Az újabb meglepődésen már meg sem lepődtem; ettől függetlenül kíváncsian vártam a válaszait a felettébb elvont és filozofikus kérdésekre. Valahol azért aranyosnak találom, hogy nem tartja magát bajkeverőnek. Innen látszódik, mégis mennyire tapasztalatlan és mennyire naiv. Az élet és a halál amilyen egyszerűnek tűnik, egyúttal olyannyira bonyolult is, főleg az, ami ezután következik. A társaságom jobban járt, hogy könnyedebb vizekre eveztünk, ráadásul egyből észrevehető volt, hogy komfortosabban beszél erről a témáról. - Érdekes váltás a pszichothriller után a gyerekkönyvek – ingatom meg a fejem. – Viszont, ha múzsa kell, akkor a kiállítások jó alapok tudnak lenni, ha pedig morbid jelenetek, akkor a reneszánszkor inspiráció tud lenni gyilkosságok és kínzások terén.
Mielőtt elindultam volna tovább nézelődni, azért még elköszönöm tőle.
- Lehet még találkozunk egy könyvbemutatón! – intek neki.
Azért érdekel, hogy mennyire lesz befutott író vagy sem. Egyelőre nagyon gyereknek tűnik és fogalmam sincs, hogy miről tudna írni, aminek mély mondandója van. Manapság eléggé elterjedt a magánkiadás és némi reklámért kuncsorgás után mindenre rányomják, hogy bestseller. Azért sokféle regényt olvastam, és igen, erotikus-romantikus könyveket is, amitől falra mászom. Mindenesetre már nem számít annyira a tehetség, mint régen. Kevés a mondanivaló, kritikán aluli a cselekvés és karaktert is csak nyomokban tartalmaznak… Legalább is a szórakoztató könyvek jórészére jellemző ez, holott az irodalom ezen ágába is bele lehet csempészni egy kis filozófiát és pszichológiát. Az is lehet én vagyok túlontúl kritikus. Mi tagadás, hogy a szakkönyveken túl a szépirodalom volt az, ami sokat épített a jellememen és a gondolkodásomon. Ami pedig a legjobban megfogott az az orosz irodalom: Bulgakov, Nabokov, Tolsztoj és Dosztojevszkij. Csupán néhány nagy név a sok közül. Ha angol irodalom, akkor Orwell 1984 című regénye örök klasszikus, minden évben egyszer elolvasom. Mesterien ragadta meg az író a diktatúra fogalmát, a társadalmi lezüllést és a mentalitás, a gondolkodás jelentőségét. Megint elmerengtem (!), és a pompás festményben – már amennyire pompás tud lenni egy újabb gyomorforgató kínzás ábrázolása – elfelejtettem elveszni. A figyelmem végül a képre terelem, azt kezdem el elemezgetni és újraértelmezni.
Kinyitom a számat, majd inkább becsukom a papokra vonatkozó megjegyzésével kapcsolatosan. Most először a kis eszmecserénk alatt sikerült betartanom azt, hogy ha nem tudok okosat mondani, akkor inkább maradjak csendben. Nem vagyok otthon túlságosan vallás témakörben, és persze, hallani ezt-azt a papokról de hát azok is vagy igazak, vagy nem, naiv lelkem szeretné azt hinni, hogy hoax minden ilyen, ami a médiában hallható. A következő nekem szegezett kérdésre bár számíthattam volna miután elmondtam a kis nézőpontomat, mégis kissé meglep, és ez valószínűleg az arcomra is kiül, szükségem is van némi időre, amíg összeszedem a gondolataimat, és válasholni tudok. -Én igazából... igen, valami olyasmi. Éled az életed, aztán meghalsz, eltemetnek, egy ideig még emlékeznek rád, majd szép lassan kikopsz a tudatból. Valahogy...sosem gondoltam tovább.