Gyerekként elég sok hülye sérülést gyűjtöttem össze: tört el kezem és lábam, de igazából még felnőttként is akadt a "leesetem valami magasról és megrepedt az alkar-csontom" kategóriájú sérülésekből. Azonban minden múltbeli sérülésem ellenére az olyanok sosem voltak hétköznaposak, mint amiket mostanában sikerült átélnem - óceánparton nyílt töréssel vergődni? Mi lett az életemből.
A másik dolog, amiben pedig halál biztos voltam, hogy soha senkinek nem annyi volt a reakciója egy ilyen kaliberű balesetre, mint az idegennek, aki megközelített. Nem is tudtam hirtelenjében mit gondoljak: legyek hálás, mert gondolkozás nélkül irányomba eredt vagy ijedjek meg attól, hogy mennyire… furcsa? Gondolatok sokasága cikázott a fejemben egyetlen egyszerű mondatát követően, szememmel csöndben követtem végig ahogy leguggolt mellém.

Nagydarab volt, mint valami Tackle játékos fociban. Ha bármi más élethelyzetben találkoztunk volna még lehet én is átsétálok az út túloldalára, hogy elkerüljem… Bár volt valami megmagyarázhatatlanul nyugtató a jelenlétében, valami lágy a kocka fejében ülő szemekben. Ezen gondolatot azonban csak beláttam a fájdalom delíriumának és annak, hogy csak hálás voltam, hogy valaki itt van velem – amúgy sem volt sok időm gondolkozni, mert az idegen folytatta mondandóját.

- Bocsánat, de mivan? – böktem ki teljesen értetlenül, rövid szemkontaktus után már egyből defenzíven emelve a kezem magam elé, de a mozdulatba valahogy belemozdult lábam is amitől meg fájdalmasan görnyedtem össze védekezés helyett. Miután valamennyire összeszedtem magam felemeltem a fejem és megpróbáltam én is megtalálni arcát. - Figyu öreg, nekem bőven jó ha felszedsz innen és hívsz nekem egy mentőt, majd a kórházban megoldják.

Meg tud gyógyítani? Mégis mi a fenét akart ez jelenteni? Egyből arra gondoltam, hogy valahogy megragadja a lábam és csak úgy megpróbálja a csontot visszagyömöszölni a helyére - még a hideg is végigfutott a hátamon ezt elképzelve. Inkább visszavetettem a hátam a sziklafalnak, tekintetemmel választ és segítséget várva az idegentől, lehetőleg olyat, ami a helyzetben legmegfelelőbb és nem okoz még nagyobb bajt.
Aztán mint valami isteni szikra született meg a gondolat a fejemben: mi van, ha ez a nagydarab csávó is valami természetfeletti lény és nem csak simán őrült? Ez a tény magyarázta volna azt a különös aurát, amit eddig egy ember mellett sem éreztem és a beazonosíthatatlannak mondható szagát. Mi van, ha vámpír és azzal akar segíteni, hogy kiszívja a vérem? Léteztek egyáltalán vámpírok?

- Na jó, várjunk… Mit is akarsz azzal mondani, hogy meg tudod gyógyítani a lábam? – kérdezek végül rá arra, ami minden gondolatom kitöltötte.

Senki sem mondta, hogy farkas lét sétagalopp lesz – sőt igazából senki nem mondott semmit róla, mert nem túl sok lehetőségem akadt megátkozómmal egy szívélyes beszélgetésre -, de arra nem számítottam, hogy minden ilyen szar lesz.

Már egészen megszoktam a sérüléseket, elvégre az első alkalomnál, mikor a tó mellett majdnem le lett tépve az oldalam, volt lehetőségem megbarátkozni a csonttörésnél is nagyobb fájdalmakkal. Azzal már sokkal nehezebb volt családi viszonyt ápolni, hogy az a fájás nem egyszeri lesz, hanem sorozatosan visszatérő, de mindig valahogy új. Most épp az volt a soron következő újdonság, hogy hogyha kedvem támadt volna akkor bármikor a szemezhettem volna a tibiámmal, ami úgy döntött, hogy eddig túl jó helye volt a bőröm és húsom biztonságában és inkább merőlegesen kiáll eredeti helyéből.

Korábbi átváltozásaim és sérüléseim mentén tudtam ha eleget várok, akkor előbb-utóbb begyógyulnak a sebeim maguktól, azonban arra nem mertem volna nagyösszegben fogadni, hogy a csontom is magától visszahelyeződött volna a helyére. Szerencsémre ráadásul egy látszólag kifejezetten kihalt helyen ért utol a baj, fejem felett sziklafal, ahonnan valószínű átváltozásom után vagy közben leestem ide a homokba, a lábam törve. Megpróbáltam felkelni, megpróbáltam elindulni, de a fájdalom úgy nyílalt bele mindenembe a legapróbb mozdulattól is, hogy inkább feladtam a próbálkozást. Hosszas helyzetelemzés után rájöttem két esélyem maradt: az egyik az, hogy megvárom, míg annyira meggyógyulok, hogy lábra tudok kelni vagy az, hogy valaki megtalál. Nem is tudtam dönteni melyikhez volt kevésbé hangulatom.

Az óceán felől szürke felhők gyülekeztek a távolban már egy jó ideje, az esőt, amit hoztak pedig most engedték szabadon a parton – egyelőre csak lágy csöpörgés formájában, de később nem lett volna ilyen szelíd a történet. Felröhögtem nyomoromban. – Még ez is baszki! – reméltem, hogy ha mást nem, tüdőgyulladást legalább tud gyógyítani a csodálatos új képességem, mert biztos voltam benne, hogy még itt fogok ülni jó néhány órát.

...vagy mégsem? A parton egy alakot láttam haladni pontosan arra, amerre én is feküdtem a kövek tövében. Lejjebb volt a homokban, nekem már úgy tűnt egész a víz vonalánál, de nem fájdalommal lüktető fejjel voltam a legjobb a távok felmérésében. Legjobb esélyem gyorsan felismerve az idegen személyében felemeltem a kezem és amennyire tudtam elkezdtem rázni, hogy mindenképp észrevegyen. – Hé! - kiabáltam, bár hangom lehet elfújta a szél.