Zavart a rám aggatott karperec, ami arra volt hivatott, hogy kordában tartsa a varázserőmet. Úgy éreztem magam tőle, mintha megfosztottak volna egy fontos érzékemtől, mintha félvakként egy sötét szobába száműztek volna, teljesen megfosztva a látástól. Mégis nyugalmat erőltettem magamra, megőrizve tekintélyemet.

- Nézd ezt a sok szánalmas bolondot – rándult meg a szám sarka, tekintetemmel a nézőtéren összegyűlt boszorkányokat pásztázva. – Úgy viselkednek, mint akik cirkuszi látványosságra érkeztek… Igaz, nem is tévednek sokat – mosolyogtam gúnyosan. Minden szavamat unokahúgomnak címezve, aki mint társam, állandó helyettesem, és tanítványaiért aggódó tanárnő elkísért az eseményre. Meglepett, hogy olyan családok is képviseltették magukat, akiknek nem volt gyermekük a vádlottak sorában… Nekem természetesen megvoltak a magam okai.

A függöny elgördült, s a színjáték elkezdődött. Egykedvűen hallgattam Miss Deckert, aki a tanács hangjaként volt jelen. Találhattak volna pártatlanabb szóvivőt is, hiszen érintettségének nyilvánvaló ténye ott ült az első sorokban. Talán lenyűgözött volna a homunkulusz lénye, ha lelketlensége nem olyan szembetűnő… Csinos, de üres.

A vádak ismertetése után néhány vádlott szólalt fel, amit Godric Cappel jelentése tett teljessé, aki érzéketlenül tárta fel az Elsők nyomozásának részleteit.  Hazugság lenne az állítanom, hogy mély nyomokat hagyott bennem.

Aztán a védőket kérték, hogy mondják el, mit gondolnak. Talán mindenkit meglepett, amikor utolsóként én kértem szót. Kovenünk nem volt érintett, egyetlen eltévelyedett gyermek sem tartozott közénk, de mint mondtam, megvoltak a magam okai. Sötét szemeim egy pillanatig elidőztek a Thorne kölykön, akit én magam szorítottam sarokba nem is olyan régen; Reméltem, hogy lesz annyi esze, hogy a segítségemet kérje, és megkeressen, de nem tette. Amatőr húzás, de talán megbocsájtható. Még mindig nem jöttem rá, hogy honnan származik az ereje, és most, hogy arra kényszerítettek, hogy vakon tapogatózzam, esélyem sem volt megtalálni a gyökerét, pedig ott ült a teremben.

 - Tisztelt egybegyűltek, tisztelt vizsgáló bizottság – emelkedtem fel, begombolva a zakómat.– Egyértelmű, hogy a kovenek mulasztást követtek el, másképpen nem fordulhatott volna elő, hogy leszármazottaik ahelyett, hogy segítséget kértek volna a szüleiktől, a mestereiktől, megpróbálták leplezni ballépésüket. A gyermekek hibáztak, de hibáztathatjuk-e őket, azért mert a félelem elkeseredett lépésre sarkallta őket? – költői kérdés volt, melyre nem vártam választ, és egy kis odaszúrás a többi család felé. Elléptem a székemtől, és tenyeremmel megtámaszkodtam az emelvény korlátján. – Hozzáértő felügyelet mellett az ilyesmi nem történhet meg – jelentettem ki határozottan, némi morgolódást váltva ki az érintett családok vezéregyéniségeiből, de nem érdekelt, egyébként sem tartottam sokra őket. Nem számított, hogy mit gondolnak. Egy ingerült intéssel jeleztem, hogy hallgassanak el.

- Azonban nemcsak a boszorkányok követtek el hibát – zengtem. – A tanács rendszere elavult, az Egyezmény passzusai már nem felelnek meg a modernkori elvárásoknak. Új idők jönnek, amelyek új elvárásokat szülnek. Teret kell engedni az újnak, és átgondolni korábban megkötött szövetségeket. Az alapítók túl sok terhet cipelnek a vállukon… - hamis tisztelgéssel biccentettem Flanagan felé. -…, talán elérkezett az idő arra, hogy osztozhassunk rajtuk. - Nem először álltam elő ezzel az ötletemmel, és volt néhány támogatóm, de ritkán adatott meg, hogy ilyen nagy közönség előtt hirdethetem elképzeléseimet. – A város érdeke azt kívánja, hogy végre minden faj képviseltethesse magát a vizsgáló bizottságban, és a sajátjaik ügyében egyenlő félként dönthessenek! Egy vegyes tanács felállítása megelőzhetné az ilyen értelmetlen tragédiákat – egyértelműen a vádlottak padja felé gesztikuláltam. Nem vártam a szavaimat követő reakciókra, csak ünnepélyesen leültem a helyemre anélkül, hogy Ariára pillantottam volna, hiszen ő sem tudta, hogy mit tervezek.