-cseppnyi rosszallást vélek felfedezni az idegen szavaiban, az az érzésem, hogy ebben a témában eltérő nézőpontot képviselünk. Megvakarom a fejem a halál utáni élet kérdéskörön. -Hmm... igazából...semleges, azt hiszem. Elég nyitott szellemnek gondolom magam, el tudnám fogadni azt is, ha van, azt is, ha nincs. -vonom meg a vállam, és igazából nem kitérni akartam a válaszadás elől, csak tényleg így gondolom. Talán ez az író léttel és az olvasás iránti szeretettel van összefüggésben, hogy sokféle módon megjelenik az irodalomban, meg ír is róla az ember, így...szimplán megtanulja elfogadni a mást. Na jó, mikor lettem én filozófus? -Hát...szeretném azt hinni, hogy a Mennybe, már ha létezik. Igazából...mindig igyekszem háttérbe húzódni, nem keresem a bajt, nem vagyok bajkeverő típus...hacsak a túl standard élet nem kizáró ok, nem gondolnám, hogy a Pokol várna rám. De ezen még nem gondolkodtam, 23 évesen annyira még nem foglalkoztat a halál gondolata, hogy őszinte legyek.-nem túl összeszedett felelet, de hirtelen kellett valamit kiötlenem, de kábé ez így fedi a valóságot. Továbbra sem hiszem, hogy van Menny vagy Pokol, de hát most úgyis csak teoretikusan beszélünk ezekről, nem?Kicsit könnyebb téma felé lavírozunk, az irodalomról azért értelmesebben tudok beszélni, mint vallásról meg hasonlókról. -A pszichothriller a kedvenc műfajom, de most épp megakadtam. Ha arra jönne ihlet, akár gyerekkönyvet is hajlandó lennék írni de a kreativitás múzsája elkerült az utóbbi hónapokban. - ez az Thomas, fess magadról még szánalmasabb képet, mint amit már eddig is valószínűleg gondol rólad a férfi. Még jó, hogy Wilmingtonban vagyunk, így ha visszatérek Rose Harbor-ba, valószínűleg sosem látom többet, bár így sem szeretek hülyét csinálni magamból, bár gyakran sikerül. Egy apró hümmögéssel nyugtázom csak a mellettem álló véleményét az amerikaiakról, szemmel láthatóan nem kedveli őket, de mivel nekem nincs bajom ezzel, ezért visszanyelem a kérdést, hogy rákérdezzek, mi az oka, hogy ennyire rossz véleménnyel van róluk...mármint a nyelvhasználat különbözőségén kívül. Kissé feszengve állok, szemem sarkából hol az idegenre sandítva, hol az előttem lévő képre. Úgy elkomolyodott a beszélgetés, hogy nem tudom, hogyan tovább, akar-e még elmélkedni, vagy én jobbra ő balra.
A társaságom megilletődött a kijelentésemen, amit különösebben nem is szántam sértésnek. Az is lehet, hogy nálam magas az ingerküszöb. Ettől ízesebben, egyúttal szofisztikáltan aláznám meg. Belelendülök, akkor képtelenség elhallgattatni. A volt szeretőim és az ellenségeim tudnának erről beszámolót tartani. A játékos civódásaimat nem fogom idesorolni, mert az alapvető a számomra, mint az embernek a légzés.
- A papokat inkább hagyjuk – ingatom meg a fejemet. – Némelyik szerintem rossz Istenhez fohászkodik.
Nem kell bemutatni őket, dolgoztam már egy párnak, illetve a történelem során, akár napjainkban is vannak kihágásaik... És nemcsak a mostanában terítékre kerülő pedofil-botrányokra utalok. Minden ember a Földön bűnös, ez pedig teljesen független attól, hogy pap, netán tanár, esetleg a nyomorban tengődő gyári munkás, vagy az őket kizsákmányoló uzsorás. Ami viszont érdekfeszítőbb, hogy…
- Te mégis miben hiszel, ha szerinted nincs Menny és Pokol? – pillantok rá érdeklődve. – Nem ijesztőbb, hogy egyik nap még a városban sétálgatsz, beszélgetsz emberekkel, tervezgeted a jövőd és egyszer csak semmivé válik? Megszűnsz és jobb esetben, csupán néhány emlékképet hagysz magad után – szándékosan az érzéseire akarok hatni. – Vessük fel, hogy van élet a halál után, akkor téged az megnyugtatna vagy megrémítene?
Visszaterelem a tekintetem Bosch festményére, és ennyit még hozzáfűzök:
- Ha ebben a pillanatban meghalnál szerinted te hova kerülnél...? – itt rásandítok a szemem sarkából, a kezem zsebre vágom. – A Pokolba vagy a Mennybe?
