudta, hogy Finch apja vérfarkas volt, hiszen másképpen nem lett volna itt Nikko. Valahol mélyen azt is sejtette, hogy a tengeri farkas életében ez fájó pont, és a férfi hanghordozása csak megerősítette ezen felvetéseit. Sok kérdése tódult a béta elméjébe, de még azelőtt visszanyelte őket, hogy megszülethettek volna a nyelvén. Egy másik alkalommal. Amikor majd ő akarja elmondani, döntötte el. A férfi a lelke mélyén Duncanre emlékeztette.
- Ahhoz, hogy megtanuld irányítani a farkast, előbb-utóbb kénytelen leszel átváltozni. Bármilyen hihetetlen, de farkasoldalad olyan bestia, ami sokkal kezesebb lesz, ha gyakrabban engeded ki játszani… Azzal, hogy megpróbálod elnyomni, csak felhergeled; egy hónapon keresztül tombol benne a harag, ezért is veszi át olyan könnyen az elméd, amikor elérkezik a telihold. Veled ellentétben ő felkészül arra, hogy meg kell küzdenie veled – magyarázta Alec. Sokkal egyszerűbb volt úgy szemléltetni a dolgokat, hogy elválasztja a farkast az embertől, pedig ha valaki, hát ő tudta, hogy a farkas éppen úgy része a testének, mint a köröm, amely az ujja végén nő. Ha bármelyiket is megpróbálná kiszakítani, fájna.
- A következő teliholdnál együtt futunk – jelentette ki Alec a béta hangján. A futás, és a közös vadászat erősítette a falkatagok közötti kapcsolatot. A farkast hajtja az ösztön, hogy a többiekkel legyen, így egy viszonylag elmevesztett vérfarkas sem okoz gondot, ha a dominánsabb hímek a közelben vannak, és helyre teszik, ha megpróbálna elszakadni a csoporttól. Amióta Alec az eszét tudta, nem volt komoly fiaskó a falkában emiatt. Azóta pedig, hogy azt is tudja, a menyasszonya, a nagyon is emberi menyasszonya, előszeretettel fordítja a fényképezőgépe lencséjét az ordasokra, úgy érezte, még jobban oda kell figyelnie rá, hogy ez így is maradjon.
A fiatalabb vérfarkas számára úgy tűnt, hogy a horgony szó elindított valamit a másik fejében, ezt pedig képtelen volt, hogy ne mosolyogva fogadja. Örömmel hallotta, hogy talán megleltek valamit, ami segíthet Colbynak rábukkanni az egyensúlyra.
- Ez az, ebbe az érzésbe kell kapaszkodnod – bólintott büszkén a béta, és kedve lett volna felpattanni, hogy egy baráti hátlapogatással támogassa meg a szavait, de nem tudta, hogy a másik hogyan reagálna rá, hiszen nem is olyan régen még azzal fenyegette, hogy megpiszkálja a másik bajszát, hogy kénytelen legyen átalakulni.
- Sajnálom, hogy korábban kegyetlen voltam hozzád… Tudod, ez amolyan vérfarkas dolog; szeretünk egymás idegein táncolni – olvadt el egy őszinte, bocsánatkérő mosoly a fiatalabbik arcán, miközben megpaskolta maga mellett a fatörzset, hogy a másik férfi kedve szerint választhasson, hogy szeretne-e végül mellé ülni, vagy sem.
- Szerintem ma nagy lépést tettünk előre. Azt kérem tőled, hogy annyiszor idézd fel magadban a horgonyodat, amennyiszer csak tudod; muszáj, hogy akkor is ott legyen a fejedben a kép, amikor nem vagy egészen önmagad – fejtette ki érveit a tőle telhető legnagyobb komolysággal, mégis barátian. Ezzel az utolsó tanáccsal pedig aznapra hajlandó volt lemondani a béta szerepéről, és átszellemülni egyszerűen Alec Wardá, a szomszéd sráccá, aki segít eltemetni az elpusztult macskád, vagy kifesteni a nappalid, ha arra van szükséged. - Szóval a Whănau… Szép munka; láttam már pár hajót, de ezen már ránézésre is látszott, hogy különleges. Fogadok, hogy Becca, a menyasszonyom repesne a boldogságtól, ha megengednéd neki, hogy lőjön róla néhány képet – ütött meg laza hangnemet, ami egyértelmű jele volt annak, hogy mára a farkasügyeket befejezték. – Mennyi időbe telt, mire megépítetted? – őszintén érdekelte a válasz.
- Majdnem én is ebbe születtem – válaszoltam csendesen egy olyan pontra érve, melyről soha senkivel nem voltam szót ejteni – Apám tiszta vérű farkas volt.
