Hátrább az

Láttam és tapasztaltam is nagyobb ellenállást, mint amit mostanában az egész városban érzékeltem, de leginkább a rendőrségen. Abban biztos voltam, hogy itt nem csak hogy egyesek beavatottak voltak, de még hozzám hasonlókat is alkalmaztak. Már egy ideje megfordult a fejemben a tény, hogy a természetfeletti mégsem akkora nagy titok, mint amilyennek az tűnik és a választ ebben a városban leltem meg. Nem mintha ettől kiváltságosabbnak éreztem magam, mert jobban oda kellett figyelnem a saját erőmre, hogy ne szegjek semmi törvényt, ami pedig a hangulatingadozásokat illeti, kicsit sem könnyítette meg a munkámat.
Arra azonban aligha számítottam, hogy majd egy kolléga ki hasonszőrű hozzám fogja feszegetni a tűrőképességem. Nem egészen értettem a szándékait, de a pillantásából levágtam, hogy nem csak kívülállónak tart, de le is néz. Azt már hamar megtapasztaltam, hogy némelyek különbnek tartják magukat, mert eleve ebbe születtek. Én azonban nem szerettem az ilyesmi egyenlőtlenségeket, főleg akkor nem ha egy külsős kolléga igyekezett aláásni az annyira törékeny tekintélyem. Momentán nem érdekelt mi van Duke háza táján, miért nem tart rendet az ide bedolgozók között is, de azt hiszem a túlzott önállóság az oka. Vannak azok, akik egyszerűen kezelhetetlenek. Hogy ez mennyire a személyes nyomorúságuk, az addig nem érdekelt, amíg nem rajtam kezdték köszörülni a nyelvüket.
Micsoda oltás, csak gratulálni tudok hozzá. Ez eddig inkább csak bosszantott, az jobban zavart, hogy a kávémnak annyi, mert ettől vártam a megváltást. A bennem eddig feszülten fészkelődő farkas egyre bosszúsabban morgott és mondta volna a magáét neki, szívesen megmutatta volna, hogy ki a főnök, de hogy ne hagyjam kiteljesedni, inkább fogtam egy zsepis dobozt az egyik asztalról és a kávé tócsájára dobtam, hogy felszívja. Majd még egyet. El akartam terelni a figyelmemet, lassan mélyeket szívni a levegőből. Idebent nem szállhat el az agyam.
- Az most mindegy, pontosan mi miatt vagyok itt, a véleményed érdekel. – nem kötöttem az orrára az ittlétem eredeti okát, hogy a sereg áthelyezett, inkább koncentráltam a kérdéses ügyre. Az már feltűnt, hogy nem egészen megszokott módon mennek itt a dolgok. A kérdés igazából annyi volt, mivel lehet megfogni a rendőrfőnököt. Ha pedig stratégiai hadviselés, hát nem szembe szerettem volna menni a kollégáimnak, hanem együttműködésre bírni őket. Ennek a pszichológiája sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyult mindig, mint előásni a bárdot és ész nélkül a másiknak menni.
- Ki tudja lehet adhatok hozzáférést is ahhoz, amit annyira keresel. – ha azt hiszi, nem szúrtam ki miben mesterkedik, akkor rosszul mérte fel a terepet. Nem most jöttem le a falvédőről és nem egy csapattal volt már dolgom, hogy koordináljam mindenféle ellenállással számolva. Kettőnk közül ő volt jobban rászorulva a segítségre és ha nem hülye fontolóra veszi azt.

