Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Pént. 3 Nov. 2023 - 9:29
Nem kell különösebben vájtfülűnek lenni, hogy a morgást meghalljam - vagy inkább megérezzem -, méghozzá válaszul az eddigi első őszintén jóindulatú kérdésemre. Farkasfelem odabent és én idekint egyformán leforrázva hőkölünk meg a nagy szürke hím ennyi gorombaságára. Egy pillanatig úgy nézek Aspenre, mint aki villanyt akart gyújtani és megrázta a kapcsoló. Aztán visszanyelek egy szájhúzós fintort. Oké. Én voltam a bolond, hogy megkérdeztem egyáltalán, fut át a fejemen a sértett büszkeség mogorva hangján. Nem érzek magamban elég türelmet ahhoz, hogy lábtörlője legyek a nyűgös királyfinak, akinek a lova ledobta a patkóját. Tudod mit, felség? Menj a fenébe. Nézegesd a törött emelődet. Az majd megnyugtat. Arról szántszándékkal megfeledkezem, hogy magam is kárörvendeni jöttem ide.
Egyikünket sem jellemez túlzott kapkodás, sem beszédben, sem másban, így adódik néhány szívdobbanásnyi idő, mielőtt kölcsönös sértettségben szétválhatnánk, ennyi pedig elég is ahhoz, hogy Aspennek megjöjjön a jobbik esze. Ha csak egy kicsit is. Ha pedig már megkérdezte, nem fogom itt hagyni a bajban: nem csak mert falkatag, vagy mert ennyi tisztesség mégiscsak szorult belém, lévén igazában nem ártott nekem soha, de bajba jutott autós is. Ahhoz pedig, hogy egy ilyenen keresztülnézzek, enyhe ellenszenvnél többre van szükség. Nem kell tíz percnél több és a Ford felemelkedik megint, immár stabilan megülve az emelő karján, Aspen pedig megfogja a munka végét. Meg kell mondjam, tényleg furcsa látni őt így - ezek szerint nem mindig csak a szája jár. Figyelem, ahogy meglazítja és kiszedi a csavarokat, aztán leemeli a tönkretett kereket a kerékagyról. Itt nincs miben segíteni. Oda sem férnék, arról nem is szólva, hogy kedvem sem sok akad. Ott azért még nem tartunk, hogy a frissen tisztított öltönyömben Aspen West kedvéért egy sárban úszó tizenkilenc hüvelykes abroncsot ölelgessek. Abban is biztos vagyok, hogy a csomagtartója üres, úgyhogy elfojtok egy szemforgatást - el se hiszem magamat, tényleg, de a Ford kedvéért teszem -, és a Heritage hátsó padlója alól jókora fekete műanyag zsákot húzok elő. Vastag anyag: jobb mindenkinek, ha a férfi nem kezd el faggatózni, mit keres egy halottaskocsiban ilyesmi. Leterítem a defektes kerék elé, hogy becsomagolhassa azt, mielőtt elteszi az autóba. A csomagtérkárpitok sokat bírnak, de azért... Nekem lehorzsolódna a szívem, no.
Társalogni érezhetően nem akar, bennem meg akad annyi nagyvonalúság, hogy ne erőltessem a dolgot. Csípőre tett kézzel figyelem, ahogy dolgozik - tényleg nem csinálja rosszul -, és nem teszek további megjegyzéseket. Csak amikor fölegyenesedik, hogy elpakoljon, akkor szólítom meg megint. - Lepróbálod, mielőtt elmégy? - kérdezem, kissé talán érthetetlenül. Ha furcsán néz, eszembe jut, hogy pontosítsak. - A fékeket, meg a többit. Hátha van, amit nem vettél észre. Nem nézek ki komoly rongálást a Domínguez fiúból, de azért én megtenném Aspen helyében. A járművel egyértelműen csináltak valamit, amíg senki sem figyelt: a kerék egy dolog, de ha most beül és csak elhajt, valószínűleg a méregtől gyorsabban, mint szokott, érhetik meglepetések útközben. Azontúl az emelőről is leesett. Rose Harbor nincs messze, de még ezen a rövid úton is bőven akadnak árkok meg fák, amelyek tehetnek róla, hogy egy héten belül már én nyissam a férfi előtt a limuzinajtót. Én már csak tudom: néhány éve, késő éjszaka úgy megcsúsztam egy enyhe ívben a külső sávot borító alattomos fekete jégen, hogy a Silver Cloud kétszer is körbefordult a saját tengelye körül. Kéttonnás hegesztett acél karosszériája meglendített pallosként sújtott végig az autópálya mind a hat - teljesen üres - sávján keresztben, pár röpke másodperc alatt és abban, hogy a korlát előtt alig pár yarddal mégis képes voltam elmoccanni vele előrefelé, aztán visszakapaszkodni egyenesbe, legalább annyi keze volt az úti szerencsének mint annak, hogy én ültem a volán mögött. Meg a tócsának, amelybe belecsúsztam a hajtott kerekekkel és amely túl mély volt ahhoz, hogy befagyjon. Ettől függetlenül Aspen dönt, természetesen. Nem lennék meglepve, ha megkapnám a korábbi undok morgás undokabb édestestvérét, de már mindegy. A jó szívem, az fog a sírba vinni.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szer. 1 Nov. 2023 - 11:00
short days. short nights. short years.