Magam sem tudtam miért használtam a volt szót. Talán azért, mert apám alakját messze eltettem a düh, szomorúság és emléknélküliség bugyrába, mely bugyor akkorára dagadt minden egyes betöltött életévemmel, hogy lassan már bármerre léptem, kerülgetnem kellett. Persze össze sem volt hasonlító Ward élete az enyémmel: ő farkasnak született és ez máshogy volt a vérében, mint nekem. Én korcsnak számítottam (nem elég, hogy apámnak fattya voltam és nem rendes fia, még ez is), ő pedig „aranyvérű”. Sár és arany, ennyire különböztünk egymástól.
Érdeklődve hallgattam szavait az alfák erejéről és merev tekintettel egy sáros fűcsomót fixíroztam. El sem tudtam képzelni micsoda hatalom lehetett mások felett ekkora irányítást szerezni és hogy pontosan hogyan is nézhettek ki ezek az összecsapások a területekért. Békés ember voltam, ki sosem keveredett nyílt csatába senkivel – talán a béta meglátása szerint csak saját magammal, bár nem tudtam eldönteni, hiszen sosem kerestem a bajt. Most visszaemeltem pillantásomat Alec-re és eltűnődtem, hogy ha egy alfának ekkora hatalom lehet a kezében, akkor vajon mire vehet rá engem egy béta, a falka második embere engem, a falka utolsó emberére. Mintha megsejtette volna gondolataimat, választ is adott rögvest: ilyesmire bizony nincs ráhatása. Valamelyest megnyugtatott a dolog. Nem volt elég, hogy a farkas irányítást szerzett életem felett, valaki még őt is kontrollálhatta volna és így kétszeresen alárendelt pozícióba kényszerülök. Nem fűlött a fogam hozzá.
Megvakartam szám szélét, mert tanácstalan voltam. Nyomja el a tengerészt…? Úgy éreztem már most is mellékszereplővé tett saját életemben. Igyekeztem racionálisan megközelíteni a kérdést:
- Szerinted ez itt most szükséges ahhoz, hogy előrébb lépjek az ügyben? – tekintetemet az övébe fúrtam és többféle érzelmet fedezhetett fel benne: kétségbeesést, elszántságot és akaraterőt. Mindegyik megvolt benne és kész voltam átélni a csontok eltörésének fájdalmát ahhoz, hogy ügyem előre menjen.
- Egy indiai-óceáni szigeten fordítottak át – mondtam tömören – Az első két teliholdat ott éltem meg, s sem emberként, sem farkasként nem volt ott sem helyem, sem maradásom. Az utóbbiként emlékeim sincsenek.
Tehát a válasz nemleges volt. Itt volt először lehetőségem együtt mozogni falkával még úgy is, ha csak halvány emlékfoszlányok maradtak hátra belőle és hagymázas álomnak tűnt az egész. Viszont végre előkerült valami, amit ismertem: horgony. Ehhez már tudtam kötődni. A szó szakmai ismeretek és emlékek felidézését váltotta ki agyamban és fantáziám máris szabadon szárnyalt ennek az egyetlen szónak hatására: a horgonyok típusai, leeresztése, ahogy lemerülök a tenger fenekére egy búvármaszkkal az arcomon, hogy éjszakára beássam a horgonyt a sziklák közé, a só, mely a tenyerembe ül, miután kihúzom a vízből, a csörlő hangja, mikor az automata kiemelőt használom és még megannyi más… és a végső emlék: két különböző tetoválást viseltem, de titkon egy harmadikat is szerettem volna, mely ugyanolyan hagyományos tengerész tetoválás volt, mint a másik kettő. Egy horgony, melyet azok a tengerészek érdemeltek ki, kik stabilitást éreztek az életükben. Ez volt a kis bőrbe itatott szimbólum jelentése és rámutatott, hogy egy hajós életében mindig a horgony a legstabilabb dolog. Sokan a szeretőjük nevét is felvésték alá. Amilyen nevetségesnek hangzott, annyira tetszett ez a gesztus, ám sem stabilitás, sem szerető, kinek a nevét odavésethettem volna nem volt az életem részese. Nem tudtam, hogy Ward képes-e a gondolataimban olvasni, de lehetséges, hogy a tudta nélkül is megtette. Horgony… igen… vágytam a horgonyra.
- Egyértelmű, hogy az én helyem a Whănau-n van – meredtem a távolba és tekintetem egy pillanatra elfátyolosodott – Oda tartozom, ő pedig hozzám, én építettem. Nem volt otthonom, ezért építettem magamnak. Bárhova visz, ott érzem jól magam. A tengeren sosem tudhatod mit hoz a következő óra, hogy kedvező szelek elrepítenek-e álmaid helyére, vagy egy szökőár a tenger fenekére küld-e. Ezért örülsz minden egyes napfelkeltének és madárnak, mely a hajódra száll pihenni, örülsz az esőnek, ha már két napja nem volt mit innod, akkor is, ha vihart hoz magával. Émelyegsz és hallucinálsz, de a valóság és a hallucináció egyszerre szép. Egyszerűek a szabályok és nem kell más, hogy elboldogulj, mint az önmagadba vetett hited.