Erős erkölcsi iránytű kell, hogy egyáltalán hol egyiket, hol másikat az ember ki merje jelenteni. Valószínűleg, amikor én ember voltam sohasem hittem volna, hogy a Pokolba kerülök… Végül is logikus; mégis ki akarna oda kerülni?
- Akkor az irodalom közelebb áll hozzád – jegyzem meg. – Milyen zsánerben írsz?
Nem okozna nagyobb meglepetést, ha azt mondaná, hogy szórakoztató irodalmon belül krimi, thriller lenne az, amiben alkot… Bár manapság egyre több férfi ír erotikus-romantikus regényeket is. Az utóbbit legkevésbé se nézem ki belőle. Túlságosan ártatlan hozzá. Furcsán hangzik a thriller felvetése után, de sokszor horrorisztikusabb egy nőknek gyártott pornó, mint egy belezős jelenet taglalása egy könyvben.
- Nem feltétlenül, csak alkalmazkodni akarnak. Könnyebb az amerikaiaknak megérteni, ha ugyanúgy rágógumizó pofát vágsz, mint ők.
Az amerikai nyelv az angol lebutított verziója. Ki nem állhatom, hogy mindent megúszósra vesznek, csorbítják a nyelvet és eleve nincs olyan szép csengése, mint a brit angolnak.
Nem gondolnám, hogy túl jó első benyomást sikerült tennem a mellém lépő férfiban ezzel az abszolút bizonytalan attitűddel, amit még némi dadogással és nyökögéssel is megspékelek. Tipikus Thomas Baker húzás, csak ezt a másik még nem tudja. Ha van egy kis esze, akkor inkább menekül mellőlem, nem kínozza magát. Egyelőre azonban még nem tágít. -Valamennyi azért van, csak ilyen mélységeimben nem értek hozzá. - most elég hülyén érzem magam, lényegében le lettem szúrva, ne beszéljek olyanról, amihez nincs közöm. Oké, jogos, de picit ez most meglepett, nem is baj, hogy ismét az idegen ragadja magához a szót a reneszánsszal kapcsolatos fejtegetéssel. -A pokol és a menny kérdése számomra mindig egy kérdőjel volt. Voltam párszor templomban, és ott hallottam a papokat prédikálni róla de...valahogy nem jött át a szitu. Isten, az angyalok, Lucifer és az ő szolgáli...valahogy...túlságosan fantasy-be illő. Hogy mi vár a halál után...Igazából mindegy, akkor már úgy se élünk, nem? - csak miután az utolsó mondatot kiejtem gondolok bele, hogy a másik akár vallásos is lehet, és akár meg is bánthattam ezzel, ezért némi pírral az arcomon sandítok oldalra, látok-e rosszallást, esetleg nekem csattan-e. Sosem tudom, mit kell mondani, nem véletlen, hogy Willow-n kívül nem igazán vannak itt barátaim. Ő is csak azért, mert hasonlóan furabogár, mint én, ezért könnyen megtaláltuk a közös hangot. -Nem művészetin, hanem bölcsész karon végeztem. író vagyok. - Vagy valami olyasmi. -A művészet inkább csak...érdekel, szórakoztat.-reflektálok szavaira, ami teljesen logikus következtetés, valószínűleg én fogalmazhattam kétértelműen, amiből azt feltételezte, hogy ilyen szakra jártam.Nem kerüli el a figyelmemet az a sóhaj ami kiszakad belőle. Minden bizonnyal teljesen szánalmasnak tart és idegesítem, amit teljes mértékben meg tudok érteni. -Rejtegetnék az akcentust? Nekem ez eszembe se jutott, mikor ide jöttem. Szégyellik az emberek hogy máshonnan jöttek? - enyhén félrebillentem a fejem, és ez inkább hangosan gondolkodás, minthogy ténylegesen választ várjak a férfitól, de ha ő magára veszi, hát meghallgatom, majd idegesen toporgok, nem tudom, hogyan lehetne folytatni ezt a beszélgetést, vagy egyáltalán kellene-e. Váratlanul alakult ki a párbeszéd, és én sosem tudom, ténylegesen terhére vagyok-e a másiknak, vagy élvezi a társaságomat. Fejlődnöm kéne ebben, de egyelőre nem nagyon sikerült még.