Az ítélethozatalt teljes lelki békével követtem nyomon. Nem hatott meg a „színpadon” kibontakozott dráma, de azért egy gúnyos megjegyzést képtelen voltam megereszteni:

- Mint mondtam, nem tévedtek sokat – utaltam a cirkuszi látványosságra.

Ez a nap is eljött. Egyáltalán nem vártam, holott pontosan tudtam, meddig fog tartani, mire számíthatunk és nagy valószínűséggel mi lesz az egész végkimenetele.
A család összefogott, legalábbis Connor és Adrian Hailey mellett áll, megtesszük, amit meg kell és ez a legfontosabb. Velük egyszerre érkezem a tárgyalás színhelyére, arcomra erőltetem a közömbös komolyság elegyét. Nehezen szántam rá magam a döntésre, de a nagy védőbeszédet jobbnak láttam nem bevállalni, hiába állt össze fejemben viszonyla gyorsan, körvonalazódott az egész, nem én tettem hozzá legtöbbet az egészhez, ezt beismerem. Ezáltal nem éreztem jogosnak, ha én állnék ki hivatalosan Hailey és a többiek védelmében. Természetesen, ha mégis nekem kellene megtennem, szó nélkül elvállaltam volna. Az unokahúgomért bármit megtennék, már csak azért is, mert bármekkora ostobaságot csinált, nem szándékosan tette. Hajtotta a kíváncsiság, az ereje határainak feszegetése, a merészség, ami bennem is ott volt az ő korában. Csak én nem jutottam ilyen messzire. Ettől még érzem és tudom, mekkora nyomás nehezedik rá. 
   Elfoglalom a helyem a tárgyalóteremben, feszült pillantásom hordozom körbe a már bent lévőkön. Nem sok kedvem van beszélni, ezért, ha bárki kérdez, tömören felelek. Majd' felrobban bennem az idegesség, valahogy érzem, lehetne ez akár a képességem vagy egyszerű megérzés, hogy nem fog minden úgy klappolni, ahogyan a jó oldalt szem előtt tartva reméljük.
   Aztán elkezdődött. A vádak felsorolása, minden egyes pontja megütött bennem valamit, amivel ezidáig is tökéletesen tisztában voltam, ám így hallani, újra, hivatalosan kimondva sokkal rosszabb volt mindennél. A lány, vagy ami testileg még maradt belőle ott ült, akár egy szobor, megkötve, mint egy bűnözőt, holott az áldozat szerepét osztották rá. 
Néztem az egykor élő, szép arcú lányt, aki tele lehetett élettel, tervekkel, és most egyetlen ép gondolata sem maradt meg benne ezekből. Ő már nincs, s közben mégis itt van. Sokkal hamarabb lépnünk kellett volna, nem a finomkodás irányába elindulni, hanem a tettekén. Már késő, a "mi lett volna ha" kezdetű gondolatokon kár rágódni. 
  Vágni lehetne a csendet, a hivatalos nevükön "vádlottak" története egybevágott, egészen pontosan egyezett mindazzal, amit mi akartunk összerakni, de láttam kétkedő arcokat. Az utolsó felszólaló után Caprice Decker visszavette a szót és a védőket kérte fel. Végignéztem hármunkon, a megbeszéltekhez tartottuk magunkat, legalábbis én egészen biztosan. Megint elfogott a késztetés, mégis kérjek szót, mondjam el, a szinte szóról szóra megjegyzett monológom, de nem tartottam helyénvalónak. Minél többen ismételjük meg ugyanazt, annál jobban meginoghat az ítéletet hozók kedvező álláspontjának esélye. 
Egyik lábammal rugózva figyeltem a továbbiakat, mígnem elfogytak a felszólalók és közelebb kerültünk a végítélethez. Kifújom a sokáig benn tartott levegőt és magam elé bámultam. Bármit megadnék érte, ha beleláthatnék néhány ittlévő fejébe, legalább pár pillanat erejéig. Ha ismét hozzám szólt valaki, ránéztem ugyan, de továbbra sem voltam bőbeszédű. Amint ennek az egésznek vége, minimum 12 mérföldig meg sem állok a teljes gőzerős futással. Valamin le kell vezetnem a bennem dúló háborút, és ezt még csupán akkor láttam így, még az ítéletet meg sem született. 
   A jelenet újfent felborzolta a kedélyeket. Az érintett test rezzenéstelenül ült tovább, mialatt egykori családja kisebb harcot vívott. El sem akartam képzelni a fájdalmat, amit átélhettek azóta, hogy kiderült az egész. És most elpusztítják az utolsó maradványt is, ami rá emlékeztetné őket. Ha Hailey-ről lenne szó, nem vagyok benne biztos, képes lennék-e rá, hogy eddig is eljussak ép ésszel. 
   Hogy megkönnyebbültem-e a Hailey-ékre kiszabott büntetést meghallva? Egy részem kétségtelenül igen, a másik azonban egyfajta sokkba esett. Ennél enyhébb büntetésre nem is számíthattunk, sőt, felkészültünk sokkal keményebbekre is, de ezzel, hogy kimondták, lezárult a tárgyalás és... és vége lett. Fel kellett dolgoznom. Nagyobb hatással volt rám, mint hittem. 
Kelleni fog némi idő, hogy eljusson a tudatomig, s ténylegesen feldolgozzam..