Alec emberi oldalának utólag bűntudata volt, míg a farkas elégedettséget érzett; Colby úgy reagált a sértésre, ahogyan várta. Őszintén. Úgy érezte, hogy ez a pillanatnyi harag, a levegőbe pöffenő farkasaroma sokkal több, mint amit eddig kihúzott belőle a beszélgetésük alatt. Úgy tűnt Bétaként nem volt rossz a stratégiája. Vajon Dun elégedett lesz az eredményekkel?
- Elfelejted, hogy én ebbe születtem – mondta csendesen, de határozottan kihangsúlyozva az utolsó szavakat. – Megvan a megfelelő módszer arra, hogy a kiugrasszuk a farkast a bokorból – húzta el a szája sarkát, ami akár mosolyként is értelmezhető volt. Kezdte megkedvelni a tengeri farkast, és minél tovább peregtek a percek, annál több felelősséget érzett iránta. Sem őt, sem a falkatestvéreit nem akarta cserbenhagyni. Soha.
- Egyes vérfarkas-alfák képesek arra, hogy egyetlen üvöltéssel elindítsák a közelben lévő falkatársaik átalakulását. Azokban az időkben, amikor ádáz harcok folytak a területért, ez a képesség hasznosnak bizonyult – Alec még sosem látott hasonlót, de az apja megesküdött rá, hogy igaz; a fiú soha egyetlen pillanatra sem kételkedett az apja szavaiban, így számára az eskü csak megerősítés volt.
- Nekem nincs ilyen hatalmam, de tudnálak addig hergelni, hogy farkas mancsa viszketni kezdjen annyira, hogy elnyomja a tengerészt… Néhányunknak a harag a kulcs az átváltozáshoz – egyelőre nem tudta eldönteni, hogy Finch Colby esetében ez-e a döntő érzelem. Kétségtelenül elindult benne valami, amikor az önérzetét sértegette, de úgy nézett ki, hogy a férfi elég magabiztosan ül a nyeregben ahhoz, hogy ne engedje el az irányítást. Kezdetnek nem rossz, döntötte el magában.
Jobbnak látta figyelmen kívül hagyni a dühödt kérdéseket, mert egyetlen pillanatra érezte, ahogy a saját farkasoldala is mozgolódni kezd a bordaketrece mögött. Feltüzelte a futás gondolata. Nem most, csitította el.
- Futottál már korábban is együtt falkával? – kérdezte Alec, igyekezvén újabb szálakat letekerni a gombolyagról, amelynek közepén Finch Colbyt remélte. A valódi természetét. Azt, amelyiket egyelőre rejteget.
- Az hiszem, hogy a te esetedben jobb lesz, ha a horgonyt találjuk meg először, ami ahhoz kell, hogy felszínre hozd az embert a farkas mögött – billentette oldalra a fejét. Szándékosan választotta a horgony kifejezést, bár egyébként is gyakorta használták a farkasok között. A sajátjára gondolt; az érzésre, amikor Becca vékony ujjait az övébe fűzi, és az egész mozdulatot körbelengi a semmihez sem fogható vaníliaillat. Hányszor hozta már vissza ez a vékony emlékfoszlány a telihold farkas őrületéből? Számtalanszor. Talán még a tekintete is ellágyult a fejében lejátszott képtől.
- Te vízi ember vagy – emelte vissza pillantását a másik férfira; nem mondott újdonságot, hiszen Colby percekkel ezelőtt éppen ezt, éppen ugyanígy fogalmazta meg. – Akkor vagy a legboldogabb, amikor a hajódon vagy? – fűzte tovább a gondolatmenetet. – Milyen az, amikor a nyílt vízen vagy, és egy vihar után kitisztul az ég, elcsendesednek a hullámok? Mit érzel olyankor? Békét? Megnyugvást? Mesélj róla - kérte letepedve egy kidőlt farönkre, amelyet évekkel ezelőtt egy villám döntött ki.
Volt valami kissé zavarba ejtő a bétában. Talán több tényező együttese: fiatalabb volt nálam, alacsonyabb, valószínűleg kevésbé világot látott, mégis felettem álló, nagyobb tudású az új világomat illetően, melyhez hirtelen én is tartoztam és sokkal magabiztosabb volt. Igyekeztem besimulni és egy percig sem éreztetni, hogy kissé feszengek a helyzettől. Minden más esetben, mikor ilyen viszonyba kerültem volna valakivel futva menekültem volna. Viszont nem volt más választásom és lássuk be, nem volt hová mennem, ha a falka kidobott volna.