Én is kellemetlen helyzetbe hoztam magam, viszont a fiatal társaságom jóval felmúlt. A dadogásából ítélve laikusnak tűnt, később pedig a szorongás, a szégyentől való félelem keríthette hatalmába. Az emberek tévednek, ha csak a szemben keresik a valóságot, mert olykor a test önkéntelen reakciói fednek fel mindent. Ahogy a beszélgetőpartnerem is mondtam: ő az összképet nézte a festménynél. Én pedig az összképet nála néztem. Érdekes, hogy mennyire meg akarják tagadni az emberek a szégyent, mennyire félnek tőle. Kicsit elmosva érzem a határokat: a szégyen és a halál, mintha szervesen összekapcsolódna egymással. A szégyen az lehet, amikor attól félünk, hogy meglátják tökéletlenségünket és vaskos darabokat szakítanak ki a lelkünkből. Én pedig elhiszem, hogy a szégyenbe bele lehet halni… Egyszer elfogy a lélek és a józangondolkodás. A társaságomat, viszont nem fenyegeti ez a veszély, és az sem, hogy megsemmisítem, amiért hozzá nem értő a témában.
- Felesleges úgy igazat adnod valakinek, ha nincs a témában valamennyi tudásod – csendben maradok, türelmesen végighallgatom az észrevételeit. – A reneszánsz volt az a kor, ahol a legtöbbet foglalkoztak a halállal, a pokollal és a mennyel. El szokott ez is gondolkodtatni, hogy milyen sokat változott a világ. A legtöbb modernkori embernek már nem számít a pokol és a menny, csak a halál… De az is eléggé tabusítva van. Lehet ezért nyugtalanító a festmény, mert felveti a kérdést: milyen maga a világ és mi vár ránk a halál után; egyáltalán mi a különbség a túlvilág és a földi világ között.
A következő magyarázatára felszalad a szemöldököm. Kicsit fura az a dinamika, ami van köztünk… Egy elveszett kisfiú jut eszembe róla, aki a dorgálás előtt mindent megmagyaráz a szülőnek, hátha mentesíti a büntetés alól.
- Értem, gondolom művészeti egyetemre járhatsz vagy éppen jártál. Lehet messzemenő következtetés, de valószínűleg olyan ember jár művészeti fakultációra, aki ebbe az irányba szeretett volna elindulni.
Az újabb dadogásra felsóhajtok, a tarkómat vakarom meg zavaromban.
- Amerika egy ömlesztőtégely, ha nemzetiségek. Ha engem kérdezel, akkor a legtöbb brit palástolja az akcentusát. Én büszke vagyok arra, hogy angol vagyok! Nem fogok úgy beszélni, mint aki állandóan rágózik – vonom meg a vállam.
Amerikának nemzete sincs. Megölték az őslakosokat, és az európaiak letelepedtek. Ennyi a történelmük. Sosem volt a szívem csücske az USA - nem tehetek róla -, viszont Rose Harbor-ért megéri.
Többször kerültem már kellemetlen helyzetbe eddigi életem során, többek között abból adódóan, hogy gondolataimat néha sikerül kihangosítanom, és az orrom alatt is elmotyogni. Volt már, hogy valaki válaszolt rá, de az a jellemzőbb, hogy az emberek hülyének néznek, elkönyvelnek valami félnótás bolondnak és arrébb állnak. Amikor viszont most a múzeumban mellettem megszólal egy férfi, kissé összerezzenek, hiszen azt sem vettem észre, hogy hangosan is kimondtam a szavakat, így igencsak meglep, amikor válaszol a levegőbe feltett kérdésemre. Mondatai első felére szinte nem is tudok odafigyelni olyan szinten ért váratlanul az egész, de aztán szememmel követni kezdem amikre mutogat, megkeresve a képen az ábrázolást, és enyhén félrebiccentett fejjel töprengek sajátos értelmezésén. -Hűha, öhmmm én…- persze Thomas, kezdj el dadogni, mint valami fogyatékos, gratulálok. Na fussunk neki még egyszer.-Sajnos én közel sem vagyok ennyire szakavatott a témában, de így az elmondásod alapján tökre igazat adok neked.