Pepper & Archie

Hátrább az

Nevetséges, ami néha itt megy rendvédelem címén. Minél több napja voltam ebben a városban és minél több időt töltöttem el a helyi zsaruk társaságában, annál viilágosabbá vált számomra, hogy itt mindenki szó szerint a főnöktől függött. Akkor is, ha meg kellett makkanni, akkor is, ha tenni kellett valamit. Itt olyat, hogy önálló munkavégzés ritkán láttam vagy még azok a delikvensdek nem keveredtek a szemem elé, akik tényleg tisztességesen végezték a munkájukat. Ilyen kivételek is biztosan akadtak itt, de még velük nem adódott dolgom.
Persze, ha a munka el van végezve, akkor nincs ott semmi látnivaló.
Nem úgy ezeknél a mihasznáknál. Ahogy kiordítoztam magam az épp problémás alannyal, elpárolgott az általa generált stressz. Ha nem kellene ezekkel foglalatoskodnom, akkor haladhatnék a saját dolgaimmal is. Néha úgy éreztem, ezt az egész rendszert meg kellene reformálni, de legalább normálisan töltötték volna ki az űrlapokat, nem pedig úgy ahogy. A hiányzó adatok nem fogják beírni magukat sehová.
Megtámaszkodtam az automatán, ahogy beütöttem a kávét és bedobáltam az aprót. Eltűnődtem a gondolataimban, miközben hallgattam a gép felzúgó monton hangját és egy ütemet doboltam mutatóujjammal a gép felületén. Nem akartam ma már több szabálytalanságot látni, így is be kell kérnem az összes fellelhető baleseti jegyzőkönyvet, mert az utolsó három is hibásan volt töltve, ki tudja a korábbiak milyen állapotban porosodnak az irattárban.
Jobb lett volna csak hesszelni a kocsiban vagy kényelmesen hátradőlni az irodámban, de nem az a tétlenkedő fajta alak voltam sohasem. A kávét kortyolva indultam el vissza az asztalok felé további olvasgatnivaló után nézve. Legalábbis szerettem volna, ha nem lökik nekem a széket. A tengelyem körül akár hétszer is megpördölhettem volna, akkor is meglepett az elém tárulkozó kép a nővel, aki valami olyat kért ki magának, amiről nem is én tehettem. Nem bírtam figyelmen kívül hagyni a folyamatosan növekvő frusztrációt az irányából, farkasom elégedetlenül végta magát visszamorranósba, nekem pedig vennem kellett egy nagy levegőt mielőtt még megszólalhattam volna. Olyan megvetést éreztem felőle ebben a pillanatban. A kérdésére mégsem zsigeri bosszússág és visszavágás szabadult fel belőlem, hanem a nevetés. Most egy ilyen szituációt miért ne röhögjek ki?
- Te lökted el a széket. - nem láttam még őt itt és egyébként is szükségét éreztem rávilágítani, hogy fordítva ül a lovon. Kelletlenül is végignéztem gyorsan magamon, hogy a kávé mégis hova löttyent meg, ami szerencsétlenül pecsételte le a papírt a kezemben. Elégedetlenül húztam el végül a számat magamnak is időt nyerve inkább azon bosszankodva, hogy ezt is meg kell szárítani, mint felelni a felhívásra. Már hallottam hírét, hogy a helyi zsarukhoz külsősök is járnak be és egynémelyikük elég karótnyelt. Lehet ő lenne az? Egy valami csak nem akarta elkerülni a figyelmem.
- De maradjunk a kaptafánál. Duke megkenhető?