Szavaira, melyek olyan mélyre szántottak bennem, mint friss, zsíros földben a szántás, a szó legszorosabb értelmében leesett az állam. Kissé meghőköltem és állkapcsom izmai kidagadtak. Hogy mondhat ilyet…? Hogy teheti meg…? Úgy éreztem Alec térdig gázolt az életembe és valahogy megjegyzése félelmet, dühöt és halk, belülről feltörő morgást szült belőlem – habár egyiket sem én irányítottam, legutóbbin még én is összerezzentem. Megköszörültem a torkomat, hogy ezzel leplezzem belső farkasom érdeklődését és saját paprikásságomat és jobbnak láttam, ha néhány mély levegőt veszek és a lombozatra szegezem tekintetemet. Vérfarkassá válásom óta éreztem, hogy könnyebb kihozni a sodromból, s mintha indulataim fenevadi erővel korbácsolódtak volna fel a legapróbb kellemetlenségre is. Habár farkasom is szerette volna, ha kifejezzük a nekünk nem tetsző megjegyzést, mindketten tisztában voltunk vele, hogy köt minket a hierarchia.
- Előcsalni? – ismételtem utána kissé rekedt hangon és örültem, hogy mondatával tovább terelte a beszélgetést sértegetésem helyett. Bosszantott megjegyzése és ha bundám lett volna, a hátamon határozottan állt volna minden egyes szőrszál. Úgy éreztem Ward lenézi az életem azon részét, mely nem a farkasi léthez volt kötve – mindent, amiben örömöm és büszkeségem volt. Indulatot és ingerültséget éreztem, de próbáltam lenyugtatni minden porcikámat, mely üvöltött az igazságtalanság ellen.
- És mit érsz vele, ha előcsaljuk? – fakadtam ki, talán kontrollt vesztve érzéseim és az engem megillető hely tartása felett – Futkározhatunk a bokrok alatt…? Jelöljük végig a fák tövét…?
Kissé elfordultam, hogy megnyugtassam magam, tenyeremmel megdörzsöltem arcomat, mint aki nem bír el a rá nehezedő teherrel. Farkasom éberen figyelt belül, úgy éreztem mintha talpam alatt szinte bőrömön keresztül éreztem volna a nyirkos föld hűvösét és minden egyes lassan szikkadó sárdarabkát. A béta szemében pedig mintha különös fényt láttam volna megcsillanni. Gyerünk, szaladjunk vele!, éreztem az agya hátsó zugából előtörő gondolatot, melyen valószínűleg hangosan felnevettem volna, ha nem magam lecsendesítésére fektetem minden energiámat. Alec hűvös, de megnyugtató hidegvére engem is visszabillentett és újra rá szegeztem a tekintetét. Úgy éreztem még sosem kerültem ennyire közel ahhoz, hogy a teliholdon kívül átváltozzak: most nem égtek a csontjaim és nem vert a veríték. Egyszerűen csak úgy éreztem le tudnék futni egy félmaratont és megdögönyöztem volna néhány meglapuló nyulat.
Kissé olyannak tetszett ez a farkas bennem, mint mikor az emberfia kétségbeesetten küzd maga ellen, hogy tisztességes legyen egy naiv hölggyel szemben, ki szinte magát felajánlva illegeti magát és valami állati ösztönnel készteti a férfit arra, hogy rávesse magát. Ilyen volt a farkas is: szeretett volna minden emberi racionalizmus ellen kitörni és dühöngve magáévá tenni az erdőt, hogy aztán a rövid (na jó, azért a másik annyira nem szokott rövid lenni) torna után kifújva elnyúljon és hunyjon egyet.
- A legelsőről semmi – válaszoltam sietve, hogy eltereljem gondolataimat mocskos fantáziámról, melyek érthetetlen módon, ösztönösen férkőztek fejembe – Csak a fájdalom. A legutóbbiról pedig képek villannak be olykor: a falka, az erdő szaga, a futás… Talán ez volt az első, hogy megmaradtak ilyen képek.
Alec úgy gondolta, hogy kezdetben már az is megteszi, hogy Colby nem ellenkezik a beavatkozással szemben. Félig-meddig büszke volt rá, hogy a testvére, az Alfája úgy gondolta, hogy képes megbirkózni egy olyan feladattal, amit egy zabolátlan megharapott jelent, de egy kicsit félt is. Félt, mert nem tudta, hogyan végződik ez az egész, ha kudarcot vall. Ráadásul látta, hogy Cameron hogyan néz a frissen csatlakozottakra; a tekintetében ott éget a lehetőség szikrája. Mi lesz akkor, ha a fivére beférkőzik az egykori Omega fejébe?
Alec szándékában állt elnyerni Finch Colby hűségét. A saját módján. Nyílt lapokkal. Nem félelemmel, és elnyomással, hanem barátsággal és segítségnyújtással. Úgy hitte, hogy a saját megválasztásának története lehet a törékeny bizalom kialakításának első alapköve, és farkasa minden idegszálával figyelt a szavait követő gesztusokra.
- Tudod… - kezdte, ajka szegletében pedig laza mosoly játszott, miközben ellökte magát a fától, és egyszerűen levágta a kettejük közötti távolságot; megunta már a kerülgető köröket, a játszadozást. - …nem ismerlek túl jól, de nem minél többet tudok meg rólad, annál biztosabbra veszem, hogy te magad vagy a legnagyobb ellenséged. – A falka tagjai megszokták már nyíltságát, hogy bizonyos dolgokban nem fogja vissza a gondolatait. Körülbelül két lépésre állt meg a másiktól, így pontosan érezte az emberalak mögött megbújó farkasszagot. Erős volt, dühös, és betöretlen, de Alec hitt abban, hogy nagy dolgokra hivatott, mint minden farkas. Ebben a kérdésben kicsit szűklátókörűnek bizonyult.
