Az órámra nézek. Öt negyven.
Negyven perce ücsörgök a sürgősségi váró nyiszorgó műanyag székén. Jobban mondva székein, mert egyszer már kimenekültem a parkolóba öt perc friss, jégszilánkos márciusi levegőre. Mire visszaértem, az előző helyem a recepció előtt foglalt volt. Nem mintha sajnálnám: aki elfoglalta, úgy néz ki, mintha életében utoljára ülne széken. Kétlem, hogy sokkal jobban festenék nála, abban azonban előrébb járok, hogy legalább nem kell látnom magamat a pultot védő fóliás edzettüvegben.

Jó ez így. Azóta, hogy két órával ezelőtt telefoncsörgésre ébredtem, a gyomromnak volt ideje lyukat rágnia saját magába és bár tudtam, hogy semmi értelme sietni, mégis azonnal fölémentem az autópálya bűvös hetvenesének is. Érezhetően sok volt, az öreg Rolls-Royce régimódi, fehér betétes téli abroncsai többször megcsúsztak a szélső sáv jéghártyáin, az útviszonyok mégsem hozták meg a jobbik eszemet. Az útviszonyok sem. Megmagyarázhatatlan volt ez a rohanás - józan ésszel megmagyarázhatatlan -, különösen, hogy a lehajtó utáni első benzinkútnál megálltam, mint aki a főbejáratnál gondolja meg magát. A kávé, amit Margot-nak vettem, mostanra valószínűleg jéghidegen árválkodik odakint, a hozzá választott sajtos szendviccsel együtt. Csak a ruhákat hoztam be egy gyűrött vászonzsákban. Melegítőnadrágot, pólót. A sajátjaim, de nélkülük nem mertem elindulni. Honnan tudjam, mi fogad majd ideát? Agyonmosott farmerban vagyok és kék pulóverben a fekete kabátom alatt; a tegnap viselt ruháim a padlóról. A telefonban ő nem mondott semmit, én sem kérdeztem semmit. Enélkül is világos volt, hogy az öreg Huangot hagyni kell aludni.
Semmi más nem volt világos, de ez az egy igen.

A recepción csörögni kezd a telefon. A folyosó mindkét végén súlyos zökkenéssel megindulnak a liftek. Hallom, ahogy odafent, az emeleten megnyitják a csapot az egyik mosdóban és hallom a csituló ónoseső jégrepeszeit is, lefelé sodródni a hátam mögötti nagy ablaktáblán. A helyiség szaga híg fertőtlenítőé. Nemsokára feljön a Nap. A széken, ahol elsőnek ültem, a mellére csukló fejjel alszik a szürke arcú, nyúzott vendég.
Az órámra nézek.
Öt negyvennégy.