Charles T. Manx & Aspen K. West
Elég emberismeretre tettem már szert, hogy olvasni tudjak mások vonásaiban. Manx bármennyire igyekszik közömbös arcot megütni és az udvarias távolságtartással viszonyulni hozzám, látom rajta az ellenszenvet, amit egyrészt nem tudok hova tenni, másrészt nem is igazán érdekel. Én sem szívlelem a magafajta korcsokat, akik a falka hrnevét inkább lehúzzák, mintsem emelnék. Létszám, ennyiben tekintek rájuk. Ma különösen morgós kedvében van a belső farkasom, ugyanis a "Jól vagy?" kérdésre, vagy talán még a történtekre egy halk morgással reagál. Nem szokásom káromkodni, főként nem hangosan, most mégis ott kúsznak szám felé a szavak, amiket aztán csak a fejemben hallatok, kifelé megmarad kissé bosszús ábrázatom. - Jól - felelek teljes hűvösséggel és az autót vizsgálom, meg a tönkrement szerszámot, ami nélkül semmire semi fogok menni, a végén valóban autómentőt kell hívnom, hogy kihúzzon szorult helyzetemből. - Van egy emelőd? - felegyenesedve vetem még néhány pillantást a járműre, szegény elesett állapotában szörnyen fest. Mindig vigyáztam rá, soha, egyetlen karcolás sem érte, most meg itt biceg előttem, mint valami alkatrésznek szánt fényes roncs. Bármennyire nem szeretném, muszáj elfogadnom a segítségét, összeszorított szám csendet teremt, megpróbálok udvarias módon bánni Manx-el, míg ez az egész szituáció tart. Meglep, hogy ilyen sablonos mondat hagyja el a száját, miközben ismét az autó megemelésére teszek ezúttal sikeres kísérletet. Már nyúlok is a következő szerszámért, hogy nekilássak ténylegesen a kerék kicserélésének. Először nem is válaszolok, nem is tervezek, aztán mégis győz bennem valami rejtett szándék, szólásra nyitom a szám. - Már csak az hiányozna. - Igaz, ez nem Manx-nek szól, magam elé beszélek, de talán veheti úgy, reagáltam arra, amit mondott.
Ritka eset, hogy sértegetésekbe bocsátkozom, de azért nem is példa nélkül való. Nekem is megvannak az alantas szokásaim, akadnak szép számmal és bár jól tűröm a mostoha bánásmódot, néha mégis úgy érzem, ideje visszaharapni - Aspen ennek az áldozatává vált és a jó ég a tanúm, hogy ha valaki, hát ő igazán megérdemli. Láthatóan nem megy el a feje felett a dolog játszma mivolta, bár nem bántam volna, ha nem lát át a szitán. Jólesett volna egy kissé ostobának találni, még úgy is, hogy pontosan tudom, igen éles eszű ember. Sebaj: így marad a csöndes neheztelése. Cseppet sem bánom. Általában nem jellemez a férfiak közti természetes párbajkényszer, de akadnak kivételes esetek. Ezt itt pedig igenis ő kezdeményezte. Amivel tisztában is van. Ez biztos. Hogy tetszik, amikor indok nélkül beléd törli a lábát valaki?