- Megpróbálhatnám előcsalni – tett egy lépést oldalra, újra magára öltve az admirális szerepét. – Dominánsabb vagyok, és tapasztaltabb; meg tudnám piszkálni úgy a bajszát, hogy kedve legyen menten előbújni – hangja csendes volt, nyugodt, de nem fenyegető. Íriszei a lelkében lakó farkasét idézték, aki egyre éberebb lett a belsejében, készen arra, hogy táncra hívhaja a másik jelenlévőt. Talán még Colby farkasénje is nyugtalanabb lett egy kissé, de Alecet ez nem érdekelte. Szavaival ellentétben sosem próbált volna meg erőszakkal életre hívni egy vérfarkast. Magától kell akarnia, summázta.
- Vannak emlékeid az utolsó teliholdról? – kérdezte végül, engedve, hogy a farkas visszasüppedjen a belsejébe. – Vagy akár a legelsőről? – próbált mélyebbre ásni, és kiismerni legújabb ellenségét; Colby szőrösebbik énjét.
Egyetértően bólogattam a béta szavaira. Igen, én is ezért voltam itt. Szerettem volna végre otthon érezni magam a bőrömben, legyen az emberi vagy állati. Kezdtem érezni, hogy ez áldozatokkal jár majd, de Alec társaságában valahogy ez inkább magának értetődőnek és valamennyire nyugtató gondolatnak tűnt. Mint amikor az ember egy nehéz műtétre vár, de tudja, hogy hosszú időbe telt, mire eljutott a valódi procedúrához, s habár nem lesz kellemes, s utána hosszú lábadozással és lemondással jár, nélküle az ember aligha élhetne teljes életet. Alec volt az orvos, ki talán már diagnosztizálta is a problémát és a megfelelő gyógymód után kutatott. Nem tudtam farkasi énemre nem betegségként és gyengeségként gondolni. Úgy éreztem ez olyasmi, ami elvett az életemből és olyan talajra terelt, mely csak egyre kicsúszik a lábam alól, bárhogyan is próbálkozom. De meg kellett tennem, amit meg tudtam ebben a helyzetben.
Figyelmesen, tekintetemet a bétán nyugtatva hallgattam szavait. Nem emlékeztem rá, hogy mikor volt részem olyan beszélgetésben utoljára, hol valaki élete titkait tárta fel előttem. Nem volt alkalmam ehhez hasonló diskurzusokat folytatni. Éppen ezért biztonságos magányba burkolózva, de minden idegszálammal megtiszteltem Alec-et azzal, hogy elraktároztam és érteni próbáltam magamban szavait. Nehezemre esett kilépni saját életem koordinátarendszeréből. El sem tudtam képzelni milyen lehet egy testvér mellett felnőni, pláne olyan mellett, ki idősebb, s kinek hatalma van az életem felett. Kit becsülnék és kire felnéznék. Ennek ellenére küzdöttem magamban, hogy a sajátomnak érezzem Alec történetét, melyet elismerésre méltó őszinteséggel és bátorsággal osztott meg velem. Én talán nem lettem volna képes hasonlóra azon kívül, hogy eszemben sem volt olyasmit megosztani, mi nem fonódott szorosan a farkasom megszelídítéséhez. Ahogy a fának támaszkodva beszélt, éreztem, hogy kisebb és jelentéktelenebb vagyok nála. Nem csak azért, mert én tengeri ember voltam és most az ő terepén voltunk, hanem bölcsessége sokkal idősebbé és tapasztaltabbá emelte. Tapasztaltabbá olyan dolgokban, melyekről nekem elképzelésem sem volt. Talán ugyanígy lett volna, ha én arról a sok dologról kezdtek el mesélni, mely Rose Harboron kívül húzódott: jégtáblákkal pettyezett sarkköri vizekről, trópusi szelekről, furcsa törzsekről, akik bódító dohányt szívnak. Azonban Rose Harborban több dolog sűrűsödött össze, mint az egész külső világban együttvéve. Volt benne valami, amivel nem bírtam, s pont ez a kicsiny és látszólag jelentéktelen település változtatta meg gyökeresen az életemet. Szomorú melankóliával teltem el, hogy talán többé nem kalandjaim és bátorság árán megszerzett tapasztalataim emelnek majd azzá a Finch Colby-vá, aki eddig szerettem lenni… hanem valaki más lettem, akiről fogalmam sincs. Ezt azt hiszem sosem tudtam volna megemészteni. Inkább elmenekültem volna, kezelhető farkas ide, vagy oda.
