Nagyon is jól ismerem őt. Azt is, hogy korábban nem volt ennyire zsémbes alak. Néha csak nagyokat pislogok, ahogy képes a kollégáinkkal beszélni. De én már hozzá vagyok szokva, ahogy ő is hozzám, bár úgy vélem a türelme nagyon is véges. Egy apró mosolyt engedek meg magamnak. Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok az a hisztis fajta, de jahm.. Szeretem jártatni a számat és kidumálni magam különféle helyzetekből. Csak nála ezzel már semmit nem érek. Ő is jól ismer már engem. -Eszembe sincs hisztizni neked. Nem akarom én azt a bizonyos gyufát kihúzni nálad. Így is tudom, hogy sokszor vékony jégen táncolok.-Húzom el a szám sarkát. De mind e mellett nagyon is jól tudja, hogy számíthat rám bármikor. -Még magam sem tudom. Tudom, hogy nem lehet könnyű velem, de azért hálás vagyok, hogy még nem rúgtál ki két lábbal azon az ajtón.-Mondom neki teljesen őszintén. Össze kell szedem magam ilyen téren. Bármennyire is utálom ezt a munkát kénytelen vagyok ugyanolyan komolyan venni, mint magát a kutatást, helyszíni szemlét. Elfintorodom mikor kijelenti, hogy már reggel hétre be akar jönni. Mégis miért akar ilyen korán itt lenni? Nincs épeszű ember, aki már hétkor dolgozni vágyik. De tény a Főnök sem mindig normális. Meg is lepődtem mikor megláttam a feleségét. Annyival vidámabb, mint ez az óriás morcos medve. Egy ilyen nő mellett mégis hogy lett ennyire zsémbes? -Reggel hétre az asztalodon lesz.-És ezt halálosan komolyan mondom. Lehet haza kell vinnem a munkát és nem fogok sokat aludni, de nincs az az isten, aki megállítana engem abban, hogy az elhatározásomat véghez vigyem. -Mrs. Montgomary? Isten ments! Az a nő borzalmas. Már azon is gondolkoztam, hogy kéne találni neki valami sármos fickót, aki lefoglalná. Így legalább nem minket piszkálna állandóan. Egyik alkalommal azért kellett kimennem hozzá, mert a madarakat össze piszkolták a kertjét. Azt akarta, hogy lőjem le őket. Kész bolond az a nő.-Rázom meg a fejem, de végül ismét komoly tekintetet veszek fel. -Bár tudom most lehet nem illő ilyennel előhozakodnom, de májusban kivennék egy kis szabadságot, ha megengeded.-Egyelőre még nincsenek nagy terveim, de kijár mindenkinek egy kis pihenő. Jó lenne kicsit a mocival kirándulni egyet.
Azt leszámítva, hogy bosszant, ha nem csinálják meg időre a beosztottaim a feladatokat amiket kiadok nekik, a másik amitől még falra mászok az az, ha megpróbálnak hülyének nézni, és átverni. Ezt Aida is pontosan tudja, mégis, mintha szándékosan imádna az idegeimen táncolni. Sőt, meg vagyok győződve, hogy ez így van, de egyszer tényleg meg fogja bánni, évtizedes ismeretség ide vagy oda. Kérdésemre adott válaszán sóhajtok, nem is szükséges kommentálnom, arckifejezésem tökéletesen árulkodik arról, hogy mit gondolok, vagyis hogy ugye nem engem akarsz átverni, kislány? -Tisztában vagyok vele, de te meg azt tudod, hogy én meg a hisztit és a kifogásokat utálom. -morranok rá a magam korholó-morgó hangszínemben, majd ledobom az asztalra az éppen kezemben lévő tollat, ismét egy nagyot sóhajtok, majd megmasszírozom az orrnyegemet. -Most mégis mi az istennyilát csináljak veled? - kérdezem, miközben orromat elengedve ismét az asztal lapjára helyezem a kezeimet. Tudja, mire gondolok. Időnként többet elnézek neki, és bár biztosan feltűnt ez pár embernek, nem hozzák szóba, mégis, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy részrehajlással vádoljanak, csak mert nem büntetem meg a velem szemben ülő nőt egy olyan miatt, amiért másnak valószínűleg pillanatok alatt ordítanám le a haját is a feje tetejéről. -Holnap már hétre itt vagyok reggel. Hacsak ma nem éjszakázol itt, kétlem, hogy elkészülsz. -jegyzem