Valóban nem könnyítettem meg a kölyök dolgát. Sem a húzd meg, ereszd el módszerrel – amikor az egyik pillanatban szigorúan megrángattam a gyeplőt, majd a következőben lazítottam rajta és engedtem, hogy egy kicsit szabadabb legyen-, sem pedig a sokévnyi titkolózással. Beletelik majd egy kis időbe, mire én is megtalálom a magam szerepét a kapcsolatunkban, főleg most, hogy nem lesz itt Reece, hogy villámhárítóként felfogja a harag jelentős részét. Az elkövetkezendő időszakban valószínűleg megint engedékenyebb leszek.

- Ezt jól sejted – horkanok fel nem túl nőiesen, amikor rám sandít. Arra már nem világítok rá, hogy mivel a kocsi az én nevemen van, a gyorshajtásért járó vaskos csekk is nálam landolna, ami jelentősen megcsapolná az ő zsebpénzét is. Nem, mintha az apja nem tömné a zsebét titokban, valószínűleg a fiú haragja nem terjedt ki addig, hogy visszautasítson néhány bankjegyet, amit a bűntudattól szenvedő férfi felkínál neki.
- Határozottan jól vezetsz, de ne bízd el magad – mondom, a fülem mögé lökve egy égővörös hajtincset, miután kiszállunk, és az izgalomtól ingázó gyomrom is kezd megnyugodni. – Egyelőre nem viheted el a kocsit egyedül – teszem hozzá, megelőzve minden ezzel kapcsolatos kérlelést. Az, hogy néha átengedem neki a kormányt, amikor ott ülök mellette az egy dolog, de az, hogy saját magát és a haverjait furikázza… Egyelőre teljesen kizárt.

Bólintok a javaslatra, és hagyom, hogy Lucas az általa kiválasztott helyre kormányozzon bennünket. Teljesen igaza van abban, hogy a teraszon sokkal kellemesebb lesz, és több levegőhöz is jutunk, mint odabent a zárt térben.

A pincérlány csinos, és nagyon kedves. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a mosolya szélesebb lesz, amikor a fiúra néz. Amikor a fiatal lányka nem figyel, felvonom a szemöldököm, és incselkedő grimaszt küldök a gyerekemnek, hátha veszi a lapot. Sosem beszélgetünk a csajokról – lehet, hogy furcsa is lenne -, így azt sem tudom, hogy ez a fajta figyelem tetszik-e neki, vagy inkább kínos. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán a lányok érdeklik-e… Nem, mintha számítana. A főiskola alatt én is kipróbáltam a másik oldalt, pedig addigra ő már megszületett.

- Tetszel neki -jegyzem meg, feldobva a labdát, miután a felszolgáló távozott az italrendeléssel. – Szerintem nagyon aranyos. Szerinted? – tudakolom picit közelebb hajolva, de kizárólag Lucason múlik, hogy belemegyünk-e a témába, vagy sem. Mindenesetre pillantásom hosszan elidőzik a fiam vonásain, eddig fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan lett nyurga kiskamaszból majdnem felnőtt férfi.

Újra átfutottam az étlapot, de már eldöntöttem, hogy nagyjából mit szeretnék. Csak a várakozási idő elütése miatt, na meg a reménytől vezérelve hoztam fel a jobb napokat látott korlát témáját. Valóban ráfért volna egy festés, és tényleg nem bántam volna, ha a fiúk megcsinálnák. Néha hiányzott a férfikéz a ház körül.

- Akár Yoda volt, akár az a fránya macska, a korlát akkor sem maradhat úgy – sóhajtok. – Egyébként az a dög engem is idegesít. Valamelyik reggel majdnem elkéstem miatta, mert a motorháztetőn hesszelt, amikor meg megpróbáltam elkergetni, még rám is fújtatott… Miért van az, hogy a szomszédasszony mindig megtalálja a legundokabb dögöket? – a kérdés költői, de tény, hogy az az undokdzsemű vörös macska megkeserítette a napjainkat. – Lehet, hogy ő is boszorkány? – teszem hozzá elgondolkodva, és kérdő pillantást vetek Luke-ra. Abból, amit az utóbbi időben a természetfelettiről megtudtam, arra következtetek, hogy a gyereknek tudnia kellene, ha a szomszédunk véráldozatot hajt végre teliholdkor a hátsókertjében.