- na, egy értelmes egybefüggő mondat, haladunk. Most akkor próbáljunk meg valamit a képről is mondani. Baby steps Thomas, megy ez. -Ennyire részleteibe menően egyébként még nem is kezdtem elemezni a képet, az összképre koncentráltam. Van benne valami hátborzongatóan nyugtalanító, ugyanakkor lenyűgözően kidolgozott, és gondolkodásra késztető. A művész kétségkívül egy zseni volt. - hát, nem túl combos, de az én művészettörténeti tudásom nem terjed túl messzire, a mellettem álló férfi egyértelműen jártasabb a témában, amitől most nem kicsit zavarban vagyok, ez valószínűleg érzékelhető abból is, hogy egyik lábamról a másikra helyezgetem a testsúlyomat, és gyűrögetem sportzakóm alját. -Ömm igen, szeretem az ilyet, gimiben jártam művész faktra, bár az elméleti része nem ragadt rám, csak az ilyen kiállítások és múzeumok iránti szeretet maradt meg.- bár nem kérdezte, valahogy kérdése nyomán úgy érzem, szolgálnom kell valamiféle magyarázattal, mit csinálok ennyi idősen egy ilyen helyen. -Egyébként ömm-Thomas hagyd már abba a nyökögést, tanult ember vagy az istenért!-Szóval jó végre “földi” akcentust hallani. Londonból jöttem pár hónapja, te vagy szerintem az első, aki a brit dialektusban szólal meg. - ismét egyel több információ, mint amire at idegennek valószínűleg szüksége lenne, de ez Thomas Baker, mikor szociális interakciót próbál folytatni.
A hétköznapokban az a szörnyű, hogy a kollégák folyton arról beszélgetnek, mégis mennyire várják vagy éppen nem várják a hétvégét. Legtöbbjüknek családja, de legalább párkapcsolata van. Nem értem az embereknek ezt a fajta hozzáállását. Voltaképpen mindig ugyanaz a forgatókönyv: hétvégén rohadtul nem sikerült pihenni és rohadtul nem csinálták meg azt, amit kellett volna. Hétvége nekem pedig pont azért jó, mert nem kell őket hallgatnom és hódolhatok a művészeteknek. Persze, hozzám lehet vágni, hogy az én létezésem örök és határtalan. Nincs mi miatt aggódnom, ami a létvégességét illeti... és talán az embereknek az egy erős vonásuk, hogy a tudatukban el tudják raktározni a halál jelenlétét olyan mélyre, hogy nem fertőzi meg minden egyes percüket az elmúlás, a vezeklés gondolata. Sokáig semmibe se néztem a halandókat, de miután szembe találtam magam a ténnyel, hogy én is ember voltam, akkor változott meg a szemléletem róluk. Lehet jobban örültem volna, ha az élet vége a halál, megsemmisülök és nincs többé szenvedés, se öröm… És belátom, nem a halál ijesztő, hanem az út, ahogy el lehet jutni oda és ami utána várhat. A bizonytalanságnál nagyobb fájdalom pedig nincs a világon. A Pokol pedig bizonytalan, folyamatosan változó és igazságtalan, ahol hirtelen ér a szenvedés. Bár bízni kell abban, hogy egyszer véget ér, de amíg tart, addig minden egy örökkévalóság a kénköves Pokolban. A Földet és a Poklot szinte egy hajszál választja el egymástól, csupán a fájdalom mértéke változó, de mindkettő alapját a bizonytalanság adja. Ekkor mellettem megszólal egy srác, és rájövök, hogy megint sikerült egy kép felett elmerengenem. Evelyn De Morgan: A halál angyala című festménye mellett van Hieronymus Bosch egyik híres műve, ami a Poklot ábrázolja.
- A Pokol jelentése szubjektív. Nem gondolod? – nézek rá félszemmel. – Bosch ebben a festményében tökéletesen keveri az elvont és a valós elemeket, amik a reneszánszkorban a mindennapok része volt. Ha azt vesszük, akkor ez a festmény mindent magába foglal, amire egy ember képes gyarlóság terén – ekkor rábökök a festményen a késen fekvő emberre. – Például ez lehet utalás Júdás székére, ahogy nézem ágyéktájékon vérzik a hulla – az ujjammal balra vándorolok. – A nyúlszerű lényen ülő alak utalhat a pestisre, csupán a maszkot nézve, illetve a ketrecben lévő emberek lehetnek a pornép és a tudatlanság szimbóluma, mellette pedig a keresztények és az értelmiség a csészében. Ami talán érdekes, hogy a csésze maga hasonlít egy kínzási módhoz, amit forralásnak hívtak – elhallgatok. – Szóval a festmény a földi Poklot ábrázolhatja, ezek pedig megtörténtek a múltban – fordulok felé. – És ne haragudj, hogy letegeztelek és nagy elemzésbe kezdtem. El tudom ragadtatani magam – köszörülöm meg a torkom. – Nem akarok „boomernek” tűnni… – megakadok, ízlelgetem a szlenget –, …de furcsa, hogy egy hozzád hasonló fiatalt érdekel egy ilyen kiállítás.