Jobban persze nem óhajtom fókuszba helyezni a marakodást és ahogy elnézem, ő sem siet szóvá tenni vagy folytatni azt. Lefogadom, hogy méltóságán aluli volna leállni velem, de a Ford defektje még ennél is jogosabb és józanabb indok jelenleg. Annyira, hogy még engem is bevon kissé, pedig Aurora kedvéért talán igazságosabb lenne magára hagyni a férfit a bajban. Mégis... Persze; elmar maga mellől. A hangsúlyban ott van, hogy tehetek egy szívességet az ajánlataimmal. Kiérzem a durva elutasításból a helyzet szította frusztrációt, Aspen rendesen nem szokott ilyen alantasan goromba lenni, ha jól tudom. Hallgatok, ami már önmagában is beszédes. Nem fogok összeveszni vele, különösen nem olyasmin, ami nem tartozik rám. Mert hát a nagy, lesántult szedán végső soron az övé és egyedül az övé. Figyelem, ahogy előszedi az autó csomagtartója alól a csereholmikat, közben megállapítva, hogy feltűnően rutinosnak tűnik. Mi a fene. Talán tényleg nincs szüksége semmire. - Ahogy akarod - egyezek bele békülékenyen. Akármilyen seggfej is Aspen, most én is az voltam vele. Azon, ahogy dolgozik, amúgy sem nagyon lehet kárörvendeni. Tudja, mit csinál. Ezen még nem tettem túl magam. Épp készülök visszaszállni a Cadillacbe, hogy magára hagyjam a teendőivel, amikor az emelője jellegzetes pendülést hallat - eltört a menetes szár? vagy a hegesztés? - a Ford pedig veszedelmes mechanikus nyögéssel huppan vissza a földre, ahol meghintázik előrelátón megfeszített fékjei szorításában. Ösztönös ráncokat érzek a szemöldökeim közé gyűrődni és mire észbe kapnék, már vissza is léptem a két autó közötti nagy térbe, hogy rálássak a férfira. Vérfarkas vagy sem, az emelőről lezuhanó autó nem játék. A műhelyben az elsők közt verték a fejembe, hogy ha egy megemelt jármű megbillen, mindent azonnal eldobva hagyni kell leesni, és elkotródni az útból. - Jól vagy?
Válasz nem is igazán szükséges, mert a falkatársam épp fölegyenesedik. Szemlátomást egy karcolás sincs rajta. Látom rajta a húzódozást, mikor a szemembe kénytelen nézni, hogy szívességet kérjen: a dolog jóleső fölénnyel masszírozza az önérzetemet, de valahol találok magamban annyi gerincet, hogy ezt ne dörgöljem a képébe. Persze, elrejteni sem fogom tudni előle teljesen, de talán ennyi is elég, hogy ne mélyüljön el köztünk végletesen a természetes ellenszenv. Biccentek, a hátam mögött egy mozdulattal nyitva föl a Heritage oldalsó ajtaját. A szerszámosláda, a kerék és az emelő ebben az autóban a raktér kopásálló padlója alatt kapott helyett, ahhoz pedig innét, oldalfelől lehet hozzáférni. Én magam is ingujjra vetkőzöm, azokat könyékig felhajtom. Szó nélkül támasztom az alkatrészeket fedő acél fedőlemezt a kölcsönszerszám alá, hogy stabilabb lábon álljon a művelet, mint amit a nedves útszéli kondíciók maguktól kínálnak. A kocsi alá nyúlva kitapintom az emelőkar helyét, hogy az pontosan illeszkedjen és ne tudjon elmozdulni a hamarosan reá nehezedő súlytól. Fölnézek Aspenre, érezhető várakozással. Komor bosszúsága valahol szórakoztat egy kissé, mert az arcán a defekt óta sötétebbek az árnyékok, mint a szertartás alatt egyszer is voltak. Veszteség és veszteség között is van különbség, ugyebár. Nem mosolygok, de a vonásaim mögött így is ott bujkál a kifejezés minden lehetősége. - Nos. Legalább nem esik.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Pént. 13 Okt. 2023 - 8:34
short days. short nights. short years.