meg némi gúnyossággal a hangomban, de láthatja rajtam, a szaván fogom, és innentől kőbe vésettnek veszem a dolgot, és tényleg az asztalomon akarom látni, mikor a második kávémat szürcsölve reggel becammogok az irodába. -Ha nincsenek itt a papírok, akkor esküszöm mindenre ami szent, egy egész hónapon keresztül te fogsz Mrs. Montgomary ügyeivel foglalkozni, és nem adhatod át másnak. Ha éjjel kettőkor kell kimenni hozzá, akkor éjjel kettőkor fogod széles mosollyal az arcodon meglátogatni. Értve vagyok? -az öreglány neve szinte szitokszó. Mindenki ismeri aki kicsivel is hosszabb időt töltöt el Rose Harbor-ban, ő a helyi rém, aki mindig minden miatt panaszkodik, minden apróság miatt feljelentést tesz, és naponta minimum egyszer felhívja az örsöt, hogy már megint borogatják a mosómedvék a kukáit, meg kirágják a szúnyoghálót, kaparják az ajtót... És addig nem nyugszik, míg valakit ki nem küldünk körülnézni. Ezt Aida is nagyon jól tudja, az évek alatt neki is volt szerencséje az idős hölgyhöz, szóval gyanítom, inkább el akarná kerülni ezt.
Nem is tudnám most megválaszolni azt a kérdést, hogy miért is lettem rendőr. Azt tudom, hogy mindig izgalmasnak tartottam. Gyerekként imádtam a gyilkossági nyomozós sorozatokat. Mindig versenyeztem a színészekkel, hogy én jöjjek rá előbb, ki is a bűnös. És ha nyertem... Nah akkor úgy éreztem én vagyok a legzsenibb vérfarkas a világon. Na jó nem, de büszke voltam magamra. Így hát mikor eljött az idő, hogy eldöntsem mi is akarok lenni csak egy dolog jutott az eszembe... Hmm mégis meg tudtam válaszolni a kérdést. Ez még engem is meglep. Enyire sosem gondoltam ezt végig... Mindenesetre szeretem a munkám még a sok rossz ellenére is. Bár, amit a legjobban utálok azok az unalmas papírmunkák. Ezért rendszerint késni szoktam a különböző féle papírok leadásában. Már nem egyszer kaptam fejmosást e miatt... Sőt fenyegetést is és tudom, hogy egyszer kiömlik az a bizonyos pohár, de bízom benne, hogy azért többet ér a munkám mint sem egy hülye papír miatt kirúgjanak. Imádom, tisztelem a főnököm. Rengeteget tanultam tőle és hálás vagyok érte nagyon is, de ezt az egy apró dolgot nem tudta rendesen belém verni. Bár sok mindenben komolyodtam én is, de a lustaságom... nah az nem változott semmit. Sőt! Már rég haza kellett volna mennem, de még az egyik ügynek a bizonyítékait vizsgálgatom. Már tudom, hogy közel vagyunk a célhoz, de egyszerűen nem tudok rájönni arra, hogy mégis mi az, amit nem veszek észre. Ahogy Mr. Főnök rám förmed ugrok egyet a székemben. Nem vagyok az a nagyon ijedős fajta, de ő neki sokszor sikerül rám hozni a frászt. Nagyokat pislogva, kávéval a kezembe sétálok be az irodába, majd ahogy azt kéri be is csukom annak ajtaját. Belekortyolok a kávémba, majd amint lenyeltem a kortyot elhúzom a szájam sarkát a kérdést hallva -Biztos, hogy nem adtam már le reggel? Tisztára emlékszem arra, hogy reggel az volt az első dolgom, hogy befejezzem a papírmunkát. Még mondtam is magamban idefelé jövet, hogy nincs is annál jobb kezdés mint egy jó kis papírmunka.-Hogy nem rúgott még ki engem? Még néha magamnak is sok vagyok. -Ne haragudj!-Sóhajtok egy nagyot, majd leülök vele szemben. -Teljesen kiment a fejemből... De tudod mennyire utálom a munkának azt a részét.-Nem akarm kihasználni a jó viszonyunkat. Barátomnak tekintem őt, de természetesen csak is a munkán kívül és nem is várom el, hogy kivételezzen velem, még ha néha mégis megteszi, aminek bizony örülni szoktam. De ezt igyekszem titkolni. -Ígérem holnap reggel tényleg befejezem és mire beérsz már itt lesz az asztalodon.-És azt nagyon is jól tudja, hogy ha megígérek valamit akkor azt be is tartom.