Anyámba karoltam, miközben beléptünk a terembe. Apám lévén az Alapítók-körének tagja volt, hiszen egy Első-feleség és az anyám. Nélküle nem is tudom, miként igazodtam volna ki ebben a néha arisztokratikusnak tűnő világban. Mert kétségkívül, ő tökéletesen megállta a helyét a rose harbor-i elit között.
Mikor kiderült, hogy Ava meghalt majd feltámadt. Először is próbáltam visszafogni minden érzelmemet, mert most először tapasztaltam meg mindazt, amiről a többiek csak meséltek. Néma voltam minden gyűlésen és megbeszélésen, szorgosan jegyzeteltem és próbáltam utánajárni a dolgoknak: mi lett Ava, mit lehet vele tenni, hogyan... és kik voltak azok.
A srácok, az osztálytársaim tehettek mindenről és ugyan az érzelmeim próbáltak irányítani, igyekeztem megfogadni anyám tanácsát: egy ilyen ügyben nincs kegyelem. Meghalt egy ember.
Mr.Flanagan mindenkivel kesztyűs kézzel bánt, és én se maradtam ki a buliból, ha lehet ezt annak nevezni. Sok dolgom volt augusztusra, el is vesztem a való életből, amit leginkább Eve sínylett meg, mert így csak üzenetek formájában tudtunk beszélni, de... ami azon a bizonyos bálon történt, soha többet nem fordulhat elő.
Talán ha figyelmesebb lettem volna, ha jobban felkészülök már korábban, talán meghallom a suttogásokat a boszorkányok között, és akkor Ava még most is élne.
Nem sok mindent tettem hozzá az ítélthez és a védelemhez, és mereven bámulni se voltam képes. Hol a fiatal boszorkányokat, az iskolatársaimat, hol Avát vagy épp Első társaimat, esetleg anyámat néztem.
Minden érzelem meglátszott az arcomon, sosem tudtam volna rejtegetni.
Jogosnak találtam-e az ítéletet?
Nem... még ha gondatlanság is volt Ava halála és majd feltámasztása, ezeknek a boszorkányoknak pontosan tudniuk kellene, hogy mégis mivel játszanak. Sokkal szigorúbb döntésnek kellett volna születnie.
Ha én képes vagyok felfogni a saját tetteim súlyát, Elsőként, akkor nekik is illene... nem, nem csak illene. Kell is. Mindenesetre ezek után új szemmel tekintettem minden boszorkányra, és nem tudtam hibáztatni Gabrielt, mert nem mondta el az igazságot... Ő csak esélyt akart a történtek megváltoztatására, de nem tudta, hogy az már lehetetlen.

