Három nappal voltunk telihold után és a konkrét értelemben vett visszafordulásomat követően úgy éreztem végre sikerült visszanyernem átvitt értelemben is emberi alakomat. Nyúzottságomnak már csak apróbb nyomait lehetett felfedezni külsőmön: kissé lehorzsolt bal térd, múló karikák a szemem alatt és a jobb kezem kisujjának kék-zöld zúzódásai. Ennyi maradt egy delíriumban töltött éjszakából, mely éles kontraszt volt a váratlan vendégemmel együtt töltött szűk fél óra után az erdőben. Visszatértem a munkába is és néhány finn dingi algagátlózásának szenteltem az időmet, fájdalmaim elviselésében pedig segítségemre volt egy flaska rum, mely a mellényzsebemben lapult. Nem ittam munkaidőben, mert elveim voltak, nem tudtam volna precíz munkát végezni ha úgy dülöngélek, mint egy új matróz az első nyílt óceáni útján. De titokban eltekintettem ettől, hiszen lehetetlenség volt minden hónapban két szabadnapot elpazarolnom itt a farkas, hol a farkas-t játszani. Másrészt kezdtem aggódni, hogy talán valakinek szemet szúr eltűnésem. Habár az akaratomon kívül körém épült hírnevem, miszerint iszom mint a gödény és minden trófea után strigulát húzok a Whănau fájába a kevésbé kíváncsiskodók számára elég magyarázatul szolgált néhai rossz állapotomra, szerettem volna láthatatlan maradni a természetfeletti világ számára.

Azonban ennek a világnak a részeként voltak visszautasíthatatlan kötelezettségeim is: elsőként és talán egyelőre egyetlenként az, hogy nem okozok nagyobb kellemetlenséget a falkának, mely alapból is járna egy újonc befogadásával. Ráadásul én minden szempontból annak számítottam: új vérfarkas, új ebben az őrült varázslatos közegben, mely a rémségek cirkuszához hasonlított és új… talán idegen az új életemben.

Különös, de megint az erdőben találtam magam. Az időjárás a pár napos átmeneti felmelegedés után megint a csúnyábbik arcát mutatta, mely miatt korán berekesztettük a kikötői munkálatokat, én pedig kihasználva a borongós és szeles időt eloldalogtam az erdő irányába, hol sajnos az előzőhöz képest kevésbé csinos randi és kevésbé kellemes elfoglaltság várt, mint legutóbb. A Lola adta kendő, mely még mindig intenzíven ontotta magából a különös illatot az ágyam fölötti könyvespolc tetején hevert. A kabinom megtelt a kendő illatával, mely továbbra is egy olyan otthon illatára emlékeztetett, mellyel sosem rendelkeztem. Sejtelmem sem volt róla, hogy miből készülhetett a folyadék, azonban már megbizonyosodhattam róla, hogy rám, halandói és vérfarkasi mivoltomban egyaránt nem ártalmas. Jobban aludtam tőle, aminek hálás voltam az erdőben töltött fenevadi éj után.


- Csak úgy megtörténik – válaszoltam halk sóhajjal kísérve. Alec Warddal, a falka bétájával természetesen már volt alkalmam találkozni. Egy kis tisztáson köröztünk, mely a kíváncsiskodók elől rejtetten húzódott meg az erdő mélyében. Kissé fenntartásokkal kezeltem, hogy a fiú fiatalabb volt én. Megszoktam, hogy a közegben, melyben eddig mozogtam a hierarchikus rangsorban elfoglalt pozíció és a vele járó hatalom és döntéshozói jog összefüggésben volt az illető korával és tapasztaltságával. Itt azonban minden pontosan fordítva alakult: Alec fiatalabb, de jóval tapasztaltabb volt, mint én és hatalommal és befolyással bírt, még én egyikkel sem a felsorolt kvalitások közül. Nem tudtam mihez kezdeni azzal sem, hogy a béta láthatóan próbált a privát szférámba és még a magam előtt is diszkréten kezelt érzelmeimbe férkőzni. észrevétlenül próbáltam meg tiltakozni az ellen, hogy a farkasi létben szerzett gyakorlat együtt járjon azzal, hogy nyitott könyvként kelljen szennyesemet a társaim elé tárnom. Ez távolabb állt tőlem, mint bármi a világon.

Számat kelletlen grimaszra húztam, de igyekeztem érzelmeimet leplezni, hogy ne tűnjön úgy teherként élem meg a találkozót. Lényem egy része sikerrel szerette volna koronázni az eszmecserét. A másik sikítva menekült a „bro-talk” elől, amelyben sosem volt részem.

- Nem igazán értem miért kellene kettőnknek külön entitásként funkcionálnia – válaszoltam Alec-nek, ki egy kézzelfogható szemléltetéssel próbálta velem jobban megérteni a kooperációt ember és farkasa között. Nekem azonban ez felfoghatatlan volt. A megértés helyett sokkal inkább tudtam volna elfogadni, ha azt mondja, hogy meg kell tanulnom uralni a bestiát és lakat alatt tartani.

- Általában én vagyok kontrollban, teliholdkor pedig „ő” – különösen hangzott a számból ez a szó és nem éreztem magamat azonosulva azzal, amiről épp beszéltem. Körülöttünk a táj csendesen és puhán fonta láthatatlanul az időt és egy pillanatra el kellett ismernem, hogy nem kellemetlen számomra a tisztás, mint választott helyszín. A serkenő fű csendes szőnyeget biztosított lépteinknek, zaj aligha hallatszott néhány kósza madár rikácsolását leszámítva.

- Bár talán legutóbb nem volt annyira vészes, mint az előző alkalmakkor – tettem hozzá, bár abban kételkedtem, hogy ez csak az én illúzióm, vagy kívülről is ugyanez játszódott le a többiek számára.

   @