Charles T. Manx & Aspen K. West
Ugyan, dehogy sajnálja, ezzel teljességgel tisztában vagyok. Ez az ember előttem sok minden, de hülye nem. Tisztában kell legyen vele, melyik West áll előtte, mindössze megjátssza a tévesztőt és nekem ehhez jó képet kell vágnom, mintha egyáltalán nem számítana. Csakhogy a megfeszülő arcizom, a komoly hatást keltő ábrázat, s nem mellesleg a válaszhoz adott hangsúlyból könnyen rájöhet, már, ha valóban nincsenek szellemi problémái, egyáltalán nem volt ínyemre a kis benézése. Denverrel olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, két külön forma, két külön életstílus. Aurora a harmadik véglet, ő közelebb áll Denverhez ezáltal még messzebb tőlem, már ha nem lenne pusztán annyi elég, jellemünk szinte szöges ellentéte egymásnak. Abban bízhatom, a kialakult helyzet nem kárára formálja majd tovább, hiszen egy gyerek, létezzen bármilyen oknál fogva is, figyelmet igényel. Aurorának van hová fejlődnie. Orrom alatt rövid morgást hallatok, nem is annyira belső farkasom, mint emberi lényem részéből fakadó. Csak tudjam meg, ki tette ezt a kocsimmal, nem lesz benne köszönet. Természetesen haragot érzek, amiért ez megtörtént, türelmetlen vagyok, mivel ezer dolgom lenne még, amit elintézzek, ám mindebből kifelé pusztán annyit hallhat, ha megtalálom az elkövetőt, elég nagy bajban lesz, jobban jár, ha megbújik valahol. Alakváltó... mi más lenne? Különösebben bele sem kell szagolnom a levegőbe, a szaga itt lengi körül a kocsit, nem állati, de nem is emberi, egyértelműen kettő közt álló. Be fogom azonosítani, kihez tartozik, addig nem nyugszom. - Tudom, hogyan kell egy kereket kicserélni - hangom csattanósabbra sikeredik, mint előre tervezem. Érzékelheti a belőlem áradó feszültséget, így talán nem le meg a reakcióm, bár különösebben nem érdekel, mit kezd azzal, amit, s ahogyan mondtam. Fontosabb dolgom is van, mint egy korcs lelkivilágával törődni, aki egyébként is látszólag remekül elvan nézőként. Azért a gondolattal eljátszottam, hogy ráhagyom a dolgot, csinálja meg, neki nem nagy dolog bepiszkolni a kezét, de győzött az önálló akarat, a problémamegoldó képesség és én magam álltam neki a folyamatnak. Miután előkerültek a szerszámok, no, meg a pótkerék, a kárt szenvedetthez megyek és leguggolok elé. Elkezdem a folyamatot, miután feltűrtem az ingujjam. Innen haza fog vezetni az utam, ezt egy koszos munka, ezután nem jelenhetek meg sehol. - Mehetsz, ha nincs más dolgod - vagy nem mondanál még valamit. Fel sem nézek rá, háttal vagyok neki, nem foglalkozom vele többet. Az a rohadt emelő! Vagy lelépett már a férfi, vagy még mindig ott áll és megcsodálhatta, hogyan tud szétpattanni egy csillagászati árban mérhető szerszám, a lényeg, hogy az emelő megadja magát, a kocsi lendületesen zökken vissza eredeti állapotába. - Van egy emelőd? - kérdezem, miközben felegyenesedem. Meggyőződöm róla, nem, nem ment el, még mindig ott áll és bár szinte fáj, hogy segítséget kell tőle kérnem, mégis megteszem.
- Sajnálom. Eltévesztettem. Őszintén udvarias viselkedésem mögé bújva is jólesik látni, hogy a bosszúságához hozzátehettem egy keveset azzal, hogy játszom az ostoba senkiházit. Nehéz lett volna ellenállni a lehetőségnek, hogy egy pillanatra bolondot csináljak belőle, még akkor is, ha neki ez soha nem fog leesni, közönségünk pedig nincs. Megérdemli, hogy egy kicsit a büszkeségébe csípjenek. Én éppen ráérek. Cseppnyi szünet, amíg egymást nézzük és már éppen felvértezem magam arra, hogy Aspen valami nagyképű sértést vág a fejemhez, amikor kibukik belőle a kérdés. Egy futó pillanatra közösséget érzek vele: bármennyire is ellenszenves ember, az autóját soha nem jutott volna eszembe megrongálni. A járművek ennél közelebb állnak hozzám és a kapocs, amely a tulajhoz fűzi őket, számomra szent és sérthetetlen. Ha megpróbálna leszorítani éjszaka az országúton, az persze más, de ez...