Odapörkölés… Arcom ellágyul, tekintetem pedig kissé űzött lesz, amikor újra rájövök, hogy a fiú egy olyan világ részese, amit én csak kívülállóként szemlélhetek.

- Megleszünk nélküle is, ugye tudod? – utalok Reece-re, de nem tudom, hogy jó ötlet-e bökdösnöm a még végző sebet, hiszen alig egy órája pakoltuk fel a férfit a repülőre. Valamikor beszélnünk kell róla, de azt nem szeretném, ha Lucas hirtelen bezárkózna, és ellökne.

Nem telik bele sok idő, hogy a pincérlány visszatér az italokkal, amit alátétekre helyezve elénk pakol, majd a tollát a notesze felé emelve kedves mosollyal megkérdezi, hogy választottunk-e.

  Szeretnék valami megnyugtatót mondani a kölyöknek arról, hogy ez nem a világ vége. Már a nyelvem hegyén van egy megjegyzés, de a torkom végül elszorul. Neki még nálam is nehezebb lehet, hiszen sok időbe telt, mire a bizalmába fogadta Reece-t, most pedig az apja fogta magát, és itt hagyta. Nem végleg, de ezt nehéz megmagyarázni egy kamasznak, akiben túlfűtött érzelmek tombolnak. Hahó! Hiszen a legszívesebben még én is belerúgnék a legközelebbi kukába elkeseredésemben! Egyedül csak az akadályoz meg, hogy vékony cipő van rajtam, és bibis lenne a lábujjam. Meg felnőtt is vagyok, vagy mi…

  Egy pillanatra elhúzom a kezem a kapkodó kamaszmancs elől, mielőtt tényleg kiadnám a kezemből a kulcsot, de aztán határozottan bólintok. Ideje teret engedni Luke-nak, még akkor is, ha ez egyelőre csak annyi, hogy hagyom előbb kajálni, majd haza fuvarozni magunkat.

  - Amíg nem akarsz áthajtani a piroson, vagy elütni egy öregnénit a zebrán, meg se szólalok – csóválom meg a fejem, miközben megkerülöm az autót, hogy elfoglaljam az anyósülést. Már az övemet kötöm, amikor megjegyzésként még hozzá teszem a korábban elhangzottakhoz: - Egyébként, ha megpróbálsz kirakni, bejelentem, hogy ellopták a kocsimat. Aztán meglátjuk, hogy mennyire gyorsan kapcsolnak le a helyiek – Persze akárcsak ő, én is csak viccelek, amiről hiénavigyorom is árulkodik, szóval nincs oka rá, hogy felháborodjon.

  - Halat? – fintorítom el az orrom. - Az megvan, hogy Rose Harborból jöttünk? – viszonzom a lökdösődést. - Ha halat akarok enni, majd beülök a Byron’sba – mondom, miközben belehajolok a telefonjába, hogy megnézzem a lehetőségeket, amiket mutogat. - Ez jónak tűnik! – mutatok rá az egyik lehetőségre. Az étteremnek kimondhatatlan olasz neve van, és bár a pizza a specialitásuk, a hirdetés szerint árulnak hagyományos olasz tésztákat is, én pedig ki voltam éhezve egy jó kis gombás raviolira. - Három utcányira van, nem is vészes – teszem hozzá, a telefonról felnézve Lucas arcára. Várok egy kicsit, hogy megvétózza-e az ötletemet, vagy elfogadja.