Caprice Decker sápadtan állt a fáklyák fényében. Fekete gyászruhát viselt, mint ahogyan azok szokták, akik elvesztették egy hozzátartozójukat. A gyászruha fölött – szintén fekete – köpeny volt rajta, amelynek széles ujjai hosszabbak voltak a nő karjánál, így tökéletesen elrejtette ökölbeszorult kezeit. Mindig is az Alapítók Körébe vágyott, most viszont gyűlölte a rá kiosztott szerepet. A köpeny a színjáték része volt; a bírák öltözete dohtól, és bűnök szagától volt terhes, mégis büszkén hordták, mint nagyságuk jelképét. Caprice középen állt, s bár hivatalosan nem ő volt a testület vezetője, mégis rá osztották a szószóló szerepét. Egyszerre volt büntetés, és vizsga. Büntetés, mert a családja – a bátyja – ismét elbukott, és teszt, hogy képes-e felülkerekedni az érzelmein úgy, ahogyan azt elvárják tőle.

Caprice végig magán érezte a jobbján, kissé a háta mögött – díszes, faragott székében – helyet foglaló Christopher pillantását, és a nő tudta, hogy ez nem az a pillanat, amikor szabadutat engedhet könnyeinek, és fájdalmának. Barna őzike szemei egy pillanatig elidőztek ott, ahol az Elsőket sejtette, és puha pillantása megpihent az egyikükön. Különös, de aznap este Nicholas látványa volt a mentsvára, a biztos pont, amely megerősíthette.

A városháza órájának harangja éjfélt kongatott. Elérkezett az idő.

Mély levegőt vett, és egyik lábáról a másikra állva, előrelépett a szószékhez. Összekulcsolt kezeit a pódium lapjára helyezte, majd határozott hangon, véletlenül sem nézve a sarokba, ahonnan a nővére halk hüppögését, és anyja csitító duruzsolását hallotta, megszólalt:

- Köszöntöm a jelenlévőket! – kezdte. – Az Egyezség megszegése, még ha tudatlanságból követik is el, komoly vád. Az Alapítók Köre hosszú idők óta azon dolgozik, hogy a város lakói békében és védelemben élhessenek. Ezek érdekében, a város alapításával majdnem egy időben, alku köttetett a különböző fajok között, amely szabályokat a mi feladatunk továbbadni gyermekeink számára. A boszorkányok éppen úgy vállalták ezt a kötelességet, mint a többiek – szigorú tekintete a vádlottak padja felé siklott, ahol megrettent, vagy éppen pimasztekintetű kamaszok sora üldögélt. Egy koven, ahogy ők mondják. – Démonidézés. Gyilkosság. Tiltott mágiák használata. Nekromancia. Ezen vádak bármelyke elegendő lenne ahhoz, hogy egy boszorkányt a városunk falai között végleg megfosszanak hatalmától. A Vizsgáló Bizottság azonban úgy döntött, hogy a ma éjjelt arra szánja, hogy megismerje az okokat, amelyek ideáig vezettek – nem nézett oda, mégis ujja kibukkant a hosszú köpeny alól, és Ava felé intett. Az unokahúga, vagy ami maradt belőle, teljesen nyugodtan üldögélt az egyik pad szélén, merev tagokkal, arcán a legkisebb érzelem nélkül. Kezeit a biztonság érdekében összekötötték, de még csak arra sem volt szükség, hogy őrt állítsanak mellé. Caprice még fel sem fogta, hogy nincs többé.

- Vádolom tehát… - úgy tett, mintha a gyerekek nevét egy papírlapról olvasná fel, amelyet a pódiumra helyeztek, de nem volt szüksége a listára. A nevek beleégtek az elméjébe, hiszen megöltek valakit, aki fontos volt számára. Caprice hangsúlyozva felsorolta a neveket, majd nyugodtnak szánt hanggal fordult ismét a vádlottak padja fel. – Kik azok, akik szeretnék elmesélni nekünk, hogy mi történt a bál éjszakáján?

*

Caprice nem ült le, miközben a felszólalni kívánt kamaszokat hallgatták. Néha ugyan ő, vagy valamelyik másik tanácstag közbekérdezett, ha úgy érezték valahol sántít a történet, de nagyrészt hagyták, hogy az érintettek úgy meséljék el, ahogyan élték meg a bál éjszakáján történteket. Ava meghallgatásától az idősebb bírák elzárkóztak; ő már nem létezett, csak egy burok volt, melynek tudatlan ifjak életet adtak.

Nem várták, hogy az összes gyerek beszélni kíván, így amikor az utolsó szószóló a vádlottak közül elhallgatott, minden zaklatott gondolatát félretéve, az alelnök a tömeghez fordul.