Szinte automatikusan nyomom be a startgombot megint. A Cadillac motorja leáll. Kiszállok, illedelmesen begombolva a vékony szövetkabátot, amelyet munka közben mindig viselek, ha az időjárás megengedi. Delaware államban csak a nyár közepe nem szokta megengedni. Idekint észrevétlen szimatolok egyet-kettőt. Igen. Ez lesz az. Eltéveszthetetlen szagnyomok tapadtak meg a Ford körüli füvön, de a karosszéria alján is, ahová alighanem félig bebújt a tettes. Ha nem lenne meg bennem egy halottaskocsi sofőrjének diszkrét, előzékeny önfegyelme, horkantva fölnevetnék. Ejnye, Mr. Nagymenő. Azt ne hidd, hogy már akármit lehet a temetőben, akár jelen vagyok, akár nem. Ezt persze lehet. Aspen Westtel lehet. Most az egyszer. És Aurora kedvéért akár jöhetnék is neked egy sörrel. De inkább csak tegyünk úgy, mintha itt sem lettél volna. Közben a fejemet ingatom. - Végig takarásban voltam ide - felelem és ez így igaz. Mind abban voltunk. - Nem láttam senkit. De előfordul az ilyesmi, főleg ekkora szertartások alkalmával. Láttam ennél csúnyább összezördülést is gyászolók között. A legtöbbször a vendégek közt van a tettes, nem csak úgy beszöknek. Ez egy új Taurus? Szívtelenül elbántak vele. Igaz, ahogy nézem, a keréktárcsa sértetlen. Inkább csak bosszúságot okozott a kölyök a késével. Aspent aligha fogja anyagilag megroppantani egy háromszáz dolláros Bridgestone autógumi. Egyébként meglep, hogy ilyen kocsiban látom őt: amekkora sznob, Range Rovert sem tartottam volna túlzásnak a részéről. Biztosan úgy gondolja, így elegánsabb. Ami azt illeti, ebben még igaza is van. Elnézem, ahogy nekiveselkedik a munkának. Újabb téves elképzelésem dől meg. Nem is akkora ficsúr.
Egyre nagyobb kár, hogy olyan rossz ember. Lágy mozdulattal nekidőlök a saját autómnak, kritikusan mérve végig a lesántult járművet. Aztán a bosszúságtól megfeszült hátú vérfarkasra függesztem a tekintetemet. Egy pillanatig mérlegelek. Csak egy pillanatig. - Csináltál már ilyet? - kérdem aztán, érezhető fitymálás vagy célzások nélkül. Úgysem jár erre senki, hogy megszólják, amiért rám nézett. - Segíthetek vele. Ha akarod.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szomb. 23 Szept. 2023 - 13:41
Érzem magamon a tekintetét, talán még hozzám is szólna, ha megengedném, de nem fogom. Teljességgel hidegen hagy a lénye, még a bensőmben várakozó farkasból sem vált ki semmit a másik közelsége. Egyetértünk abban, nincs miért foglalkozni vele, elvégre ő több tekintetben is alattam áll, mit érdekeljen engem, akar-e bármit is. Amit le tud tenni az asztalra egyébként sem éri meg, hogy egyáltalán figyelemre méltassam. Ennyiben lerendezem a dolgot, elfordulok tőle és az autómhoz indulok, nem sietek különösebben, megszokott tempómmal igyekszem felé. Kezemmel zakóm zsebébe nyúlok, előveszem a mobilom, ami a szertartás alatt többször is megrezzent, de ezidáig nem foglalkoztam vele. Muszáj olykor diplomatikusan mérlegelni a dolgokat, s elég előnytelenül hatott volna, ha nem szentelek némi figyelmet az elhunytnak, legalább a látszat kedvéért. Emailek, üzenetek, egy nem fogadott hívás, mindegyikre válaszolnom kell, mert a tökéletesen alkalmatlan asszisztensem képtelen kézben tartani akárcsak két órára is a dolgokat. Azt sem tudom, miért alkalmaztam. Amethys-t után, bár a lány sem volt a legjobb, mégis a talpraesettség mintha kiveszett volna a jelöltekből. A legjobb döntésnek Caroline tűnt, aki elég képzett hozzá, több nyelven beszél társalgási szinten és úgy tűnt, működni fog a közös munka. Egyetlen hét alatt új értelmet adott az "üresfejű" kifejezésnek, ám jelenleg nincs kapacitásom, sem időm új asszisztenst keresni. Elteszem a készüléket, kiveszem a kulcsom és már nyomnám a központi zár gombját a hüvelyk ujjammal, mikor valami feltűnik. Kissé oldalra döntve a fejem vizsgálom fekete Ford elejét, megállva tőle néhány lépésnyire. Aztán elkezdem lassan megkerülni és azonnal fel is tűnik a hiba. Szitkozódni támad kedvem, de ehelyett morgás tör fel a mellkasomból. Valaki szándékosan tett kárt az autómban, nem lesz csak úgy defektes a gumi a semmiből. Újabb morgás, miközben leguggolok a leeresztett abroncs mellett és nekitámaszkodva a váznak vizsgálom a tekintetemmel. Sok mindenre tudok időt szánni, erre