Ha valami abszolút nem tartozik kedvenc rendőrfőnöki feladataim közé, az az újoncok kiképzése. Sőt, igazából meglehetősen utálom, a sok neveletlen, faragatlan akadémiáról szabadult fiatalt, akik istenkirálynak meg királynőnek érzik magukat csak amiatt, mert megkapták a rendőrjelvényüket. Sokan hiszik, hogy szabályokon felül állnak csak azért, mert a rend jobbik oldalára kerültek, ám én már rögtön a kiképzés elején letöröm a szarvukat. Kíméletlen vagyok, sokak szerint kegyetlen, nem egy újoncot meg is sirattam. De nem érdekel, ez nem gyengéknek való terep. Hiába Rose Harbor egy kisváros, a bűn itt is felüti a fejét, a kapitányságomnak pedig nincs szüksége puhányokra. Van aki feladja, de értük nem is kár. Nekem csak a legjobbak kellenek. Persze 10 évvel ezelőtt, amikor kineveztek rendőrkapitánynak, még nem voltam ennyire szigorú, bár azért kedvességgel akkoriban sem vádolhatott senki, de még nagyobb lelkesedéssel vágtam bele a kiképzésbe, mint mondjuk ma. Egyetlen olyan rendőr van az őrsön, aki a kezdeti időből maradt itt. Aida Burgess jó rendőr, az egyik legjobb a kapitányságon. Mint “saját kiképzés”, némileg talán megengedőbb vagyok vele, de közben szigorúan számon kérem, ha munkáról van szó. Ebben nem ismerek kegyelmet, mégis, ha egy embert kellene mondanom, aki a legközelebb áll hozzám az őrsön, valószínűleg őt mondanám. Relatíve nyugis szerdai napunk volt, így estére már csak Penelope Brandt lófrál bent, Aida meg én. A márciusi, Légióval való démoni találkozásom során szerzett sebek szinte maradéktalanul elmúltak, a szemem alatt látszik egy makacs, halvány véraláfutás. Többféle pletyka kapott szárnyra sérüléseimmel kapcsolatban, ám az igazi okba senkit nem avattam be. -Burgess!- dörrenek ki az irodámból, ezzel jelezve a nőnek, hogy jelenése van. Csakis négyszemközt engedem meg magamnak, hogy a keresztnevén szólítsam (ő továbbra is Duke-nak hív, Brian-nek csak a feleségem hív)egyébként a vezetéknevén szólítom, mint a kapitányságon mindenkit. Mivel pedig Pepper is még itt van, így marad ez a “hivatalos” forma. -Csukd be az ajtót. - intek neki amint belépett, hangom szigorúan cseng. -Burgess, nem rémlik, hogy láttam volna a jelentésedet a tegnapelőtti letartóztatásról. Mikor óhajtod leadni? - kérdezem, összefűzve az asztallapon magam előtt az ujjaimat. Bár kettesben vagyunk az irodában, a hölgyemény most visszaélt a türelmemmel, ami nem tartozik nagy erényeim közé, így nem érdemli meg egyelőre, hogy Aida-ként hivatkozzak rá.
Kezdőlap