- Mind hallottuk a történetet. A megítélés, hogy mit tartunk igaznak, csak rajtunk áll. Kérem, hogy ha valaki kíván a vádlottak érdekében szólni, az most tegye meg – ismét hátralépett, és várta, hogy ki emelkedik először szóra.

A szája sarkában furcsa, fanyar mosoly játszott, miközben a védőket hallgatta. Megvoltak a maga elképzelései, de sejtette, hogy a boszorkányok másképpen látják porontyaik bűneit. Amikor az utolsó védő is leült, Caprice a válla fölött Christopherre nézett, várva jóváhagyását. Ha ez megtörtént, ismét a megjelentekhez fordult.

- A Vizsgáló Bizottság elvonul, hogy meghozza az ítéletet. Kérem, ne hagyják el a termet – mondta. A Vizsgáló Bizottság, a bírák úgy tetszik, magasabb rangú tanácsnokokból álltak, akiket maga Flanagan választott ki az ítélethozatalra, ügyelve arra, hogy személyes érdekeltség ne fűzze se a vádlottakhoz, se a sértettekhez… Caprice-t, aki hivatalosan a második volt a sorban, és megkapta a szószóló szerepét, ezúttal kizárták, és a folyosón, kéz tördelve kellett megvárnia, amíg az ítélet megszületik.

*

- Képes leszel felolvasni, Caprice? – kérdezte tőle az egyik idősebb tag fél órával később, miközben a kezébe adta a felgöngyölt iratot, amely a végső döntéseket tartalmazta. A lány határozottan nyúlt érte, a szenvtelenség nyugalmát erőltetve az arcára átvette azt.

- Tesszük, amit tennünk kell, Ronald – felelte a nő, majd egy fiatalabb tanácstag felé biccentett, hogy húzza meg a csengőt, ami a bírák visszatértét jelzi majd a teremben. Caprice előttük vonult be, de csak akkor lépett a pódiumhoz, amikor azok már elfoglalták a helyüket.

- Kérem, hogy az ítélethozatalra mindenki álljon fel – hangja újfent a szenvtelen, és érzelemmentes éllel csengett, amit elvártak tőle.

*

Gondosan tekerte ki a papírt, amit Ronald a kezébe nyomott. Már azelőtt látta, hogy több pontja van, mielőtt teljesen kitekerte volna, de erőt vett magán, hogy csak az első pontját olvassa el, ne haladjon lejjebb addig, amíg nem készült fel rá. De a szíve már az elejétől kezdve a torkában dobogott.

- A Rose Harbori Alapítók Körének Vizsgáló Bizottsága megállapította, hogy a boszorkánygyülekezetek mulasztást követtek el utódjaik felvilágosításában és nevelésében. A részlehajlás elkerülése érdekében a koveneket kötelezik arra, hogy az érintett fiatal boszorkányok számára a kovenen kívülről válasszanak mentort, aki szigorú szabályok szerint, állandó felügyelet és jelentéskötelezettség mellett gondoskodik a tanulmányaikról. Az a renitens boszorkánytanonc, aki ezek után is képtelen a fejlődésre, vagy bebizonyosodik róla, hogy újra megszegi az Egyezmény szabályait örökre elveszíti varázserejét, és száműzhetik a városból – – Caprice képes volt arra, hogy elrejtse felháborodását. Úgy festett, hogy bizottság fontosabbnak tartotta, hogy megőrizzék a jó kapcsolatot a kovenekkel, minthogy valódi büntetést szabjanak ki. Mégis, így is akadtak háborgók az első pont kihirdetése után, így meg kellett várnia, amíg a kedélyek kissé lecsillapodnak, mielőtt remegő kézzel tovább haladhatott volna.

- A Rose Harbori Alapítók Körének Vizsgáló Bizottsága döntése értelmében az Ava Morris… - ennél a résznél a nő hangja megremegett. A torkában növekvő gombóc egyre jobban feszítette hangszálait, és szinte csomót kötött a nyelvére. Valaki a háta mögött megköszörülte a torkát (talán Christopher), mintha csak így akarná figyelmeztetni arra, hogy hol a helye. - ..az Ava Morris testét és arcát viselő ocsmány kreatúrát el kell pusztítani, még a hajnal első sugarai előtt! – éles sikoly rázta meg a termet, és borzolta fel a jelenlévők idegeit. Margaret valahogy kiszakította magát anyja karjai közül, utat törve magának előre nyomult, hogy zokogva, jajveszékelve vesse térdre magát a bírók pódiuma előtt.