Pepper & Archie

Hátrább az

Rohadt bosszús vagyok. Úgy robogok be az őrsre a teljes szettben a sapkát sem levéve, mint egy eszelős. Tudják mit? Az is vagyok. Egy dühös, eszelős, elégedetlen felügyelő. Célirányosan a lift felé haladok, erőteljes mozdulattal csapok a gombra, miközben idegesen nyomkodom a telefonom kijelzőjét. Azért, mert egy idióta felbaszta az agyamat, az élet nem áll meg, az e-mail-jeimre válaszolnom kell - a lehető legnormálisabb hangnemben, és tisztelettudóan; bármilyen nehéz is. Közben mögém lép valaki. Halkan köszön a férfi, én meg vagyok olyan seggfej, hogy leszarom és ügyet sem vetek rá. Megtehetem.
Amikor belépek a felvonófülkébe, azon töprengek, hogy amikor előléptettek nem gondoltam, hogy ez lesz. Olyan, mintha egy rakás óvodásra kellene itt figyelnem. Azt gondoltam, hogy itt mindenki komoly, felelősségteljes ember módjára viselkedik. Elvárnám, lévén rendőrök, nyomozók, pszichológusok, helyszínelők, és még ki tudja, kik dolgoznak az épület falain belül. Azt gondoltam nyugodt, olajozott munka lesz, az emberek majd összedolgoznak és minden rendben fog menni. El kell ismernem, ha komoly dologról van szó, képesek úgy hozzáállni a dologhoz, ahogyan az elvárt lenne. De, ha nincs semmi érdekes, vagy fontos, vannak páran, akik azt hiszik, minden rendben van, és nincs miért aggódni. Pedig van. Mindig van. És néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen ezen a tetves őrsön, aki komolyan veszi a munkáját.
Lassul a lift, a telefon a zsebemben landol, én pedig a fém ajtókat nézem, amint balra elcsúsznak. Majd pedig kilépek rajta. És a szokásos útvonalamon haladva az irodám felé veszem az utat, közben drága bátyám asztalát is útba ejtem. Ott találom a kedves delikvenst. Szerencséje, hogy beért időben a munkahelyére. Különben biztos most, azonnali hatállyal rúgatnám rá az asztalt is, még mielőtt annyit mondana ne személyeskedjek idebent.
Tudom, hogy ilyenkor a dolgozók üzeneteket váltanak egymással. Nem egyszer kaptam el egy monitorról éppen eltűnő, rövid, velős levélkét: 'figyeljetek rá'. Hogy én az ilyesmire mit reagálok? Semmit. Én nem ilyen egyszerű eset vagyok... a bosszúm természetesen mindenkit utolér. Tettekben, s nem szavakban nyilvánul meg; egy-egy nyilvános megaláztatás, fizetések csökkentése, munkák semmibe vétele, javaslatok a felettesek felé, más szervek felé. Én így állok bosszút, és tudom, látom, hogy ez sokkal stresszesebb és fájdalmasabb, mint az, ha nekiállok veszekedni és szitkozódni. De Duke tudja, ha nem tudja kezében tartani az ügyeit olyan szigorral, amilyennel elvárt lenne, akkor bizony rajta lesz elverve.
Ügyet sem vetve a többire, átszelem az irodát,  intek a delikvens rendőrnek és az irodám felé vezényelem. Nem lesz itt még egy éjszaka alszunk a kocsiban, miközben kizsebelnek valakit. Igazából nem is az ő ügye borította kia bilit nálam, hanem az, hogy már megint flegma volt az egyik. Persze, Duke a főnök, majd vele is elbeszélgetek, hogy fegyelmezze meg az embereit. De elsősorban most azt éreztem, hogy egyesével kell ezeket megnevelnem. Az aljasok játéka messze állt tőlem, én katona voltam, onnan hozott elvekkel és módszerekkel. Az én eszközöm a fegyelmezés volt, mert tisztában voltam vele, hogy itt ugyan egyik sem a felettesem.
Fél óra ordítozás után rendőrünk sápatag arccal csoszogott ki az ajtón, én pedig inkább még kifújtam magam, mielőtt követtem volna. Le kell higgadnom, ahogy a farkasnak is odabent, mert még valami komoly meggondolatlant mondok itt bármelyiknek is. Az én kezem is kötve volt, akármivel nem fenyegetőzhettem. De azzal igen, hogy rajtam áll milyen minősítést kap ez a banda.
A nyitott ablak és a friss levegő jót tett, mert sikerült pár perc alatt visszanyerni a nyugalmam és a higgadtságom, hogy aztán inkább úgy döntsek, az automaták felé veszem az irányt. Tudom, az a kávé csak hazugság. De most szükségem volt a placebóra is. Bármire, ami pótcselekvés. Aztán az egyik üres asztalhoz léptem, hogy átnézzem a szanaszét szórt papírokat. Szerencsére itt bármihez közöm lehetett anélkül, hogy engedélyt kellett volna bárkitől is kérnem.

Pepper & Archie