pont nem, ezzel felborul a teljes napirendem. Kicsit sem ér kellemesen a felismerés, idegesség önti el az agyam, türelmetlenül egyenesedem fel és a csomagtartóhoz megyek. Ha ez nem lenne elég, egy érdeklődőt is kapok, akiről azt hittem, ott hagytam a sírtól nem messze, ellenben úgy néz ki, neki meglepőnek nem nevezhető módon, épp felém akadt dolga. Rá már nincs kapacitásom. Öcsém nevét meghallva horkantás és morgás keveréke hagyja el a szám. - Denver sosem ismerte a tisztelet fogalmát - mondom ki halkított hangon. Ő nem jött volna el ide, még, ha konkrét érdek is fűzte volna hozzá. - Aspen West - biccentek komor arccal. Engedném is tovább, ám ekkor eszembe jut valami, s szinte kibukik a számon, mert egyébként egészen biztosan nem kérdezek tőle semmit. - Nem látott véletlenül valakit errefelé? Valami suhancot vagy mást. - benézek a szinte teljesen üres csomagtartóba, majd újfent rá. - Valaki kivágta a kereket. Jobban is odafigyelhetnének a biztonságra, itt nem akárkik nyugszanak. - Behajolok, hogy a plüss borításon kitapintsam a vékony vágatot, ami alatt a pótkerék rejtőzik. A bal hátsó sarokban pedig ott az emelő. Miután felegyenesedem, kigombolom a zakóm és lecsúsztatva vállamról beteszem, míg végzek.
Aspen Keaton kellemetlen, nagyképű ember hírében állt már akkor, amikor négy éve Rose Harborbe kerültem. Sok más kisvárosi pletykával ellentétben ez olyan szóbeszéd volt, amely kivételesen igaznak is bizonyult... bár hogy mennyire, az csak az utóbbi hetekben, Aurora miatt vált előttem világossá. Nagyjából egyidősek vagyunk, külsőre pedig mintha valaki bizonyítani akarta volna, hogy mindig van feljebb - ha egymás mellé állítanának bennünket, árnyalatnyi hasonlóságunk ellenére is tisztán látszódna, hogy a West család feje valamivel magasabb, valamivel sötétebb, simább hajú és valamivel arányosabb nálam. Szikár izmai a mozgás szeretetéről, finomságukban is határozott vonásai előkelő származásról tanúskodnak, farkasokra jellemző saját szaga mellett pedig ezúttal is messziről érzem a rá annyira jellemző parfümillatot. A régimódi bay rum jól illene a stílusához, de ma ennél nagyravágyóbb, modernebb jegyeket visel. Nagyon vonzó férfi is lehetne, ha nem lenne olyan visszataszító alak, amilyen. Mintha meghallaná, hogy a fejemben kimondtam a nevét, felém fordul, éppencsak futólag: tekintetünk összeakad s ő kiüresedő undorral néz rajtam keresztül, akár az üvegen. Belső farkasának erőteljes kisugárzása meg sem rezzen, ujjai nem keresik se a zakója gombját, se a kézelőjét, se a nadrágzsebét. Úgy fordul tovább, mint aki valóban egészen egymaga maradt. Csak a sötét szempár mélyén pislákoló rátarti ravaszság árulja el, hogy éber ragadozótermészetét letagadni nem, mindössze csendre inteni tudja.
A nem is annyira bújtatott sértés látszólag lepereg rólam. Egyébként sem mernék nyíltan ujjat húzni vele: Aspen nem csak emberként, farkasként is keménykötésű, minden kihívást büszkén vállaló egyéniség, ahogy a hozzá hasonló kiskirályok általában. Mozdulatlan, alattomos türelemmel várom, hogy a hátát lássam. Egyébként is eleven ellenszenvet érzek iránta, mióta Aurora kibökte, hogy ők ketten testvérek lennének, nem nehéz hát ennek szolgálatába állítanom a saját régi-új sérelmeimet. Annál azonban nagyobb ember vagyok, hogy fogást keressek rajta. A fülemet hegyezem: elég lesz távozóra fognom, ha megkapta a maga százyardos előnyét, hogy véletlenül se találkozzunk a főkapunál. Amennyire meg tudom ítélni, az autóját a domb mögött, a parcellához vezető út utolsó nagy kanyarjában hagyta, mert arrafelé tűnik el szem elől. Várok. A távirányító csippanását, a centrálzár jellegzetes kattanását, ajtócsapódást. A beindított motort. Két-három percig néma csend. A szél kisnövésű temetői fák májusiasan dús lombja közt dalolászik. Öt perc. Még mindig semmi. A naplemente vörösarany tüze lassan kihamvad. Helyét kései alkonyat fakóbíbor izzása veszi át; a Heritage ajtaja nyílik és csukódik, fényszórói felgyulladnak, majd irdatlan négykamrás szíve is feldobog a feketére festett acél mellkasában. Csaknem háromtonnás teste alatt titkolózó sustorgással neszez az út; üresben engedem neki az enyhe lejtőnek. Mehetnék másfelé is, de látni akarom, merre tűnt el Aspen.