- Hm – dörmögtem és tekintetemet Alec-ről az a téliről megmaradt és le nem bomlott avarra emeltem – Fatalistának tartom magam. Hiszek a sorsban, de sosem gondoltam, hogy egyszer majd nem tudom elfogadni az enyémet.
Szomorkás gondolataim ellenére apró mosoly bújt meg a szám sarkában és tekintetemet óvatosan visszaemeltem Alec-re:
- A rumban sok igazság van – mondtam és a számomra is megkönnyebbülést hozó üvegek sorára gondoltam, biztosra véve, hogy ma este az egyik beltartalma már nekem ad folyékony bátorságot és önbecsülést.
- Igen, csak teliholdkor – szedtem össze gondolataimat ahogy tovább indultunk és újra komolyságot erőltettem magamra – Máskor még csak késztetést sem éreztem rá. De határozottan érzem, hogy jelen van. Mintha nem lennék önmagam a bőrömben.
Ez valószínűleg több volt, mit Nikkóval megosztottam érzéseimről vérfarkassá válásom kapcsán. Úgy éreztem utólag átkozom majd magam őszinteségemért, de Alec láthatatlan csalival csalta ki belőlem a szavakat, mint halat a léken keresztül.
- Említett ilyesmit – vakartam meg a tarkóm, mert amit Nikko mesélt általában egyik fülemen be, a másikon ki – De azt látom, hogy ő úgy változik ide-oda mint egy kifordítható báb. Azért azt kétlem, hogy én bármikor is elérném ezt a szintet.
Alec pontosan tudta, hogy mire céloz Colby. Saját tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy ezt az érzést sosem lehet teljesen megszokni, de eszébe se jutott, hogy ezt a másikkal is megossza; úgy hitte, hogy így is elég nehéz neki, nem kell, hogy még ő, Alec is továbbkeserítse. Vizslató világos szemei a tengeri farkason nyugodtak. Amikor a testvérével együtt megérkeztek semmit sem tudott róluk, és bár azóta, hogy Dun befogadta őket a falkába kiderítettek egyet, s mást, még mindig csak egy idegen volt számára. Egy idegen, aki a falka tagja, egy idegen, akinek ennek ellenére segíteni akart.
- Azért vagyok itt, hogy ezt el is érjük – bólintott határozottan, két kezét összekulcsolva a háta mögött, mint egy admirális, aki a csata előtti utolsó lelkesítő szavakat sorolja az embereinek. Ha Colby vette volna a fáradtságot, hogy korábban megkérdezzen néhány suhancot, akik Alec Ward kezei alól kerültek ki, azok meg is erősítették volna, hogy a fiatal béta néha valóban olyan, mint egy katonatiszt, ha mások fegyelmezetlen belső bestiájáról van szó. Szokásos makacsságával elhatározta, hogy ebben a dologban győzni fognak. Hogy is lehetne másképp, hiszen a saját fenevadját is megfékezte, nem igaz?
Őszinte érdeklődéssel, és empátiával hallgatta meg Finch történetének azon oldalát, amelyet hajlandó volt megosztani vele. Alec számára egyszerűbb volt a farkaslét, hiszen egész életében tudta mi vár rá, de az első farkaséjszakája után a lelkének új darabja számára is okozott meglepetéseket. A szíve mélyén örült neki, hogy olyan falkában nőtt fel, amely csak ritkán élt a toborzás eme durva módszerével.
- Amikor a bátyám Bétaként maga mellé emelt, féltem – ezt a részét ritkán osztotta meg mással; Victoron kívül csak egyetlen ember tudott arról, hogy mennyire tele volt a gatyája, amikor Dun őt nevezte meg a váltójaként. Nem tudta, hogy mennyire jó ötlet éppen egy korábbi Omegát a bizalmába avatnia, de hitt benne, hogy segíthet, ha megismeri a történetét. Egy kívülálló számára talán furcsa lett volna, hogy éppen Finchnek meséli el az egyik legnagyobb félelmét, miközben tulajdon menyasszonya voltaképpen azt sem tudja róla, hogy farkas.
– Azt gondoltam, hogy nem vagyok sem elég erős, sem elég idős ahhoz, hogy megbirkózzam ezzel a feladattal, és egészen az utolsó pillanatig azt gondoltam, hogy Duncan a másik bátyámat választja majd… - Sóhajtva, lazán dőlt neki az egyik fa törzsének, kezeit immáron karba fogva.
– Amikor megtörtént, a falka egyik örege, aki a végsőkig hűséges volt apámhoz, azt mondta; Nem mindig mi választjuk a sorsunkat, néha a sors választ ki minket. Akkor még nem értettem, és bevallom, azt gondoltam, hogy öreg kicsit túl sok rumot döntött a kávéjába – mosolyodott el könnyedén, amikor felidézte maga előtt az emléket, ahogy a görnyedt hátú, öreg farkas a gyűlés után megragadja a karját, hogy félrevonja.
