Mi tűnt kellemetlenebbnek a jelen szituációban? Az, hogy a mosdóba sprinteltem mint valami debil, akit pér végzős üldöz - haha, én is az vagyok - vagy az, hogy egy fülkében próbáltam úgy tettetni, hogy nem vagyok itt, de azért megszólalok? Ezen meditálhattam volna akár egész nap is, miközben még mindig odabent lapultam. Ultra gáznak éreztem, hogy ezt az egy utat láttam járhatónak, pedig ha csak egy kicsit is továbbgondolom, biztosan találtam volna valami vállalhatóbb indokot is annál, mint bujdokoljak Flanagan elől.
Nem akartam magyarázkodni...
Lehajtottam az ülőkét és miközben próbáltam a hangokból kiszűrni, hogy mit mojol, addig volt időm kifújni magam. Jó nagy hülye voltam, hogy itt kötöttem ki. Már mindegy volt, előbb is eszembe juthatott volna, hogy Flanagan nem az a kaliberű srác, aki számon kérne másokat. Mostanában alighanem kisebb gondom is nagyobb volt, hogy ezt alaposan végiggondoljam.
Logikusan.
Naná, hogy akartam a versenyt. Az nem volt ínyemre, hogy ennyi kihagyott idő után a többiek szeme elé kullogjak és elismerjem, hogy nem vagyok jó csapatjátékos és mennyire szarban hagyom még mindig őket minden egyes kihagyott alkalommal. Most viszont tényleg nem volt hová futni sem a szembesítés elől, sem a saját kínom elől. Ezt én hoztam össze, most már kezdenem kellett vele valamit. A kérdésére azonban továbbra sem válaszoltam.
Amíg azonban füleltem, a lelki szemeim előtt kezdett kirajzolódni az, hogy mit művelt az ajtó túloldalán. A táskájában matatott. Majd megint, de akkor más máshonnét hallottam a hangokat. Némi hezitálás után végül csak megszólalt és a pillanat törtrésze alatt hasított belém a felismerés, hogy a papírt akarja odaadni.
Csak nehogy a földre tegye!
Inkább kinyitottam az ajtót és nyújtottam a kezem a papír felé. Nem néztem a szemébe, rettentően kínosnak éreztem már így is a szituációt és tartottam tőle, hogy most már ezt is magyarázhatnám meg. Mi a jó büdös fenéért jöttem mégis ide? Mit tudna Jackson tenni velem, amit annyira el akarnék kerülni? A válasz a semmi volt. A nagy büdös semmi. Ő az a típusú srác volt, aki szívesebben rejtőzött el egy képregény mögött, mint beleállt volna egy konfliktusba. Ettől pedig nettó szégyenérzetem lett.
- Kösz. - válaszotlam végül szűkszavúan, miközben gyorsan átfuttattam a tekintetem a papíron. Nem tudtam, hogy mikorra kell ezt leadni, de gyanítottam, hogy nem ezen az egy órán múlik a dolog. Azért az érdekelt, hogy mi vár majd a csoporttal, ha visszatévednék. Kár lenne elvesztegetnem a lehetőséget a megyei versenyre, mert jók vagyunk.
- Mennyire akarnak felkoncolni? - pillantottam végül ismét fel a papírról a srácra. De azért érdekelt volna még valami, hisz nem voltunk akkora haverok, hogy csak úgy önként és dalolva utánam szaladgáljon ezzel a kezemben.
- Miért te hoztad el?

Magam sem tudtam igazán megindokolni, miért rohantak tova a napok olyan sebesen, de az utóbbi időben mintha kábulatban léteztem volna. A szükséges órákra bejártam, de az agyal eltompult egy kissé a világ ingerei iránt. Nem éreztem olyan égetően fontosnak az órák után bent maradást, de magam sem tudtam volna igazán megmondani, hogy mi célból igyekeztem haza, ha otthon is csak az ágyon fekve agonizáltam. A gondolataim néha képesek voltak csak úgy felfalni teljes valómban, amikor hagytam nekik, hogy szanaszét cikázzanak, akár a villámok az égen. Igazán azonban odahaza sem volt erőm felnyitni a könyvet és az órákon is elkalandozott a tekintetem.
Tudtam azonban a választ erre a melankóliára. Egy éve ilyentájt történt meg az a szörnyűség, amin annyira azóta sem tudtam könnyűszerével továbblépni. De inkább a nagyobb probléma az volt, hogy erről az égadta világon senkivel nem beszéltem, még azokkal sem, akik tudtak a történtekről. Tisztában voltam azzal, hogy ez öreg hiba és igazából küzdenem kellene a rossz érzéseimmel szemben, de vajmi kevés erőt éreztem minderre.
Mintha kiszipolyozta volna valami a testem.
Pedig megannyi teendőm lett volna, hisz itt a készülődés az egyetemre, amivel kapcsolatban már kezdtek sziklaszilárd elképzeléseim lenni. Nem akartam felvágós szakmát, nem akartam haszontalan büfészakot, sem irodába nem vágytam volna, így egy talán kevésbé ismert, de annál menőbb célirányt szerettem volna belőni magamna. Igazából profilozó akartam lenni, bár ahhoz tudtam, hogy minden kiváló jegyemre szükségem lesz, mi több, az összes reál tárgyra és még nem ártott, ha kotyítok majd időközben a pszichológiához. Egyszóval nagy fába vágtam a fejszém, de most valahogy ez sem tudott volna meghatni.
Nem lett volna a mai nap sem semmi extrával teletűzdelve, ha nem pillantottam volna meg a folyosón Flanagant a folyosón olyan pillantással, amitől úgy éreztem, jobb, ha most szedem a sátorfámat. Nem volt kedvem magyarázkodni arról, miért koptatta az utóbbi pár alkalommal tök egyedül a padot és arról sem, hogy ilyenkor mégis hol vagyok. Inkább csak elslisszoltam egy csoport diák mellett a keskeny résen és már vágtam is le az utat a mosdóba.
Én csak nem akartam magyarázkodni...
Épp csak bevágtam a budi ajtaját magam mögött, vállamra visszacsúsztattam a félig lelógó hátizsákom és úgy hallgatóztam. Nem tudtam megállni, hogy néha ne szusszanjak egy nagyobbat a futás végett, ugyanakkor biztosra vettem azt is, hogy ennél beljebb nem fog jönni. Ha igen, majd teszek róla, hogy meggondolja magát.
- Nem, nem vagyok itt. - szólaltam meg végül egy a kelleténél kissé flegmábbra sikeredett hangon, de esküszöm nem így szántam, de talán még lekopik, ha veszi a lapot.
- Minek jöttél? Nem tartozok magyarázattal neked.