Ott van a kanyar mögött most is, ahol - ezek szerint - hiba volt megállni: első ránézésre is meg tudom mondani, miért vártam hiába az indulását odaát. Jókora fekete autója alacsony modell, de még ehhez képest is alacsonyan ül, jobb első abroncsa ujjnyi vastag maszat csupán a kényes alumíniumfelni meg az útszéli fű közt. Ez bizony defekt. Nem is akármilyen. Kizárt dolog, hogy ezen akár egy yardot is megtett volna idefelé. Lépésből állásba lassítok mellette. Eljátszom a gondolattal, hogy megkérdezem, van-e emelő a csomagtartójában, vagy adjak kölcsön, de végül nem találok magamban elég kegyetlenséget ehhez. Úgysincs pótkereke sem. Ha egyáltalán ez az egyetlen lapos kereke. És ha egyáltalán egy olyan úrifiú, mint Aspen West, látott már kerékcserét életében, vagy minden ilyen esetnél új kocsit vesz. Inkább leengedem a felé eső ablakot és megérintem a sapkámat üdvözlésképpen. - Estét. Az egyik West fivér. ...Denver, ugye? - kérdem némi alázattal a hangomban meg az arcomon, ha felnéz. - Charlie Manx. Fogadja őszinte részvétem a veszteségéért.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szer. 30 Aug. 2023 - 9:51
Az eső már csendesedett, mikor Rose Harborban beültem sötétszínű autóm volánja mögé és szépen elállt, mire átértem a szomszéd városba. Nem kapkodtam el, ez afféle kötelesség volt, aminek nem szívesen tettem eleget, de muszáj volt, tehát megjelentem az eseményen. Tekintve az elhunyt személyét a konvoly hosszú volt, lassú és minden egyes perccel jobban lüktetett a fejemben a gondolat, ezzel, hogy az egyik fontosabb ember kiesett, könnyebb dolgom lesz nagyobb tulajdonrészhez jutnom a céghez általa. Mert mire nem jók a kapcsolatok. Ez nagyban segítette az előrehaladási terveimet ehhez azonban elő kellett adnom, hogy valóban hatással volt rám a halálának lesújtó ereje. Valamely kis részem valóban némi együttérzést táplált a gyászoló hozzátartozókkal, ám azért túlzás lenne azt feltételezni, tényleg átérzem a helyzetüket. Kiszálltam a kocsiból, megigazítottam fekete nyakkendőm, majd zakóm is begomboltam, így indultam el gyalogosan a sor első harmadának részében. Mások is felvették a tempót, egyszerű biccentéssel fogadtam minden köszönést, nem terveztem különösebben szóba elegyedni senkivel. Pontosabban, akadt egy ember, akit nem utasítottam volna vissza, de őt még nem láttam a gyülekezők közt, tehát beleolvadtam a tömegbe jó szokásom szerint. Beálltam a körbe rendeződött sorba, mikor végre megláttam, akit kerestem, a lehető legészrevétlenebb módon lépdeltem át a megjelentek közt mellé, aki hozzám hasonlóan biccentett és egy alig észrevehető, röpke mosoly rezdült a szája szélén. Később még lesz alkalmunk beszélni, ebben egészen biztos voltam. A szertartás nem volt hosszú, mégis többnek éreztem a kelleténél, közben elfogott párszor a késztetés, hogy az órámra pillantsak. Annyi dolgom lenne még, nem érek rá efféle kitérőkre, az egészet sokkal gyorsabban és lényegretörőbben is elrendezhettük volna. Míg a tiszteletes beszélt, aztán valaki beszédet mondott, alkalmam nyílt felmérni az egybegyülteket. Nem éreztem természetfeletti jelenlétét egyetlen kivétellel, aki valamivel arrébb állt és alighanem falkám tagjai közt tartottuk számon. Nem, nem ismerek mindenkit, ahhoz túl sokan vagyunk, pusztán a lényegesebb arcokat és neveket jegyeztem meg, ez a férfi ellenben annyira jellegtelen volt számomra, hogy nem is különösebben izgatott a kiléte. Egy korcs, semmi több. Nincs vele dolgom, nem is alacsonyodnék le hozzá más körülmények közt sem. A gyászoló nép oszlani kezdett, ki-ki vetett még egy pillantást a friss sírra, aztán tovább állt. Én a terveim szerint cselekedtem, néhány szóra megszólítottam a város egyik jelentős befektetőjét, aki szinte minden fontosabb üzletben részesedéssel bír, ám néhány szót követően szabadkozva bár, de távozott. Nem mondom, hogy nem ért kellemetlenül, fogsoromat összeszorítva arccsontom megfeszült, így néztem utánuk. Mire feleszméltem, egy híján egyedül maradtam. Hát persze, neki ez a dolga, még jó, hogy hátra maradt. A levegőbe szimatolva tökéletesen tudom követni a nyomvonalát, egy alighanem valamelyest lenéző pillantásra méltatom, aztán az autóm felé indulok. Nem, nem érdekel, én egészen biztosan nem elegyedem szóba egy effélével.