Egyelőre érdekesnek találom, hogy a kora ellenére próbálja megérteni a múltat; és amúgy is, legrosszabb esetben faképnél hagyom. Jó, talán odaszúrok neki mielőtt lelépek. Ennyi örömem lehet, ha esetleg unalmas lesz.
A mai időjárás egészen hasonlít ahhoz, mint ami otthon, Londonban szokott lenni, amióta csak kinyitottam a szemem és felhúztam a redőnyt a hálószobám ablakán esik az eső, mintha dézsából öntenék. El is kap egy kicsit a honvágy, így fel is hívom az otthoniakat, áldva az időeltolódást, ami most nekem kedvez, mert így az államokban én vagyok "korábban" hozzájuk képest, így nem az éjszakai álmukat zavarom meg. A következő egy órát azzal töltöm, hogy beszélek anyával, apával, a kis Dennis-el, sőt, az egyik nagymamám is épp ott vendégeskedik, így ő is beköszönt a kamerába, bár szegényem nem sokat ért a technológiához, szóval ha akarom, könnyedén megszámolom az orrszőrét a drága maminak, nem igazán sikerült összehangolnia önmagát a kamerával, de pont így szeretem őt is. Végül letesszük, mondván mennek egy kiállítást megnézni, én pedig még az utolsó pillanatban fogok vissza egy nem túl férfias sírást. Hiányoznak, nem fogom tagadni, és bár Will bácsikám itt van, ez sokszor sovány vigasz, hiszen sosem voltam ennyit távol a családomtól. Hiába vagyok elvileg felnőtt, 23 éves, fontos számomra a rokonság főleg, hogy nem igazán bővelkedem barátokban. Na de mindegy, igyekszem pozitívan gondolkodni, hogy jót tesz ez a környezetváltozás, ezt mantrázom és remélhetőleg tényleg így is lesz. Ezzel a kiállítással azonban beleültették a bogarat a fülembe, így ölembe veszem a laptopomat, és megnézem, mit kínálnak nekem mára a környék múzeumai. Reneszánsz festészet. Hmm, érdekesnek hangzik, és még holnapig pont megtekinthető Wilmingtonban. Akkor ez lesz a mai program. Felveszek egy sötétkék inget, hozzá illő sötét sportzakóval, egy farmert meg egy fél-elegáns cipőt, elvégre én azt vallom, a múzeumban meg kell tisztelnünk a művészt a megjelenéssel, ugyanúgy, mint a színházban az előadókat, még akkor is, ha most esetünkben a tényleges festők nem lesznek jelen, sőt, nem is élnek már. Egy vizhatlan dzsekit is felveszek, meg egy jó nagy fekete esernyőt magamhoz veszek, majd elindulok a közeli buszmegálló felé. Voltam már a múzeumban, így pontosan tudom melyik busz a jó, ezen a vonalon már egyre kevesebbet tévedek el, ami nálam már abszolút sikerként könyvelhető el. Odaérve leadom a ruhatárba a kabátomat és az esernyőmet is, majd nekiindulok megszemlélni a kiállított festményeket azzal a további néhány lézengővel, aki még itt van. Nem vagyok a művészetek szakértője, tudok néhány dolgot, de inkább a művek hangulata van rám hatással, illetve azt tudom, hogy valami tetszik, vagy sem. Ráérősen bandukolok, egy képnél akár perceket is eltöltve, a gondolataimba mélyülve, végül egy poklot ábrázoló festmény előtt ragadok le, mellkasom előtt keresztbe font kézzel, fejemet enyhén balra biccentve nézem az egyébként nem túl barátságos, valahol azonban mégis lenyűgöző művet. -Vajon a valóságban is ilyen a pokol?-motyogom, inkább csak magam elé költői kérdésként, a környezetemet egészen kizárva.
Kezdőlap