  Ha egyezségre jutunk, visszahúzódok a helyemre, és a biztonság kedvéért a jobb kezem ujjait belefűzöm az ajtó feletti kapaszkodóba, mielőtt elindulnánk. Bízom én a gyerekben, de azért nem árt az elővigyázatosság. Nagyot kell nyelnem, hogy tartsam magam az egyességhez, és ne szólaljak meg, amikor túl gyorsan kanyarodik rá a felhajtóra, ezért inkább csak összeszorítom a szemem és grimaszolok.

  - Tudod ugye, hogy a legtöbb lámpánál már van beépített sebességmérő? – kérdezem egyszer, feltűnően magas hangon trillázva, mintha csak egy gyerektől érdeklődném meg, hogy szeretne-e még cukorkát. Közben próbálok mosolyogni, hogy ne érjen a vád a beleszólást illetően. Minimum három plusz őszhajszálam lett, mire megérkezünk az étteremhez.

  - Erre meg kell innom egy pohár bort – motyogom az orrom alatt, miközben kikászálódok az autóból. - Kettőt – döntöm el villámgyorsan, amit éppen elnyom az ajtócsapódás, hacsak a kölyök nem növesztett újabb boszorkányérzékeket, amikről nem tudok.

  Az étterem takaros, a személyzet pedig rögtön felfigyel ránk, amikor belépünk. Egy fiatal felszolgálólány rögtön egy asztalhoz is terel minket, és a kezünkbe nyomja az étlapokat. A terveimmel ellentétben végül kólát rendelek italnak, ha Lucas is választott valamit, akkor magunkra hagy, hogy átnézhessük az ételkínálatot.

  - Csináltok Marcusszal valamit a hétvégén? – kezdeményezek beszélgetést, miközben a tésztákhoz lapozok. - Rávehetnéd, hogy segítsen lekenni a veranda korlátját. Yoda teljesen lekaparta a festéket az egyik oszlopról. Ha nem tudnám, hogy nem, azt mondanám, hogy titokban macska. Természetesen fizetek, és kaptok kaját – csevegek.

  A búcsúzás mindig szívás, teljesen mindegy, hogy hányszor csinálja az ember. Durcásan nézek az előttem álló férfira, és hiába értem meg az okait, nem tudok nem haragudni rá. Az eszem tudja, hogy ez nem olyan, mintha újból cserbenhagyna – hiszen minden segítséget megad majd a jövőben -, de érzem, ahogy a szívem újból szilánkosra törik. Túl késő lenne bevallani, hogy szeretem, nem igaz?, szipogok, miközben utoljára megölelem. - Dobj egy üzit, amikor odaérsz- kérem, és aztán hagyom, hogy ellépjen tőlem. Tekintetem addig szegeződik Reece háta közepére, amíg el nem tűnik a többi utas gyűrűjében.

  Lucas kicsit távolabb áll. Gondolom hagyni akart egy kis teret a mi elköszönésünknek, ahogy én is engedtem, hogy négyszemközt búcsúzzon el az apjától. Egyedül a fiam miatt igyekszem elengedni a neheztelést, és mosolyt erőltetni az arcomra. Elég, ha csak egyikünk haragszik Reece-re, és nem akarom rombolni azt a törékeny hidat, ami olyan nehezen épült fel közöttük az elmúlt pár hónapban – az már így is megrepedt, amikor a férfi bejelentette, hogy Ethlyn után utazik.

  - Én is tudnék enni – mondom könnyednek szánt hangon, majd rövid hezitálás után a srác felé nyújtottan a kocsikulcsot. Hiába volt meg a gyakorlójogsija, szinte soha nem engedtem, hogy a kormány mögé üljön, bár azt tudom, hogy Reece-szel néha gyakoroltak. - Akarsz vezetni? – kérdezem. Bármi is a válasz, egy határozott biccentéssel veszem tudomásul.

  Az automata üvegajtón kilépve, a terminál hűvöse után szinte arcul csap a meleg, pedig még csak el sem kezdődött az igazi nyár.

  - Valami normális helyre menjünk, jó? – pillantok a gyerekre. - Herótom van a Mekis kajától – teszem hozzá, és már le is lépek az útra.