Nem gondoltam volna, hogy Aspen ilyen sokáig marad. A temetés a szokásoshoz mérten is hosszan elhúzódott, pedig amikor kiderült számomra, hogy az öregnek katonai díszkíséret és zászló is jár, már tudtam, hogy a nap legnagyobb része róla fog szólni. Azt persze nem, hogy a falkatársam is a tiszteletét teszi. Még inkább meglepett, hogy annyira elöl állt. Aspen Westet soha nem volt érkezésem közelről megismerni, vérfarkas mivolta az egyetlen, amiért egyáltalán felismerem őt, ha látom. Nem mintha egyébként nem vonzaná az ember tekintetét; még ma, ebben a jómódú, egyformán gyászba öltözött tömegben is messze kitűnt mindenki más közül, mintha azért jelent volna meg, hogy mindenki láthassa, hogyan kellene festeniük az öltönyeikben. Volt időm bámészkodni. Ahogy az lenni szokott, végig a kocsiban maradtam. Idefelé a menet kivételesen több, mint ötven autóból állt és nem is én voltam az első - felvezetőnk egy hatalmas fekete Hummer volt, a jobb egyben az alkalomra ódon tiszti egyenruhájába kicsípett wilmingtoni temetkezési vállalkozóval. Utálok magas autók után menni, amelyektől nem látok semmit abból, ami előttem, az úton történik, ráadásul szokva vagyok az elsőséghez, mégis jófiúként szegődtem a behemót terepjáró nyomába. Mire is számítottam? A sereg már csak ilyen: úgy tesznek, mintha katonáknak valami nagy dolog lenne meghalni, még ha üzletemberekké is váltak a háború után. No hiszen.
A Hummer motorja most feldorombol, s a nagy jármű fényszóróit megvillantva elgördül mellettünk. A hamvasra viaszolt, felzászlózott és fehér megkülönböztető fényeit komoran fel-felvillantó Cadillac immár szerény magányában várakozik a parcella oldalán. Fekete testével és félvak ablakaival a lemenő Nap visszfényében páratlan, mély tüzű drágakőként világlik én pedig úgy mászom elő a volán mögül, mintha egészen eddig a jólneveltség tartott volna vissza. A jó idő meg az időközben odébbállt vendégsereg ellenére most sem sietek lazítani szigorú öltözékemen, s az egy szál magában álldogáló Aspennek nem is hinném, hogy szüksége van rá, hogy kesztyű és sapka és napszemüveg nélkül lásson. Falkatársam, ha távolról is. Alighanem már a szagom elárult neki délelőtt, a ravatal melletti fogadáson... igaz, ott is csupán az autók élvezték a társaságom. Megállok a tünékeny vörösaranyban tündöklő limuzin mellett és kinyújtózom, az ég felé ropogtatva a vezetőülésben megnyomódott hátamat. Egyszerre tiszta és földszagú, sós nedvességgel teli szél támad az óceán felől. Körbefordulok, kíváncsian kóstolva mind a hat érzékemmel a levegőbe. Ismerem a temetőt ideát is olyan jól, mint a tenyeremet, Aspent ellenben egyáltalán nem, mégis az autóját keresem önkéntelenül is. Ittléte csak félig rejtély, az öreg a friss hant alatt bizonyára pénzes körökből ismerte, ám hogy gyalogolt volna a kedvéért, vagy reggelig maradjon? Aligha. Még a jó viszonyoknak is megvannak a határai.
There is always the return. And the wound will take you there.