– Egy nap talán majd te is megtalálod az okot, amiért a végzet ide rendelt. Falkában élni kiváltság, nem jog, vagy kötelesség. A magányos farkas gyenge, a falka együtt viszont bármire képes – Őszinte meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, bármennyire fennköltnek, vagy éppen klisésnek hathatott is a másik számára.
- Eddig mindig csak teliholdkor változtál át? – folytatta Alec a kérdések sorát. – Soha nem próbáltad még tudatosan, a hónap egy teljesen más szakában előhívni? – tudakolta, miközben ellökte magát a fától, immáron határozottan közelebb lépve a másik férfihoz. Mozdulatai továbbra is semlegesek maradtak.
- Egy nap képes leszel rá. Nikko nem beszélt neked erről? – eddig szándékosan nem említette Colby testvérét, de most úgy döntött, hogy ideje egy kicsit mélyebbre ásni, nemcsak a felszínt dolgait kapargatni.
- A részem… - próbáltam akadozva megmagyarázni ellentétes szavaimat amivel a farkasomat próbáltam jellemezni – Szóval nagyon ellentmondásos az egész. Egyszerre vagyunk egyek és külön tényezők… osztozunk bizonyos dolgokon, de mintha lenne akarata, amivel felül tud kerekedni rajtam.
Tudtam, hogy valószínűleg a bétának a könyökén jöhet ki minden amit esetlen szavaimmal megpróbálok elmagyarázni neki. Vagy talán olyan idegen számára a perspektívám, hogy nevetségesnek talál. A vérfarkas dologgal kapcsolatban pont úgy éreztem magam, ahogy magyarázkodásom szemléltette: valamiért nem esett nehezemre a múltban közös hangot találni velük, míg nem voltam egy közülük, nem osztoztam a képességeiket. Tisztes távolból tudtam tartani a bonyolult szabályrendszert és a hierarchiát, persze előnyömre volt, hogy Ashoknak külön gondja volt rám és a falkán belüli konfliktusok megvitatása alól természetesen felmentést kaptam. Egy volt a célom velük: túlélni és a túlélést a lehető legkellemesebbé tenni egymás társasága által. Hiszen nem volt választásom, ők pedig csak akkor szabadulhattak volna tőle, ha kiűznek a monszun-áztatta nyílt vizekre, hol bizonyos, hogy egy vihar összetört volna és az óceán fenekén találom magam.
Azonban amikor én is vérfarkassá váltam… mintha elvesztettem volna ezt a képességemet, hogy könnyen szót értsek a fenevadakkal. Már belül is egy állandó farkas lakott, melynek választása nem volt opcionális, csak kényszer. Nem kontrollálhattam felettem gyakorolt erejét és nem megmenekülésem kulcsa volt a falkaélet, hanem lemondás.
Alec jó srácnak tűnt és messze talán a legszimpatikusabbnak az egész falkán belül. Nem telt sok időbe, hogy megértsem a köztünk húzódó távolságot, melyet a rangsor szabott meg és nem is találtam kellemetlennek. A falkában az utolsók között kullogva semmilyen szavam nem volt a falkában történtekkel kapcsolatban, melyre emberi alakomban nem is tartottam igényt, egyedül mintha telihold körül viszketett volna a tenyerem, hogy jobb pozíciót szerezzek magamnak. Ám nem sokat tudtam ezen nagy családon belüli viszonyokról és a múltról, mely láthatóan nem csak az én életemet fonta béklyóba.
- Ez lenne a cél – morogtam az orrom alatt, mikor a béta megemlítette a farkas feletti kontroll elnyerését. Gyakorlatilag még semmiben nem tudtam szabályozni az ordast, de szerencsére megtette azt a szívességet, hogy nem sűrűn bukkant fel és még kiélezett érzékeken kívül – melyeknek tulajdonképpen hálás voltam – nem sok mindent adott a hétköznapjaimba.
- Nem tudom hogyan kéne gondolnom rá – kezemet a dzsekim zsebébe süllyesztettem. Alec nem volt kellemetlen társaság és nem éltem meg vallatásként a diskurzust. Habár a bennem lévő gát nem engedte, hogy túl személyes vizekre evezzek vele, magamon kissé erőt véve igyekeztem partner lenni a megoldáskeresésben, ha már rám szánta idejét és energiáját, amit értékeltem és nem vettem készpénznek. Nem is szerettem volna se visszaélni vele, másrészt tudtam, hogy a mellettem kellemes távolságban lépkedő, néha elém kerülő, de végig engem fürkésző srác most nem srác, hanem béta, felettes, vezér és társ egyszerre. Nem volt okom kihúzni a gyufát.
- Nézd, én egy vízi ember vagyok – kezdtem és tekintetem a zöld lombok egyikéről a másikra ugrált. Sokféle illatot sodort erre a szél, de túlságosan el voltam foglalva társaságommal, hogy elengedjem magamat és megpróbáljam kibogozni a szagok eredetét. Nem kötött le túlságosan kifinomult érzékeim ajándéka, mert összekötöttem az engem sújtó titok terhével.