- Kérem! Könyörgöm! A kicsikém! Ne bántsátok a kicsikém! Caprice, kérlek… A nővéred vagyok… Gabriel! – kiáltotta, és mintha az Első csak a semmiből bukkant volna fel- Caprice nem látta, hogy mikor hagyta el az Elsők kijelölt helyét -, valamit nővérük fülébe súgott, majd a karja alá nyúlva felsegítette Maggie-t, aki továbbra is sírt és könyörgött. Ekkor ért oda az anyjuk, az idős Mrs. Decker szintén a könnyeivel küszködött, mégsem ejtett ki egyetlen szót sem a száján, pedig elsőszülött unokáját éppen akkor ítélték halálra. – Nick! Kérlek! Gooodriiic… - miközben az anyjuk, és a fivérei elvezették a jajveszékelő nővérét, Caprice lefagyva állt. Tekintete akaratlanul is az Ava testét viselő szörnyeteg felé villant; a lány tökéletes nyugalommal, egyetlen rezdülés nélkül nézte végig a jelenetet. A bíráknak igazuk volt. Az a lény már nem az unokahúga.

Miután sikerült elvezetni Maggie-t – a folyosóról is hallani lehetett, ahogy kiáltozva könyörög bárkinek, akit meg tudott szólítani -, Gabriel zaklatott arccal visszatért a terembe. Caprice a fivérére pillantott, csak egyetlen gesztust várt, amely elárulja, a nővérük rendben lesz, de erre hiába számított. Gabriel undorodva kapta el a fejét, mintha élete legnagyobb csalódása érte volna.

- Az utolsó pont, Caprice! Még hátra van egy ítélet – mondta valaki a háta mögött, mire az alelnök nagyot nyelve bólintott, és teljesen kihajtotta a lapot.

- A Rose Harbori Alapítók Körének Vizsgáló Bizottsága döntése értelmében… -  csak távolról hallotta a saját hangját, mintha már nem is ő beszélne, hanem valaki más formálná meg a szavakat helyette. -…megállapítást nyert, hogy Gabriel Decker nyár eleje óta tudott a bűnök elkövetéséről. A kötelességszegés miatt a Tanács félév próbaidőre bocsájtja, amely alatt a Végzet nevű penge elkobzásra kerül. A tőrt, a további döntéshozatalig a Tanács fegyvertárában helyezik el megőrzésre – ezúttal meg sem próbált a testvérére nézni, de még így is tudta, hogy mi játszódhat le a férfi fejében. Caprice térde remegett a köpenye alatt, ujjai pedig teljesen elfehéredtek, miközben az ítéletet tartalmazó papírt szorongatta. Úgy érezte, hogy családja becsülete nagyobb csorbát szenvedett, mint azoké, akik a valódi bűnöket elkövették. – A tárgyalás véget ért! – jelentette ki végül, majd szellemként lelépdelt a pódiumról.

*

A meghallgatás alatt viselt köpeny a fal felé repült, de a nehéz anyag nem ért el a céljáig; puhán landolt a szőnyegen. Caprice Decker abban a föld alatti apró irodában volt, amit csak ritkán használtak. Bármennyire is szerette a pozíciójával járó hatalmat, nehezen barátkozott meg az ablaktalan terekkel, és a bezártság gondolatával. Pedig az iroda egészen otthonos volt, könyvespocokkal, zárható íróasztallal és egy földgömbbel, melynek belseje egy üveget rejtett, hozzáillő poharakkal. A helyiség korábbi tulajdonosa nyilván nagy ínyenc lehetett, aki legalább annyira diszkrét volt, már ami az italozást illette.

Nem tudta volna megmondani, hogy mikor kezdett sírni. Talán már a folyosón, miközben idefelé tartott, vagy csak akkor, miután az ajtót gondosan bezárta maga mögött, de most már megállíthatatlanul zokogott. Azon holmik része, ami az íróasztalon volt korábban, most körülötte hevert szerte-szét a szőnyegen tehetetlen dühének szimbólumaként.

Az óra megállíthatatlanul ketyegett, és bár a hajnali nap első sugarai ide nem juthattak le, mégis pontosan tudta, hogy mikor történt meg. A lelkében érezte.