Mi ismerünk téged – szólt a hangzatos válasz, ami semmilyen nemben nem nyugtatott meg vagy válaszolta meg kérdéseim. Sőt, ha mondhatjuk inkább csak még több kérdőjelet hagyott bennem. Miért ismertek, miért érdekeltem őket? Mióta a városba érkeztem érezni véltem a tarkómra tapadó szemeket, ha pedig éjszaka kinéztem az RV-m ablakán olyan volt, mintha megfigyelt volna sötétség. Elkönyveltem paranoiának vagy a farkaslét következményének, de ezek szerint nem volt alaptalan a hátamon futó hideg, mely jelezni próbálta a veszélyt.

-Helyi Béta – ismétlem el, mintha jelentene számomra bármit a szó a fejembe futó popkultúra referenciákon kívül. A vérfarkasok közt biztosan fent állt a hierarchia lépcsőin, ezt éreztem abban ahogy engem méregetett és ahogy abban is, amit én csak kisugárzásnak kereszteltem, mert túl bonyolult és megfoghatatlan volt az érzés ahhoz, hogy máshogy el tudjam magyarázni. A férfi – Alec – arcába tekintettem, tudat alatt is utánozva az ő hunyorgó kemény tekintetét, melyet bár nem teljesen, de azért elég barátságtalannak ítéltem meg. Nem terveztem ellenséges lenni, szó sincs erről, azonban saját állásom igyekeztem valamennyire megtartani, elvégre Béta ide vagy oda, a szívrohamot hozta rám és megzavart az elfoglaltságomban. Egy kis hang azt súgta a fülemben, hogy kérdésekre válaszoljak, de ennél többet ne engedjek, max ha fenyegetnek.

A falkaterület említésére szemeim leemeltem róla és abba az irányba néztem amerre ő is mutatott. - Szuper, mi vagytok ti valami főbérlők? – kérdeztem vissza félig felháborodottan, de inkább ironizálva ahogy felmértem a füves zöldes tájat. Sosem voltam hasonló szituációban, fogalmam sem volt hogyan is kéne reagálni, válaszolni. Egy dolgot tudtam, hogy az agyam emberi oldalának borzasztóan szürreálisnak tűnt, hogy bárkitől engedélyt kelljen kérnem, hogy egy erdőben tartózkodhassak. – Nem tudom a futás mióta számít használatnak, de legközelebb még a levegővételt is megkérdem tőle.

Beugrottak a Nat Geo meg David Attenborough dokumentumfilmek, ahol a territóriumokat védő állatoknál éltek ilyen szavakkal: nehéz volt elképzelnem, hogy emberként (vagy valami olyasmiként) ugyanolyan szabályok vannak egy csoportnál, mint egy rakás négylábú emlősnél… De mégis itt tartottunk, a hangocska pedig a fejemben azt mondta, hogy elég lesz a keménykedésből, mert ahogy egy kutyát sem szabad felbőszíteni, úgy két farkast sem érdemes. Leengedtem a kezemet magam mellé, kivettem a füleimből a vezetéknélküli fülhallgatót, hogy ezzel a gesztussal láthassa a velem szemben álló férfi, hogy figyelmem csak az övé.

- Nem tudjuk magunk közt elintézni? Elvégre Béta vagy, az csak jelent valamit – tudatosan árultam el teljes tudatlanságom Alec felé, kezeim keresztezve mellkasomon. Nem tartottam magam sosem egy okos embernek, de így is felismerni véltem a lehetőséget arra, hogy talán most megismerhetem azt, hogy úgy igazán mivé váltam és mik járnak az új léttel; Ráadásul nem lett volna előnytelen nem a fejemre haragítani egy falkányi farkast, akiknek ki tudja meddig ért el területük elképzelt határa és akiknek már tudom, hogy milyen éles a foga.

A karma igen viccesen működött: volt egy idő, mikor minden kardiózót zsigeri ösztönből lenéztem, mióta pedig majdnem széttéptek én is vérbeli maraton futó lettem hozományaként. Úgy éreztem magam, mint aki megint tíz éves és nem lehet lelőni akkor se, ha aznap már harmadik órája csak rohangál. Minden este mikor nem mentem el futni nem tudtam aludni, a szívem kalapált a torkomban és pánikroham kerülgetett. Ma is tudtam, hogy egy olyan napom lesz, hogy hogyha nem futok tíz kilométert akkor éjszaka akár vonyíthatnék is a holdra, annyira nem jönne álom a szememre.

Az erdőben szerettem futni, ez is kifejezett újdonság volt. Régen is szerettem a természetet, de most már egészen más viszonyunk volt, egy részem a részének érezte magát a tájnak. Minden élesebb volt, szagosabb, élettel teltebb... Ahogy egyre lejjebb kocogtam a folyó partján az utoljára említett szagok úgy kezdtek egyre érdekesebbek és - bár hülyén hangzott ezt egy szagról megállapítani - egyre ellenszenvesebbek is. Nem kellett sokat várnom, hogy az okával is találkozzak az anomáliának: egy farkas ugrott elő a fák közül, elsősorban a szívinfarktust hozva rám hirtelen felbukkanó alakjával. Mivel köszönöm szépen eleget kaptam már a vízparton széttépni próbáló farkasokból, egyből valami védekező állást próbáltam felvenni, amit csak az állatot gyorsan követő emberi alak felbukkanása oldott fel. Látszott, hogy nem jöttem még bele ebbe a természetfeletti létbe, mert elsőként arra gondoltam, hogy valakinek biztosan csak nagyon fura kutyája van ami szeret idegeneket riogatni - csak a hangnem amiben rászólt az állatra ejtett el bennem kételyt efelől, mert attól a visszától még nekem is kedvem támadt a folyóba hátrálni.

- Ismerjük egymást? - vontam fel szemöldököm, mikor a számomra idegen a nevemen szólított. Természetesen olyan hülye nem voltam, hogy eddigre ne rakjam össze, hogy két vérfarkas állt velem szembe, a férfi kettő közül valószínűleg magasabb rangú lehetett. Meglepettségemet inkább annak társítottam, hogy a helyi falka már annyira tudott létezésemről, hogy nem csak a teljes nevem tudták, de még a becenevem is.

- Futok - mutattam végig könnyed szettemen, ugyanabban a félig egyértelmű, félig lepett hangnemben amivel ismertségünkről is érdeklődtem. Szemem a lábainál ülő farkasra futott, mikor az felhorkantott: még mindig baromi furának találtam, hogy egy értelmes ember volt a bunda alatt, de valószínűleg csak azért, mert egyszer egy furry volt a szobatársam az egyetemen és ő semmilyen formában sem volt értelmes. - De ha tippelnem kéne te, bocsánat ti... - tekintettem gyorsan a farkasra elismerve jelenlétét - ...nem feltétlenül erre vagy kíváncsi.

Nem tudtam igazából, hogy mit akarhatott tőlem a falka, csak találgatni tudtam az alapján amit évek alatt a médiából láttam a vérfarkasokról. Ha a kényszerítettek volna, akkor azt mondtam volna, hogy valahogy sértem a territóriumukat, amit őszintén nem tudtam sajnálni - szinte biztos voltam, hogy Rose Harborból jött az a farkas, aki az én életem is nagyjából tönkretette és ő se igazán tisztelte a mi területünk.