- Életem nagyját nem a szárazföldön, hanem a tengeren töltöttem. Nem voltam röghöz kötve és nincsen családom – az utolsó szót elharaptam, hiszen Nikko nem csak a féltestvérem, de a falkatagom is volt és mint falkatagról nem volt jogom rosszul szólni – Sosem töltöttem sok időt erdőben, vagy nagy családban… és nem is én választottam a változást. Miként tekinthet az ember arra a részére, ami nem illik bele a nagy egészbe?
Őszintén reménykedtem benne, hogy válaszokat kapok és a válaszok nem elkeserítenek, hanem megkönnyebbülést hoznak magukkal. Vágytam a katarzisra és egyedül éreztem magam szőrös énem fogságában.
- Általában csak teliholdkor… jön… máskor kevésbé érzem a jelenlétét – válaszoltam óvatosan nem tudva, hogy ezzel jót, vagy rosszat szólok-e – Félni nem félek. Felesleges.
Valóban nem volt bennem félelem. Sem a fájdalomtól, bár Alec nem is erre volt kíváncsi, sem az átváltozástól, sem más következményektől. Valamiért a félelem, mint érzés egyáltalán nem jutott eszembe eddig. Elkeseredés, tehetetlenség, harag, kétségbeesés… annál inkább.
A csak úgy megtörténik az egyik leggyakrabban hallott válaszok közé tartozott, amit Alec szokott kapni erre a kérdésére; nem lepte meg, és nem is keserítette el. Valószínűleg minden vérfarkas élénken emlékszik életének arra az időszakára, amikor az átváltozás kontrollálatlan folyamatok sorát idézte elő nála. Változó, hogy mi váltja ki; egyeseknél a harag, másoknál a vágy, van akinél a fájdalom. Egy hormonoktól túlfűtött kamasz esetében lényegében még telihold sem kell hozzá, ha farkasvér lobog az ereiben.
Alec érezte, hogy a férfi számára nem kellemes a téma, de tudta, hogy kötnie kell az ebet – vagy inkább a farkast – a karóhoz, ha segíteni akar neki. Kényelmes távolságot tartott Colbytól; nem maga, hanem a társa miatt.
- Óh, szóval mégiscsak elismered, hogy a részed? – kérdezte Alec derűs villanással a szemében, miközben a válla felett a férfi felé sandított. Az, hogy hátat mert fordítani a másiknak szintén egy eszköz volt. Éppen úgy sugallhatta azt, hogy bízik Finchben, mint azt, hogy nem tartja ellenfélnek. Egy vérfarkasnál éppen olyan fontos a testbeszéd, mint a valódi szavak, egy idő után talán majd Colby is megtanulja.
- A farkas részben Te vagy, Te pedig részben a farkas; Közös testen, elmén és lelken osztoztok, de neked kell a kezedben tartanod az irányítást – sokszor lejátszotta már ezt a beszélgetést, nem pont ugyanezekkel a szavakkal, de ettől nem lett sem egyszerűbb, sem kevésbé filozofikus. A bizonytalanság szikrája sokszor fellobbant a gondolataiban, amikor először kezdett foglalkozni egy új falkataggal. Vajon jól csinálom? Cameron miként kezdene hozzá? Vajon számára is ugyanilyen nehéz lenne?
Határozottan rázta meg a fejét, hogy kiűzze onnan a bátyját, mielőtt a gondolatai hajója azon vizek felé kezdene úszni, amelyekkel ebben a pillanatban nem tud, és nem is akar foglalkozni.
- Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem ellenségként gondolná rá – A béta végül megfordult, mert ellentétben a fiatalabbik bátyjával, ő jobban szeretet szemből-szemben beszélgetni. Farkasénje továbbra is lustán nyújtózkodott, mint egy macska, aki a borongós időben inkább az ablakból szemléli a történéseket.
A fák között táncoló fuvallat különböző állatok illatát sodorta a páros felé. Alec egyetlen szippantásból tudta, hogy nem is olyan messze egy róka lapul meg a bokrok között, aki megérezve az ordasok szagát, úgy döntött kivár, amíg a veszedelem el nem múlik. Érzékeny füle segítségével pontosan tudta, hogy a felrebbenő madarak milyen riadtan csapkodtak a szárnyaikkal, és hogy merre menekültek.
- Mit érzel, amikor közeleg az átváltozás? – tette fel a következő kérdését, de aztán rájött, hogy nem elég egyértelműen fogalmazott. – Nem a fájdalom érdekel. Azt akarom tudni, hogy félsz-e? Tőle– egészítette ki nyugodt hangon. Testtartása továbbra sem uralkodott feszültségről. Kicsit irracionálisnak tűnt, hogy éppen ő kérdezzen a félelemről, hiszen Alec Wardnak is megvoltak a saját démonai.
Egy kívülálló, ha nem hallja, hogy miről beszélgetnek, talán azt gondolta volna, hogy csak két túrázó tanakodik azon, hogy merre induljanak tovább. Csak nem voltak felszereléseik.
Kezdőlap
